Tolna Megyei Népújság, 1962. szeptember (12. évfolyam, 204-229. szám)

1962-09-30 / 229. szám

5 A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG . Jn ODALMI MELLÉKLETE A Tábornok JEGYZET— B uta tréfa volt, valami keserű szájíz mindig marad utána, s az is csak részben menti, hogy a Tá­bornok hosszú évéken át való­sággal pokollá tette életünket. Öles termetű óriás volt, akinek porosz junker-ősei nyilván Nagy Frigyes seregében parancs­nokoltak, s azt. is tőlük örököl­te, hogy csak vezényszavakban tudott érintkezni a világgal. A falunkban volt kisebb birtoka, melyet a 30-as években vásá­rolt, s amikor néhány évvel ké­sőbb nyugalomba vonult, ez lett állandó lakása is. A kis birtok­hoz képest nagy cselédséget tartott, s egész házanépe, hekti- kás feleségével együtt, katonás rendben élt. Hajnaltól késő éj­szakáig lehetett hallani iszonya­tos hangját, mely tűlharsogta a déli harangszót és az égzengést. Mindenki rettegett a Tábor­noktól, cselédei néha bérüket is veszni hagyták s évközben megszöktek tőle, a faluban pe­dig mindenki tudta, amit ugyan később nem lehetett bebizonyí­tani, hogy több embert ő vite­tett el a csendőrökkel. Még 45 tavaszán is ott élt házában, leeresztett zsaluk mö­gül figyelte a tempósan dolgozó, higgadt földosztó bizottsági ta­gokat, s a határba induló szeke­reket. Az emberek néha komo­ran a házra pillantottak, mely­nek falai között az elcsendesült Tábornok élt, aztán szótlanul tették dolgukat tovább. Soha nem tudtam megérteni türel­müket; az lettsvolna a termé­szetes, ha rágyújtják a házat, vagy berontanak hozzá és lapá­tokkal agyonverik. De a Tábornok a tekintetek­ből kisugárzó vádat sem bírta ki, amely áthatolt a vastag fala­kon és az örökké leeresztett zsalukon. Egy reggelre eltűnt, csak felesége és egy öreg cseléd­asszony maradt a házban. S a Tábornok története itt be is fejeződhetnék, az már alig ér­demes a feljegyzésre, hogy há­zából nem sokkal később üdülő lett, gazdátlanná vált földjét pedig beolvasztották a szomszé­dos állami gazdaságba. De hiába múlt el másfél év­tized, környékünkön senki nem felejtette el a Tábornokot. Néha hírhozók jöttek messze vidé­kekről, akik a Tábornokról is tudtak egyet s mást, s a falu­beliek némi elégtétellel hallot­ták, hogy a Tábornokot a tisza- löki duzzasztógát építésénél lát­ták, aztán meg azt beszélték, hogy éjjeliőr lett a füredi hajó­gyárban. Az ötvenes években sokat vándorolt, az ország leg­különbözőbb vidékein tűnt fel, s a falú elégedetten bólogatott. Legutóbb ismét szóba került; egy öreg magyar két pohár bor között mesélte, hogy az egyik fővárosi szállodában portás. S a Tábornok hirtelen megjelent emlékezetemben, a szállodai portások ismert uniformisában, aranyzsinóros sipkában. Valószínűleg nyomon lehetne követni, hogy a megalázott zsel­lérősök lappangó bánata . ho­gyan követelt bennem elégté­telt, valami szűkös és sovány megtorlást a félelemért és erő­szakosságért, s azért a nyomasz­tó emlékért is, amit a Tábornok létezése jelentett számunkra. Mert elmentem a szállóba, lát­ni akartam a Tábornokot, aki kastélynak is beillő R-i házá­ból került ki szállodai alkalma­zottnak. Azonnal megismertem, ő volt az, ott állt a portások rés:-éré elkerített ketrecben, fején aranyzsinóros sipkával. Meg­fogyott, meg is öregedéit. Ko­rábban rezes acra földszínűvé változott. Elszántan beléptem az elő­csarnokba s egyenesen hozzá­fordultam. — Kérem, egy francia úr ér­kezését jelezték nekem. Bizo­nyos Jean Baptiste Poquelin. — Megálltam, nagyot nyeltem. Féltem, hogy észreveszi a tré­fát, hisz Moliere családi nevét mondtam neki. De nem ismer­hette a nevet, apró szeme kö­zömbösen tekintett rám. — Jean Baptiste Poquelin, — folytattam felbátorodva. — Kérem, nézze meg a vendégkönyvben. Lötyögött rajta a sötét portás­ruha. Fáradtan lapozni kezdett a könyvben, sokáig keresgélt, aztán rámnézett. — Nem érkezett hozzánk ilyen nevű úr. — Jó, — feleltem közömbö­sen — majd visszajövök. Rend­kívül fontos, hogy Poquelin úr­ral találkozzam. A Tábornok nem ismert meg, s másnap könnyebb szívvel lép­tem a szálló halijába. Harmad­nap már messziről intett: — Még mindig nem jött meg a vendége. — Mosolygott, s ahogy széles, löttyedt arcán szétfutottak a ráncok, olyan volt, mint egy absztrakt fest­mény. Most már bosszantott, hogy a tréfa nem sikerült. Mert ez a tréfa már bosszú volt, jóvátétel, amit egy falu néma biztatására vállaltam magamra. Azt akartam, hogy rájöjjön erre az áprilisjáratásra, hogy felis­merjen, s tehetetlenül toporzé- koljon a szűk portásfülke ketrecében. Csak két nap múlva mentem be ismét a szállodába. — Ö, ön keresi azt a francia urat, — fogadott mosolyogva. — Nem érkezett meg, még min­dig nem érkezett meg — és széttárta karját. Egészen közel hajoltam hozzá. — Egyáltalán tudja maga, hogy kit keresek? — Valami franciát, — mond­ta rekedten. — Nem valami franciát, ha­nem Jean Baptiste Poqueiin urat. Különben pedig nem a véleményére vagyok kíváncsi, hanem arra, hogy megérke­zett-e? Elvesztette begyakorolt por­tás-türelmét, s határozott sza­vai mögött sejteni lehetett a régi Tábornokot. — De kérem, mondtam, hogy nem érkezett meg! Most már fölényes és maga­biztos voltam. — Ez nem válasz, érti? — s olyan közel hajoltam hozzá, hogy centiméterejt választották el arcunkat. — Maga nem szívességet tesz nekem, mert az a kötelessége, hogy pontos fel­világosítást adjon. Pontosan úgy beszél, mintha véletlenül került volna ide. Mintha vala­mikor, mondjuk, tábornok lett volna. Egy pillanatra talán az egyen­súlyát is elvesztette. Sunyi sze­me tágranyílt. s két kezével a pultba kapaszkodott. Majdnem mosolyogtam. Nem tudom, szé­gyenleni kell-e az ilyen örömöt: a Tábornok ebben a pillanat­ban felismert. Hamuszín arcán néhány hajszálér megvilágoso­dott, előbb fehér volt, majd rózsaszín, később vöröses. Öreg volt már és nagyon fáradtnak látszott. Talán ezért is kapasz­kodott a fülkét körülfutó pult szélébe, mint aki attól fél, hogy a földre roskad. Még néhány pillanatig abban reménykedett, hogy tévedett, valami türelmetlen idegen áll előtte, aki buta kedélyeskedés­ből mondta ezt a húsába vágó hasonlatot, de ez az ábránd is szétfoszlott. Ügy tűnik, moso­lyogtam is, amint kicsit félre­billentett fejjel felnéztem rá és végigmértem. Lehunyta szemét, mintha így akarna erőt gyűjteni. — Igaza van, uram — mond­ta és nehezen lélegzett. — Bo­csásson meg. — Ezzel elővette a vastag vendégkönyvet s lassan, figyel­mesen végiglapozta. — Kit méltóztatott keresni? Jean Baptiste Poquelin urat. Nem kérem, ilyen nevű úr nem szállt meg nálunk. járási pártbizottságon örömmel mondták el, hogy a küldöttválasztó taggyűléseken még talán az ed­digieket is felülmúló lelkese­dést lehetett tapasztalni. Min­denütt a tenniakarás, a nyílt, őszinte, elvtársias légkör ural­kodott. Az a politika, amely pártunk munkájának egészét jellemzi, itt a községek életére lebontva érvényesült, úgy, hogy a nagy egész megértése sem sikkadt el a részletekben, de ugyanakkor az országos poli­tika tükrében minden község mérlegre tette saját életét. Egyetlen szépséghibát azonban említettek, s most arról lesz szó. A K.-i pártszervezet tagjai is ünneplőbe öltöztek a jelentős esemény tiszteletére. Mellettük a székeken helyet foglaltak azok a pártonkívüliek, akik po­litikai helytállásukkal, szak­értelmükkel, emberi magatar­tásukkal, példamutató munká­jukkal kiérdemelték, hogy részt vegyenek a taggyűlés mun­kájában, ahol mérlegre teszik az elmúlt időszak tevékenysé­gét, s megszabják a jövő tenni­valóit. Sok ember készült fel­szólalni, párton kívüli és párt­tag, egyaránt, hogy észrevéte­leivel, javaslataival t ovább javítani, még szebb eredménye­ket elérni segítsen. De sajnos a továbbiak megakadályozták, hogy a szándék maradéktalan valósággá legyen. A taggyűlés elnöke, a szoká­sos megnyitó szavak után a kö­vetkezőket mondta: „Tekintet­tel arra, hogy pártonkívüliek is vannak jelen, javaslom, hogy a vitában ne foglalkozzunk a párt belső ügyeivel.” Mondanom sem kell, ez a felhívás nem segített az alkotó, a nyílt légkör kibontakoztatá­sában. A taggyűlés olyan' kér­dést tárgyalt, amely az egész község ügye. Felmérte azt a munkát, amelyet a pártszerve­zet vezetésével, irányításával a termelőszövetkezet, a tanács, az iskola — és sorolhatnám tovább a különböző szerveket, intéz­ményeket, — végzett. Tehát amely az egész község munkája volt, amelyben az irányító sze­repet töltötte be a pártszer­vezet, de valamennyien végez­ték, az egész közösség, amit ez a falu jelent. Ebben születtek eredmények, amelyek kétségte­lenül elsősorban a helyes ter­veknek, a jó irányításnak kö­szönhetők, de az eredmények­ben benne van minden becsü­letes, szorgalmai ember fárad­ságos alkotó tevékenysége. Ha valahol hibát követtek el, az a hiba az egész községet károsít­ja, és minden rendes embernek fáj. Most, amikor a felmérésre kerül sor, könnyebb lesz az elő­relépés, ha nem csak egy kis közösség beszéli meg a tapasz­talatokat, vonja le a szükséges következtetéseket, hanem a nagy közösség legjobbjai, a párttagok mellett a legkiválóbb pártonkívüliek is részt vesznek abban. Ez is kifejezője a biza­lomnak, amelyet táplálunk a szocializmus minden híve iránt, ez is kifejezője annak az ösz­szefogásnak, amely a párt irá­nyításával a szocialista építés gyorsítására testet ölt. S a jövő, a következő hóna­pok és évek, mindannyiunk évei lesznek. Ha tanácsaival, munkájával ebben segítségül kínálkozik bárki, akinek a szo­cializmus iránti hűsége, becsü­letessége szorgalma nem két­séges, úgy a legteljesebb biza­lommal kell megszorítani a se­gítséget kínáló kezet. A mi pártunk a munkásosz­tály pártja, de mindinkább az egész nép pártjává válik, mert az egész nép bizalmát élvezi, az egész nép többsége támogatja, irányítását elfogadja. A mi pár­tunk a társadalom vezető ere­je. Erre alkalmassá teszi az el­mélet, amelynek hordozója és megvalósítója és a többi között alkalmassá teszi az, hogy soha nem szakad el a tömegektől, ve­zeti, irányítja, lelkesíti, tanítja a tömegeket, de mindig tanul is tőlük. Nem bezárkózott, szűk csoport, amely a maga keretei között éli életét, amely úgy ha­tároz, úgy ad programot, hogy közben nem kér senkitől véle­ményt, hogy közben nem tá­maszkodik a széles párton kí­vüli tömegekre; ellenkezőleg, a tömegek közt él, a tömegek al­kotó közreműködésével vezeti a harcot a szocializmus felépíté­séért. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egy pártszervezetnek nincsenek „belső” ügyei. Van­nak. Noha az ezekben való döntéskor sem kell mereven el­zárkózni a falu közvéleményé­nek ítéletétől, ezekben a kérdé­sekben a pártszervezet dönt és nem bocsátja a széles nyilvá­nosság elé megvitatásra. De most nem ilyen jellegű belső ügyekről van szó, hanem arról, hogy nagyon helyes, nagyon egészséges ha az egész község életére kiható kérdések tanul­mányozásába, megtárgyalásába és a döntések meghozatalába bevonják a község legjobb pár- tonkívülieit, azokat, akik a legszorosabban zárkóznak fel a párt mögé. Hiszen belőlük fog­ja majd szélesíteni sorait a pártszervezet. Ezek a taggyűlé­sek a pártonkívüliek nagy ne­velő iskoláivá lehetnek, ame­lyek segítenek kommunistává válásukban. Hogy ma a bizalom légköré­nek kiteljesedéséről beszélhe­tünk, annak két oka van. A párt bízik azokban, akik nem szegülnek szembe építőmun­kánkkal, segíteni hívja őket eb­ben a nagy munkában. De ugyanakkor pártunk helyes po­litikájával- rászolgált a töme­gek támogatására. A párt és egy pártszervezet nem öncél, hanem eszköz a munkásosztály, az egész dolgo­zó nép kezében a szocializmus, a kommunizmus felépítésére, az emberiség szép álmainak meg­valósítására. És minden párt­szervezet akkor tud hasznos eszközzé válni, ha a bizalomra bizalommal felel, ha követke­zetes a helyes célkitűzések meg­valósításában és következetes a. téves nézetek elleni harcban. LETENYEI GYÖRGY KÓPIÁS SÁNDOR: Csányi László Egy idegenforgalmi mestermíí margójára SOKÁN KIHULLANAK,.. Az elmélkedés olajfái alatt kezdem felfogni a pillanat érteimét s a kiszámíthatatlan idő-egységek arányait. A tudás melegágyi, kicsi palántái nehezen gyökereznek belénk; nehéz virágba szökkenteni a meglepő, sose-volt fogalmakat. Közülünk sokan kihullanak a gondok rostáján, s szürke perként gomolyognak holnap a percek patái alatt. De akinek lelkét meggyűrfizte e kor, az madárként fölfele száll, s szárnyai alá gyűjti az ömgeseregiő csillagokat. Az üdülést rendszerint kétféle­képp szokták elképzelni és gya­korolni az üdülők. A hazai táj, a Balaton vagy a Mátra csak arra jó, hogy két heti teljes semmit­tevésben éljenek, amihez a „ki- kapcsolódás” téves fogalmát kap­csolják, bár a kettő távolról sem ugyanaz. Más a helyzet a külföl­di társasutazásokkal, ahol a ki- centizett napok és órák szinte pa- rancsolóan írják elő a zsúfolt program végighajszolását, amikor mindenre kell időt keríteni, de ez az értelmetlen száguldás legtöbb­ször nélkülözi a megismerés, a beleélés élményét. Illyés Gyula és Reismann János szép könyve, a Balaton, eredeti­leg külföldieknek készült, de a Corvina — nagyon helyesen — jónak látta magyarul is kiadni, hisz sok magyar ember számára a hazai táj kevésbé ismert, mint az Elba partja, a Balti tenger, vagy nem egy nagyváros kőren­getege. A Balaton partján üdü­lők rendszerint sóvárogva gon­dolnak szerencsésebb kortársaik­ra, akiknek a Balti tenger élvez­hetetlenül hideg vize jutott, egy­szerűen azért, mert nem, vagy csak alig ismerik azt, ami a mienk, s amiről unalomig ismé­teljük, hogy mit tudnának vele csinálni például a svájciak. Persze az is baj, hogy a hazai idegenforgalmi füzetek fanyelve, a látnivalók pontokba szedett lis­táival csak unalmai áraszt. Illyés költői lapjai a Balatonról valami egészen mást adnak, a táj levegő­jét érzékeltetik, azt mondják el, mennyi életöröm, derű, lelket nemesítő szépség rejlik ebben a hasonlíthatatlan tájban. A könyv idegenforgalmi — s most már ha­zai — célokat is szolgál, s Reis­mann János 126 művészi fényké­pével joggal nevezhetjük idegen­forgalmi mesterműnek. A könyv egyben példának is jó: a gyatra idegenforgalmi füzetecskék he­lyett ilyen könyvekkel kellene bevezetni a külföldi és hazai turistákat, üdülőket a magyar tájba. Ez a könyv a kitűnő költő­höz és a társául szegődött fotó­művészhez épp úgy méltó, mint a tájhoz, amelynek hiteles tolmácsa. (es)

Next

/
Thumbnails
Contents