Tolna Megyei Népújság, 1962. július (12. évfolyam, 152-177. szám)
1962-07-01 / 152. szám
A TOLNA MEGYÉI NÉPÚJSÁG Jr Jevtusenko és költőtársai rjjpií y2% ODALMI MELLÉKLETE M ajakovszkij arról ábrándozott, hogy minél »több« jó és »különböző« költő legyen. E két igény összefügg egymással. A tehetséges költők sohasem ismétlik egymást. Jevgenyij Vinokurov a fiatalok közt már idősnek számít. Jevgenyij Vinokurovnak az utóbbi években megjelent gyűjteményes kiadásaiban — »Kékség«, »Emberi arculat«, s kiváltképp a nemrég kiadott »A szó« című kötetben — életteli, sokhangú és sokszínű világ tárul fel előttünk. Vinokurov ellensége a dekoratív költőiességnek, éberen, szinte gyanakodva figyel minden díszt és aranyozást, nem szíveli az elvont dolgokat. Még a Marslakókkal való találkozásról szóló fantasztikus költeményében is így beszél az ottani nőkről: »Ránk néznek, aztán hirtelen asszonyosan a zsebkendőjükbe kaccantanak«. Számára az igazi szépség egyenlő a hét- köznapisággal. Ezzel magyarázható, hogy tolla alól még egy másik bolygó emberei is ennyire földien ható tulajdonságokkal felruházva kerülnek ki. A költő attól tart, hogy túlságosan irodalmi lesz. Ezért közvetlen, egyszerű módon akar beszélni. Sőt, egyeseknek úgy tűnik, hogy szinte túlontúl is higgadt a hangja. Ám ez korántsem a közönnyel magyarázható, hanem a visszafogottság eredménye, a szónoklástól való viszolygása diktálja így. Különféle költeményeinek alap- gondolata az igaz ember, kinek szava súlyos, akár a tette, szépsége pedig eggyé olvadt a munkával és az igazsággal. Róbert Rozsgyesztvenszkij „Szerelmem” című költeményével jelentkezett az irodalomban. Benne határozottan kifejezésre jutott művészetének fő témája: kigúnyolása annak a sekélyes, elkényelmesedett, nyárspolgári, kisszerű világnak, amelyben az örömök netovábbja a töltött palacsinta, »a söröcske, meg a borocska«. írásaiban megfigyelhető, mily bátran lendül át a lírai vallomásokról a szatírára, a telibe találó, maró gúnyú tréfára. Rozsgyesztvenszkij sikerült verseket ír a minden rendű, rangú nyárspolgárok ellen. Az efféle »emberkékkel« élesen szembeállítja a jövendő építőit, a levegőeget ostromló szputnyikok ma még névtelen megalkotóit, a rideg kőbe is életet lehelő bátorkezű szobrászokat, a mindenféle közönségességet ostorozó tehetséges színművészeket. Legjobb alkotásaiban megtalálta saját stílusát, saját hangját. Ennek fő jellemzője, hogy az őszinte vallomásokból — váratlanul — vidám csipkelődésbe csap ál: kigúnyol mindent, ami akadályozza az új típusú embert abban, hogy megszabaduljon a múlt »anyajegyeitől«. Jevgenyij Jevtusenko a ma legnépszerűbb fiatal költője. Irta: Z. PAPERNIJ A hír, a dicsőség, mint tudjuk, szeszélyes valami. Mégis érdekes feltenni a kérdést: miért mosolyog rá éppen erre a költőre? Jevtusenko átmeneti korszakban vált költővé. Lejárt a személyi kultusz ideje. A szovjet emberek visszaállították az élő lenini tanításokat. Éles harcot indítottak a dogmatikusok, a hivatalnoklelkek ellen, akiknek szemében a forradalom paragrafusokból, utasításokból, irányelvekből áll. Jevtusenko bátran és elfogulatlanul nézi a világot. Úgy tűnik neki, hogy a tavasz, a jégzajlás, az áradás nem csupán „idény”, hanem valami egész esztendőn át tartó jelenség. A költő és hőse számára a forradalom: mindig fiatal, üde, lendületes. Nem egykedvű strá- zsák őrizte dogma, hanem éltető, alkotásra lelkesítő forrás. E tekintetben jellemző Jevtusenko „A forradalom mozart- jai” című költeménye, amelyet 1961 végén írt, amikor Kubában tartózkodott. Valahányszor a kubai utcák, a kisebb-na- gyobb gyűlések "harsogó zajosságáról beszél, az obrerosokat (munkásokat) és a campesino- sokat (parasztokat) a forradalom megvalósítóinak, „mozart- jainak” nevezi. őszinte lelkesedés cseng ki szavaiból, amidőn „a komor, megvesztegethetetlen, legfelségesebb zenéről”, a forradalom zenéjéről beszél. A költő jelentős szavakat mond- „Ha valaki hamisan játszik, nem a zene az oka". Jevtusenko költészete bizonyítéka annak, hogy a mai fiatalság mily őszintén és alkotóian viszony- ük október halhatatlan hagyományaihoz. Jevtusenko jelentős hazafias témákat bont ki, amelyek sok embert foglalkoztatnak. Az „Alma” című legutóbbi kötetében azt írja, hogy a hazafiasság nem kívülről jövő ösztökélés, hanem személyes, önként vállalt ügy, rokona a tehetségnek, a költői elhivatottságnak. Jevtusenko számos költeménye szól az egyéni életről, a barátságról, az otthonról, a szerelemről. A költő szeme éles, körültekintő. Ha egy gyárról ír, nemcsak a gépekről szól, hanem arról a tavaszt lehelő virágos ágacskáról is, amely egy kefires üvegbe állítva ott pompázik egy munkáslány munkapadja mellett. A szerelemről Jevtusenko bátran, sőt néha talán túlontúl is bátran ír. Természetesen nem a szókimondás a baj, hanem az, hogy olykor nem eléggé tapintatos. A kritikusok szemére vetették a költőnek, hogy „modoros”. Ennek bizony van némi alapja. Ám legsikerültebb verseinek hangjában nyoma sincs nagyképűsködésnek, őszinték és eredetiek. Jevtusenko — Majakovszkij költői stílusának hívei közé tartozik. Ez azonban Rozs- gyesztvenszkijre és sok más fiatal költőre is vonatkozik. Mindannyian elvetettéle a szigorúan vett versmértéket. Jevtusenko stílusa, — eltérően például Vinokurovétól — szabadon csapong, nem ismeri a hagyományos formák béklyóit, rímei meglepőek. Andrej Voznyeszenszkij szintén fiatal költő, még harminc éves sincs. „Mozaik” és „Parabola” című két kis verseskötete 1960-ban jelent meg. „Mesterek” című első költeményét 1959. elején közölték. Ez avval keltette fel az olvasóit figyelmét, hogy érzékletesen, térbelileg hatott, akár egy szobormű. Voznyeszenszkijt gyermekkora óta vonzotta a festészet és az. építészet. E szenvedélye nem múlt el nyomtalanul. Nemhiába hasonlítja még költeményeit is sokkupolás, ősrégi székesegyházhoz. A kommunizmus, az eljövendő új, boldog világ témája Voznyeszenszkij verseiben elsősorban a művészet, az alkotás prizmáján keresztül bomlik ki. Századunkban, az uránium és az űrrepülőterek korában hallatszanak olyan hangok, hogy a művészet, úgy. ahogyan van, „elavult”, meg, hogy a „lírikusoknak” előbb-utóbb át kell adniuk helyüket a „fizikusoknak”. Voznyeszenszkij vitába száll a kétkedőkkel. Az embernek, a népnek igenis szüksége van a művészetre. „Este az építkezésen” című költeményében arról beszél, a tajgában mint hallgatnak verseket a munkások a kemény munkában eltelt nap után. A költő olyan művészetről ábrándozik, amely eljön a munka embereihez és életszükségletté válik, akár a víz, a kenyér, a só. Voznyeszenszkij szeret bűvészkedni a szavakkal. Szereti a bonyolult megoldásokat, a szójátékokat és a csengő-bongó rímeket. Hellyel-közzel annyira belefeledkezik a „hang-játék- I ba”, hogy ezt a mondanivaló is megsínyli. Ha lehet így kifejezni, a hangok már-már eltakarják a szavakat. Egyes kritikusok formalizmusban marasztalták el a költőt. Csakhogy a szavakkal való játék — nem Voznyeszenszkij „irányvonala, inkább szenvedély, amolyan „gyermekbetegség”, amelyet idővel különösebb komplikációk nélkül kihever. Pákolitz István: F é n A könyv anyagának javarészét még kéziratban láttam. Pákolitz korábbi kötete, a „Szüret” megjelenése után történt közvetlenül, hogy a költő elhozta és megmutatta azokat a verseket, amelyeket most a kötetben láthatok viszont. 1958- ban jelent meg a „Szüret”, s akkor már egy új kötet anyaga is együtt állt a költő íróasztalán. Főként olyan versek, amelyek ilyen, vagy olyan meggondolásból, főként az ötvenes évek első felének irodalom- politikája miatt nem jelenhettek meg. Azon töprengtünk és beszélgettünk akkor, hogy milyen elrendezésben, összeállításban és válogatásban lehetne az új könyv anyagát kiadó elé bocsátani. A versek mostani megjelenése egyszerre mutatja könyvkiadásunk tágasságát, s egyben a költő mondanivalójának igazolását is adja. Pákolitz István 1947 és 1960 közptt írt, s a „Szüret’klem akarok reklámot csinálni a Műcsarnok vállalatnak. Távol áll tőlem a szándék, noha nem volna rossz tett, hiszen a szép képek terjesztésében közreműködni, ízléscsiszoló, kultúráló tevékenység. De ha egyszer kereskedelem, csinálják a kereskedők, s különben is, mindinkább közelítünk ahhoz, hogy a képek önmagukért beszéljenek, s különösebb reklám nélkül is vásárlóra találjon ami szép, ami értékes, ami művészi. A Műcsarnok vállalat szép, művészi értékű képeket árusít. S vásárolják, nem is kevesen. Úgy mondják, két héttel ezelőtt jöttek Szekszárdra egy nagy szállítmánnyal, de most újra fel kellett tölteni a készletet, mert mind egy szálig elfogyott. Hogy ez a vállalat üzletmenetében mit jelent, engem nem érdekel, az ő dolguk. Az viszont már valamennyiünké, hogy egyre több szekszárdi lakásból kerül ki a festett kacat, az érzelgős mázolmány, az ízlésrontó giccs. És helyét olyan festmény foglalja el, amelyre ha azt mondjuk: festmény, nemcsak minémiiségét jelezzük ezzel az elnevezéssel, hanem értékét is. c vannak visszahúzó erők. Legelébb is a régből sokak által magukkal hozott ízlés, igény. A festményt, vagy bármilyen képzőművészeti alkotást nézni, egy kicsit tanulni is kell. Iskoláinknak tehát nem kis szerepük van az igények növelésében e téren is. Külön veszedelmes, hogy a giccsnek hangulata van. De mindjárt tegyük hozzá, hamis, hazug ez a hangulat, érzelmek keltése helyett érzelgősséget áraszt és táplál. Hazudja a valóságot, nem művészi mása annak. Ha tanulni kell — s vallom, hogy kell — o műalkotásokat nézni, akkor tanítani is kell azt. S vajon az iskolák feladata mellett nem jelent-e ez feladatot ismeretterjesztésünk számára is? Olyan korban élünk, amikor a halk propaganda, a csendes reklám mit sem ér. A reklámnak kiabálnia kell, hangjával, színeivel. De mit kiabálnak, hogyan kiabálnak kirakataink, plakátjaink? Nem mindig jól), nem mindig ízlésesen, s sokszor ártalmasán is. A kisebbik baj. ha egy kirakat jellegtelen, az áru legfeljebb előnytelenebb környezetben mutogatja és kínálja magát. Ha közszükségleti cikkről van szó, úgyis megveszik, hiszen közszükséglet. De — anélkül, hogy példákat sorolnék fel — lehetne növelni kirakatrendezőink igényességét, hiszen végső soron művészi lehet. amit csinálnak. Persze, csak akkor, ha művészi igénynyel, művészi eszközökkel, no, maradt mintegy hetven versét tartalmazza a kötet. A költő évszámokkal jelzi keletkezésük idejét, s ez különösen a kötet első és utolsó két ciklusába sorolt verseknél érdekes. Ugyanis az itt elhelyezett költemények mutatják leginkább Pákolitz társadalmi-politikai érdeklődését, a költőnek a világ dolgaiba való beleszólását, a közéleti eseményekben való részvételét. Ezek a versek egyszerre adnak hírt egy világnézeti harcról, az Istennel, hittel való „bajlódásról”, s ugyanakkor a nép gondjaira, örömeire és bajaira figyelő költőt is elénk állítják. Pákolitz költészetének hajlékonysága, rejtett ízei különösen az „Akvarell” ciklus finom tájképeiben és a „Hűség” szerelmes verseiben mutatkoznak meg. Rokonszenves, bölcseség, poétikus természetlátás, csiszolt, kiérlelt költői hang je* és persze művészi adottsággal nyúlnak hozzá. gy példa azért ide kívánkozik. A porcelánáruké. Nem szükséglet, gyönyörködtet, lakást díszít. S akinél már szükségletté vált, annál jobb. A kirakat szép Gorka-kerámiái igazán értékes, szép darabok. Nem csak gyönyörködtetnek, hanem ízlést formálnak, nemesítenek. De mit csinál az a porcelánba tekeredett, ruháját vesztett nő, akinek karjára csavarodott egy kígyó, (!) s az most éppen mellébe mar (.')? ízlést rombol. Meg mellette a táncosnő, negédes tekergésével. A fogfájós kiskutya, a bambán bámuló cicarémség már eltűnt, de van még egy pár eltüntetni való. Vagy hogy finomabb legyek: forgalomból kivonni, sőt még azzal is megelégszem: nem gyártani való. A kereskedő tehet róla? Nem, hiszen ő azt árusít, amit kap. Ellenben miért adnak neki ilyesmit árusításra? Ha tehetem, arra biztatom a kereskedőt, szabotálja el a kígyómarásban vergődő pucér hölgy árusítását. Lehet, hogy a forgalom csökken ezzel, de csökken az ízlésrontás is. És az sem utolsó dolog. Egyszer egy költő így panaszkodott: Mindenre van rendelet. Kontár nern varrhat ruhát, nem készíthet cipőt, megbüntetik, ha házat épít, ha zárat javít. De verset írni mindenkinek szabad. Pedig ott is mennyi a kontár, mennyien csinálnak fércmunkát. Egy kicsit kiterjeszteném ezt a képzőművészetre is. A múltkorában írtunk egy dombóvári giccsőrről, de még hányat látni azokból az immáron klasszikussá vált rémségekből, amelyekkel néhány évvel ezelőtt Mözsről árasztották el a Tolna megyei falvakat. S hányán házalnak pipázó cigánylánnyal, s kézen-közön kínálnak eladásra művészetellenes merényletet? Talán nem ártana több szigorúság, vagy nagyobb következetesség ezen a területen. C befejezésül néhány szót még a szentképekröl. Aki akar, jogában áll szentképet vásárolnia. De milyenek azok, de milyenek. Talán tehetne a Műcsarnok vállalat itt is valamit. Ha már egyeseknél igény a szentkép, adjunk nekik jó reprodukciókat nagy mesterek vallásos tárgyú képeiről. Ha van ilyen elképzelés, ne tekintsék ezt ötletnek, ellenben fogadják el sürgetésnek. A művészet sajátos módon tükrözi a valóságot. Ha így v>an, akkor ne engedjük, hogy hamisan mutassa a valót. Ez is egy része a gondolkodás, a szemléletmód megváltoztatásának. lentkezik ezekben a versekben. Pákolitz nem erőlködik új költői igazságok fölfedezésével, azt és úgy mondja, amit és ahogy a magyar líra legjobb hagyománya már elért. Érdekes lenne a verseket időt rendben is végigolvasni, akkor megláthatnánk azt a változást* amit Pákolitz korábbi és legújabb versei mutatnak. Sokat mélyült ez a poézis, kulturáltabb, csiszoltabb lett a forma* valóságosabb és konkretebb a mondanivaló, egyetemesebb és átfogóbb a kifejezett gondolat. Válságok, eróziós mozgások, izgalmak nem bontják meg a költő világát, de így is jelentős költészetet tudott teremteni Pákolitz. A lélek rejtettebb, bozótosabb tájainak feltérképezése, a meredekebb utak és ú] csapások törése tovább tágíthatja Pákolitz költői világát. Tüskés Tibor SiMON LAJOS: Lélekig a nyárban Amerre jöttem, nehéz szekerek tördelték a dülőútakat, s a Jámbor barmok nyála — amely kicsordult — átleng az úton, mint a drothuioí. Ó, buzasápadásl Nehézillatú nyári kalászhajú Heléna! Szépséged előtt ieborufnék a porba, de alkonyig még el kell énekelnem a feltört kezek fájdalmas énekét. LETENYEI GYÖRGY y és n r n y é k
