Tolna Megyei Népújság, 1962. augusztus (12. évfolyam, 178-203. szám)

1962-08-05 / 182. szám

Korrepetálás

J

ónéhány hónappal ezelőtt ideállítottam már a nyilvánosság e)é csillagsze- tnű Nyulasiné kisfiát, elmondtam, mit jegyzett föl naplójába a palacsintasütésről. S miután a gyermek irodalmi aktivitása a tárca nyomán nemhogy csökkent volna, hanem egészen természetes módon fokozódott, csillagszemű mamája megint elhozta a naplóját, nézzem meg; hátha találok benne valamit, ami az ilyen találni szerető embert érdekli.

Találtam is. S most, hogy Palika egyéniségének bemutatásával nem kell már különösebben vesződnöm, bele is vágok a mondanivaló lényegébe. Majdnem szó szerint idézek a naplóból, semmit se szépítek rajta, mondat- szerkezeteit is eredetiben hagyom, hiszen sok helyen ezek sugározzák legjobban a hangulatát.

A tizenhetedik oldalon kezdem. A palacsintasütéstől eddig nincs semmi lényeges, hacsak az nem, hogy leír egy rosszul sikerült kirándulást, melynek során elkapta őket az eső és az egész „brigád” hazalógott a legközelebbi busszal. Az elmondásra érdemes anyag így kezdődik:

„Június elseje. Azt már látom, hogy ez az év vége csudára beüt nekem. Például itt jön a sok izgalom a Csille miatt, azt nem is lehet kimondani, olyan. Ha nekem ezt nem tudják közvetíteni, irtó dühös leszek, mert az érdekes, ha hallja az ember, hogy a fiúk mit tudnak. No és a többi? Marni ígérte, hogy ha jó lesz a bizonyítvány, elmehetek iJoli néniékhez, az klassz, mert van folyó és minden. Énnekem a vizsgám az nem lesz rém nehéz, mert tudok sok mindent és nem is kell javítani sokat. Csak Apuval lesz egy kis vesződség, nem mondom, ez jó vicc, de meg kell csinálni, nem tehet ő arról, hogy így van, annyi biztos.”

Itt egy kicsit megtörik a szerkezet, inert apróbb betűkkel beszúrás következik:

„Mikiről megállapítom, hogy piszkos alak. Jött, hogy ad nekem két galambot, és nem adott, mert Bordás csalta el tőle a Robin Hoodért, ez piszokság, ha megígéri az ember. Mami pedig azt mondta, hogy lehet tartani a galambokat, elhitte, hogy tojnak és lesznek kicsinyek, abból irtó jól lehet kajálni töltve és egészséges. Majd hülye leszek Mikinek segíteni, azt várhatja tőlem.”

Zárójelben két mondat:

(A Miki testvére, Piri, az is

hülyeségeket beszél, rá se nézek, nekem nem fontos, van más barátom, nem kell ilyen lány, szé- gyellje magát, még sérteget, ilyenek a nők. Szóba se állok vele!)

Aztán így folytatja:

„Az év vége kitol velem. Izgulok Csille miatt, akkor itt van Apu is, nem törődött a dolgokkal, most tessék. Apu nekem mesélte, hogy amikor ő kicsi volt, nagymamiék nem tudták őtet taníttatni. Elhiszem. Tudom én, mi volt akkor, eleget tanultam és olvastam, hogy kizsákmányolás, satöbbi. Hát szóval Apu összesen négy osztályt járt ki, akkor elment inasnak, így hívták akkor. Ronda lehetett húzni a kocsit és ugrálni annak a pacáknak, akit úgy hívtak, hogy mester. Aztán jött a háború és Aput elvitték lövöldözni ide-oda, a mindenit neki! Tudom én, hogy nem lehetett tanulni, na és aztán megismerkedett Anyuval, az megint más, nem tehetett róla.

Megint egy zárójeles mondat:

(Az ötödikeseket kipüföltük három egyre, ez igazságos volt! Kiemelkedett Benkő, Tatár, Kis. Góllövők ők hárman, éljen Csille!)

Most következik a drámai kifejtés:

„Hát szóval Apu! Nekem kell mennem gyakorolni zongorán, ez délelőtt van. Ha délután megyünk suliba, délután is megengedi a tanár néni, szép tőle, pedig nem is fizetünk, csak szívességből engedi. Szocialista gondolkozás, azt mondja Apu. Neki meg szóval most tanulnia kell, mert nemsokára vizsgázik. Megmondom, a helyesírás nehezen megy neki. Beszélni tud, elmondja a ragozást, és mindent, de a helyesírása pocsék. Hiába, bele kell nyugodni, foglalkozom vele. Ezt meg kell tenni, nem tehetek róla. Akkor most itt van: fölkelek reggel, megyek a suliba, onnan haza délben. bekapom az ebédet, tanulok, ez most már sok, mert olyan jó lenne játszani, elhiszem. Délután futok gyakorolni, ott van egy kislány, azt úgy hívják, hogy Ágica, és van neki szép göndör haja, de még csak négy éves és bámul engemet, ha gyakorolok. Onnan aztán futás haza, mert Apu vár engemet, hogy írjunk dolgozatot, neki kell gyakorlásnak, hogy bevegye az egészet, ahogyan kell. És most már nem is szégyelli. Azt mondja, kisfiam, most te készítesz elő engemet a vizsgára, ezért majd elviszlek egyszer a cu kiba és kapsz, amit akarsz. Nem azért csinálom. Á! Én nagyon

szégyellném, ha Apu megbukna helyesírásból, meri azt írja, hogy fojó és hintta.” B

A feszültség fokozódik a következő oldalon:

„Ez így megy: leülünk a szobában, Apu az asztalnál, én vele szembe, csuda muris! És nekifogunk, ez lesz a tollbamondás, ahogyan ő mondja. Szóval diktálok neki: a vizsgák után elmegyünk Joli nénihez és mondom, hogy vigyázzon, hová kerül az igekötő, mert az csudára fontos. Egy órát gyakorolunk így, aztán Apu azt mondja, elfáradt, megsimogatja a hajamat és indíts kifelé! De azért halad, az bizlos. Hiába, foglalkozni kell vele.”

Jóval nagyobb betűkkel folytatja:

„Tegnap este volt a vizsga. Anyu azt mondta nekem vacsora után: nézd csak, Apu szegény biztosan izzad most. nem ártana, ha mi ketten elmentünk eléje áz iskolához, nyolcra biztosan kijön és akkor legalább megtudhatjuk, hogyan ment az egész. Ö is felöltözött szépen és mentünk. Kerültünk egyet, kószáltunk a parkban, Anyu nézte az óráját, aztán elmentünk az iskola elé. Belekaroltam Anyuba és sétálgattunk, az csuda izgalmas volt, hogy Apu most vizsgázik bent és én foglalkoztam vele és hát mit lehet tudni, hányast kap helyesírásból? Elmentünk mi ott tízszer, vagy hússzor, Anyu nézte az ablakokat és szagolgattuk a hársfákat, az irtó jószagú volt, nekem is tetszett, mert Anyu annyira izgult velem együtt, hogy mondogatta: jaj de jó illatuk van nekik! így vártuk mi Aput abból a pocsék iskolából. No hiszen, ha ez így megy, még pár évig taníthatom, de nem baj, megéri az nekem, mégis csak más, ha bemagol mindent. Mi az, hogy foglalkozom vele! De szegény Anyu nagyon ideges már, hogy mi lehet, mért nem jön? Aztán egyszer csak többen indulnak kifelé, ezek biztosan mind szegény inasok voltak, most kell nekik összeszedni magukat.”

Még nagyobb betűkkel:

„És itt van, most jön az én Apukám! Nevetgél, amikor meglát bennünket, átkarolja Anyut és ő is nevetgél, és én is nevetgélek és ugrálok Apu mellett, mert azt mondja, sikerült. Jaj de szép most nekem az utca! Meg az is döfi, hogy Apu azt mondja: no most irány a cukrászda, az angyalát! Nem hiába vesződtem vele. Vége.”

Ormos Gerő

Utak állomások nélkül

Jegyzetek a modern művészetről

Azok az évtizedek, amelyeket a dekadencia névvel jelölünk, vitathatatlanul az elfáradást jelentik; valójában nem egy kultúra keretei, külső formái avultak el, hanem a szemléletmód nem tartott lépést a megváltozott viszonyokkal, s a művész, aki kikopott a valóságból, vagy épp a valóság ijesztő árnyaitól rettent meg, saját világképének hajlamaihoz méretezett tornyába menekült.

A régi kultúrákban valóság és művészet szerves egységben élt, megújuló kölcsönhatásban, egymás részeként. A XVIII. századi Lipcsében kocsmai muzsikusok játszották Telemann, vagy Bach zenekari szvitjeit; Bach zenei világképét a vásározó sörivók is magukénak ismerték, s ugyanezekben az étizedekben tömegigényt elégítettek ki a spanyol szabadtéri színpadok naphosszat tartó Lope de Vega, vagy Calderon előadásai. A barokk kiteljesíti •az európai látómezőt, s ez a pogány panteiz- mus elindítójává válik egy olyan folyamatnak, amely előbb az észt szabadítja fel, majd ennek nyomán politikai hódításra indítja el az egyre növekvő tömegeket. A barokk a végtelenbe nyit utat, s míg a reneszánsz-intermezzo csak példákat keresett, a barokk példát akar mutatni. A barokk világ azonban nem teljesen egyértelmű, szemlélete egyszerre horizontális és vertikális.

Az egyszerű szemlélő számára a barokk: kificamított végtagú szentek templomi galériája, faragott szószekek, furfangosan szerkesztett prgonák, de barokk jelenség az egész évben tartó velencei karnevál is, kalandoraival, kéjsóvár apácáival, zugbankár uzsorásaival, sőt a Márk téren őgyelgő koldusokkal, akik az illem kedvéért álarcban kéregéinek. Itt erjed azonban az az új világ is, amely a XIX. században kiterebélyesedik, fájáról nő a klasszicizmus és a romantika, s az is, amit hanyatlásnak a' formák örök arányához hasonlítva dekadenciának nevezünk.

Minden felosztás önkényes; Baudelaire a maga módján épp úgy megszólaltat egy korszakot, mint Anakreon vagy Janus Pannonius, s a kor csak mutatja, de nem érzi a hanyatlást. És itt kénytelenek vagyunk egy fogalmi elkülönítést beiktatni, mert a fejlődés és a hozzá kapcsolódó szükségszerűség nem azonos ér tékek. A fejlődés mindig egy- egy kor általános tendenciája,

l/ alahogy sok a posta — * mondta Fernand és félretolta a tálcát a reggelivel.

— Valóban...

Krisztina szíve hevesebben kezdett dobogni, mert a levelek között megpillantotta az ő sárga borítékját. Holmi ürüggyel kiment a konyhába, jóllehet eltökélte, magában, hogy megfigyeli férje arcát, amikor majd a levelet olvassa. De nem tudta megtenni. Biztosan elpirulna, és Fernand nyomban rájönne, hogy ö írta a levelet. Krisztina legalább százszor elismételte magában a mondatokat, amelyeket a lapokból kivágott betűkből állított össze: „Bizonyára meglepődik, hogy a felesége megcsalja. Ha nem hiszi, jöjjön haza valamelyik szombaton négy óra tájban, s meggyőződik róla."

Krisztina sokáig töprengett, míg a levelet összeállította. A nők lapjában olvasott történet adta a gondolatot neki. Féltékennyé akarta tenni férjét, hogy újból visszaszerezze magának. Jobban mondva: azt akarta, hogy ismét olyan legyen, mint amilyen a mézeshetek alatt volt. Biztos volt abban, hogy még mindig szereti őt, hisz alig három éve, hogy megesküdtek. Ám Fernand az utóbbi időben szórakozott és közönyös volt. Úgy látszott, ezek az első tünetei a krízisnek, amely fiatal házasoknál pár évi együttélés után rendszerint bekövetkezik, legalább is, így írta a lap.

Ha alávetjük az ilyen próbának, a szerelem visszatér, s még igazibb, nyugodtabb és mélyebb lesz, mint volt.

— Megyek. Szervusz.

Fernand ezt egészen normális hangon mondta. Mint rendesen, sebtében megcsókolta felesége arcát. Krisztina átkutatta a papírkosarat. Fernand a levelet elolban megszólalt a csengő. De hisz Fernandnak kulcsa van! A csengő ismét felberregett, s Krisztina szaladt ajtót nyitni, nehogy Fernand arra gondoljon, hogy valami takargatni valója van...

— Fernand itthon van? Erre jártam, hát felugrottam, hogy üdvözöljem.

Meunier volt. Együtt szolgált

Martin Sery:

A sárga boríték

vasta, de nem dobta el. Alighanem először majd nem akarja elhinni. No, persze, újra, meg újra eszébe jut, s azt mondja: hátha mégis igaz? Mennyire szenvedhet...

C zombat délutánig minden különösebb változás nélkül teltek el a napok. Fernand továbbra is egyformán viselkedett, Ma is úgy ment el a hivatalba, mint rendesen. Ám Krisztina jól tudta, hogy délután korábban toppan majd be, hogy meggyőződjön az igazságról. Szörnyen mérges lesz, ha meglátja, hogy ő egyedül van. Hazudozik, erőskö- dik majd. hogy szabadságot kapott. De ö majd mindent bevall neki, hogy megbocsássa ezt a turpisságot.

Négu óra. De lassan cammog az idő! Felállt, s be akarta kapcsolni a rádiót. Abban o pillanatvalamikor a férjével. Olykor meg szokták hívni magukhoz.

— Pechje van. Szombaton délután mindig dolgozik.

IS risztina igyekezett palástol- ni izgalmát. Rettenetes gondolat jutott eszébe. Mi lesz, ha Fernand .most betoppan, s itt találja Menüiért? De a látogató csak mesélt, egyik újságot a másik után sorolta el, majd új ko'- csija kiváló tulajdonságairól áradozott. Krisztina kétségbeesetten pillantott az órára. Fél öt. Meu- niernek távoznia kell, még akkor is, ha az lesz a látszata, hogy kidobta.

— Hiába várja a férjemet. Szombatot} nagyon későn szokott hazajönni. En pedig kissé fáradt vagyok,.

Meunier megértette, s láthatóan

sértve távozott. Krisztina meg- semmisülten rogyott a fotelbe, és zokogott.

Nyugtalansága nőitön nőtt. Fernandnak fél órán belül biztosan meg kell érkeznie. Telefonált a hivatalába. A férje? Dél óta nem láttuk.

Krisztina pánikba esett, s lelki szemei előtt borzalmas jelenetek játszódtak le. Látta, amint Fernand kétségbesetten bolyong az utcákon. Maga előtt látta a Szajna sötét hullámait, amint összecsapnak Fernand teste fölött. Látta a mentőautót szirénázva száguldani az éjszakában.. Verejtékben ' fürödve ébredt. Riadtan nézett körül. Éjszaka van. De mi cseng oly kitartóan? Néhány percig tartott, míg rájött, hogy a telefon. Remegett a keze. — Halló! Itt Fernand,.

ß

ldogsága egy teljes percig tartott.

— Ne törd a fejed, s ne gyötörd magad. Mindent-tudok. Az egész délutánt a házunkkal szemközti presszóban töltöttem.. Nem. Ezt csak azért közlöm, hogy Me- uniert ezentúl oly gyakran fogadhatod, ahányszor csak akarod., Engedd, hogy befejezzem! Hogy most hol vagyok? Nem fontos. Mindenesetre egy olyan nővel, aki szeret, igen, szeret, s én ostoba, ezt a mai napig nem tudtam!

Krisztina ezt már nem hallotta. Sírt, és férje nevét ismételgette. Közben a kagyló kicsúszott a kezéből, és leesett a szőnyegre. Fordította:

SÁRKÖZI GYULA

immanens jelenség, de a tőle elválaszthatatlan szükségszerű csak melléktermék, a felfelé ívelő tendencia velejárója, s az már véletlen, hogy a virtuálisan adottból mi tör felszínre. A felbomló feudális és a sarjadó kapitalista alap, amelyre a barokk világkép épül, terjeszkedni kényszerül, s amikor bekövetkezik az ipari forradalom ez az addig amorf, csak hódítani akaró szemlélet belesűrűsödik a klasz- szicizmus zártságába, ez csap majd ki a romantika mindent szűknek érző kereteiből, s ez zárkózik be a fin de siede kiábrándultságába.

A felépítmény bármely részét vizsgáljuk, hasonló eredményre jutunk. Az eredők a kapitalizmus egyre szilárdabb alapjából indulnak, s a fejlődést is az határozza meg, ami a tőke fokozatos és feltarthatatlan előretörését jelenti. Ez még a Dickens- regénvek kora, de a felhalmozás után megindul a tőke láncreakciója. A szellemi árnykép Rousseau arcát mutatja, aki még csak gyanítja a duzzadó folyam sodrát, ezért értekezik a civilizáció átkáról és sürgeti a visz- szaférést az ősi természethez. Rousseau egy folyamatot szeretne feltartóztatni, a tendenciatörvény azonban erősebb nála, a retour a la nature jelszavát a politikai szükségesség módosítja, s elindítója lesz nemcsak a francia forradalomba torkolló felvilágosodásnak, hanem annak a nacionalizmusnak is, amely a XX. században tudott csak átcsapni Európából Ázsiába és Afrikába. Rousseau soha nem gondolt a következményekre, a szükségszerűség azonban nem feltétlenül azonos azzal, aminek a hideg számítás szerint be kellene következnie.

Persze Rousseau is saját korában áll, de a tanulság; amit hajlamai diktálnak, nem azonos azzal, aminek be kellé.tt következnie. A rousseaui világkép derűs idill, sóvárgás az elérhetetlen után. amelyet épp elérhetetlensége tesz vonzóvá. De ez már költészet, egy idegen keretek közé szorítot élet lázadása, amely a meglévő helyett épít magának újat, s_ a valósághoz alig van több köze, mint Hölderlin Hellaszának. vagy Móri- ke Orplidjának.

A költészetet is a valóság Termeli ki, s attitűd kérdése, hogy ki lázad a múltért és ki a jövőért. A fejlődés iránya azonban független mindattól, amit szükségszerűsége jelent, s a mellék, termék nem is mindig jellemző a korra, amely létrehozta. Amióta az emberiség kilépett az aetas aurea Édenkertjéből, a termelés és elosztás vastörvényei szabják meg életét, s az 1 autochton szellem számára! csak képzelt mentsvárak vannak.

Európa a XVIII. századig csak ismerkedik a világgal, tudomásul vesz és regisztrál, nem beavatkozni akar a természet titkaiba, csak megismeri az eredőket, feljegyzi, amit de rerum natura megismerni tud. A természettudományokban nagyszabású gyűjtőmunka folyik, a filozófiában azonban csak az égtájak felderítése, s még Kantnak is igazi leleménye az ismeretelméleti kategóriák kieöveke- lése. Az évszámokhoz nem köthető korforduló a kapitalizmus kialakulása, amely ekkor, a XVIII. század derekára még csak ködbe borult hegycsúcsnak tűnik, de a kor fejlődéslörvén.ve nem ismer gátat, s az egyre sűrűbben kirobbanó forradalmak, melyek előbb csak a feudalizmus—kapitalizmus ellentétpárra mutatnak, feltárják a kapitalizmuson belül is a farkasszemet nézők megbékíthetetlen ellentétét. Az élet ütemét az immanens fejlődéstörvény szabja meg, amelyen belül ott van egy másik szükségszerűség is, de ennek szálaiból nem lehet mindig következtetni a mindent létrehozó alapra,

Csányi László