Tolna Megyei Népújság, 1962. július (12. évfolyam, 152-177. szám)
1962-07-29 / 176. szám
1962. július 29. tÖLJÍA MEGYEI NÉPŰJSÁÓ 7 HARMAT ENDRE: forradalom a junták földjén ^ Keserű a cukor XVII. „Preferenciális” szerződés Kubának valóban fő terméke a (Cukor, jellemző, hogy 1957-ben az államkincstár összjövedelme 810 millió volt, ebből 600 a cukorból származott És az is jellemző, hogy a második mezőgazdasági főterméknek., számító kávé részaránya már csak 45 millió dollár. Már 1903-ban, tehát a nyílt amerikai uralom időszakában megszületett az első amerikai— kubai szerződés, amely szerint az Egyesült Államok úgynevezett preferenciális, vagyis kivételezett árfolyamon vásárolja meg a kubai cukrot A kivételezett annyit jelentett, hogy a Washington áljai fizetendő ár mindig magasabb lesz, mint a Washington által világpiacinak elfogadott ár. Az egész szituáció olyan volt — gondoljunk csak arra, hogy a preferenciális szerződéssel egy- időben erőszakolták bele a kubai alkotmányba a Washingtonnak intervenciós jogot biztosított Platt féle módosítást is — hogy minden feltételt a jenkik diktálhattak. Mi a titka annak, hogy mégis látszólag Kubára nézve ilyen előnyös szerződés született? A titok nyitja többek között a Vámtételekben van. Az amerikai kormány Kuba cukra számára mintegy húsz százalék vámkedvezményt volt szíves engedélyezni. A dolognak ezt a részét tanították az iskolában, naponta publikálták ^ sajtóban. Annál kevésbé az érem másik oldalát, vagyis azt, hogy az amerikai kereskedelem Kubától közel 40 százalékos Vámengedményt kapott. Ami azután következett, természetes Volt. Ilyen vámkedvezményekkel más országok ipara nem tudott versenyezni, tehát — mint említettük — szinte minden iparcikk amerikai volt Kubában. Számos riporter példának említi Batista kedvenc szórakozóhelyét, a Havanna elővárosában levő Bar Llo- Vento nevű gyönyörű villanegyedet. A kínos pontossággal mért kubista gyepalakzatok és pálmák között amerikai volt a gyönyörű, emeletes villapaloták első téglájától kezdve az ablaküvegen át a kilincsig minden. Amerikai volt a modern yacht-kikötő, Batistá- nak és barátainak házi flottája. Amerikai cégek rendezték be az ultramodern, vize színét gombnyomásra változtató strandot, a tekepályát, az agárverseny-stadi- bn elektromos apparátusát. Szinte szimbolikus, hogy Fulgencio Batista az ő külön vikendtelepé- hez vezető és kétoldalt villákkal szegélyezett aszfaltutat hivatalosan is Fifth Avenuenek nevezte el... Kuba viszont az amerikai áru- dömpingért csak cukorral tudott fizetni, ezért is „hála” Washingtonnak, amely a madridi udvar örökségét folytatva egyoldalúságra kárhoztatta a kubai gazdasági struktúrát. A további logikai láncszem: Kuba kénytelen volt egész cukortermését az amerikai partok felé irányítani. Az a tény, hogy a legfőbb kubai termék átvétele, tehát a nemzeti jövedelem oroszlánrésze a Wall Street kényétől-kedvétől függött, jobban alárendelte az országot Washingtonnak, mint a megszállás Da- mokles-kardját esztendők során Havanna feje fölött tartó Platttörvény. Az amerikaiak ezen a téren sem voltak szentimentálisak. A cukor vámtarifája „gumiból” volt — a monopóliumok pillanatnyi szükségletei szerint változott. Ha a kereskedelmi szeizmográf, a Wall Street nem jelzett cukorszükségletet, a nagytőke könnyen odahatott« hogy ugrásszerűen felemelték a vámtarifát. Ilyenkor azután „a világpiacinál magasabb ár” ellenére szépen elrothadhatott a kubai cukortermés óriási hányada. A répás-lobby Az állandó bizonytalanság olyan felháborodást szült, hogy Washington kénytelen volt más formát kitalálni. Ez volt az úgynevezett kvóta. Az Egyesült Államok ígéretet tett, hogy egy bizonyos cukormennyiségre minden esztendőben igényt tart. Az amerikai mezőgazdasági minisztérium gondosan vigyázott arra, hogy a kvóta megállapításánál azoknak az esztendőknek az átlagát vegye alapul, amelyekben az amerikai cukorfelvétel minimális volt Ami az átvett kubai cukor aránylag magas árát illeti, erről is volna néhány szavunk. Számos amerikai monopólium foglalkozott cukortermeléssel Ha- wai-ban, Puerto-Ricoban, valamint a Közel-Keleten. Ezek elsősorban répacukrot termeltek. No már most: ezeknek a „répásoknak” a „Lobby”-ja (a nagytőkés érdekcsoportok egy-egy befolyásos tömörülését nevezik így) érdeke azt kívánta, hogy az amerikai kormány a lobby répacukrát magas áron importálja. Ebből az következett, hogy az is a lobby érdeke volt fizessen Washington aránylag magas árat a kubai nádcukorért. Ha ugyanis a kubai cukrot Amerika olcsóbban kapja meg, akkor olcsóbban is lehet a fogyasztónak adni, ha viszont a fogyasztó olcsóbban kapja meg a kubai cukrot az amerikai répások lobbyja — tönkremegy. Kuba sokmillió dollárt vesztett amiatt hogy nem tudta megtartani Marti, a nagy forradalmár szellemi örökségét, amely szerint jaj annak az országnak, amely nem az egész világgal kereskedik, hanem gazdasági élete csak egy ország kényének-kedvé- nek van kiszolgáltatva. Egy adat a sok közül: 1914 és 1918 között tehát az első világháború éveiben, Kuba 7,4 millió tonna cukrot exportált Amerikába. * Háborús időkről lévén szó, természetes, hogy a cukor ára, mint minden élelmiszeré, felszökött. Az az ár tehát, ami egyébként amerikai értelmezésben a világpiaci felett volt, most a világpiaci alá süllyedt Washington azonban görcsösen ragaszkodott a „stabil árhoz”, az eredmény: Kuba több mint 600 millió dollárt nyer, ha a háború alatt másnak adhatja el a cukrát. Ugyanez volt a helyzet a második világháború során. Akkor az ország fontonként 1,8—3 centért volt kénytelen adni a cukrot az Egyesült Államoknak, pedig az egész világ mintegy hat centet fizetett volna érte. A földbirtokok fele» Nos, ezeknek az adatoknak a fényében mintha már nem is lenne olyan preferenciális, vagyis ;,kivételezett” a kubai cukorért fizetett amerikai ár. S befejezésül ehhez még két dolgot vegyünk hozzá. Az egyik az, hogy Kuba három évtized alatt 2762 millió dollár vámot fizetett Amerikának. Ugyanaz a hatalmas Amerika a kicsi Kubának 2083 millió dollár vámot fizetett a kubát elárasztó rengeteg amerikai áru behozatali engedélyeiért. A mérleg: A jelzett idő során a kubai törpe 700 millió dollárral fizette túl az óriás Uncle Sam által a kubai kasszába befizetett összeget. A másik dolog pedig — es az egyik legfontosabb —, hogy eddig az olvasónak úgy tűnhet, a pénz, amit amerikától a cukorért Kuba kapott« legalább tisztán kubai zsebekbe vándorolt. Óriási tévedés. A legjobb, a leghatalmasabb kubai cukornádültetvények ugyanis — egyszerűen az amerikai monopóliumok tulajdonában voltak. A száraz számok ezúttal nagyon is ékesszólóak. Nézzük meg, mennyi föld volt a Kubában érdekelt legnagyobb amerikai cukormonopóliumok birtokában: Manati Sugar Company: 75 803 hektár, Vertientes Camagüey Sugar Company: 103 259, a hírhedt United Fruit Company. Ill 189, West Indies Sugar Company: 101 608, The Cuba Company: 66 248, Central Soledad: 11 622, Cuban American Company 139 386, Punta Alegra S. Company: 45 136, Cuban Atlantic Sugar Company: 240 630, Francisco Sugar Company: 69 459. Az 1958-as adatok szerint az amerikai cégek, az összes földbirtokok csaknem felét vallhatták a saját tulajdonuknak. EX. Batista ellenpólusa Batistáról azt mondottuk, a történelmi helyzet szülte. Ezt kell mondanunk arról a férfiúról is, aki minden tekintetben a diktátor ellenpólusának bizonyult és akinek oroszlánrésze volt abban, hogy végül megdöntötték a XX. század egyik leggyűlöltebb zsarnokának hatalmát. Dr. Fidel Castrót is a történelmi szituáció szülte, az a helyzet, hogy a nyílt brutalitássá, szüntelen vandalizmussá fajult rendszer egyszerűen elviselhetetlenné vált az egész kubai nemzet számára. Mielőtt röviden ismertetnénk korunk egyik legnépszerűbb emberének életútját, szeretném megmagyarázni, mit értettem azon, hogy Castro szinte minden tekintetben Batista ellenpólusa volt. Már testiekben is. A törpe, pocakos diktátorral szemben Castro lenyűgöző megjelenésű, széles vállú, kisportolt óriás. Batista a korrupció, a nepotizmus megtestesítője, Castro a tiszta ideáloké, a közéleti feddhetetlenségé. Batista száz százalékig cinikus, mindent egyéni érdekeinek rendel alá, Castro soha egy pillanatig nem habozott, hogy kockára tegye életét azért, amiben hisz. A kubai forradalom vezére jómódú ültetvényes család ötödik gyermekeként 1926-ban született Santiago de Cuba közelében. A mindennel ellátott, kényeztetett gyermeket nem rontja el az, hogy minden olyan olajozottan gördül körülötte. A legnagyobb jólét közepette is van szeme ahhoz, hogy meglássa a campesinok, a parasztok hihetetlen szegénységét. Havannában egyetemi tanulmányai alatt megtehette volna, amit társai, a kiválasztott osztályok gazdag gyermekei: a szép szál, intelligens, tehetséges fiatalember belevethette volna magát mindazokba a könnyű örömökbe, amelyeket ez a turisztikára felépített kulissza-város a hozzá hasonlóknak nyújthatott. De Castro a léghűtéses hotelcsodák tövében meg tudta, mert meg akarta látni a viskókban meghúzódó éhséget és a viskók falát feszítő elkeseredést. A fiatal jogász fáradhatatlanul edzi szellemét és testét. Tanul és ha ideje megengedi, alpinista, nyaktörő csúcsokra tör, az egyetem egyik legjobb kosárlabdázója és elképesztő távolságokat képes egyenletes, tempós karcsapásokkal végigúszni. Mind fizikai, mind lelkierejére jó példa a ma már történelemmé vált Nipo- öbölbeli kaland. (Folytatjuk) A Szekszárdi Babits Mihály Általános Iskola hatvan úttörője tíznapos táborozáson vett részt Fonyódon. Sajnos az idő nem nagyon kedvezett, de azért a pajtások igyekeztek hasznosan eltölteni az időt. Az egyik szomszéd táborban miskolci úttörők voltak, akikkel a szekszárdiak szellemi vetélkedőt vívták. A kérdéseket a pajtások húzás utján kapták, amelyeket a Balaton tárgyköréből állítottak össze. Képünkön a versenyben győztes szekszárdi csapat. Jobbról balra: Hargittai Viktória, Hemmert Erzsébet, Budavári Barna és Nedelkovics Antal. A nap sátorszemlével kezdődött. A pajtások a sátor előtt sorakoztak fel, ahol az őrsvezető jelentést tett a rajvezetőnek. Ezután került sor a sátor belső rendjének ellenőrzésére, amelyet pontozás útján értékeltek, és hangszóró útján tettek közzé. (bj) Harminc kilométer naponta Miért „haklizik” a vendég? Hétfő a „legrumlisabb” nap Harminckét fokot mutat a hőmérő árnyékban. Az emberek munkaidő után menekülnek a szabadba, fürödni lehetőleg. A vendéglőkből csak a kerthelyiség telik, az étterem üres. A pincér megtörli homlokát, s végre, néhány percre leereszkedhet a székre, pihentetni fáradt lábait. Talán kívánja is, ne jöjjön legalább néhány percig vendég, üsse kő a forgalom után járó százalékot, a borravalót, hadd pihenjen kissé. — Fáradt? Csak bólint. — Mennyit gyalogol naponta? — Egy kollégám kiszámolta, harminc kilométert. Ahányszor a négy lépcsőt megjárom, hatszáz méter magasra jutnék. Rumlis napon még több a gyaloglás. Ezzel bizony elballaghatna minden nap Várdombra, meg vissza. — S bírja? — Ebből élek, kérem. Másként nincs „lóvé”. Átveszem a stílusát: — Mi a vendégek legáltalánosabb „haklija”? — Mindenki rántott szeletei akar enni. Honnan vegyünk any- nyit? Meg a készétel is van olyan jó. Es pláne, sokkal olcsóbb. Meg mindenki siet. A múltkor is bejött egy „piás” társaság, ők is rántott szeletet kértek, de azonnal. Mondtam, várni kell rá. Erre beírtak a panaszkönyvbe. — Sok a részeg?. — Nem mondhatnám. De az^rt akad. Azokat nem kell komolyan venni. Hogy miket mondanak az embernek!? — S maguk? — Mit tehet az ember? Nyel egyet, aztán kész. — Vannak jó vendégek? — Az a többség. Már tudjuk, ki mit szeret. Nem is kell kérnie, visszük. — Megéri? — 'A borravaló is pénz... — Melyik a legrázósabb nap? — A vasárnap. És a hétfő. Mikor csodálkozva nézek, megismétli. — Igen, a hétfő. Mi sem tudjuk miért. A szombat nem túl erős, de a hétfő mindig az. És ha hiszi, ha nem, mindig hétfőn van a legtöbb részeg. — Mennyit tud keresni? — A fizetés hatszáz—nyolcszáz között mozog. Kinek, kinek... — A kereset? — Hát ennyi, meg a százalék. Felmegy ezerkétszáz—ezerháromszázra. — És a többi? Elneveti magát: — Eldöcögünk. Vendég érkezett. Úgy látszik, jó vendég, mert kéretlenül is készíti a fehér nagyfröccsöt. Mikor elmegy az asztalom mellett, még odasúgja: — Ez már a huszonegyedik kilométer. (-i -y)
