Tolna Megyei Népújság, 1962. július (12. évfolyam, 152-177. szám)

1962-07-08 / 158. szám

Elhidegülés A nnácska ezt nehezen, két fekete között, meséli egy sötét doháhyszínű és doháriyszagú safokbán. Előre- göt-nyed a kényelmetlen széken, iákönyököl a térdére, szép fehér kezei nyugtalanul kísérik szavait, — Hogyan jutottam el éh a mindent elnéző szerelemtől ed­dig az elhatározásig?! Képzelje, nyolc évvel ezelőtt, amikor ösz- szekerültünk, talán kötéllel se lehetett volna széthúzni bennün­ket. Mit mondjak? Berendeztünk egy szerény kis lakást, nem mon­dom, minden megvolt benrte, de a mostanihoz visZ'ohyítVa . mégis. szerénynek nevezhetem. Most van két nagyon rendes szobánk, ko­moly bútorzattal, szőnyegekkel, televízióval, háztartási munkák­ra kisebb-nagyobb gépekkel. Szó­val minden megvan benne. És mi keltem. — Képzeljen el egy asszonyt, aki egyszerű munkásnőből tech­nikus lesz. De talán ez nem is nagyon fohtos. Mert az, hogy én a szép környezetben szeretek szé­pen járhi, hogy ebben az egyre szebb, egyre ápoltabb, elegánsabb társadalomban szeretek divatosan öltözködni, talán akkor is fenn­állna, ha munkásnő maradtam volna. Talán így érthető. Tehát az igényeim felfokozódtak. Ne értsen félre, ez nem a régi érte­lemben vett igényesség. Nem. Egészen másról van szó. Semmi­vel se kívánok többet az élettől, mint amennyiért megdolgozom, amennyit megérdemlek. Az pe­dig annyi, hogy vannak rendes ruháim, fel tudok öltözni egy színházba, egy társaságba, amit régebben bizony nem tehettem meg. — Persze ez minden vonalon így vah. Elszoktam például attól, hogy munkába más ruhában jár­jak. Régebben az ócska holmit haszháltam erre, ina igényes va­gyok. A hajamat se gondoztam így. Most hetenként rakatom. Ez az igényem. így érzem jól ma­gam. — Na és eiek után tessék el­képzelni a férjemét. Makacsul és indokolatlanul ócska ruhákban jár munkába, hiába teszem ki. neki a tiszta inget, megnézi, amit negyedik napja hord és azt mond­ja, ez még jó lesz1 szombatig. Mit mondjak? Én makacsul ragasz­kodom a tisztasághoz, ő megjele­nik előttem gyűrött gallérral, amin erősen látszik az izzadság, a barna piszok. Ezen kívül: a sa­ját igényességem fokozódásával feltámadt bennem a másokkal szemben való igényesség is. Pél­dául régebben föl se tűnt, hogy egyik-másik férfi borolválatlanul lépett ki az utcára, vagy bo a munkahelyére, sőt steíhhákba, vagy vendéglőbe. Ma mindent észreveszek. Mi ez? Talán azt mondhatnám, hogy valami álta­lános kulturális igényemelkedés. Vizsgálom az embereket, osztá­lyozom őket és meg kell állapí­tanom egy pillanatban, hogy a férjém és közöttem valárhi külö­nös szakadék lámad. Meg kell mondanom, nagyon szerettem a férjemet. Néhány évvel ezelőtt például el se tudtam képzelni, hogy irtózatosan lehangol, ha pél­dául piszkosnak látom a kézét, feketének a körmeit, vagy boros­tásnak az állát. Mondja, csoda az, vagy lehetetlen, hogy ilyen ..apróságok" lehűtenek, szinte'fel- dühösíte-nek egy asszonyt? Mi eZ nála? Egyszerűen lustaság, vagy igénytelenség? Nem tudom. — Elég az hozzá, hogy körül­belül két év óta egyre jobban kí­noz ez engem. Fojtogatom, le­gyűröm magamban, de hiába minden: elönt az idegesség, undo­rodni kezdek tőle. keresem az al­kalmat, hogy valamilyen formá­ban közöljem vele, hogy így baj lesz, fellazulnak, talán el is sza­kadnak a szálak. — Szombaton este került sor az első összecsapásra. Ilyen dél­utánokon sakkozni jár, hét órára jön haza, ebben nagyon pontos. Nyolcra vacsorára megyünk. Ki­készítem a sötétszürke ruháját, fehér inget, ezüstszürke nyak­kendőt és várom. Most képzelje el, hogy bizonyos idő óta, amint említettem, mindent észreveszek rajta és szinte ösztönösén az az első gondolatom, amint belép, hogy biztosan izzadt a homloka, borostás az álla, feketék a kör­mei. Ajtót nyitok neki. Megcsó­kol. Elég ideges vagyok: hét óra múlt tíz perccel. Most már siet­nünk kell. Látom, hogy ő is ide­ges. azt mondja nem kapott busz- csatlakozást. Én már készen vá­rom. Belépünk a szobába. A sakkcsatáiról beszél, aztán várat­lanul szembefordul velem: mar­kába fogja az állát. csiszolgalja, sercegteli a szőrt, látom, hogy piszkos a köze és megkérdi: így elmehetek, Ugye, kisfiam? — Amit eddig lefojtottam ma­gamban, tnöst ebben az' ideges pillanatban egyszerre kirobbant. Hát azt már nem! — mondtam és éreztem, hogy kigyullad az ar­com. — Ilyen mocskosán, szőrö­sen én nem megyek veled! Miért — bámul rám. — Egyszerre be­léd ütött, valami? Eléje állok, egészen közel, belenézek kemé­nyen a szemébe: Nem egyszerre ütött belém! — mondom. — Ez évek óta minden nap legalább háromszor belém üti Ez a ha­nyagság. ez az ápolatlahság. ez a nemtörődömség! Értsd meg: te járhattál így nyolc-tíz évvel ez­előtt, de azóta igényesebbek let­tek az utcák, a házak, a vonatok, a lakások, az üzletek, minden! hadartam. — Éh is igényesebb lettem. Ne jöjj ki velem az utcá­ra szőrösen, piszkos gallérral, nem bírom azt. éh nem tudtam megállni, én előrelépek, undoro­dom a szakállaktól, a piszkos galléroktól! És undorodom attól, hogy ezt te még természeteshek veszed! — Képzelje: ledobta magát egy karosszékba, fölbámult a menv- nyezetre és azt mondta: fújd föl szívem, akkor menj egyedül. Ne­kem jó ez így. engem te nem fogsz kicicomázni. — Átmentem a másik szobába. Bőgtem. Lehet, hogy ez gyere­kesség, nem tehetek róla. Akár gyerekesség, akár nem, én belül, a lelkem mélyéh érzem, hogy ez a szakadás végzetes: nem érdé leél már a férjem. Elhidegülfem tőle. Apróságokon? Lehet. De el- hidegültern. Mi lesz most? Indít­sam meg a válópert? Vagy nevel­jem? Ki adhatna tanácsot? — Ma este megint lomposan jött haza. Persze akkor nem men­tünk el vacsorára. Leszaladtam a lakásból. Felhívtam a barátnő­met, sírtam. Kicsi dolog ez? Le­het. Én ideges vagyok. Nem tu­dom, mi lesz. Elhidegülfem. Hiá ba beszélek neki. Azért mond tam el. hátha más hasonló fér­fiak meggondolják magukat. Igen, kérek még egy duplát. Alig bí­rok az idegeimmel. Este még ta­lán, tálén . . . megpróbálok beszél­ni vele. Ormos Gerő KÖNYVHÉTI A könyvsótor előtt a bön­gészők között egy ala­csony férfire lettem fi­gyelmes. Hol ezt, hol azt a könyvet vette a kezébe, átfutot­ta az ismertetést, nézegette az illusztrációt, felmérte az írót és az alkotást, utána habozott kissé, a pénztárca teherbíró­képességével mérhette össze a kínálkozó élvezetet, s attól füg­gően, hogy a mérleg serpenyő­je merre billent, félretette a kiválasztott darabot megvétel­re, vagy vissza a többi közé. Az aktatáska tűnt először is­merősnek. Mintha már láttam volna valahol. Nagyon homá­lyos és nagyon bizonytalan volt az emlék. Jobban szem- tigyre vettem emberemet. Ép­pen köszönt valakinek, jelleg­zetes, gyors mozdulattal kapta le őszülő fejéről a kalapot. Fel­kiáltottam a meglepetéstől: — Horváth bácsi! — Vagy harminc évvel ezelőtt minden délután ugyanabban az időben, kezében ezzel az akta­táskával haladt el Horváth bá­csi házunk kerítése előtt. Mi már túl voltunk az aznapi is­kola gondján, s az udvaron játszottunk, ő pedig akkor jött haza a hivatalból. Az idő tájt huszonhat-huszonnyolc éves le­hetett, a mi számunkra mégis bácsi számba ment. A kor­különbség tette ezt, de halk- szavú, magányos természete is tiszteletet parancsolt. A szom­széd házban lakott egy öreg néninél. A nagy diófa alsó ágá­ról a szobájába láttunk. Megérkezése után kezet és arcot mosott. Ruháját házikö­pennyel cserélte fel. A táská­ból kivette a hideg vacsorát, s csendesen elfogyasztotta az asz­talon. Utána könyvvel a kezé­ben az ablakhoz ült. Apámnak gyakran panaszkodott, hogy nem olvashat eleget, pedig szenvedélye az olvasás. Ez te­szi gazdaggá az életet, mégis olyan nehezen jut hozzá. Sok­szor visz haza hivatalos mun­kát, fáradt is estefelé, és ha­mar elnyomja az álom. A köny vespolcra így egyre több könyv kerül olvasatlanul. Talán majd lesz rá alkalom, biztatta ma­gát. Ez az emlék maradt meg ró­la három évtized után. Más vá­rosba kerültünk, el is feledtem, míg be nem következett a vé­letlen találkozás. Nem ismert rám. Mikor meg­mondtam, hogy ki vagyok-, megölelt. Kérdezte sorsomat, mondtam magamtól is. — És Horváth bácsi? — Élek öregesen. — Család, feleség? Intett, hogy nincsen. Elhallgattunk. Zavart csend támadt. Aztán arca mosolyra derült. — Könyveim száma viszont több mint háromezer. — Ez igen! — tört ki belő­lem a lelkesedés. — Csak olvasni nem érek rá. — Elszomorodott. — Jövőre nyugdíjba megyek, akkor pó­tolom a mulasztást. Tudod mit, öcsém, nézd meg a könyveket! Rezeda utca nyolc szám alatt van egy szoba-konvhás főbér­letem. Megígértem, hogy felkere­sem. Elváltunk. Két hét se telt el, az esli órákban csöngettem a Rezeda utca 8. számú ház egyik első emelet' lakásának ajtkján. Nem nyitottak ajtót. Vendéglőben vacsorázik Horváth bácsi, gon­doltam. A nappali hőség fel­engedett. Hűvös esti szél fris­sítette a fülledt nyári meleget. Tettem egy sétát magam is. Bo lyongtam a város villanegyedé­ben, ahol jázminillattól terhes a levegő. Jó érzés lehet- itt nyugdíjasnak lenni, Horváth bácsi élvezni fogja az olvasást. Visszatértem. , Csengettem ismét. Hosszab­ban és többször. A szomszéd lakásból egy csi­nos szőke nő kiszólt: — A Horváth bácsit keresi? — Igen, őt. — Tegnapelőtt temették sze­gényt. Talán az arckifejezésem döb­bentette meg, úgy érezte, hogy magyarázattal tartozik. — Napokig nem láttuk. A hivatalból is érdeklődtek utá­na, mert nem jelentett bete­get. A házfelügyelő lakatost hívott és behatoltunk a lakás­ba. Az íróasztalra borulva ta­láltuk. A szobában égett a vil­lany, s megmerevedett uj iái közül kicsúszott egy regény. Bakács Tibor CSANiTI LÁSZLÓ: Nyári j egy set fii %et Q Ó, ez a nyár és még egy, s újra még egy, hány nyár kellene, derűs istenek! A láng-nyárban most minden tiszta fény lesz a táj is, mely a boldog képzelet és a valóság szövedéke. Mélyebb a csend és napról napra közelebb a csillag, mintha aranyliíd vezetne a dolgos napokból a végtelenbe. Lilás fény. A nyári alkonyatban minden megállt és vár mozdulatlan, a tűzlepkének még szárnya se rebben, a tikkadt kút is elaludt a kertben, s az ideges napraforgó sárga tányérja ráhullt a délutánra. Titkuk sincs, a munkás nyár színig telt csűrrel várhat fagyot és decembert, mint a gazda, ki botjára dőlve felmagaslik az örök időbe. Esztergomban — Szekszárd szülötte nyomában A Magyar PEN Clubba tö­mörült írók kis csoportjának immár hagyományossá vált szo­kása, hogy meglátogatja ha­zánknak egy-egy irodalmi ne­vezetességű táját. Tavaly — — 1961. május 6-án — a bala­tonfüredi Tagore ünnepségen vettünk részt, ez idén Eszter­gom — a Babits Mihály emlék­múzeum — volt a végcél. A városon a Babits-múzeum épületét hordozó hegy felé in­dulva, a vándor mind maga­sabbra jut, és amikor kifullad­va megérkezik az egykori Ba- bits-ház eresze alá, egyszerre elfelejti a szörnyű kapaszkodót, mert olyan táji szépség — sőt, gyönyörűség — tárui ki előtte, hogy csak hosszú idő után jut eszébe megvizsgálni a falat, amelyre Babits valamikori ven­dégei — köztük Szabó Lőrinc, Kosztolányi Dezső, Nagy End- réék, Weöres Sándor és a ma­gyar irodalom annyi tündöklő értéke — rótták fel nevüket. A fényképekkel, műtárgyak­kal, emlékekkel gazdag szobá­ból is a pillantás óhatatlanul kifelé száll. Lenn a Duna ezüstszalagja kanyarog és azon innen a magyar tájék, és ma­gyar város szépségei váltogat­ják egymást. Mindjárt a hegy alatt Esztergom legújabb épüle­tei koszorúzzák, ölelik körben a vén város ódon házait, kert­jeit, templomait, kulturális in­tézményeit, műhelyeit, gyárait. „Száradt tőke, únt tavalyi vendég: nekem már a tavasz is ellenség! Csak te borulsz rám, asszonyi Jóság, mint letört karóra a rózsák, rémült szemem csókkal eltakarni... Oh, jaj, meg kell halni, meg kell halni!” Mondják idebent az emlék­tárgyak, Babits halotti maszk­ja, de mégsem szomorodom el, sőt, egyre inkább elfelejtem a szomorúságomat, és útközben tnár csak a városban nyüzsgő utazókat, bámészokat és a vizs­gálódó, nevetgélő, vakációzó if­júságot bámulom. Ezen a kicsit szeles, kicsit felhős, hűvös nyári napon lelt ház volt Esztergomban és a fürdőszálló színháztermében alig jutottunk helyhez, Icörülöt- tem Szekszárd ifjú diákjai zsongtak. A költő szülővárosa is meglátogatta a költő ked­velt városát. BORSI DARÁZS JÓZSEF njjtn zLk a maqi/ar ! Eleink, Széchenyi, és a többiek felcihe- lődtek, beszálltak a postakocsiba, előbb megírták végrendele­tüket, és hónapokig tartó utazásokat tet­tek. Utazásuk ázön- ban hiányos volt, mert vein ismerték a Pick-szalámit. így legfeljebb egy-egy híd tervét, élményt, szerelmet, képet hoz­hattak haza. De hova juthattak volna né­hány rúd jóféle sza­lámival?! Ez a hiány szeren­csére pótlódott. Ismét utazik a magyar, végrendeletet ugyan nem ír, de sokkal jobban felkészül. Az utazásban ma már nincs meglepetés. Ez Is tervszerű. Kell hozzá papír, ceruza, meg két lista. Az egyiken az, hogy mi kell, a másikon meg, hogy mi, mennyibe kerül. A bőröndben meg ott szorong a Pick-szalámi. Maga az út nehéz, és fáradtságos. Egy ilyen igazi utazó alig ér rá a tájat figyelni, kell az erő a „cucc” elsózásához. Legfel­jebb végigultizza az utat, hogy kondíció­ja le ne törjön. Ha odaér valaho­vá, a bennszülöttek. akik az ilyen kara­vánokat jól ismerik már, canoejukban körülveszik őket, és az újabban mindjob­ban elharapódzott nemzetközi csencs- nyelven megkérdezik őket: — Szalámi? Világutazónk erre őrült mutogatásba kezd, hogy véletlenül félre ne értsék. — Zwei, dva, two! Nylon! És kezdetét veszi az állami kereskede­lem kifejlesztése, né­mi maszek színezet­tel. Két hét és megtér magyarunk. Ez az idő épp elég volt ar­ra, hogy misszióját teljesítse. Nyugodt, megérdemelt fáradt­sággal tér meg az édes anyaföldre. leg­feljebb még a hátá­ron adódik némi szo­rongása, amilcoris egy zabszem sem ferne el a füle mö­gött, de a gondvise­lés és a gyámoltalan, tehát nem vásárló utazótársak segítsé­gével megoldódik ez is. Aminek folyomá­nyaként a szomszéd örökbefogadja a „cuccot", vagy öt ki­lométeren át. i így utazik magya­runk szerte Európá­ban. Megtalálhatod a Hradsin falánál, amint nékidülleiZke- dik az évszázados fa­laknak és nylont cse­rél Pick-szalámiért. Ott koszrog az Eiffel­torony árnyékában és kölnivizet cserél szin­tén Pick-szalámiért. Milánóban pulóvert, a Duna deltájában angolnát cserél. Becsben töltőtollat. Mintha nem lenne mindebből idehaza elég! — Szép ez az ügy­buzgalom, de még kevés. Ki lehetne ezt terjeszteni távolabbi tájakra is. El lehet­ne még cserélni Egyiptomban a gizehi piramist, Japánban néhány gésát (hadd örüljön itthon az asszony!) Indiában bengáli tigrist és Mekkában Allah sza- kállát, Szintén Pick- szalámiért. De azért nem árta­na néha mással is foglalkozni. A töltő­toll elromlik, áz Eiffel-torony marad. A nylon kimegy a divatból, Róma ma­rad. Ami meg vélet­lenül nincs idehaza, az egy éven belül úgy is kapható lesz. Hát érdemes ak­kor?! Szöllősy Kálmán

Next

/
Thumbnails
Contents