Tolna Megyei Népújság, 1962. június (12. évfolyam, 126-151. szám)

1962-06-10 / 134. szám

A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG

3RO'DALMIMELLÉKLETE

REGGELRE MINDIG MEGVIRRAD

JEGYZET

A

| z eset, amit elmondok, már eleve ellentmondást hord magában, örültem valaminek, ami miatt voltaképp szomorkodnom kellene. Nem káröröm volt ez, hanem inlcább nagyobb távlatokra vetítettem ki egy apró emberi, pontosabban gyermeki dolgot. S — szégyen ide, szégyen oda, •— annak örültem, ami miatt más bánatos. És ami végeredményben szomorító dolog is.

Egyik járási székhely iskolájának az igazgatója mondta a oeszélgetés során, hogy X vezető ember, funkcionárius, gyereke rosszul tanul, egyébként is rossz gyerek, így hát gyalázatos lesz a bizonyítványa. Az ellentmondás és kétkedés ördöge nem hagyott nyugton, s kicsalta belőlem a kérdést: „No, és ebből nem lesz neked bajod?” Úgy néz rám, mintha istentudja honnan jöttem volna. „Már miért lenne bajom? A gyerek rossz tanuló, rossz lesz a bizonyítványa is.” Közbevetem: „De hát az apja...” ingerült lesz: „Nem az apját osztályozzuk, hanem a gyereket! Amit majd az apjától kap a rossz bizonyítvány láttán, az egy más kérdés, azt hiszem, meg is érdemli.”

örültem.. Nem amiatt, hogy X gyerekének rossz lesz a bizonyítványa, hanem mert ha rosszul tanul, akkor nem kap jó bizonyítványt az apja közéleti állása, tekintélye, vagy ha úgy tetszik, hatalma miatt.

A múltkor olvasom, hogy a nyelvészek vitatkoznak a Prügelknabe történeti jelentéséről, meg azon, milyen is volt ez a bizonyos intézmény. Most nem a vita fontos, mert én megelégszem o legkézenfekvőbb fordítással: Prügelknabe körülbelül bűnbak-gyereket jelent. A jelentés mögött pedig a következő volt a tartalom.:

A főúri családok növekvő gyermekei mellé Prügelknabet állítottak. Aztán ha a főúri csemete helytelenkedett, a szerencsétlen bűnbak-kölykön verték el a port. A középkorban a német főúri családoknál ez általános volt, de honos volt Angliában, talán nálunk is. Tehát a főúri csemete csinálhatott amit akart, igaz, hogy nem maradt el a megérdemelt büntetés sem. Viszont az is igaz, hogy a büntetést nem a hercegi, grófi, őrgrófi sarj kapta, hanem a szerencsétlen, bűnbakká alacsonyított Prügelknabe. Hogy némely hercegfiből később király lett, s akkor nem maradt hálátlan egykori csínytevéseinek következményvállalója iránt, változtat ez valamit is a lényegen? Aligha.

Tj'n nem jártam olyan is- -L/ kólába, ahol a jegyző gyereke külön padban ült, s magázniok kellett a cselédek származékainak. De volt ilyen iskola, nem egy a mi megyénkben is. S aztán hallott valaki olyat, hogy a főispán gyereke megbukott, mert sötétnek maradt a feje belseje a tanári kar minden erőfeszítése ellenére? Ugyan már! Viszont lehetett

pénzért szerezni bizonyítványt középiskolákban, egyetemeken. Néni mindegyiken persze, de olyan is akadt,

A/t Józsi bácsi, egykori tanítóm nem nevezhető a pedagógus hivatás mintaképének, jobban képzettek is akadtak a fiatalabbak között, ideges is volt az öregúr, s gyakrabban eljárt a keze, mintsem rászolgáltunk volna, többre becsülte a nádpálcát minden másegyéb segéd- és szemléltető eszköznél. Mégis, soha nem tudok tiszteletlenül gondolni egykori öreg mesteremre, mert vele — és velünk — történt meg, hogy igazságos volt akkor, amikor igazságosnak lenni természetellenes cselekedetnek, különcségnek, és nem is dicséretes különcségnek számított. Az volt a szokás, hogy a napos a tanító érkezése előtt a táblára felírta, kik voltak a negyedórás várakozás idején a jók, majd egy másik oszlopban, kik voltak a rosszak. Szinte naponta ugyanazokat a neveket lehetett olvasni egyik oszlopban is, a másilcban is. A jók közt bérelt helyük volt az úgymondott úrigyerekeknek, a rosszak helyét pedig ugyancsak kibérelték a Benedek-szurdok, meg a többi szegénynegved küldöttei. Nem tanítói parancsra történt igy, de hát ez volt a természetes, ez volt a közszellem, s mi gyerekek, voltunk annyira szol- galelkűek, hogy a közszellemet a mi magunk primitív keretei között is tiszteletben tartsuk.

lVTegelégelte ezt az öregúr.

egyszer kegyetlenül el- fenekelte láttán a napost, valamennyiünket a sárga földig lehordott, s azután megkövetelte, hogy ki ki érdem szerint kerüljön a tábla megfelelő rubrikájába.

Hát ilyen is volt. De csak i s volt, általában egészen más-, ként nézett ki a helyzet. Ugyanígy tudja mindenki, aki annak idején járt iskolába.

A Prügelknabe-rendszer persze, ebben az időben már idejétmúlt lett volna, lehetetlen lett volna feltámasztani, viszont helyette kialakult az a szokás, hogy az úr az okos, a szegény az buta, az úr az jó, a szegény az csak rossz lehet. Mostanára viszont ez a szemlélet is szertefoszlott. Igaz, egyetlen iskolában, hangsúlyozom: a megyében egyetlen iskolában, néhány éve még gondot okozott, hogy az egyik nevelő nem aszerint bírálta el, a gye'rekek viselkedését, ki milyen, ki hogyan tanul, hanem a gyerekek származásbeli hovatartozása szabta meg a velük bánás módját. Viszont ez csak egyetlen iskolában volt, és ott is csak volt. Ma az a természetes, hogy minden gyereket aszerint mérnek, mennyit tud, hogyan viselkedik.

p1 nnek örültem. Mentsé•L/ gemre szóljon, nem más kárán, hanem az új, a nerp.es közszellem tapasztaltán.

LETENYE1 GYÖRGY

A Ti atal orvosnő kapkodva szúrt egyszer, kétszer, háromszor. Hiába, elkésett. A férfi mellette állt, kicsit előre hajolva, mint aki segíteni akar. Aztán amikor ő is látta, hogy késő, elfehéredett. Váratlanul rogyott térdré, feje ráesett a viaszosvászonnal letakart rendelői ágyra. De csak egy fél pillanatig, a következő másodpercben eszeveszett gyorsasággal tépte le a kislányról a ruhát és dörzsölni kezdte a szíve tájékát. Szótlanul dolgozott, nem akarta elhinni, hogy nem bízhat erejében, s mindenáron életre akarta kelteni.

Percekkel ezelőtt, amíg az orvost várta, s a folyosón sétált fel s alá, fogait csikorgatva kiáltozta: Egyetlenem, egyetlenem. Most hallgatagon gyúrta, gyömöszölte a kis testet, szemefehérje mintha megnagyobbodott volna, s hóm lokán megjelentek a verejték- cseppek. A doktornő mögötte állt, kezében a tűt tartotta, mint aki készen áll. Az ügyeletes éjszakai ápolónő óvatosan az ajtó felé hátrált, arra gondolt, hogy legjobb lenné gyorsan kiugrani, s a folyosón meglapulni a félhomályban. Félt. Isten tudja mi történik itt még ma éjjel. A doktornő észrevette szándékát és intett neki, hogy ne menjen.

Az asszony, az anya a várószobában ült, ki kellett vezetni, mert amikor meglátta a tűt, rosz- szul lett. ö még nem tudta, pedig azt mondják, hogy az anya megérzi, ő nem érezte meg. A tű látványától rosszul lett, de azért bízott is benne. Mások ilyenkor az istenhez fohászkodnak, összekulcsolt kezekkel könyörögnek, hogy ha a mindenható mindenható, akkor nézzen le és segítsen. Az anya nem kérte az isten segítségét, de eszébe jutott, talán könnyebb lenne, ha most hozzá tudna fohászkodni.

Bent a doktornő megkérdezte: — Elviszik?

— El... Hová? — nézett rá a

férfi.

— Ne vigyék, minek vinnék — mondta halkan az ügyeletes ápolónő.

A doktornő a kezét nyújtotta. — Nagyon sajnálom... Fogadja részvétemet. Sajnálom. Be kellene hívni a feleségét.

G

ondolkodott, hogy mit mondjon még. Valamit kérdezni akart, de nagyon fáradtnak érezte magát, nagyon levert- nek és nem volt ereje megszólalni. Aztán el is felejtette, hogy mit akart kérdezni. Tétován maga elé nézett, hallgatott. Sokáig keresték, ha öt perccel előbb jön, akkor talán sikerül. Igen, azt akarta kérdezni, hogy a másik orvos, akitől ide behozták, az nem mondott semmit? Most már mindegy. Reggel majd jelenti. Legszívesebben elsírta volna magát, mert nem lehet ezt soha megszokni. A tűt még nem merte letenni, úgy tartotta most is felemelve, hátha szükség lesz rá.

Az ügyeletes éjszakai ápolónő szerette volna, ha valaki keresné, beszólnának és kihívnák. De a folyosóin mines semmi mozgás, csak a furcsa, tátongó csend. Tegnap éjfélkor kerestek — gondolta, és eszébe jutott, hogy holnap reggel újból nagyon álmos lesz, s nem megy ki a strandra, inkább fekszik egész nap, még ebédre se kel fel.

A férfi ránézett a kék kockás plédre. Benne hozták. A plédet vissza kell vinni, összehajtani és visszavinni üresen. A taxi várja őket, a sofőr lehet, hogy bement a portára. Biztos beszélgetnek. Súlyos? Igen, súlyos lehet. Rohantak. Talán, talán. Fiatal? Karonülő. Óh, akkor még. .. lesz másik. Ha lesz. Fiatalok, kinek legyen? A férfi érthetetlenül erre gondolt, arra, hogy mit beszélgethetnek a portán.

A dokt—nő érezte, hogy nagyon fáradt

— Akkor ? ... — kérdezte bizonytalanul.

A férfi összerezzent. Igen, menniük kell. Kiszólni a feleségének.

Hárman jöttek, otthon az üveg, a csörgő leesett az ágy mellé. Ennyi az egész. Nemsokára reggel lesz, reggel értekezlet. Fontos, jön az átszervezés. Az osztályvezető majd körülnéz és megkérdi: Hol a Szekeres? Nincs itt, nem jöhetett, telefonált az éjjel... És mondják neki. Bizonyára elszomorodik. Majd azt fogja mondani, hogy ez baj és körülnéz és megkérdezi; melyiktek búcsúztatja? Majd a Béla, jó? Elvtársunk ugyebár, mégiscsak elvtársunk. Valaki bizonyára megjegyzi, az is lehet, hogy pappal akarják. Béla majd felkészül. Ö beszél legszebben, mindig rá vár az ilyen feladat.

— Siet? — nyögte a férfi és ránézett az orvosnőre. Az éjszakai ügyeletes válaszolt helyette kicsit epésen.

— Várhatják. — Már nem félt. Látta, hogy ez is csak ember, bár ki tudja, lehet, hogy reggel keresgélni fog. Az ilyen funkcionárius-félék mindig azt hiszik, hogy az orvos, meg a nővér a hibás. Nézte a férfit, s egy kicsit sajnálta. Rossz lehet neki. Istenem, persze, hogy rossz, de legalább indulna.

A fiatal orvosnő új még. Nagyon együtt érez az apával. Valamitől fél. Érzi. hogy nagy úr a halál, nem bír vele az ember. Egyszer én is — gondolja, s eszébe jut, amikor majd odajut, neki még rosszabb lesz, mert tudni fogja, hogy miért, és végig is gondolja. Lopva ránéz az órájára. Tizenöt perc, pedig mintha órák óta állna, fáj a lába.

— Nem, nem sietek — mondta és tulajdonképpen hazudott, hiszen siet, intézkednie kell. Mi lesz majd az asszonnyal? Furcsa asszony, szoborarcú, szenvedő. Ránézett az éjszakai ügyeletesre.

— Tessék, legyen szíves elvenni — a tűt nyújtotta. Az ápolónő utána nyúlt és zörögni kezdett, csörömpölt.

— Szegénykém, megkínoznak — ezt a kint ülő anya gondolta. Hallotta a csörömpölést, ijedten a lába elé nézett, mintha leesett volna valami. Mozdulni akart, felszísszent, a bal lába teljesen elzsibbadt.

Az udvaron egy orvos sietett. Fehér köpenye csak úgy a vállára vetve, talpa alatt csikorgóit a kavics.

S

zép vagy bogaram, angyal leszel — susogta az ápolónő és letakarta. A férfi, nem tudta, hogy miért, de kimondta:

— Nincs megkeresztelve.

— Gondoltam — dünnyögte a nő.

A férfi elkiáltotta magát. Az asszony megállt az ajtóban. A kislányt nem látta, az arcokat látta. Szemei kitágultak, mintha csodálkozna.

— Nem igaz — susogta és lerogyott.

— Hamar — szólt a doktornő és kislányosan legörbült a szája.

A portás és a sofőr valóban beszélgettek. A portás kijött a villany alá.

— Fülledt a levegő — mondta és nekitámaszkodott az épület sarkának. A sofőr bólintott.

— Az.

A portás ásított.

— Elálmosodik az ember. Éjféltől két, óráig a legrosszabb. Kifélék? — kérdezte és befelé intett.

— Valami főember.

— Akkor kibírja.

— Mit?

— A számlát.

— Mi az neki. mi az a hetven forint.

— Akinek van, annak semmi. Nekem sok. Úgy látom, maga még várhat.

— Igazán mindég}'.

— Nekem nem. Beleuntam. Éjféltől két óráig, higgye el, ez a legrosszabb. Jó, hogy itt van. Mióta agyonütötték azt a szállodai portást, azóta isten tudja, félek.

— Mitől?

— Nem tudom.

A sofőr elunta az ácsorgást, kinyitotta a kocsiajtót és beleült az. ülésbe. Az ajtót nyitva hagyta, lábai kilógtak.

Újból csikorgott a kavics, jött a férfi és a nő. A férfi a kék kockás takarót hóna alá Szorította, a nő hallgatott, s furcsán, tétován lépkedett. A fájdalom dübörgéssé erősödött benne, látta a vonatot, vasárnap utaztak. Hallotta a hangokat, a beszélgetők arcát is látta.

— Nevet, nevet.

— Aranyos.

— Ez az egy.

— Egy gyerek, ,nem gyerek.

E

gy gyerek, nem gyerek. Zakatol, ráz a vonat, egy gyerek, nem gyere)*., dübörögnek a kerekek, egy gyerek, nem gyerek. Vitatkoznak,' húzza fel az ablakot, huzat van, húzzák le, ott fázott meg...

Az asszony a taxinál félreállt, ne menjen hozzá senki, ne mondjanak neki semmit. Úgy érezte, le kell feküdnie a fűre, szorosan a földhöz lapulni és jó lenne, ha valaki betakarná, hogy ne lásson, ne halljon semmit. Ezt kívánta.

— Apa vagyok. Megértem, apa vagyok — ismételte komoran a sofőr, s már bánta, hogy éppen 6 állt elő, ő jött ide. El van rontva a napja, rosszkedvű és levert lesz, de miért is kellett éppen neki előállni.

— Gyalog — mondta a férfi és feleségét karonfogta.

A sofőr utánuk nézett, azon tűnődött, jobb lenne másfelé menni, nem akarta elkerülni őket.

— így van, nekem fel se tűnik, megszoktam — mondta a portás.

A férfi és a nő csak ment, ment. Valamikor jó sokára leültek egy padra. A park közepén szökőkút csobogott, a padokra rávilágított a villany ...

— Igazoltatom őket — gondolta a rendőr, de tovább ment. Néhányszor még visszanézett.

K

ésőbb utcasöprők jöttek, vállukon a rúdnyelű vesz- szősöprűvel és megálltak a szö- kőkútnál. Az egyik tátott szájjal bámult a pad felé. Valaki mondott valamit, s a többiek hangosan röhögtek. De ez most nem volt bántó. Az éledő reggel, mintha szétszórta volna az árnyékokat. ök ketten felnéztek, körülnéztek. A fiatalasszony megszorította férje kezét.

— Visszamegyünk, gyere — mondta férjének, mert arra gondolt, hátha nem is igaz. Talán aludtak és most ébredtek fel. Az ápolónő talán kint áll a kapuban és mosolyogva integet, hogy gyorsan, gyorsan, mert éhes a baba, vigyék haza. Öklét arcához kapta és beleharapott a húsba.

— Nyugodj meg, legalább tekerte a férfi. Menni kell, de irtózott az elindulástól. Mindentől irtózott. A táviratfeladástól, a részvéttől és mindentől.

A szolgálatos rendőr később visszaballagott, rájuk nézett. Furcsa, ezek reggelig itt ülnek. Odaballagott és köszönt.

— Jó reggelt.

— Jó reggelt — válaszolta a férfi.

A rendőr elcsodálkozott.

— Maguk vannak itt, elvtárs? Azt hittem... — s mosolygott. A férfi ebben a pillanatban ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kimondja, hogy valakinek panaszkodjon és hogy valaki vigasztalja őket. Akadozva elmesélte, mi történt, s jólesett, hogy kimondta.

Úgy érezte, kicsit könnyebb. A fiatal rendőr meghökkent, részvét és együttérzés csendült ki hangjából. Vigasztalta őket.

— Világos van? — csodálkozott el az asszony és körülnézett.

— Reggel van, ne üljenek itt, elvtársnő ... ilyenkor legjobb emberek közé menni... higgyék el, könnyebb megosztani...

— Igen, igen — mondta halkan a férfi.

I

gen, igen, reggelre mindig megvirrad — ismételte újból csendesen. Aztán elindultak. A rendőr utánuk nézett: mégis jó, hogy idejöttem. Később órájára pillantott, s jólesően állapította meg, hogy nemsokára ágyba bújhat. De hirtelen megint mást gondolt és szapora léptekkel utánuk sietett, talán tud még valamit mondani.

Szekulity Péter