Tolna Megyei Népújság, 1962. november (12. évfolyam, 256-280. szám)

1962-11-18 / 270. szám

5 A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG Jn on ALMI MELLÉKLETE Majd menet közben,.. — Na, pajtikám! Végre hoz­zám fordultál. Csak semmi iz­galom, az öreg Holumbák nem felejti el a barátait. Hehe... Ho­lumbák Gedeonra mindig lehet számítani. Na gyere, pajtikám — ezzel átölelte Kacsmarek Hugó vállát és vezette kifelé a szobá­ból. Kacsmarek nyögött: — Öööö. — Na, mi van, pajtikám? Csak semmi izgalom. Fel a fejjel. Elő­re. Most bemutatlak a kollégák­nak és mindjárt munkához lát­hatsz. — De Gedeonkám, Gida, az istenért... — hebegett Kacsmarek. — Én igazán... én nagyon... én megtisztelve érzem magam, de én ehhez semmit sem értek; — Semmi gond. Semmi ideges­kedés! Fel a fejjel, pajtikám. Majd menet közben megtanulod. Ha nem tévedek, kedves édes­anyám belőlem sem látta ki az igazgatót, amikor háromperces koromban a teje után sivalkod- tam. Hehe... Kacsmarek kényszeredetten ne­vetett: — Hehe... De mégis, Gedeon­kám. Ennek nem lesz jó vége. Azt mondod, hogy diszpécser. Te, őszintén kérdem, mi is az a disz­pécser?-— Majd menet közben meg­tanulod. Csak semmi kispolgári nyavalygás. Fel a fejjel. .Menet közben pajtikám, menet közben; Már be i3 nyitottak a köny­velés ajtaján. — Ez itt Kacsmarek elvtárs. Az új kolléga, ö lesz, a fődiszpé­cser. —• S gyorsan tuszkolta egy következő szobába. Ugyanez a szöveg mindvégig. A kollégák tu­domásul vették, maguk között, és hátuk mögött jelentőségteljesen össze is néztek: »Aha, a diri em­bere. Jó lesz rá vigyázni. A fő­nök haverja. Még per te is van­nak. Ajaj«. »Na, Kacsmarek, most mi lesz?« — nézett maga elé a va- donat új íróasztalnál. »Diszpé­cser lettél. Valami főember. Hal­lottad? Az a helyes szőke a bér­elszámolóból odasúgta annak a keszegnyakúnak, hogy itt a diri ha­verja. Most áll be. aztán mind­jár kétezerhatszázat kap. No meg hozzátette: így van ez, La- joska, mi gürcölünk, az meg csak jön és zsebrevágja a nagy dohányt. Spekulálsz, .Kacsmarek? Spekulálhatsz is. Csáva ez, öre­gem,. elég lesz kimászni belőle. Hej, te jó dohánytermelő úristen, mi lesz ennek a vége? Azt mond­ják, hogy az autókat kell irá­nyítanom, meg én gondoskodjam az anyagellátásról. Ajvé, csak azt tudnám, mi az isten az, hogy dicspécser?« Már, már azon volt, hogy fel­ugorjék, kirohanjon és elkiabálja a folyosón, emberek, én ezt nem akartam, én ehhez nem értek. A sok pénz az persze rendjén való, jól is jönne, de nem visz rá a lelkiismeret, hogy olyasmit csi­náljak, amihez nem értek És akkor megszólalt fülében a hang: Fel a fejjel, öregem! Csak semmi kispolgári nyavalygás. Elő­re. Majd menet közben meg­tanulod. Kacsmarek,- Kacsmarek, nem lesz ennek jó vége. És Kacsmarek töprengett. Ta­lán napokig is eltöprengett vol­na, ha nem kopognak az ajtón. — Igen, tessék. — Hajlott, ko­paszodó öregúr lépett be. — Tetszik emlékezni rám, ugye? — félénken pislogott az öreg a szemüvege mögül. — Homolya vagyok. Az ön beosz­tottja. Az aldiszpécser. Kérem- alázattal, a szenet kellene szál­lítani. A teherautók ügyében jöttéin, meg azért, hogy méltóz- tassék közölni, mennyi szenet hozassunk és milyent. — Igen, a szénügy. — Kacs­marek maga elé meredt. S megint visszhangzott az igazgatói szózat: Fel a... Csak semmi... Menet köz­ben... Éberség... — Hát akkor — nézett az öreg­re. — Tavaly mennyi is volt? — Százhuszonnégy vagon, ké­rem tisztelettel. De szabadjon megjegyeznem... — A megjegyzést majd írás­ban nyújtsa be — talált hang­jára Kacsmarek. — Ugyanannyit az idén is. — Szabadjon... — Most nem ére’w rá. Tíz autó máris induljon. — Szabadjon... — s amikor Kacsmarek közbevágott, hogy nem szabad, az öreg szavát már nem lehetett megállítani. — meg­jegyeznem, hogy az üzemnek csak nyolc autója van. — Mit beszél? Nyolc? Ren­deljen még kettőt a TEFU-tóI. — Kérem ahhoz a főkönyvelő engedélye kell. — Én mondtam, hogy rendel­jen. Majd én megbeszélem Ge­deonnal. — Az igazgató kartársat tet­szett gondolni? — Homolya tíz centivel mélyebbre eresztette fe­jét. — Igen, igen, Holumbák elv- társat. No, de most már tovább, tényleg nem érek rá. Amikor az öreg kisompolygott, Kacsmarek elégedetten mosoly­gott maga elé. »Megy ez, megy ez. Menet közben tényleg belejön az ember. Hogy ez a Gida micsoda fiBLI KATALIN: Őszi intelem Gyújtsál össze ma fényeket és fürtöket, úgy. ahogy én. mert ez az ősz végső, fellobogó tüze már. Nem lesz több ragyogás, üde ég: köd lebeg majd odafönn.J és csak a fagy szőlőfürtjeit adja a táj. Törd fel most a Napot valahogy, belseje sárga dió. s nézzed a tobzódó erdei színkeverést! Fussál végig a réteken is, szívd teli magad, mert múlik a perc és már nincs körülötted az ősz. Most még százezer árnyalat vár, völgy öle, tó vize hív, kék szelek öbléből csap ki eléd a sugár. Oldódj fel te is ebben a szép fényben, amíg lehet, és boldogan emlékezz vissza, ha megfagy az ég. lángész. Egy zseni«. Beleszólt a telefonba: »Elvtársnő, ha valaki megy a boltba, két zsemlyét meg tíz deka parizert nekem is hoz­zon«. így telt el Kacsmarek Hugó első napja. S ugyanígy telt Kacsmarek Hugó második napja. Szintúgy telt Kacsmarek Hágó harmadik napja. S még sok nap, egymás után, egyvégtében és egyfolytában. Ke­rek két hónapig, szinte egyetlen sem hiányzót a napokból. Elkövetkezett a negyedév vége. A könyvelőség készítette a mér­leget, mindenki leste, lesz-e pré­mium? Holumbák titkárnőjét per­cenként keresték fel a delikven­sek: — Irénke, drága, mit hallott? Irénke, drága, mi újság? Irénke, lesz, nem hallotta? Irénke... Irénke... Irénke... S Irénke egy óra múltán zo­kogva nyöszörögte a zsebkendő­jébe: — Semmise lesz. Engem ki­rúgott. Azt mondta, ne zavarjak. Üljek a.,., szóval üljek a szobám, ban. látni sem akar. Pedig mi­csoda feketét főztem neki. Bi­zony isten most egy szikra má­sodosztályút se tettem bele. ’-ta­gam pörköltem és itt a hála. Derelye, a főművezető értesült elsőnek a lesújtó hírről. »Hogy az a magasságból!...« Többet nem mondott. Klumpács. a segéd­művezető magába roskadt: »Mi­ből fizetem én most a gyerek- tartást?« Az üzem fölött a szo­morúság ülte gyászos torát. Kettőkor kivágódott az ajtó. Irénke rémülten kapta föl a fe­jét. Holumbák robbant ki a pár- nás ajtó mögül: — Kacsmareket! Ide' Azonnal! Idetoloncolni! Kacsmarek jött. És Kacsmarek szólt: . — Hívtál. Gedeonkám,. •— Irénke mindössze ennyit hallott. A többi belefulladt valami iszo­nyatos üvöltözésbe. Hgngok belülről: »Ki kérte a mozdonyokat?« »Minek nekünk pétisó, te gonosztevő?!« »Negy­ven vagon szenünk hiányzik!« »Ki rendelte a hetven láda Pa- rádi-vizet?’« »Te! Te! Te! Gaz­ember! Csirkefogó!« ■— De Gedeonkám. Majd me­net közben..., Az éberség.,, — Nincs éberség! Nix! Mars ki1 Kacsmarek távozott és be­vonult a szobájába. Néhány perc múlva kopogtattak. Homolya lé­pett be. Éppoly alázatosan, mint mindig. — Méltóztatik emlékezni, ké­rem. amikor idehozták azt a mérhetetlen sok étolajat, én mondtam, gázolaj kell, kérem alázattal, gázolaj. Meg a fekália az nem szénfajta, kérem alázat­tal. az nem. Aztán miért tetszet! bérbeadni a plombázi téesznek a hat teherautót? De méltőztassék megnyugodni, a pétisói már el • adtam, megvette az állami gaz­daság. Majdcsak túladunk a lek­váron is. A napközinek biztosan kell. Az aszalt körtével nem t.u dóm mii kezdjek? Már tárgyal­tam néhány kofával. Gipsz. Gipsz Hát leérem, mi tagadás, arra ne­künk tényleg semmi szükségünk sincs. Esetleg kim eszeltei .hetem vele a kultúrtermet. Kacsmarek nem szól. Töri a fejét, ugyan, hol vétett. Hiszen 6 egy jó szakember. Hány dalra be tudta volna tanítani az ének­kart? Dehát honnan az isten esti dójából lehet, tudni, hogy mi az a cíjszpecser ? Csatárv György JEGYZET vwc* Nem mindegy, van-e az em­bernek kilencezer forintja, vagy nincs. Ha van, könnyebben bol­dogul, ha nincs, nehezebben. Az sem mindegy, hogy a meglévő forintokat miként akarják az embertől megszerezni: igazsá­gos, vagy igazságtalan úton. Utóbbi esetén legyen az illető akárki, bizony háborog, és jog­gal. Mert ugye,, az igazság ér­zet társadalmi produktum, s napjainkban különösen kifejlő­dött. Sokkal finomabb jelzések­ből veszik észre, hogy jelen van-e az igazságtalanság, mint mondjuk ezelőtt húsz évvel. Miért kellett ezeket az ismert dolga kát elsorolni? Az általá­nos válasz így hangzana: azért, mert még mostanában is ta­pasztalhatunk — ha szórványo­san is — olyan jelenséget, hogy emberek, vagy embercsoportok, vállalat, vagy intézmény meg nem érdemelt nyereségre tö­rekszik. Szolgáljon bizonyítékul az alábbi történet. Több esztendei kuporgatás után házépítésre szánták ma­gukat ismerőseim. A házacska már tető alatt van, ügye azon­ban még korántsem. Mint érte­sültem: részben a rendőrség elé került, részben pedig a kisipari szövetkezetek megyei irányító szerve elé. A történet ismereté­ben merem mondani: helyesen cselekedtek, amikor az egész ügyet tisztázás végett e szer­vek elé tárták. Ne vágjunk azonban az ese­mények elé,'nézzük sorjában. Kezdődött azzal, hogy építkez­tek. Ne firtassuk: jöl-e, rosz- szul-e. Ennek megállapítása a szakemberekre tartozik. Annyit azonban máris mondhatunk, hogy a minőség nem éppen ki­fogástalan. A számlázás pedig egyenesen tűrhetetlen ebben az esetben. Mert a következők de­rültek ki, amikor az építkezési kalkulációhoz értő férj — teljes joggal — felülvizsgálta a szám- lát. Ad egy: nem vezettek ren­desen munkanaplót. Ad loettő: o két kalkuláció a kisördögnek sem akart egyezni. A konfliktust elkerülendő szándékkal a felek leültek tár­gyalni, s e tárgyalás végén szü­letett egy jegyzőkönyv. Formai­lag tehát létrejött a megálla­podás. Azonban ez a kötés nem tetszett a munkát végző ktsz el­nökének, s ezért egy este beál­lított a szóban forgó házba, s kijelentette: mivel ő nem volt jelen a jegyzőkönyv elkészíté­sénél, az automatikusan ér­vénytelen.. Az ügy szenvedő ala­nyainak, íia tetszik, ha nem, fi­zetniük kell. A kalkulációhoz értő férj persze megtagadta, mire az elnök javasolta: men­jenek csak el az irodába, tárgyal­janak ott. Javaslat elfogadva, a férj megy. A meglepetések azonban nem maradtak el. Először borral kínálták, aztán dicsérni kezdték, később pedig sértegetni. Eredmény azonban így sem született, s a nyomaték kedvéért valami négyen az iro­da ajtaja elé álltak. Nem mond­juk, de gondolhatjuk, hogy olyan szándékkal, miszerint in­nen addig el nem megy, amíg ki nem izzadja azt a kilencezer forintot, amit oly jó lenne tőle megszerezni. Közben az aggo­dalom az irodához ösztökélte g feleséget is. Ű már nem annyi­ra a pénzt féltette, mint inkább a férjét. Rosszra gondolt. Nos, amit látott, az módfelett meg- höklcentette, mert van is ab­ban valami bizarr, hogy bent a főkönyvelő és a férj tárgyal­nak, kint pedig, mint eleven cerberusok, valami négyen áll­ják el előtte az utat, s kereken • kijelentik: oda ugyan be nem teszi a lábát. Amint a férj elbeszélte, volt abban a tárgyalásban szó vala­miféle számolásról is. Nem. ál­lítja. hogy tettlegességig fajult volna a dolog, de ilyen jelek mutatkoztak. Elég az hozzá, nagy megkönnyebbüléssel állt fel az asztaltól, de anélkül, hogy született volna valamilyen megállapodás. Amint említettük, az ügy már kikerült a faluból. Szereplői ra­gaszkodnak a kilencezer forint­jukhoz, s ebben meg lehet őket érteni. Bért ugyanis, ez írott és íratlan törvény, csak elvég­zett munkáért kell, és szabad kifizetni. Ellenkezőjét követelni, nem éppen a legjobb szándékokra vall. Ezekből a szándékokból különben is furcsa, s egyál­talán nem hízelgő következte­tések levonására nyílik alka­lom. Ebben az esetben a férj, mint szakember, értett a kal­kulációhoz, tudta, miért mi jár, s a munka minőségét is képes volt megállapítani. Mi történik azonban akkor, ha történetesen járatlan a kérdések megítélésé­ben? S mi történik azokkal ab­ban a községben, akik nem tud­nák kalkulálni, viszont építeni szeretnének, vagy már építtet­tek a szövetkezettel. Becsapód­tak? Nem állítjuk, de ilyesféle gyanúnk, a tárgyalt esetből ki­indulva, nincs alap nélkül. SZOLNOKI ISTVÁN A z este hűvös volt és én ka­bátban ültem Szegedieknél. mert fáztam. — Most már nem kell sókáig várnunk, amíg megjavítják a kályhát — jegyezte meg csendesen Sze­gediné, s megkínált egy fél deci rummal, ami egy kicsit f el­őmelegített. Amikor látták. hogy még mindig didergek. vi­gasztalni kezdtek: — Olvastuk, hogy tíz-tizenöt év múlva a Nao energiájával fogunk fííteni. Nem kell kályha, központi vagy etázsfűtés. Az ember bekapcsolja a Napot és remek me­leg lesz. — És ha nem fog sütni? kérdeztem, mi­közben a sálat ösz- rzébb húztam a nya­kamon. — Az alezánsz. A Napot konzerválják. * Ebben a pillanat­ban füstfelhő jött be a fal egy kis résén a lakásba. — A szomszédban fütenek — hangzott a magyarázat —. de füstöl a kályhájuk. A házigazda öröm­teli hangon folytatta: — Ez se fog húsz év múlva előfordulni. Olvastam, hogy a jő­Kályha vőben nem lesz füst, mert az égési folya­mat során a füstből a kályhán belül újra szén. vagy fa lesz. Persze, csak ott le­het szó ilyesmiről, ahol még néni vet­tek napbekapcsoló készüléket. Robbanás hallat­szott. A fal meg­repedi. két tégla ki­esett. és a fejemre zuhant. Nevettek: — Csak a kályha robbant fel a szom­szédban. Ilyesmitől sem kell majd 1973- ben félni. A rájjió bemondta, hogy * hetvenes évek köze­pén megszűnik a tég­la, a malter, csak nylon- és plasztikíal lesz. Nagyokat nyögtem. A fejem vérzett. — Nyugodjon meg — vigasztalt most az asszony —, egy híres tudós énpen tegnap tartott előadást, hogy két-három évtized múlva minden gyógy­szertárban áruinak koponyacsontot, A be­tört fej helyébe egy­szerűen házilag be­helyettesíthetjük a műkoponyát. Most erre várok... Palásti Laszig

Next

/
Thumbnails
Contents