Tolna Megyei Népújság, 1962. november (12. évfolyam, 256-280. szám)

1962-11-18 / 270. szám

1962. november 18. TOLNA MEGYÉI NÉPŰJSAÖ 7 Ctvcn ám fedezték fel a kozmikus sugárzást 1912. augusztusában történt... Méltóságteljes nyugalommal le­beg a »Böhmen« nevű léggosub 4000 méter magasban a Spree- wald fölött. Négy órával előbb emelkedett fel Aussigban, az El­bánál, és azóta folyton észak felé sodródik. A léggömb kosarában három férfi: a kapitány, a me­teorológus és egy bécsi geofizi­kus. Victor Franz Hess. Öt — úgy látszik — nem érdekli sem a Föld, sem a felhő, sem a nap­sütés, csak az a három műszer, amelynek adatait folyamatosan jegyzi. Miféle mérések kötik le ennyire Hess figyelmét? ötven évvel ezelőtt a fizikusokat leginkább a rádióaktív sugárzás érdekelte. Megállapították például, hogy a Föld felületén igen gyenge, de állandó sugárzást lehet észlelni, amely a Föld anyagában, kőzetei­ben rejtőző rádióaktív anyagok­ból ered. Ezt a mérést többen, alaposan elvégezték. Majd arról kezdtek érdeklődni, mi történik a sugárzással, ha egy léggömbbel magasabb rétegekbe emelkednek fel. A józan ész azt diktálta, hogy a sugárzás erős­ségének csökkennie kell, hiszen mindinkább távolodnak a Föld­től. A léggömb déri az 5000 méte­res magasságot. Hess tovább mér és közben izgatottan számol. A sugárzás ebben a magasságban már kétszer olyan erős, mint a Föld felületén. Ezt a hatást sem­mi esetre sem lehet a Föld rádió- aktív anyagainak tulajdonítani. Hess most már nem ábrándozik: biztos a dolgában! Hat héttel később Münsterben, a német természettudósok és or­vosok társaságának ülésén rész­letesen beszámol eredményeiről. Elgondolását így foglalja össze: »Ezeket az eredményeket az a feltevés látszik legjobban meg­magyarázni, hogy légkörünkbe kintről nagy áithatolóképességű sugárzás hatol be«. Ez a »kintről« azt jelenti, hogy a világűrből. így fedezte fel Hess a kozmikus sugarakat. És megindult a kuta­tás: vajon honnan jönnek és egyáltalán miféle sugarak ezek a kozmikus vendégek? A világűr hírnökei azonban nehezen árul­ták el titkukat. Hess 5000 méterig emelkedett és kétszer akkora sugárzás-erőssé­get mért, mint a Föld felszínén. Nemsokára Kolhörster szállt fel 9000 méter fölé, és ott több mint tízszer erősebb sugárzást észlelt Az első világháború után Texas­ban Millikan, a híres amerikai fizikus 15 500 méter magasba küldte fel műszereit — ekkor még Piccard meg sem kísérelte első sztratoszféra-repülését —, és Millikan műszerei nem jeleztek sugárzásnövekedést. Ezért Milli­kan kétségbe is vonta a kozmikus sugarak létezését. Csak később derült ki, hogy műszerei meg­bízhatatlanok voltak és akkor már Millikan sem kételkedett többé, sőt egy kaliforniai tóban 70 méter mélyre ereszkedett le, hogy megvizsgálja, milyen vastag vízréteg képes elnyelni a lég­körön áthatolt sugárzás megmara­dó részét. Ezek a mérések igazol­ták, hogy a kozmikus sugárzás nagyon bonyolult, sokféle és kü­lönböző áthatolóképességű suga­rak keveréke. A Bodeni tó titka 1929 nyarán a Bodeni tó leg- hogy ez függ a földrajzi, vagy mélyebb részén, a 250 méter mélységű »szakadék« környékén Erich Hegener, a stuttgarti mű­egyetem professzora végzett mé­réseket — kezdetben nagyon pri­mitív körülmények között —, üres benzines hordókkal rögzített csónakról, később egy kis mo- toroshajóról. Bizonyos mértékben csökkent erősséggel, de még 250 méter vastag vízréteg alatt is ki­mutatható volt a sugárzás. Ez az áthatolóképesség szinte hihetetlen! Hiszen eszerint a koz­mikus sugárzás százötvenszer jobban erőteljesebben hattá át az anyagon, mint bármilyen ak­kor ismert rádióaktív gamma* sugár! Regener és vele együtt mindenki, a kozmikus sugarakat is nagyon rövid hullámhosszú elektromágneses sugaraknak, te­hát nagyon kemény gamma- sugaraknak gondolta. Pedig a kozmikus sugárzásnak éppen ez a legkeményebb kom­ponense nem elektromágneses, hanem tisztán részecskékből álló, úgynevezett korpuszkuláris su­gárzás. Akkor azonban még senki sem sejtette a mezonok létezését. Közben ballonok emelkedtek a magasba, Texasban is. Stutt­gartban is. A műszerek 22, 25, sőt 27 kilométeres magasságot is elérnek. Lassacskán 30 kilomé­terig sikerül a sugárzás erősségé­nek alakulását feltérképezni. És ekkor meglepő eredményre jut­nak! A sugárzás kezdetben annál erősebb, minél magasabbra emel­kedünk, de 15 kilométeren felül az erősödés lassul, sőt 20 kilo­méter körül valamelyest csök­kenni kezd. Sok gondot okoz ez a kutatóknak. Talán mégsem a világűrből ered ez a sugárzás? Talán 20 kilométer magasságban húzódik valamilyen titokzatos ré­teg, amely ezeket a sugarakat kibocsátja? A szakemberek hamar meg­egyeznek, hogy erről szó sem le­het. A holland Clay ugyanis már néhány évvel előbb beigazolta a sugarak Földön kívüli eredetét. Amszterdamból Batáviába hajóz­va útközben állandóan mérte a sugárzás erősségét és azt találta, helyesebben a mágneses Széles­ségtől, azaz a mágneses egyenlítő és az illető hely távolságától. Re­pülőgépeken végzett mérések is azt igazolják, hogy az Egyenlítő felé haladva a sugárzás erőssége csökken. Ezeket a repülős méré­seket kiterjesztették az egész amerikai kontinensre és meg­állapították, hogy Földünk mág­neses tere többnyire a sarkvidé­kek felé tereli . a kozmikus su­garakat. A Föld mágneses tere a légkörnél sokkal messzebbre ki­terjed a világűrbe1 ha ez a mág­neses tér ilyen nyilvánvalóan hat a kozmikus sugarakra, akkor az semmiképpen sem eredhet a légkörből, hanem csak valahon­nan kintről, a világűrből. A megfigyelések más fontos té­nyeket is megállapítottak. A koz­mikus sugaraknak feltétlenül elektromosan töltött részecskék­ből kell állniok, mert a mágneses tér csak ezeket tudja eltéríteni. Megállapították, hogy itt a Föl­dön észlelt sugárzás legnagyobb­részt már nem a világűrből ér­kező, közvetlen, elsődleges su­gárzás, hanem úgynevezett má­sodlagos, szekunder sugarak szinte áttekinthetetlen keveréke. Annyit azonban már a 30-as évek elején is tudtak, hogy ez a másodlagos sugárzás nagyjából két komponensre bontható fel: van egy lágy komponens, amit már néhány centiméteres ólomfal is tökéletesen feltartóztat, és van egy kemény, nagy áthatolóképes­ségű komponens, amit méteres ólomtömb sem tud lefékezni. Kutató tudósok egész sora, Heitler, Landau, Jánossy Lajos, Bethe és mások behatóan fog­lalkoztak a sugárzás elméletével és sok mindent sikerült tisztáz- niok. A kemény komponens prob, lémája azonban megoldatlan ma. radt. Uj műszereket, számlálócsöve­ket és ködkamrát — a jól ismert Wilson-kamrát — is csatasorba állítanak. Ezekkel sikerült megál­lapítani a kozmikus részecskék energiáját. Az eredmény még a szakembereket is megdöbbentette: a legtöbb részecske energiája, ezer-, sőt tízezer-millió elektro- voltnak adódott! Akkoriban a gyorsító-berendezésekkel talán egymillió elektrovoltos részecské­ket tudtak létrehozni. Húsz évre volt szükség, hogy a fizikusok berendezéseikben is elérjék a kozmikus sugárzás rendkívüli energiáját. Van más fontos eredmény is: Anderson a kozmikus sugárzás­ban új elemi részecskéket fedez fel, és ez a: pozitron. A magfizikának új fejezete kezdő­dik. És ugyancsak Anderson, 1938 tavaszán szokatlan tulaj­donságú részecske nyomára buk­kan a kozmikus sugárzásban: po­zitív töltésű, az elektronnál mint­egy 200-szor nagyobb tömegű, rendkívül nagy áthatolóképességű elemi részecske bukkan fel, amely­nek élettartama igen rövid: ke­letkezése után néhány milliomod másodperc múlva bomlik (ahogy ma már tudjuk, elektronra, neut­rínóra és anti neutrínóra). Ez a részecske a mezon (ma mii-me­zonnak hívjuk, vagy röviden müon-nak, mert többféle mezon is létezik). A nagy áthatolóképesség egy­szerre magyarázatot talált a mű- mezonban. 1938-ban már tudták, hogy a másodlagos kozmikus su­gárzás mü-mezonokból áll. A müonokat a kozmikus sugárzás termeli a légkör magas rétegei­ben. Testünkön is minden má­sodpercben átlag két tucat müon halad át. mégsem halmozódnak fel, sem testünkben, sem a Föld anyagában, mert rendkívül gyor­san szétesnek és a kozmikus su­gárzás lágy komponensének to­vábbi táplálói lesznek. A kozmikus sugárzás így ve­zet el, így kapcsolódik az atomok, az atommagok, az elemi részek világához. Ezek a nagyenergiájú elemi részek a természet labora­tóriumában rendelkezésünkre áll­nak. Mindeddig csak a másodlagos kozmikus sugarakról szóltunk. Amíg ballonjaink és velük mű­szereink juthattak 25—30 kilo­méternél magasabbra, az elsőd­leges sugarak tüzetesebb vizsgá­latáról nem lehetett szó. Való­színűnek látszott a feltevés, hogy az elsődleges sugarak nagyener­giájú protonokból (hidrogén-atom­magokból) állnak. További tíz évre volt szükség, amíg a rakéták 100, 200 kilomé­terre is felvitték a műszereket, és még egy évtizedre, amikor már a szputnyikok, mesterséges holdak, űrrakéták is lehetővé tet­ték a légkörön túli kutatást. A mérések ma is folyamatban van nak. Az elsődleges sugárzás kint a világűrben valóban legnagyobb­részt nagyenergiájú protonokból áll, de vannak benne héliummagok, sőt, középkönnyű elemek Is, mint szén, nitrogén, oxigén, épp úgy, mint a csillagokban de lítium, berillium és bór is előfordul, pe­dig ezek teljesen hiányoznak a csillagokból. Ezek az ismeretek némileg vá­laszt adnak a legizgalmasabb kérdésre: Híres nevek - MAI EMBEREK Furcsa, ha valaki manapság úgy mutatkozik be: A nevem Pe­tőfi. Pedig előfordul ilyen, noha az esetek többségében csupáncsak névazonosságról van szó, és rendszerint a rokonsági kapcsolatok­nak még a leghalványabb szálai is hiányoznak. Jó páran élnek közöttünk, akiknek legalább is a vezetékneve hires embereket, írókat, államférfiakat idéz az emlékezetünkbe. A nagy nevek mö­gött azonban egyszerű, mai embereket találunk, példának hadd említsek két ilyen találkozást. honnan erednek az elsődleges kozmikus sugarak? ügy sejtjük, hogy a szuper­nóvákból. ezekből a hirtelen fé­nyességnövekedéssel feltűnő tá­voli csillagokból, amelyek, mint valami kozmikus szuper atom­bombarobbanások feltehetően nagy energiával szórják szét az atommagokat. A protonok azután talán évmilliókon át száguldanak a világűrben, amíg közülük egye­sek éppen a Föld légkörének atommagjaival ütköznek össze. Ekkor indul meg a másodlagos sugárzás, ekkor születnek a müonok, amit legelőször most öt­ven éve észlelt műszereivel Hess, a kozmikus sugárzás felfedezője. Svékus Olivér jVyár eleje volt és a zölden hullámzó búzavetés körül­folyta a kis pusztát, Tanyator­mást, ahova jegenyefákkal szegé­lyezett keréknyomok vezettek be a kölesdi országúttól. A pusztát hatalmas sertésólak uralják, ame­lyek hosszan és laposan nyúlnak el nem messze a lakóházaktól. — Jókai bácsit keresem — szó­lítottam meg az első embert, aki bőszárú csizmában ácsorgott az egyik tornateremnek is beillő ól előtt. — Itt van valahol — villant fel a szemében valami mosolygásféle. — Aztán miért keresi? — Magam sem tudom ponto­san... merthogy olyan érdekes ne­ve van. — bizonytalankodtam. — Ja, értem — bólintott jelen­tőségteljesen. — Merre találom? — Mondtam, hogy itt van. Én volnék az. Tréfálkozó mosolya megint elő­villant és viharvert kalapját tar­kójára tolta. Végigsétáltunk a fiaztatón, büszkén mutogatta ne­veltjeit, amelyek visongva kerge- tőztek a rekeszekben. Számokat sorolt fel, ennyit, meg ennyit szállítottunk eddig el, és még ennyi, meg ennyi vár elszállítás­ra. Nem tudtam, hogyan hozakod­jak elő a kérdésemmel, valahogy nem illett a környezetbe. Kint a napsütésen aztán előrukkoltam: — Mit tud nagynevű névroko­náról, Jókai Mórról? Sutának éreztem a kérdést, de ő nem lepődött meg rajta, csupán elgondolkozott egy kicsit. — Róla? Nem túlságosán sokat, inkább arról, amit írt. Mert ol­vastam én sok könyvét, és nem­csak én, hanem az egész család olvassa. A Kőszívű ember fiait, meg a Janicsárok végnapjait, az Aranyembert... — Jöjjön csak — indult meg a lakások felé. A konyhaszekrényről papiros csomagot emelt le. Vastag ujjai­val pörgette őket, és kiemelte kö­zülük a személyi igazolványát. — Nézze csak — bökött a kö­zepére. Gyermekeinek a nevei sorakoz­tak ott. öt név, a fiaié, meg a lá­nyaié. — A legkisebbik ott totyog — mutatott ki az udvarra. — Itt a neve. A hivatalos papíron pedig ott vibráltak az anyakönyvvezető szögletes betűi: Jókai Mór... * ]L¥ unkahelyéről nóta is szól, •LTi még pedig így: „Sej, a decsi nagykocsmában...” Pincérlány és nemrég került ide, a Sárköz szí­vébe. Pécsett született, Kővágó- szöllősön, és Harkányfürdőn dol­gozott ezelőtt. Fekete szemű, alig tizenhét éves, és mindig mosoly­gós, ha vendégről van szó. Érthe­tő, hogy sokan kíváncsiak rá, hogy hívják. Sokan meg is kér­dezték már, és a válasz ilyenkor kitérő volt. — Hogy hogy hívnak? Gyere ide, vagy jöjjön ide... ki, hogyan. Aki még továbbra is kíváncsis­kodik, találós kérdést kap vála­szul. — Vezetéknevem híres, régi magyar családnév. Egy ilyen ne­vű ember írt egy költeményt, amelynek a címe: Reményhez. Hát így hívnák. A másik nevem meg Rozália. Akik kitalálják a rejtvényt, azok tudják, hogy Csokonai Ro­záliával beszélgetnek és még ta­lán az is felötlik bennük, hogy szülei miért nem nevezték el Lil­lának. Nővérével és sógorával együtt dolgoznak itt, ők hárman látják el a decsi kisvendéglő tennivalóit. (Amikor a földművesszövetkezet egyik helybeli vezetőjével beszél­gettem, elmondta, amióta ideke­rültek, ugrásszerűen megnőtt az ételforgalom és a fél hónapi be­vétel már elérte azt az összeget, ami korábban egy egész hónap alatt jött össze.) — Szeretem a munkámat, bár sokszor fárasztó, meg a mozit, ahová elég ritkán jutok el, és a zenét, amit viszont minden este hallok. Nagyon nem szeretem vi­szont a részeg embereket... Mosolyog, és máris perdül to­vább. Kezében a tálcán aranyos­sárgán csillan a söröspohár, ami­nek peremén kibuggyan a fehér hab... Monostori Miklós A lovak gazdája Az idősebb férfi leugrott a ko­csiról és indult befelé a kapun. Amilcor a Icilincsre tette a kezét, visszafordult és odakiáltotta a surbankó legénykének, aki a gaz­da távoztával öntudatosan mar­kolta a gyeplőt, s próbaképpen kettőt már suhintott is a kezébe nyomott ostorral. — Jóska, aztán vigyázz a lo­vaimra, mert ha valami bajuk lesz... Nézem a két lovat. Formásak, jó húsban vannak. Gyönyörkö­dik rajtuk a szemem. Aztán a kocsitáblára téved a pillantásom. A név már lekopott, de az még tisztán látszik, hogy „Termelőszö­vetkezet”. Milyen, hová való a szövetkezet, arról nem árulkodik a tábla. De amint meglátom, hogy nem egyéni a kocsi, nem tu­dok ellenállni a feltoluló ötlet­nek. Néhány percig még tiblábolok, aztán jön kifelé az ember. Gon­doljon rólam amit akar, higyjen akár lókupecnek, nem hagyom magamban a kérdést, ami kikí­vánkozik belőlem. — Magáé ez a két szép ló? — Láthatja. — Látom. — De miért olyan kiváncsi? — Hadd kérdezzek én: Mi len­ne, ha valami bajuk esne? — Már hogy esne bajuk? — Csak azért kérdem, mert az előbb emlegette, hogy ha valami bajuk esik, akkor... — Ja, hallotta? Hát ha valami bajuk történne, akkor... Arra még gondolni sem jó. — Szép lovak. Mennyiért vette ölcet? — Én? — Hát persze. Hiszen a magáé. — Az enyém hát. De miért vet­tem volna? — A tábla a kocsin azt mutat­ja, hogy maga szövetkezeti tag. — Mi más lennék? — Akkor hogyan magáé a két ló? — Kérem, én nem érek rá itt beszélgetni. Hát ki a csodáé len­ne? Én járok velük. — Maga vitte őket annak ide­jén a csoportba? — Nem. Az egyik a Kovács Miskáé volt, a másik meg... a má­sik meg... azt nem is tudom. Úgy láell utánaszólni, mert már indul, látja, szófia beszéd az a diskurzus, amit üt egymás kö­zött folytatunk. — De még ha nem is maga vitte be, akkor hogyan lehet a magáé? Visszanéz, mérgesen rábök a kocsitáblára. — Nem látszik maga olyan bu­ta embernek, hogy ne tudjon ol­vasni. De különben is... — le­gyint, kiveszi a legényke kezéből a gyeplőt, suhint az ostorral, de vigyáz, nehogy a szíj valamelyik ló hátát érje. Jóval odébb járnak már, amikor visszanéz. Valamit mond a fiúnak, s aztán mindket­ten nevetni kezdenek. (-ei)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents