Tolna Megyei Népújság, 1962. július (12. évfolyam, 152-177. szám)
1962-07-29 / 176. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG Jn ODALMI MELLÉKLETE Heins Krusehel t Láé&kMilt, te &%> Uten? G Livit az északkeleti szél, ^ s bár szobámon kettős ablak van, mégis érzem. Szabálytalan időközökben esőcseppek vágódnak az ablaküvegre, szeretem ezt a zajt, mert erősebb az ágyam fölött levő Gei- ger-számlálócső egyhangú kattogásánál. Szobámban egy sugárfertőzé- ses tárgy van. Ez a tárgy én vagyok. Én, Billy O’Brien őrmester, a 18. felderítőraj pilótája. A testem élettelen, már nem érzek semmit, semmi fájdalmat. De gondolkozom, látok és hallok. Nem sokat látok. Fehér falakat, ágyam előtt egy félmagas ólom védőfalat, az ablakot, az esőtől nedves ablaküveget és egy vékony repkény- indát, amely táncol az erős szélben. Nem tudom, mennyi az idő, a repkényinda az órám. Még tíz levelet számoltam meg, rövidesen mind lehull, s letelik az én időm is, az utolsó levéllel meghal Billy O’Brien őrmester. Tegnap meglátogatott a tábori lelkész. A hangja egyáltalán nem volt kenetteljes, világosan, acélosan csengett, szinte fájt. S a szavai is fájtak, amelyeknek pedig vigasztalniok kellett volna, „Isten örökkévaló, de az ember halandó, ezért ne is tulajdonítsunk neki semmiféle jelentőséget.” Jól hallottam, jól értettem, de beszélni már nem tudok. Ha megpróbálom, érzem, hogy fejembe száll a vér, elvörösö- dök, de csak valami hörgés hallatszik. Tehát a pilóta nem fontos... De hiszen ezt már tanultuk az egyetemen is. Nyugodj bele a halálba, úgysem tudsz előle kitérni, feltétlenül utolér. De- hát ki parancsol a halálnak? Kicsoda? Az isten? Az utolsó felderítő repülést Augsburg és Grönland között nem az isten rendelte el, hanem a tábornok. Ablakom előtt lepergett egy levél. Még kilenc maradt. — Százhatvankétszer tettem meg az Augsburg és Grönland közötti utat. Huszonnégy óra az út, egy nappal és egy éjszaka. \ 7 éjszakák rosszak vol- ■'* tál és veszedelmesek, mert fedélzetünkön atombombát vittünk, két ólomhüvellyel biztosított atombombát. Mindig minden simán bonyolódott le. Csak néha fordult elő, hogy a legénység egyik-másik tagjának az idegei felmondták a szolgálatot, mint Tom Daisy- nek. aki le akarta dobni az izéket és ki akart szállni. Meg kellett kötöznünk. Most valahol az Egyesült Államok nyugati részén él egy ideggyógyintézetben, ezt így nevezik. Az indán egy parányi elsárgult levél összezsugorodik, mintha védekezni akarna a pusztulás ellen. De semmi sem használ, leesik és nyolc levél marad. Minden megy a maga jól elrendezett, szükségszerű útján, sehol semmi játékos véletlen, minden az úr bölcs irányításával történik, így mondta a tábori lelkész. A szemem ég, szeretném lecsukni, de már nem tudom, nincs bőr a szemhéjamon. Az utolsó repülés úgy kezdődött, mint a többi. Kigurítottuk gépeinket a betonpályára, egy földalatti felvonó felhozta a bombákat, acélkarmok megragadták és a gépbe, a bomba- teknőbe emelték a terhet, A startolásnál észrevettem, hogy a gép könnyebb, mint máskor, nem törődtem vele. Gyorsan elértük az előírt magasságot és rátértünk a szokásos útvonalra. Északra tartottunk s állandó összeköttetésben voltunk a reptérrel. Bekapcsoltam a rádiót, s felhangzott a friscói adóállomás dzsesszzenekara. Satchmo játszott. Teltek az órák, nem számoltuk. Ábrándozom. A trombitaszóló végigbizsereg rajtam lágyan és szomorkásán — mint valami öreg anyóka jóságos mosolya ... A repkényindán még hat levél van, a szél erősödött, vadul pörgeti a kicsiny ágakat... Amikor Grönland előtt megfordultunk, erős kimerültséget éreztünk. És szomjúságot, valami olthatatlan szomjat.., ¥ zgatószereket vettünk be, mint mindig, de semmi nem segített. George Branton, a távírász hányt. Először húsmérgezésre gondoltunk, azok a fickók ott a kantinban nem megbízhatók, elsősorban a saját zsebükre dolgoznak. A visszarepülés egy örökkévalóságig tartott. Néhány órával a landolás előtt belázasodtunk, s a székletünk vizenyőssé és véressé vált. Kín volt a repülés. Csodálkoztam, hogy a reptér olyan gyakran érdeklődik a rosszul- lét tüneteiről. Három órával a landolás előtt William Asterhildnek, a mechanikusnak vérezni kezdett a bőre. Abban a percben már gyanítottam valamit... A repkényinda csupaszodik. Még öt levél vívja hasztalan küzdelmét... George Bran- tonnak alig volt már ereje, hogy továbbítsa a reptérre a jelentéseket. A kezdeti kime- rültségi állapotot heveny izgalmi állapot váltotta fel, mindhárman fájdalmat éreztünk a májunkban és rettegtünk, hogy soha nem érjük el célunkat. Én már tudtam, mit jelentenek ezek a tünetek. Néhány hónappal ezelőtt a kezembe került egy japán professzor írása. Egy tanulmány a sugárfertőzésről. Amikor Asterhildnél fellépett a bőrfelületi vérzés, igazolva láttam sejtésemet: sugárfertőzés. Nem szóltam semmit, de eszembe jutott, milyen könnyű volt a startolásnál a gép. Lepergett az ötödik levél, hozzávágódott az ablaküveghez, majd eltűnt. A vihar csöndese- dik, csak a Geiger-számlálócső recsegi borzalmas — lélektelen . dallamát. Még négy levél... Augsburg előtt egy órával következett be a nagy krízis: George Branton kénytelen volt beszüntetni a rádió működését, tüdeje és hólyagja úgy fájt. hogy kínjában a földön fetren- gett. Reszkető kézzel tartottam a kormány kereket. Már nem tudtunk beszélni. Utolsó erőmegfeszítéssel landoltunk az augsburgi katonai repülőtéren. George Branton halott volt. Amikor kiemelték, az egyik egészségügyi véletlenül a hajához nyúlt, s az csomókban a kezében maradt. Wií liam elvesztette eszméletét. S én. amikor eszméletre tértem, már ebben az ágyban feküdtem. Az ablak előtt három levél járja hal ál táncát... Meg kell halnom; William már nyilván halott, tizenöt évvel volt idősebb nálam, és odahaza Manhattanban négy gyermeke várja. Ordítani szerettem volna, amikor a tábori lelkész elmesélte, hogy a tábornok rendelkezésére, kísérletképpen az egyik repülőgépet csupasz, védőburok nélküli atombombákkal kellett megrakni — de már nem tudtam kiáltani. Már nem tudtam ellene lázadozni, de a borzalom nyilván ott ült a szememben, az elképzelhetetlen borzalom, hogy emberek, amerikaiak, amilyen én is vagyok, testvéreiket,, más embereket a kísérlet kedvéért a halálba űznek. p" lő holttest vagyok. A lelkész azt mondotta, a tábornok is csak eszköz, a parancsok végrehajtója, de semmi esetre sem okozója a történteknek. Amikor istenről beszélt, szétroncsolt kezemet egymásra rakta és hangosan imádkozott, rémisztőén fagyos hangja belesüvített a fülembe. „Megnyugvással veszem akaratod, nem zárom be az ajtót, hogy ellened védekezzem, bensőmben nem él veled szemben harag, a tied minden bizalmam. Nincs fenségesebb gond és fenségesebb irgalmasság, mint a te legmagasabb gondolkodásod.” . Humanista vagyok, de ebben a pillanatban ... meg tudtam volna fojtani a tisztéletest. Megfojtani, mint egy veszett kutyát... Miért? Miért? Miért? Még két levél. Még két levelet ér az életem, két levelet. A fából épült ldcsiny tanyai ház meleg volt, és anyám keze úgy tudott simogatni, mint senki másé. Csak ne lett volna a tiszteletesnek olyan rideg képe. . Isten a halál percében magához szólítja a lelkeket. A nedves ablaktáblák mögött látom istent a tábornok képében. És elmosódva látom az utolsó levelet. Egyetlen levél. A szél elült. Jaj, csak ne kattogjon ilyen hangosan a Geiger-számlálócső; odakint csak esik. csak esik... Leukémiám van, így mondták az orvosok, tehát valamiféle vérrák ... Miért kell repülnünk? Hiszen senki sem akar megtámadni bennünket! A jóistennek olyan az arca. mint a tábornoké, egy borzalmas torzkép. Tábornok, menj el előlem, látni akarom a levelet, a levelet! Hol van a levél, hol az utolsó levél...?! Vegyétek le az arcomról a kendőt, hagyjátok a szívemet, tábornok, isten! Tábornok ... te vagy ... te ... vágj’... tehát az isten? Hollós! Tibor fordítása /vAZAyööööövavyx-, JEGYZET Tskolatársak voltunk haj- ■* danán, talán barátok is. A tízegynéhány esztendő, ami az iskola befejezése óta eltelt, s amely egészen különfelé irányította utunkat, hosszú. Már meg is feledkeztem róla, de egy múltkori beszélgetés eszembe juttatta. A beszélgetés nem hagyott nyugodni, s nem is nyugodtam, míg végére nem sikerült járnom a dolognak. A beszélgetés során elhangzott a következő: X (nem akarom megnevezni, nehogy esetleg kellemetlensége származzon belőle) izgága ember, lázongó, helytelen hangot és vélekedést enged meg magának. Feletteseit nem tiszteli, sőt... Idézni ennyit is elég a véleményből, amit valaki elmondott, s néhányon, anélkül, hogy közelebbről ismernék, bólintottak rá. Nem szóltam, mert ismerni ismerem ugyan, — rögtön felvillant az évtized előtti kép, amikor egy hasonkorú diákgyerekkel együtt kergetjük a labdát, s együtt tesszük a szépet a lányoknak — de azóta megváltozhatott, bármilyen csendes és jómodorú, tisztelettudó is volt annakidején. Miattam lehet olyan, amilyennek lefestették, de nem hagyott nyugodni a dolog. Vagy igaz, amit mondanak rá, s akkor szomorú, hogyan tud ennyire megváltozni egy ember, vagy nem igaz, de akkor miért mondják? Nosza utána, próbáljunk fényt deríteni az ügyre. Vezető beosztásban dolgozik X, valahol középszinten, se nem „nagy” ember, se nem „kicsi”. Amolyan, aki végrehajt, de önállóság nélkül végrehajtani nem tudna, s akin éppen ezért sok múlik. A gazdaság dolgozói dicsé- rik. A párttitkár szerint olyan, mint á higany. Nincs nyugta egy percre sem, elpusztulna munka nélkül. Néha talán gyorsabb is a kelleténél. Nagyjából ugyanez volt a véleménye másoknak is. Hát akkor honnan a fentebb idézett vélemény? Végül is sikerült a titkot megfejteni. Leírom úgy, ahogy történt. Valamiféle építkezésre volt szükség a gazdaságban. Azt hiszem, istállókat építettek. De nem közönséges istállót, hanem különlegeset, a legkorszerűbbet, ami a legjobban megfelel a jószágnak, főleg állategészségügyi szempontból. A gazdaság megkapta az épület tervét. X összeült a többi vezetővel, s együttesen megállapították, hogy a terv rossz. Elsősorban állategészségügyi szempontból. Megírták véleményüket, és a rossz tervvel együtt visszaküldték a felettes hatóságnak. Néhány nap teltével visszajött a terv azzal a határozott utasítással, hogy' ennek alapján kell felépíteni az istállót. Az utasítás utasítás, végre kell hajtani. Nem szívesen, de végrehajtották. Az istállók felépültek, sor került az átvételre. állatorvos. Az épületeket nem tartotta jónak. Állategészség- ügyi szempontból. Utasítást adott átalakításukra. X és tár• sai elhűltek. Az első pillanatban azt sem tudták, fiúk-et vagy lányok. Aztán magyarázkodni kezdtek, hogy ők a terv szerint építkeztek, noha előre jelezték, a terv nem jó, meg kell változtatni. A föállatorvos kijelentette: öt ez nem érdekli, az épület rossz, átalakításra szorul. Ekkor X a fejéhez kapotti — Mi is az elvtárs neve? A főállatorvos megmondta. X elrohant, s néhány másodperc múlva visszatért az általuk küldött levél másolatával> amelyben a terv módosítását javasolták. S hozta azt a levelet is, amelyben a felettes hatóság az eredeti terv betartására kötelezte őket. Ott díszlett alatta egy aláírás. — így hívják önt? Ez az ön aláírása? A főállatorvos bólintott. — Uram, akkor én önnel tovább egy percig sem tárgyalok. — De kérem... — Megmondtam, nem tárgyalok. Kérem, hagyja el az irodát és a gazdaságot. De gyorsan. Olyan emberrel, aki ilyen kárt okoz a népgazdaságnak, aki ennyire felelőtlen, nem vagyok hajlandó szót sem váltani. így történt. A hangnemen, ha nagyon szőrszálhasogatók akarunk lenni, talán lehet vitatkozni. Bár én megérteném, ha még erősebb kitételeket használt volna egykori iskolatársam, sőt még a gorombaságot is megbocsátanám neki. Mert kinek van igaza? Azt hiszem, ezen nem lehet vitatkozni. Hát akkor? A népgazdaságnak okozott kár mindannyiónk kára. S ha valaki foggal, körömmel védi a népgazdaság, tehát mindannyiónk érdekeit, csak dicséret illeti. És azt hiszem, az is megbocsátható, ha ilyenkor — c normális keretek túllépése nélkül — elragadtatja magát. Izgága ember? Szerintem ■* nem, de szókimondó. Lázongó? Hogyne lázadna a tisztességtelenség láttán. Helytelen hangot enged meg magának? Jó, tegyük fel, elragadtatta magát, de helytelen-e a károkozás ellen tiltakozni, akár elragadtatva is? Feletteseit nem tiszteli? Itt nem a felettesekről van szó, hanem arról az egy, bizonyos felettesről. Es ő megérdemli a tiszteletet? Tudom, azóta már megváltozott a vélemény, mert illetékesek erélyesen közbeléptek, legfeljebb az a bizonyos főállatorvos fúj az eset miatt, de hadd fújjon. Biztos vagyok benne, jó lecke volt számára ez az ügy. De legyen is az. X-ről egyébként változatlanul az a véleményem, mint tízegynéhány évvel ezelőtt volt, csendes, szolid jómodorú. Hogy ilyen esetekben, mint az idézett volt, kiborul? Boruljon is ki! Ifelülvizsgálni a végrehaj- *■ tott munkát megérkezett I a felettes hatóságtól a főWWSVWJWVWWiWWVWtWWVfM t * / W/W/JW'WMtMMIVVWVVAVtVWi KÓPIÁS SÁNDOR: LETENYEI GYÖRGY A Ml ARATÁSUNK Bolondos, csapongó lepke-szellők szálltak, de mi már sejtettük a szent ünnepet. Akkor még tavasz volt az ég és föld között, hódító illatú, kedves kikelet. Csókok s fogamzások éjszakáit éltük, nagy várakozások ihlete csillogott szemünkben. Ezüst fény csordult a csillagokból, a Holdból s mindenünnen... Azóta megérett az idő és a remény, s a kalászok vágya valóra vált. (A búza hófehér kenyérben támad fel újra, ezért nem féli a kaszát, a halált.) ... Aratók között írom e verset, itt mindenki aratni akar. Zizeg a papíron ceruzám, zizzen a nyár, zúg a zivatar. Acél villan, mint a villám, suhognak kévék, szoknyák és sóhajok. Fények cikáznak, izmok feszülnek, lejjebb süllyed az ég, s én is aratok... Süllyedünk mindnyájan, vagy talán szédülök, arany-tenger viharzik mellettem. — az izzadt lelkű, hős férfiak között végre én is bátor ember lettem! Szívesen adja az anyaföld a televényből termett életet, s bölcsen szól azokhoz, akik meghallgatják, akik az ő nyelvén értenek. ...Látomást látok most. Titánok dolgoznak. Arany lesz a búza! (A nyugvó nap szekerét kilenc csillag-csikó hazafelé húzza.,.)
