Tolna Megyei Népújság, 1962. július (12. évfolyam, 152-177. szám)

1962-07-15 / 164. szám

í 1962. július IS. TOLNA' MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 A főagronómus kedvencei A FÉL FALU HATÄRÄT BE­JÁRTUK Egyed Sándorral, a fel­sőnyéki Egyetértés Tsz ellenőrző bizottsági tagjával, mire az isko­lás brigád nyomára akadtunk. Úgy indultunk el, hogy hamaro­san találkozunk velük, mert va­lahol a közelben dolgoztak. Sán­dor bácsi szerint az alsó határ- részen a zab-csalamádét gyűjtik. Mire odaértünk, indulhattunk tovább. — A gyerekbrigád egy jő fél­órával ezelőtt, ahogy itt végzett, átment az Ökör mezőre. Mi is azt hittük, hogy délig betart ne­kik a gyűjtés, de úgy „megnyom­ták a gombot”, hogy jó másfél órával előbb végeztek, mint ahogy azt mi is számítottuk — mondják a fogatosok. — Öröm volt látni, ahogy a fiúk, lányok ügyeskedtek. Lehet­tek vagy harmincán. A többsé­gük nagyobbacska, a nyolcadik osztályt már elvégezte. De volt köztük fiatalabb gyerek is. Cso- koládészinüre lebarnult bőrük Béla bácsi még Könnyed tartással támaszkodik a peron vaskorlátjára. Nézi a csattogó mozdonyokat, a szalad­gáló utasokat. Feje felett ott har­sog a megafon. Előtte vasutasok sietnek, valamennyien köszöntik Béla bácsit. Néha otthagyja a korlátot, sétál egyet a peronon. Bekukkant a portásokhoz, a res­tiből kicsapódó szesz-gőz fordítja vissza. Aztán sétál ismét a pero­non, egészen a forgalmi irodáig. Oda is benéz. Aztán leballag a raktárig. Visszafordul megint pi­hen a korlátnál. És elindul több­ször is a laktanya felé. A kis sö­tét irodához, ahol több, mint 4 évtizedig dolgozott. De nem megy el odáig. Megáll a nagy geszte­nyefák alatt, hosszan néz volt munkahelye felé. Melléből mély sóhaj tör fel, és visszafordul. Oda csak akkor megy, ha hívják. És gyakran hívják. Mert négy évtizedes tapasztalata sok segít­séget ad az ntánfizetéses pénz­tárban... Gahó Béla bácsi, a köztiszte­letben álló nyugdíjas most is ra­gyogóra tisztított, élesre vasalt maszatos volt az izzadtságtól. Jó­kedvükben gyerekesen játékosak voltak, de szorgalmuk azt mutat­ta, érzik a felelősséget is azért a munkáért, amit végeznek. — Két héttel ezelőtt alakítot­tuk meg az iskolások brigádját a pedagógusok segítségével és a szülők támogatásával, mert szük­ségünk volt a munkaerőre — mondja Kemény József főagronó­mus. — Volt olyan vélemény: kár a gyerekekkel kísérletezni. Nem lehet rájuk számítani. Meg­unják a rendszeres foglalkozta­tást. Nekünk más volt a vélemé­nyünk. ■— Ez be is igazolódott — mond­ja a főagronómus és kapásból felsorolja, mit végzett el eddig az iskolás brigád. Megkapáltak 21 hold 14 sorosan vetett babot, 10 hold ricinust, és felgyűjtöttek vagy 100 hold takarmányt. És nemhogy csökkent a munkaked­vük, hanem növekedett. Kezdetben, amikor a brigád megalakult, 17-en jelentkeztek, s mindig vasutas ruhában jár le az állomásra. Pon­tosan, mint négyven éven át. Már nem dolgozik, de eltölti a nyolc órát az állomáson. Nem hiszi még most sem el, lassan egy év távlatából, hogy munká­jára már nincs szükség. Bánato­san mesélte a minap a párttit­kárnak; — ügy gondolom, becsü­lettel dolgoztam negyven évig, csak az bánt nagyon, hogy most ketten csinálják azt, amit én. Pe­dig akkor is volt munka bőven, most is van. De azért két em­ber?! —, s hajtogatja fejét jobb­ra balra. Magára hagyja a párt- titkárt, folytassa ő tovább a megkezdett gondolatot magában, gondolkozzon... S Béla bácsi, amikor öreg Doxa óráját meg­nézi, s látja, hogy a „műszak” lejárt, úgy, mint negyven éven át, most is kimegy az állomási főkapun, hazaindul pihenni. Mert fárasztó már a „nyugdíjas mű­szak?’. Pihenni kell és dolgozni, ha a munka másból nem is áll, mint nézni, hogyan csinálják az utódok, amit ő negyven évig be­csülettel végzett. (Pj) ma már 30-an dolgoznak rend­szeresen. Persze, kedveznek is ne­kik. Hogy mivel? Azzal, hogy gyerekként kezelik őket. Az is-' kolások munkájának irányítását Farkas Józsi bácsira és Piszker Györgyre bízták. Mindketten tü­relmesek és szeretik a gyereke­ket. AMIKOR AZT KÉRDEZTEM A GYEREKEKTŐL, szívesen dol­goznak-e szinte kórusban vála­szolták: — igen! — Eddig még szívesen jöttünk, mert ha azt látták, hogy elfárad­tunk, pihenőt adtak. S néha egy kis játékot is megengednek. Teg­nap elmentünk meggy ezni, ma fürdeni megyünk, s utána tovább folytatjuk a munkát — mondja a szöszke Arany Erzsi. Kórusban válaszolnak arra is, hogy kit szeretnek a legjobban: — A Kemény Józsi bácsit — a főagronómust. Azért, mert min­dennap meglátogat bennünket és a zsebében mindig van egy kis cukor, amit igazságosan szétoszt közöttünk. Megígérte, hogy vasár­napra úttörőbált rendez, ha jól dolgozunk. Ezért is érdemes jól dolgozni, nem beszélve a kere­setről. — Hát már azt is tudjátok, hogy mit kaptok? — kérdezem. — Igen, munkaegységet ka­punk aszerint, ahogy dolgozunk — válaszolják. — Két hét múlva lesz az előlegosztás és mi is meg­kapjuk a pénzjárandóságunkat. A természetbeni osztalékot a szü­léink teljesítményéhez írják. Igaz, hogy ezt csak az év végén kap­juk meg, de akkor is jó lesz. A pénznek, ahbgy a gyerekek beszédéből ki lehet hámozni, száz helye van. Baumann Feri — akit a gyerekek Latabárnak becéznek tréfafaragásáért — tá­borozásra készül. A másik gye­rek budapesti rokonaihoz utazik. A nagyobbacska fiúk, lányok a búcsúra, új ruha és cipő vásár­lására szánják a pénzt. MINDEGYIKNEK VAN VA­LAMI TERVE, de egyelőre az is­kolás brigádot a beígért vasárna­pi úttörőbál foglalkoztatja. Na­ponta ostromolják a „cukorosztó” Józsi bácsit, intézkedett-e a báli engedély és a zene ügyében. Jó­zsi bácsinak rengeteg dolga van, de talált időt a bál előkészítésé­re. Hogyisne talált volna, mikor kedvencei, az iskolásbrigád meg- jutalmazásáról van szó. Pozsonyi Ignácné Maszkmester voltam Petrogradban Keresztül-kasul Szibérián — Kaland a Volgán — Huszár grófné és Fényképek sora könnyíti meg az emlékezést, amelyek példás rendben sorakoznak az albumok­ba beragasztva, mindegyik alatt rövid jegyzet; hol, mikor készült. Zalai János bácsi ezek fölé ha­jolva lapozgat, minden oldalon megáll, ujjával rábök egy-egy képre és máris szavakba formá­lódik a régi élmény, kerekedik a történet. Egy regényre való ese­tet mesél el, alig több mint egy óra leforgása alatt. Helységek, emberek nevei, dátumok röpköd­nek és a jegyzetfüzetemben sor­ra telnek meg az oldalak. — A Bruszilov offenzíva ide­jén, 1916 június 20-án estem orosz fogságba, ami után jó pár évig éltem ennek a hatalmas ország­nak különböző részein. Hogy me­lyik emlékezetesebb, a szibériai „csavargás”, vagy a petrográdi mozgalmas napok, meg sem tud­nám mondani. Az bizonyos, vala­hányszor kezembe veszem a fény­képalbumokat, amiben összegyűj­töttem az oroszországi emlékei­met, mindegyik képnél szívesen elidőzöm, hiszen életem leg- élménydúsabb napjairól szólnak. — Mesébe illő véletlen volt pél­dául. amikor sok ezer kilométer távolságra Magyarországtól, a HADIFOGOLY-FŐVÁROSBAN Krasznojarszkban édes testvér­bátyámmal találkoztunk össze. Ugyancsak emlékezetes a volgai kalandunk. Akkoriban hajóval szállítottak bennünket, hadifog­lyokat ezen az óriási folyamon. Szeptember hetedikén este fel­tűntek Ufa városának fényei és az összes utas a hajó egyik olda­lára szaladt gyönyörködni abban. Ekkor az egyensúlyát vesztő ha­jó felborult és valamennyien kényszerfürdőt vettünk. — Egyszer magyar vörös­keresztesek is ellátogattak hoz­zánk. A küldöttséget egy grófné vezette, aki rövid beszélgetésünk után felháborodottan jelentette ki nekem: „Szégyellje magát, hogy nem tud németül beszélni.” Magyar nő szájából meglehető­sen furcsán hatott Szibéria kellős közepén. Igaz, később, ha nem is erre a „biztatásra”, de elsajátí­tottam a fogságban az orosz és a német nyelvet. SZÍNHÁZ a táborban Több fényképet őriz Zalái Já­a német nyelvtudás nos a hadifogoly-színház előadá­sairól, amelyet maguk szórakoz­tatására hoztak létre. — Műkedvelőkből és egy-két hivatásos színészből alakult ki a gárda. A „primadonnák” is fér­fiak voltak, de olyan jól sike­rült maszkírozni őket, hogy a színpadon senki sem vette észre a csalást. A Denevér, a Testőr, az Elvált asszony, az Ördög és a Tatárjárás című darabot adtuk elő. Megáll a mesélésben, a fiókból levelet keres elő, azt, amelyik­ben a Színháztörténeti Intézet érdeklődik a páratlan ritkaságú felvételek után. Aztán újra la­poz és máris a Távol-Keleten va­gyunk. _ OSZLOP AZ ÚRALBAN Az Ural hegységet átszelő vas­útvonal mellett hatalmas obe- liszk áll. Ez jelképezte régen, hogy innen kezdődik Ázsia, ami meg nyugatra van, az már Euró­pa. Sajnos, ezzel az oszloppal elég sokat találkoztam. Többször volt úgy ugyanis, hogy hazavisz­nek bennünket, de a szerelvény nem jutott el egyszer sem Ma­gyarország határához. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme és a breszt- litovszki béke megkötése után újra bevagoníroztak bennünket, hogy hazautazunk. Az interven­ció támadása azonban meghiúsí­totta ezt a reményünket. Ekkor sokan álltak be közülünk a Vö­rös Hadseregbe. Jómagam ekkor Petrográdba. a mai Leningrádba ' örültem. Mi­vel gyógyszerész voltam, már ak­kor is egy kórházban felcserked- tem, majd a kormányzósági vá­ros hat nagy színházának egyiké­ben dolgoztam, mint maszkmes­ter. A hadifogoly-színházban ta­nultakat jól tudtam hasznosíta­ni. Itt 3 nagyszínházban hallot­tam többször énekelni Fedór IVä- novics- Saljapint, a világhírű basszista operaénekest.., A történetek talán estig sem érnének véget, de az asztalon halmozódó ügyiratok elintézőjük- re várnak. Zalai János bácsi, szekszárdi gyógyszerész végigsi­mít hófehér haján és amikor bú­csúzásra nyújtja kezét, hozzáteszi: — A többit majd legközelebb... Monostori Miklós Teri néni hét leihe mikor megkondul a ha­rang, egy bőszoknyás, idős néni lép ki a kiskapun és sietve lépked a templom felé. A lakás, amelyből kijött, jelleg­zetesen sárközi, mint amilyen a legtöbb bátai lakás. Ha az em­ber belép, szembetűnő ellentétek fogadják. Modern fémtűzhely, de felette a kézi hímzésű falvédő, a következő felirattal: „Szent csa­lád oltalmazz minket”. Az aszta­lon hímzett terítő, aztán pedig a rádión akad meg a tekintet. Az udvar képe a nemrég eltűnt kis­gazdaságokra emlékeztet, de kö­zepén egy traktor áll, a fészer alatt pedig egy Dongó-mofprral felszerelt kerékpár. Teri néni — özvegy Karádi Já­nosáé. Életkorát már nem tit­kolja, az idő ekéje felszántotta a sima arcot, s ez vitathatatlan je­le az idős kornak. Hatvanöt éves. És most ugorjunk vissza fél év­századot Teri néni életében. Fél évszázaddal ezelőtt ment férjhez. Fiatal lány volt még ak­kor, dehát Sárközben ilyen kor­ban már eladó volt a lány. A szülök is örültek, ha vitték Te­rit, mert hiszen a családban volt gyermek éppen elég: Teri édes­anyja tizenkét gyermeket hozott a világra. Válogatni, mint aho­gyan az eladó lányok szoktak? Neki nem kellett, mert így is szerencse ígérkezett: a kérőnek volt egy kis vagyonkája, örökölt egy kis házikót is. Igaz, hogy olyan alacsony volt a mennye­sete, hogy kézzel még az asszo­nyok is elérték, dehát mégis csak ház volt, és melyik szegény lány dicsekedhetett azzal, hogy az ifjú férjének egy ház a ho­zománya? Az asszonyok lakodalomra fe­hérkalácsot sütötték, mert a sü­temény mégis csak nagy luxus lett volna egy szegény háznál, megfogadtak egy tamburazene- kart, mert a vigalomhoz zene is kell, az istállóban megvetették a nászágyat és asszony lett Teriből. Élte az ifjú menyecskék szokásos életét: munka kora reggeltől ké­ső estig, vasárnap pedig temp­lom, ájtatoskodás. Néhány éves házasság után férje meghalt, egyedül maradt. Napszámba járogatott az egyik gazdához, aki egyszer így szólt hozzá: — Hallod-e Teri, volna-e ked­ved férjhez menni? Mi komen- dálnánk' a rokonunkat... Kecsegtető ajánlatot kapott a fiatal özvegyasszony. Rövidesen sor került az esküvőre, pedig ez a kérő rúgott ember volt — így nevezik Bátán az elvált embert. Előtte már két felesége is volt, de egyik sem bírta ki mellette, mert állandóan részegeskedett. Dehát mit számított ez, akadt egy kis vagyonkája és akkoriban a vagyonos ember szép is volt, jó is volt... A férj persze nem változott meg, amikor csak te­hette, kortyolgatta a bort és né­ha annyira berúgott, hogy a ne­vét sem tudta, megmondani. Rá­adásul a feleségét még cseléd számba sem igen vette. Mi te­kintélye lehetett a férj előtt egy hozomány nélküli feleségnek? Kegyetlen társadalmi törvények uralkodtak akkoriban. Teri asszony az akkori szoká­soknak megfelelően megtanulta a házi szövést. Szövő-masináját 1920-ban faragta egy bognár. Egész télen át szőtte a szőnyege­ket, térítőkét. Keze alól remek darabok kerültek ki. Fogyott a fonál, szaporodott a szőttes. Egy­szer csak azt vette észre, hogy oda a fiatalság — megszaporod­tak az évek. És nem is elégedet­lenkedett. Igaz, hogy csak tűrt, szenvedett, sanyargott egész éle­tében, dehát az asszonynak ez volt a sorsa — neki ez volt elő­írva. Vasárnap a templomban mindig erőt gyűjtött a következő heti tűréshez, szenvedéshez. 1944-ben nagy dolgok kezdőd­tek életében. Meghalt a férje. Részegen hajtotta a lovakat, ne­kiment egy telegrafának — így mondja Teri néni — és ez okozta halálát. Még ugyanebben az év­ben megtanult biciklizni. Igaz, ekkor már nem tartozott a fiatal menyecskék közé, de valahogyan mégis ekkor és a következő évek­ben kezdett új életet. Felszaba­dult egy sor kötelék alól. Szőtte tovább a szőttest, de most már kerékpáron járt. Eljárt a templomba továbbra is, de azt is kezdte érezni, hogy az életével bizony kicsit sem lehet elégedett.1 kj Komoly közéleti szerephez ju­tott a tanácsban. A fia felnőtt és megvásárolta az első motorke­rékpárt. Fia motorkerékpáron járt, és ha nekivágtak egy útnak, a gyermek persze lehagyta az édesanyját. Egyszer gondolt egy nagyot és merészet: „Elvégre is, elavult dolog manapság már a bicikli. Lassan megy, fárasztó is, jó lenne mobilizálni”. Vett egy Dongó­motort és felszereltette a bicik­lire. Megtanulta kezelését. Teri néni öreg fejjel ismerkedni kez­dett a technikával. Persze fur­csán állt kezében a csavarhúzó, meg a motor gyertyája, hiszen a kéz a kapát szokta, dé azért idős fejjel is sok mindent meg lehet tanulni. Amikor Teri néni bőszoknyában bemotorozott a mohácsi piacra, mindenki utána fordult. Fia gépkocsivezetői jogosít­ványt szerzett. Már nem is mo­torral, hanem valóságos gépóriás­sal jár. Teri néni kedve sem ment el a motorozástól, pedig egy éve még karambolozott is. Éppen gazt hozott haza a határból a mala­coknak és a poros dűlőúton elvá­gódott. Eltörött a keze. Egy hó­napig gipszben volt, néha még most is érzi, ha rossz idő van, de azért ismét pöfög a masina. Ha elromlik és nincs nagyobb baja, maga is meg tudja már reperálni. Karácsonykor még nem viszi a szemetet a szobából. — így szokták. A régi öregek ilyenkor még egy kis szénát, szalmát is szoktak az asztal alá tenni, aztán János-napkor meg­etették a jószággal, de én ezt. már nem teszem meg. Hallgatja a rádiót, érdeklik a külpolitikai hírek és persze a templomba is eljár. A télen Pestre került, megmu­tatták neki az egyik textilgyárat. Zakatoltak a szövőgépek, szem­látomást készült a finom szövet. Úgy érezte, mintha mesebeli vi­lágban járna, mert csak ott sző­nek ilyen gyorsan. Hol van az 6 faragott szövőszéke ettől! Mi­csoda messze van Báta még ma is ettől a világtól. Gyönyörködött az Országházban, Megismerte a megye képviselőit.' Micsoda rohanó világ! Elmélkedik. A Dongó-motor már elavult, lassan jár. Jó lenne, egy Pannónia — dehát 65 éves, vagyok. Ehhez már öreg vagyok. Ha most kezdhetném én is. mini a többi fiatal! Hajaj! Harangoznak. Teri néni tűnő­dik. Menjek? Ne menjek? Rend­be kellene szedni ezt a motort, mert holnap ezzel megyek ka­pálni. A fia törölgeti, olajozza a trak­tort, csak akkor hagyja abba, amikor felesége a vasárnapi ebéd­hez szólítja. BŐD A FERENC ,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents