Tolna Megyei Népújság, 1962. július (12. évfolyam, 152-177. szám)
1962-07-06 / 156. szám
4 TOLNA MEGYEI NEPÜJSAO 1962. július öl Péntek: 'A vezetőállású férfi Olvashatjuk az apróhirdetések között, hogy az egyik vállalat vezetőállású férfi részére külön bejáratú, kényelmes albérleti szobát keres. Ez a bizonyos vállalat feltehetően saját dolgozója számára keresi a kényelmes albérleti szobát, és ebbeli törekvése már csak azért is dicséretes, mert a lehetetlennel próbálkozik. Igen, a lehetetlennel, mert vagy albérleti egy szoba, vagy kényelmes. A kettő együtt elképzelhetetlen. Ha kényelmes, akkor nem albérleti, ha viszont albérleti, akkor minden lehet, csak nem kényelmes. Mindezt a vállalatnál bizonyára tudják és bizonyára jó ideig latolgatták a kivezető utat. Csak dicsérni lehet annak a dolgozónak a találékonyságát, aki végül is rátapintott az elevenre és megtalálta a megoldás módját, amely nem más, mint a bűvös „vezetőállású” szócska. Erre feltétlenül ráharapnak, mert ugye, manapság, 1962-ben óriási a különbség a vezető- állású férfiak és a nem vezetőállású férfiak között. Egészen más színezete lehne a dolognak, ha a vállalat úgy keresné az albérletet, hogy „dolgozónk” — vagy még egyszerűbben: „Káposztás János szakmunkás részére.” Ilyesmi nem szokott ugyan előfordulni, de mi történne, ha mégis előfordulna? Semmi. Sőt. Az ilyen vállalat még talán gúnyoros és sértő megjegyzéseknek tenné ki magát. Lenéznék, és megrónák, hogy nevét, hírét, rangját képes odaadni; fémjelez egy nyamvadt albérleti lakáskeresést. Viszont a „vezetőállású” szócskával feldíszített szövegezésnek van valami varázsa. Szinte árad belőle a delejes erő, a szuggeráló felhívás, hogy nem melósról, hanem egy hűvös, elegáns, választékos modorú férfiről van szó, akivel érdemes szóba állni. Aki esetleg sok mindent elintézhet, kijárhat, közbenjárhat. De hát- félre a rosszmájúsággal. A körülmények sajnos még erre a hivalkodó kispolgári butaságra is rákényszerítik az embert, az ilyen szövegezésre, amely kísértetiesen úgy hangzik, mint az egykori házassági hirdetések kezdősora: „Jóházból való úrilány férjhez- menne...” Sz. P. Nemcsak a 7-es ÉPFU, hanem a fuvaroztatók is hibásak Gyakori — s ennek; nagyon örülünk —, hogy1 írásaink nem maradnak válasz nélkül. Június közepén arról írtunk lapunkban, hogy a KPM Autó felügy elet és a rendőrség az egész megyére kiterjedő gépjárműellenörzést, közúti áruszállítási vizsgálatot végzett. Cikkünk a vizsgálatot végző nagy apparátus megállapításait tartalmazta, melyben többek között az is szerepelt, hogy a 7-es EPFU-kocsik nagy része úgy szállított árut, hogy ahhoz nem volt kísérőjegyzék. Sziklay Tibor, az EPFU kirendeltség vezetője felkereste levelével szerkesztőségünket, s közölte, hogy — véleménye szerint — a vizsgálat, s így a cikk sem a teljes valóságot adta vissza. Ugyanis a vállalat a fuvaroztatóknak végzett szállítás alkalmával minden esetben kéri a kísérőjegyzék kiadását. De tudják a vállalatnál, és egyre keresik a megoldást: „Kocsijainkat állandóan ellenőrizzük, és a kísérőjegyzékkel kapcsolatos hiányosságokat ismerjük. A szállítást azonban nem állíthatjuk le, még ha a fuvaroztatók nem is adnak kísérőjegyzéket. Tervünk van, s azt teljesíteni akarjuk, ezért gyakori, hogy jóhiszeműleg még szabálytalanságot is elkövetnek gépkocsivezetőink.” — írja többek között a kirendeltség vezetője. Tény, hogy sok szabálytalanság volt a vállalatnál. Igaz az is, hogy a fuvaroztató szerveknek kellene gondosabban szervezni a munkát. Levélírónk végül helyteleníti, hogy az említett ellenőrzésre, kiértékelésre, nem hívták meg vállalatuk képviselőjét, s így „az értékelés... nem mentes bizonyos vállalati sovinizmustól...” — olvassuk a levélben. Úgy véljük, levélírónk eme megállapítása túlzás. Hisz az ellenőrzést végző szervek szakembereinek nem érdeke, hogy egyik, vagy másik fuvarozó vállalatról rossz véleményt mondjanak. Miért kellett az új épület ajtaját áthelyezni az ablak helyére ? Elkészült Szekszárdan a kórház melletti üzlet. Mindenki megelégedéssel nézte a tetszetős modern épületet és várta, hogy rövid idő múlva megnyílik. Közben telt, múlt az idő, a bolt nem nyílott meg. Ellenben egy szép napon megdöbbenéssel látták a járókelők, hogy a kész épületnél isidét mesteremberek jelentek meg. Munkához láttak: bontottak, szereltek. Ennek eredményeként a régi ablakból ajtó, a régi ajtóból pedig ablak lett. Csodálatos dolognak tűnt ez, hiszen elkészült az épület, és miért csak utólag derült ki, hogy ahol ablak van, oda ajtó kell, és fordítva. Ugyanis mindenki tudja, hogy egy építkezésnél már előre meg szokták határozni, hogy mi, hova kerül. Kétségtelen, az átépítés nem volt valami égbekiáltóan nagy munka, de mégis munka volt, költséget jelentett, ha nem is sokat, és enyhén szólva ésszerűtlenségre engedett következtetni. Felkerestük Korsós Istvánt, a Megyei Tanács kereskedelmi osztályvezetőjét, mint az ügyben egyik legilletékesebb vezetőt, akitől a következőket tudtuk meg. Az új üzletet azzal építették, hogy mire elkészül, addigra lebontják a mellette lévő régi üzletépületet. Ezt az épületet a kórháznak adták egy tervezett új s- részben kereskedelmi jellegű — létesítményhez. A kórház vállalta is a régi üzlet társadalm; munkában való lebontását, ég rö vid idő alatt el is tudták volna tüntetni a régi épületet. Igen ám, de közben kiderült, hogy a telek és a rajta lévő régi üzlethelyiség kisajátításával kapcsolatban nincs minden rendben. Közben felépült az új üzlet, a régit pedig nem tudják addig lebontani, amíg ezek az ügyek el nem intéződnek. Az eredeti tervek szerint az új épület ajtaja megfelelő helyen volt. A két épület azonban roppant közel van egymáshoz, a keskeny résen lehetett volna csak megközelíteni az új üzletet. Ez azonban sok baleseti veszélyt rejtett volna magában, mivel a régi épület már nagyon rossz állapotban van. Végre meg akarják nyitni az új üzletet, de az esetleges balesetekért senki nem vállal felelősséget, ezért helyeztették át inkább az ajtót. Az eljárást, mint végső megoldást, végeredményben nem is lehet vitatni. Furcsa azonban, hogy a kisajátítási problémák csak az építkezés után merültek fel, noha azokat előre tisztázni kellett volna. Végül is rövidesen megnyílik az új üzlet. Nem lehetne azonban várni a megnyitással, hátha újabb bonyodalmak merülnek majd fel, és akkor esetleg a bolti kiszolgálás zavarja az újá>'b átépítést? B. forradalom a Junták földjén SALGÖ LÁSZLÓ: — Változik a cukor íze... — ív. Az első havannai impresszió alapján a fejlődésben elmaradottnak mondott Kubáról alkotott kép tehát lényegesen eltér attól, amit a Fekete-Afrika, az arab Kelet, vagy Ázsia legtöbb országában látható. A »rétinosis« veszélye Dehát akkor hamisak a Kuba elmaradottságát jelző statisztikai adatok, gazdasági mutatók? Ha csak a Miamival versengő Havannát nézi valaki — elhamarkodottan igent mondhat Ez a szemlélet azonban — amely gyakran tapasztalható felszínes turistáknál — annyira egyoldalú, hogy a kubaiak előre óvják külföldi barátaikat e hibás következtetéstől, a „retinosis pigmentaria” betegségtói. Nem valami veszedelmes trópusi fertőzés ez. Nem a Sierra- Maestra moszkitóktól hemzsegő vad vidékein szedi áldozatait. Ellenkezőleg. A Havanna Librében, a Hotel Riviérában kaphatják meg azok, akik — akárcsak a retinosis pigmentáriában megbetegedett, azaz oldalra látásban akadályozott szemhártya — csupán az előttük lévő ragyogó fővárost, veszik észre. A fővárost nézve és a statisztikákat vizsgálva, melyik mutatja hát az ország tényleges gazdasági helyzetét? E kérdésre válaszolva a kubaiak gyakran idézik neves közgazdászuk, Oscar Pinos Santos szavait: „Néhány Havannában töltött óra után a külföldi turista e szigetnek csak nagyszerű, körutak- kal ékes fővárosát láthatja. S ennek alapján, amikor alig tudja megszámolni a televízió-antennákat, hogy hihetné, hogy nyomor- gunk. Arra a téves következtetésre juthat, hogy magas termelékenységű, modern termelési eszközökkel rendelkező, gazdag nemzet vagyunk. De a valóságban Kuba azon nemzetek közé tartozik, amelyeket a legjobban sújt a gazdasági elmaradottság tragédiája. Aki tehát a fenti szemlélet, — a havannai színes képeslap — alapján akar az egész országra általánosítani, képtelen megmagyarázni: hogyan, és miért omlott össze, szinte kártyavárként Latin-Amerika egyik legreakciósabb rendszere, alig másféiszáz kilométerre (Miskolc—Budapest távolságnyira) az Egyesült Államoktól és több mint 10 ezer kilométerre a szocialista tábortól. Ezekre a kérdésekre kizárólag Havannában nem lehet kielégítő választ, elfogadható magyarázatot kapni. A retinosíctól megszabadulva, oldalra is kell tekinteni. A fővárosi szállót otthagyva, végig kell utazni az országon — Havannától a Sierra-Maestráig. CUKOR-SZIGET Útra készen állok szállodai szobámban. A kisebb bőröndben is elférne a szükséges ruhanemű. Orienté- be, a szigetország legendás hírű keleti tartományába indulunk, ahol januárban, a kubai „télben” Sfm ritka a 30—35 fokos hőség. Az asztalon a Karib-tengerben hosszan elnyúló, krokodilra emlékeztető ország autós-térképe. — Santiagóig, Oriente székhelyéig több, mint 1000 kilométert kell megtennünk — jegyezte meg kísérőm, Antonio, a forradalmi mozgalom veterán harcosa, miközben ujjával követi a legszélesebb részen is alig 140 kilométeres szigeten kanyargó piros útvonalat — Ha elhagyjuk Havannát, lesz alkalma, hogy „oldalra” nézzen, s a fényes főváros mögötti tájakat, az embereket, problémákat is szemügyre vegye — teszi hozzá az előbbihez. Én türelmetlenül várom az indulást. — Antonio nyugodtan telefonál. De két telefonbeszélgetés közben elfogyasztott, szívet dobogtató kávé után, Antonio friss erővel beszél, magyaráz: — Ebben a szállodai szobában, akárcsak az országban, úgyszólván mindent az Egyesült Államokban gyártottak és minden az Egyesült Államok javát szolgálja. A telefon — folytatja a hagylót a helyére téve — a Cuban Telephone Company tulajdonában volt. A villanyáram csakúgy, mint a rádió és televízió, az American and Foreign Power amerikai monopólium részvényeit gazdagította. Ezért az államosítás előtt semmi túlzás nem volt abban a szólásmondásban, hogy ahányszor megszólalt valahol a telefon, a csengő, mindig egv- egy cent hagyta el a szigetet és az amerikai kontinensen fehal- mozódva dollár milliókká egyesült. Alagút a tenger alatt — A Vedadó és a Miramar luxusvilláit, s magas épületeit is az amerikaiak építették? — kérdeztem, az induló gépkocsiban folytatva a szállodai szobában elkezdődött beszélgetést. — Csak részben, elsősorban a szállodákat, irodaépületeket. A lakóházak többségét azonban a kubai polgárság építette. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert az iparba gyakorlatilag nem lehetett, nem volt érdemes tőkét befektetni. 10—20 000 dollár elegendő volt lakóház-építésre, de elégtelen az amerikai cégekkel kon- kurráló üzem alapítására, vagy nagy földbirtok vásárlására. Közben gépkocsink a tengerpartot követő Melocen-ról hirtelen alagútba — a tenger alá — szalad. A pompásan kivilágított, fényűzően csempézett, kétirányú közlekedésre készült széles alag- útban változatlan sebességgel röpít a Chevrolet a kikötőt átölelő félszigetre. A túlsó partról visszapillantok a tengerre, amely alatt az imént átrobogtunk. Az alagút felett éppen egy hatalmas óceánjáró úszik a kijelölt dokk felé... Előttem a félszigeten haladó út mentén elhanyagolt, gazos földek. — Tudja miért kellett ehhez a kietlen területhez vezető pompás alagút? — veszi ki a számból a kérdést kísérőm' csodálkozásomat látva. — Ez a terület kézenfekvőén kínálta Havanna telekhiánnyal párosuló lakásproblémájának a megoldását. Batistáék óriási propagandával építették az alagutat* és autóstrádát, hangosan reklámozták a terület közművesítését, a városfejlesztési programot. De mire a külvárosokban az autó- roncsból és hullámlemezből készült viskók lakóiban megszületett az új lakás reménye — gazdája volt minden négyzetméternek. A kormányhoz közel álló egyének nevetséges áron felvásárolták a telkeket. Cukornád, cukornád, cukornád... De az igazi gazdagságot Kubában nem a polgárok kelet-havannai párszáz négyzetméteres telkei, hanem a földesurak sok ezer cabaleriás (=13,4 hektár) nagybirtokai, rendkívül termékeny földjei jelentették. A gépkocsi már zöldelő cukornád-táblák között halad kelet felé. A várost elhagyva, jólesik a szemnek a szürke kőrengeteget felváltó üdezöld mezők pihentető színei. De amikor a kilométerek százait hagyjuk magunk mögött, megszokottnak, majd egyhangúnak tűnik a táj. Ameddig a szem ellát — cukornád, cukornád és cukornád... Hosszú évszázadok folyamán változott át egyetlen nagy ültetvénnyé az ország. A zöld tengerből csak a sudár királypálmák koronája emelkedik a magasba. A messzi Indiából, a Gangesz partjáról származó nád az arabok hajóin, az Ibériai félszigeten át jutott el a kubai szigetre. A trópusi esők öntözte termékeny talajon — ahol mint mondják, a földbe vert karó is kihajt —, hamar meghonosodott. Amikor a XVI. század vége felé Európában mind nagyobb mértékben nőtt a kereslet a cukor iránt — a spanyol gyarmatosítók kubai képviselői, a feudális urak kezdték felismerni az addig gyomnövény módjára terjedő nádféleség igazi értékét. Indiánvölgy — indiánok nélkül De ahhpz, hogy hozzálássanak a nádcukor exportálásához — munkaerőt kellett importálniok. Hódító őseik Kubában úgyszólván teljesen kiirtották az indián őslakosságot. A Yumuri vidék festői tájain, az Indiánvölgyben haladunk. De legfeljebb csak a yagualevéllel fedett cölöpös házak, néhány növény neve, a sörösüveg címkéjén látható Hatuey, a máglyán elégetett indián vezér márkának használt toll-díszes feje idézi a kiirtott őslakosság emlékét. A nád azonban mégis adott fehér cukrot — fekete kezek munkájával. Jovellános község már a munkaerő-problémák megoldásának a korai kapitalizmusban alkalmazott leírhatatlanul brutális* embertelen módszereire emlékeztet. A vidéki település néger lakossága a Niger partjáról hozott szokásaival, a karaballi törzs vallásával, ősi hagyományaival és panaszos dalaival Afrikát varázsolja ide az Antillák szigetére. De a szegényes házakat tarkító táblák, a Lucky Strike cigaretta és a Ford autó, a Coca Cola és a National City Bank reklámjai az idő múlását és a hódítók változását mutatja. A korai kapitalizmus kizsákmányolását a monopoltőke modern rabszolgarendszere, az amerikai gyarmati uralom váltotta fel. (Folytatjuk) Külvárosi bohiok
