Tolna Megyei Népújság, 1962. november (12. évfolyam, 256-280. szám)
1962-11-28 / 278. szám
TOLNA MFOVFT N^POJSÄG 1962. november 28. Bikaszállítás VÖRÖS POSZTÓVAL“ 9? A dunaszentgyörgyi termelő- szövetlaezet hízott bikákat szállított a paksi vasútállomásra. A rakodást reggel 6-kor kellett megkezdeni. A rendelkezés viszont az Állatforgalmi Vállalat részéről úgy szólt, hogy legkésőbb reggel 9 óráig kell a bikáknak Pakson lenni. A rossz időben és a' sütős útra való tekintettel, az állatokat félórás késéssel szállította a tsz a vasútállomásra. E napon az Állatforgalmi Vállalat sertésátvételt is tartott. A termelőszövetkezet megbízottjával közölték, hogy előbb a sertéseket veszik át és majd csak utána kerül sor a bikákra. Nem lehetett mást tenni, mint várakozni. Az órák teltek, a fuvar- költség. valamint a rakodómunkások bére emelkedett. Dél felé kezdődött a bikák minősítése. Ez ellen a termelőszövetkezetnek nem volt semmi kifogása, a vállalat átvevője jól minősített. Az egyedi mérlegelés is rendben megtörtént. Ez után a MÁV előálHttatta a vagonokat. A rakodást azonban sajnos nem lehetett megkezdeni, mert az állatorvos valahogy megfeledkezett időben megérkezni. Végre mégis csak megjelent, s a szájvizsgálat után kezdődhetett a berakodás. Miután o.z egyik vagon megtelt, a, MÁV tolatói a í többi üres vagont - eltolták, arra hiratkozva, hogy lejárt-a rakodási idő. Mindösszec hét percen múlott és be lett volna rakva az összes hízóállát. Úgy 4 óra tájt visszatolatták a vagonokat, és végre be lehetett fejezni, a munkát. , ' > • ■ l . Ez a rövid története a dunaszentgyörgyi termelőszövetkezet legutóbbi állatszaílitásának, S ezek után a tér n\elöszö vetkezet •öagronómusa joggal kérdi a következőket: Ilyen Aenne a tsz- patvonalár ? A tsz. reggel 6-kor, etetés után kezd szállítani 15 kilométer távolságra,* és csak délután két órakor mérlegelnek. Helyes az ilyen eljárás? A szerződés értelmében a tsz 10 kilométer távolságig köteles elszállítani saját költségén az állatokat. A vállalat viszont közötte, hogy Paks és Du- nhszentgyörgy hivatalosan nem több 10 kilométernél. Több! Végül. Amikor az öt gépkocsi és a hozzátartozó személyzet órákat vesztegelni kényszerült, a terme, löszövetkezetben 80 vagon cukor- répa és 40 vagon kulcorica várt szállításra. Ezzel ki törődik? Ami megtörtént, azt már nehéz ( jóvátenni, viszont hasonló hibák elkerülésére érdemes a MÁV-nak is, az Allatforgalmi Vállalatnak is jobban vigyázni. Lengyelországi utinaplómból (1) Wefieb dim imtmki i 4%aMi i di A pécsi szimfonikus zenekar és a Liszt Ferenc kórus hangversenye Pénteken, este a megyeháza nagytermében került sor a TIT és az Országos Filharmónia által rendezett hangversenysorozat harmadik estjére., A műsoron Bach, Händel és > Mozart művek szerepeltek. Két részletet hallottunk Bach 1714-ben komponált „Sok bánat nyomta szívemet” című 21. kantátájából. A lassú panaszos hangú bevezető zenét és a záró- 'kórtist. egy nagyszabású, bonyoluít' technikájú, hatalmas énsk-zene- kgrj, fúgát,,. E két szájjá, kq&t Basjpi E-dur hegedűversenyét játszotta Kis Vilmos Péter hegedűművész a zenekar kíséretével. A nagy barokk mester e koncertje legtöbbet játszott híres szerzeményei közé tartozik. Szélső tételei derűs, energiától duzzadó, napsugaras életörömöt árasztanak. A középső tétele megrendítő költőiségű vallomás. Sajnáljuk, hogy a szólista művész ez alkalommal adós maradt a mű hangulatának megragadásával. Szép hegedűhangja nem győzte meg hallgatóit a zeneköltő mondanivalójáról. Annál nagyobb sikert aratott a ■ pécsiek Liszt-kórusa a Bach kan- ! tát.a zárókórusával és Kandel Jephta cimű oratóriumából előadott két részletével. A hallgató sáqte. maga elé képzelte ‘ Izráél ■ győztes vezérének Jephtánnk emberfeletti vívódását, aki fogada- • tombol feláldozta leányát Iphist égő áldozatul az ammóniák elleni harc győzelméért. Az énekkar olyan lenyűgöző hatást váltott ki, hogy egy számot ismételnie kellett j Szünet után a zenekar Mozart izgatott, tragikus szenvedélyű g- moll szimfóniáját adta elő. HÚR í (Folytatás , a 3. oldalról) Ez is elmúlt, folyhatott a munka tovább, zöldelhettek a vetések, lassacskán a kukorica első kapálására is készülődhettek. Ekkor kapta a hírt Pásztor Anti, hogy menjen be a járási párt- bizottságra. Itt állt hát megint, a teremnyi szobában,, melynek haloványzöld falain jégvirágokra emlékeztettek az ezüstminták. Ugyanaz a bordóposztós tanácskozóasztal, s Szekeres, az: első titkár , sem változott. Vasból öntött alkatára megint a bőrgalléros, bőrujjú lemberdzsek feszült. — Mi újság maguk felé? — kérdezte közvetlenül, társalkodó hangón. — Semmi említésre méltó, Szekeres elvtárs — válaszolta Anti illedelmesen. Tudta, hogy nem csevegni hívták, ezért a csevegő hangot afféle szándékos csillapítónak vélte, amilyennel az orvosok szokták elaltatni a betegek gyanúját. t . ■ A titkár kedélyes latolgatással ejtette a szavakat: — Mit szólna hozzá, ha beleegyeznénk, hogy a fiatal Kustán belépjen a szövetkezetbe? — Jól járnánk vele — mondta Anti gyanútlanul. — Én nem vonom kétségbe — nézegette a titkár olyanformán, mintha tetüt látott volna a gallérján. Elhallgatott, de fürkészé- se egyre élénkült, úgy, hogy forróság csörgött végig Anti gerincén. — Nem vonok kétségbe mást; csak a maga ítélőképességét. Szóval: véget kell vetni ennek a nyugtalanító állapotnak. Semmi jó nem származhat abból, ha egy kulákivadék ott lődörög a faluban. Mellőzni szeretnénk az adminisztratív módszert. H-iszen közvetve mégis csak egy régi forradalmárról van szó. Beláthatja, őt nem kérhetjük meg, hogy küldje el a faluból a saját vejét. De magának belátásra kell bírni. Nézze meg, merről fúj a szél, aztán induljon utána, csak a faluban nem maradhat. A Kincses lánynak pedig azt magyarázza meg, hogy váljon el a saját érdekében. Ismerjük az életet, tudjuk, hogy a fiatalok sokszor hajlandók a hebehurgya- ságra, de nekünk tovább kell látni. Nem tréfálhatunk a párt tisztaságával. Persze, a tapintatról nem szabad megfeledkeznie. Az ilyen lelki ügyekben nem árt egy kis pedagógiai érzék. Pásztor Antit nem kínálták ugyan hellyel — a járási titkár is állt — remegő keze mégis székért nyúlt. Leült a tanácskozóasztalhoz, amelynek hatalmas felülete végtelen síksággá nyújtózkodott káprázó szeme előtt. A titkár, az ablak, a páncélszekrény, a telefonok valahonnan a messze távolból figyelték őt. Ködös agya mélyén, valahol, egyetlen ponton váratlan világossággal fogalmazódtak meg a gondolatok. Hónapokig tartó vergődése egycsapásra félbeszakadt, a vitázva kavargó érvek, érzések özönére egyik pillanatról a másikra kapta meg a választ. (Folytatjuk* »Lengyel—magyar két jó barát, együtt harcol és issza borát...« Nem találkoztam Lengyelországban olyannal, aki ne ismerte volna ezt a kedves, kellemes régi mondást. S nem találkoztam olyannal sem Lengyelországban, akinek az arca ne derült volna örömre, amikor megtudta, hogy magyar vagyok. öreg barátommal, Boleslaw Michaiskival a Keletiben találkoztam, a vonat indulása előtt. Bulgáriából tartott hazafelé feleségével, és néhány napot Budapesti barátaival töltött együtt. — Éljen lengyel—máevár barátság! — derült mosolyra, s kiáltotta bele a pályaudvar hatalmas csarnokába, amikor megismerkedtünk. Michaiskival utána még nagyon sokszor találkoztam Krakkóban. Felkerestem irodájában. együtt sétálgattunk Krakkó ősi utcáin. Megmutatott egy gyönyörű modern bútorpavilont, ahol megcsodáltam a lengyel bútoripar remekeit, s a lakásán is vendégeskedtem. Boleslaw elvtárs a munkásmozgalom kommunista veteránja, faipari munkás volt és a felszabadulás óta különböző jelentős funkciókban építette a munkáshatalmat. Most kereskedelmi igaz. gató és nagy sportdrukker a Gwardia-Wisla sportegyesületnek (testvéregyesülete a mi Dózsánknak) vezetőségi tagja. Beleg a szíve. De oly lendülettel, energiával dolgozik, harcol, politizál, hogy. körötte még a fiatalok is fiatalabbak lesznek. — Tudod, miért szeretik eny- nyire egymást a lengyelek és a magyarok? — kérdezte tőlem MiA vödrök már tele vízzel. A két asszony mehetne is útjára, de ömlik belőlük a szó. Nem mozdulnak a kút mellől. Egymást lovalják láthatóan. A beszélgetés hol halkul, hol meg magasabb hangvételbe csap. Néha az ingerültség szabja a mondanivaló tartalmát, mag a hangerőt is. S már nyúlva. az egyik a vödör fogantyúja után, amikor egy férfi tűnik fel. Tapossa a kerékpár pedálját, birkózik a hárómujjnyi sárral. Menne el az asszonyok mellett, ha oda nem kiáltanának: — Állj csak meg egy pillanatra! A férfi megáll. Rátámaszkodik a sáros kerékpárra. Elejt egy adjonislent, de nem fogadj- isten a válasz, hanem ingerült kifakadás. — Aztán azt akarjátok, hogy most szedjük? — Hát mikor!? Szedni kell. — Ez eddig nem jutott eszetekbe? Te is a nagyon okosok közé tartozol. — Eddig nem lehetett. Nem volt rá idő. — Nem volt idő? Itthon loptuk a napot. Micsoda brigádvezető vagy te? Meg az elnöknek miben jár az esze, ha ezt is elfelejtette ? — Mondom, hogy nem volt rá idő. Meg erő sem.- — De az irgalmát mindenkinek, akinek nem a tennivalón jár az esze — csattan fel az egyik asszony hangja. — Az a drága kukorica meg ott ázott eddig a lábán. Hol lenne már a helye, mi? A férfi nem szól. Jobbnak látja, ha hallgat. Az ingerültség rossz tanácsadó. Meg minek is itt vitatkozni. Álljon most le magyarázkodni, miért maradtak el a kukorica szedésével? Több ideje menne rá, mint amennyit ilyen kútmelletti beszélgetésekre megengedhet. Inkább morog vo.lamit a fogai között, s továbbállni készül. Utoljára visszaszól: chalski egyszer. — Megmondom neked. Azért, mert mindkét nép nagyon szereti a szabadságot és mindkét népnek nagyon keményen kellett harcolni és sokat kellett szenvedni a szabadságért. Ilyennek képzeltem mindig az igazi munkásvezetőt, mint Boleslaw elvtárs. Élete egyszerű, tiszta, hazaszereteténél talán csak internacionalizmusa lángolóbb. Boles law elvtárs Lengyelország nehéz éveinek tanúja, nagy harcainak, győzelmeinek, sikereinek egyik részese és szervezője, sok magyar kommunista személyes is_ merője, barátja. * Egyik este a Grand Hotel éttermében vacsoráztunk. Asztalunknál magyarul folyt a beszéd, jó volt a hangulat... Egvszeresak odalépett egy középkorú ember, bemutatkozott, kísérőimmel néhány szót váltott,'s felém fordult: — Éljen a lengyel—mágyár barátság... Asztaltársasága mosolyogva nézett felénk, integettek, tapsoltak, ünnepelték a két nép barátságát. A lengyel Magas-Tátra ékességét csodáltuk, a tengerszemet, a Morskie Okot. Vidám fiatal lányok figyelték, vajon milyen nyelven beszélgetünk. Tanakodtak, gondolom találgatták, de úgy látszik, nem tudták eldönteni. Kubainak nézhettek, mert körénk sereglettek és kórusban üdvözöltek. — Vivat Castro!- Vivat Kuba! Vivat Castro!... Bólogattunk, helyeseltünk, mo. solyogtunk. Kísérőm mondta, — Holnap . megyünk asszonyok. Menni Ízeli. — Megy ám, aki akar. Velem nem találkozol. A másik megtoldja: — Velem se. Ellcarikázik. Hogy száz 'méterrel odébb kopogtasson, mert. hívni leéli holnapra az asszonyokat. Lábon ázott eddig a kukorica, most aztán pótolni, amit lehet. A két asszony megfeledke^ zik a vödrökről. A brigádvezető megjelenése új lendületet adott a beszélgetésnek. Szinte észre sem veszik, amikor melléjük ér egy nagyra hízott, döher menyecske. A csap alá tolja kannáját és ránehezül a fogantyúra. Már kicsap a suJxm a'édör víz ' mellett gárban ömlő víz a kanna tetején, észre sem veszi, figyeli a beszélőket, szót sem akar elve- szejteni. Még a szájuk mozgására is ügyel. S amikor azt hallja, hogy: — Jó pár fillért elvesz ez is a munkaegységből, — közbeszól. — No, itt van. Kellett ez maguknak? A kolhoz. A két beszélgető egy pillanatra elhallgat. Aztán, mintha mi sem történt volna, tox'ább folyik a szó. Az idősebb mondja: — Mert nem szervezték meg rendesen. Most már beszélhetnek. Amikor itthon ültünk, arra úgy sem jár egység. Dolgozhattunk volna. hogy melléfogtak, magyar vagyok, magyarul beszéltünk. A Iá. nyolc meglepődtek,' majd nagyot nevettek és felharsant. ismét kórusban: — Éljen a lengyel—mágyár barátság! * Zsúfolt volt a krakkói Ryneken, az egyetemisták klubja. Minden asztal foglalt, még állóhely sem jutott az újonnan érkezőnek. Kísérőm nem tágított. — Valahogy be kell jutni ide... Én is így gondoltam. No, de hogyan jutunk be? Kísérőm bemondta a varázsigét. — Külföldi újságíró az úr. A fagyos udvarias mosoly nem olvadt le a rendező arcáról: — Sajnálom, de nincs helyünk..; Gondoltam, mégegyszer megpróbálkozunk. — Jestem wegierskijem dzien- nikarzem... (magyar újságíró vagyok). A fiatal rendező arca felderült Kezét nyújtotta, bemutatkozott, s betessékelt a zsúfolt terembe, Hogy honnan, azt a mai napig se tudom, de került asztal is, szék is, sőt az asztalra egy üveg badacsonyi rizling. (70 zloty kb. 70 forint). A szomszédos asztaloktól átintegettek a fiatalok. — Éljen a Mágyár Nepköztar- sasag. * Polak Wegier dwa bratanki i do szabii i do szklanki... Tanuljuk meg legalább ezt az egy mondatot mi is lengyelül. Gyenis János Megint közbeszól az újonnan érkezett: — Aj, de nagyon fáj maguknak. Talán annyira a szívükhöz nőtt már ez a kolhoz? — Szövetkezet — szólal meg az előbbi. — Termelőszövetke- vet. — De hiszen maguk is kolhozt mondanak. Csend. De csak néhány pillanatig. — Nekünk. Nekünk az. De neked... — Ha maguk mondhatják, én miért nem mondhatom. Én is éppen úgy tagja vagyok, mint maguk. — Nem egészen éppen úgy. — De éppen úgy. Én is aláírtam. De tudtam, hogy ez lesz a vége. Majd nagy semmit ka- punk év végén. Tavaly se kaptam jóformán semmit. — Ugye, abbahagyod már végre!? — A szó csattan, nem kérdés, rendreutasítás inkább. — Miért hagynám. Maguk szidhatják? — Hány nap voltál az idén dolgozni? — Számít az? — Számít. Hány napot? — A nagydarab meúyecske szót sem szól, eloldalogni készül inkább. — Miért nem mondod meg, hogy egyszer sem? Talán szégyened? A menyecske a kannáért nyúl, s tesz is egy lépést elfele. — Ha meg mi szidjuk, tehetjük, Mert a miénk. De neked nincs jogod szidni. Majd ha megdolgozol érte, akkor mondhatsz, amit akarsz. P'ordulnak is el tőle. Már L szinte nem is neki mondják, csak úgy maguk elé. — No, mit* ácsorogsz még mindig? Talán akarsz jönni holnap a kukoricába? Ha szépen kéred, jut neked is tennivaló. Ezzel aztán összeszedelőz- ködnek, s indul ki ki a maga útján. CSATÁRY GYÖRGY
