Tolna Megyei Népújság, 1962. június (12. évfolyam, 126-151. szám)
1962-06-01 / 126. szám
1962. június 1. TOLNA MEGYEI NCPTjJSAG 3 A megalakulás ötödik évfordulóián A Bonyhádi Cipőgyár KISZ-1 végzett feladatok végrehajtása szervezete vasárnap a KlSZ-szer- vezetük megalakulásának ötéves évfordulójára nagyszabású emléktúrát rendezett a Bátaapáti környéki erdőben. Hetven KISZ- fiatal vett részt a túrán, ahol reggel 7 órától 15 percenként csoportosan indultak a megadott útirányon át, a cél felé. Útközben — a 17 kilométeres út ellenőrző állomásain — gránátdobást, sajátkészítésű nyíllal célba- lövést végeztek, gázálarcban bizonyos távot futottak. Szerepelt a feladatok között még kötélmászás is, de politikai és sportkérdésekre is feleletet kellett adni a KISZ- fialaloknak az ellenőrző állomáalapján pontozták a teljesítményeket. A KISZ-szervezet túrájához nagy segítséget adott a Magyar Honvédelmi Sportszövetség cipőgyári szervezete. A túrát Szabó Lajos cipőgyári KISZ-titkár vezette. A hét csoportból elsőnek a B. alapszervezet I. csapata ért a célba. Ez azonban még nem jelenti ,azt, hogy a versenyt ők nyerték meg. A KISZ-szervezet június 3-án, vasárnap az ifjúsági nagygyűlésen hirdeti ki az ifjúsági túra eredményét és a legjobbaknak értékes díjat oszt ki. Képünkön a B. alapszervezet I. sokon. A feletek, illetve az el-1 csoportja a célbaérkezéskor. Árvábbak az árváisal Hat gyermekkel szaporodott az állami nevelőintézet lakóinak száma. Hat testvér érkezett. Sápadt arcúak, ruhátlanok és rakoncátlanok voltak valamennyien. Oh, nem árvák, nem, szó sincs róla. El apjuk, anyjuk. Csak a históriák emlékei ösztönöznek arra, hogy árvának képzeljük őket, mert mi is történhetett volna más velük, mint hogy a gonosz sors magával ragadta szüleiket. Él apjuk, anyjuk. Életerős, munkaképes emberek. Koruk? Az apa, Horváth Mihály 1925-ben született, az anya, leánykori nevén Bognár Katalin 1928-ban. A szülők kitagadták talán gyermekeiket? Ezt sem mondhatnám. Nemrégiben hivatalos helyen is kijelentették, hogy várják vissza gyermekeiket, nevelni, gondozni kívánják. Hát akkor? Talán túloz az újságíró, feldobott egy hangzatos címet, csak azért, hogy felkeltse az érdeklődést? Nem. Sajnos, a Horváth-gyermekek árvábbak az árvánál, és akármennyire is nehéz leírni, kimondani, az igazságérzet azt diktálja, hogy meg kell tenni. Lássuk hát, miért is árvábbak ők az árvánál. Éppen azért, mert nekik él apjuk, anyjuk. De Horváth Mihály és Horváth Mihály- né olyan apa és anya, akikre pazarlás és felelőtlenség kimondani azt a szót, hogy szülők, ölt emberi mivoltukból kivetkőzött emberi élőlények (laknak Dal- mandon, korábban pedig simon- tomyaiak voltak). Többször jártam Simontornyán. Megnyugtató volt mindig a sok jól öltözött és pirospozsgás kéoű Nagyobb felelősséget az emberek testi épségéért A múlt hetekben a mezőgazdasági üzemekben több helyen megvizsgáltuk, hogy milyen intézkedéseket tettek a munkakörülmények biztonságosabbá tétele érdekében. A gazdasági vezetők nagy többségénél a SZOT X. teljes ülésének határozata megértésre talált, komoly intézkedések történtek, amelyek nyomán az első negyedévben a múlt év hasonló időszakához képest csaknem cgyharmadára csökkent az állami gazdaságokban a balesetek száma. Vizsgálataink alkalmával azonban azt is megállapítottuk, hogy gyakran még megfeledkeznek a meglévő baleseti és egészségtelen veszélyforrások megszüntetéséről. Sok lenne leírni a tapasz1 falatokat. ígv csak néhány pél- p w —n w wr vm ' dát említek: a Szekszárdi Állami Gazdaság jegenyés-pusztai üzemegységében tavaly súlyos csonkulásos baleset érte Bölcsföldi Lajost — aki később meg is-halt — a bognárműhelyben üzemeltetett gyalugépen. A gyalugép késtengelye nem felelt meg az óvórendszabály előírásainak. A gépen egyáltalán nem volt védő- berendezés. Egy ilyen baleset után azt várnák a dolgozók, hogy gyors intézkedés történik a gép megfelelő átszerelésére, az előírt védőfelszerelések biztosítására. Ehelyett több mint egy évig, a mostani ellenőrzésig változatlanul tovább üzemeltették a gyalugépet. A szekszárdi, a Dalmandi Állami Gazdaságban szinte állandóan baj van a trágyáié és a ternyire előttünk. Korongja csaknem olyan volt, amilyennek a Holdat holdtöltekor látjuk. Felszínét sűrű felhők takarták. A csillagos fekete égbolton a Föld hófehér nővére meseszerűen szép volt. Nem tudtam levenni a szemem a látványról, és számtalan színes fényképet készítettem róla. 15-én reggel 7 órakor Kámov javasolta, hogy húzzuk a fejünkre a sisakot, aztán bekapcsolta az űrhajó fékező berendezését. Felhangzott az ismert zúgás. Lángnyelvek visszfényei villantak meg az ablakok előtt. Űrhajónk lefelé fordult, a Venus felé, amely most a lábunk alá került, Kellemes volt megint rendes súlyunkat érezni. Átmentem a másik ablakhoz és lefeküdtem melléje. Pajcsadze és Belopolszkij elmerülten dolgoztak a csillagvizsgáló műszerekkel. Kámov a vezérlőpultnál tartózkodott. Szeme a periszkóp néző- kéjéhez tapadt, keze a fogantyún pihent. A Venus korongja közben tízszeresére növekedett. Az űrhajó 40 600 kilométeres magasságból, másodpercenként 28 kilométeres iszonyatos sebességgel zuhant feléje. A fékező motorok lassan, de biztosan csökkentették sebességét. A lefelé ereszkedés 47 percig tartott. Húsz perc alatt az űrhajó sebessége a másodpercenkénti 16 és fél kilométerre csökkent és 14 ezer kilométerre közelítettük meg a bolygót, amely csaknem az egész látóhatárt eltakarta. Vajon milyen kép tárul szemünk elé néhány perc múlva? Nagyon izgatottak voltunk. Az emberiség történetében először hatolunk be egy másik világ titkaiba. Újabb 15 perc telt el, s a távolság már csak 5 ezer kilométer lehetett. Űrhajónk sebessége a másodpercenkénti 7 és fél kilométerre zuhant és továbbra is szakadatlanul csökkent. Belopolszkij megállapította, hogy a felső felhőréteg 165 kilométerre van tőlünk. Kámov a rádiófényszóróval »kitapogatta«, hogy 177 kilométerre vagyunk a bolygó felszínétől. Tehát a felhőtakaró 12—13 kilométer vastag lehet. Beköszöntött a döntő pillanat. Kámov lenyomott egy gombot, űrhajónk testéből széles szárnyak kúsztak elő. A felhőtakaró összezárult felettünk. Sűrű ködbe kerültünk. A motorok pillanatra elhallgattak, aztán ismét működésbe léptek, de már sokkal halkabban dolgoztak. A fékezés megszűnt, felváltotta a haladó mozgás. Sugárhajtású repülőgéppé változott űrhajónk, egyre mélyebben merült a felhőkbe. (Folytatjuk) szennyvízgyűjtő aknák lefedésével, tisztításával. Pedig lehetett volna már okulni, mert az alsó- leperdi üzemegységben tavaly egy kisgyWmek belé esett az egyik nyitott aknába ... Nincs megoldva a közlekedési járművek, vontatók, pótkocsik biztonsági berendezéseinek rendszeres karbantartása, ellenőrzése. Vajon nyugodt lehet-e az a vezető, akire a legnagyobb érték, maga az ember van rábízva é mégsem tesz meg mindent a dolgozók élete, egészsége és testi épsége megóvása érdekében. A Leperd-pusztai üzemegységben a külső villanyvezetékek minden pillanatban súlyos, életveszéllyel járó balesetet okozhatnak. E veszély már rég fennáll, de eddig még megnyugtató intézkedés nem történt. A mezőgazdaságban pár hét múlva megkezdődik az aratás, a betakarítás. A gépek kijavítása befejezéshez közeledik. Gépszemléken győződnek meg a vezetőit a gépek műszaki állapotáról. E felkészülés és ellenőrzés mellett nagy körültekintéssel meg kellene győződniük arról is, hogy milyenek a védő- berendezések, mennyire hibátlanok. Már most gondoskodjanak a gépkezelők és a gépek mellé beosztott dolgozók megfelelő balesetelhárítási oktatásáról. Kerüljék a dolgozók munkabeosztásának gyakori változtatását. Mindanv- nyiunk érdeke, hogy a termelési javak előállítása haleSetment-'són történjék, s ne legyen emberi áldozat. Nem fogadhatjuk el Matus elvtárs álláspontját, aki a Gépállomások Megvei Igazgatóságának képviselőjeként a MEDOSZ me- gyebizottsági ülésen kijelentette: . .Egv kis türelem kellene a munkavédelemben, mert már kezd unalmas lenni”. Nem fogadhatjuk el azért sem, mert a munka- védelem nem kamnánvmunka és mert a legnagyobb érték megóvásáról van szó. Fodor Istv-'n SZMT munka'’'' 'rí felügyelő gyermek, és mint fehér térítőn a kék tintaíolt, úgy éktelenkedett Simontornyán a hat Horváth- gyermek. ök, mintha nem is a XX. században, Európa közepén éltek volna, hanem évszázadokkal ezelőtt, a sötét Afrika belsejében. Képzeljünk el hat gyermeket hihetetlenül nyomorúságos körülmények között. Télen fűtetlen lakás, ruha helyett rongyoknak is alig nevezhető öltözék-féle. Az ágynemű ismeretlen a gyermekek ágyán, — szalmán fekszenek. Ha megéheznek, kénytelenek kéreget- ni. Sokszor nem jut más, mint sós vízben főtt burgonya. A legkisebb testvért, aki még csecsemő, a2 idősebbek hideg (!) tejjel itatják, de ez is jó, mert mégis tej. Az utcán csatangolnak, mindenki azt hiszi róluk, hogy valami félvad emberi teremtmények. Iskola? A legidősebb 15 éves korára a negyedik osztályig jutott el. Ha nagy ritkán megjelennek az iskolában, akkor sem lehet őket megzabolázni, mert családi viszonyaik valósággal elvadították őket. A tanítók sok mindennel próbálkoznak, de mit nekik az intő szó, a szelíd figyelmeztetés, ők nem ismernek korlátot, szabályt. Soroljam tovább? Kevés lenne az újság a hat Horváth-gyerek nyomorának lefesteséhez. Nyissunk be a kocsmába. AzaPa rcj.aszerint itt ül, kártyázik, és egymás után engedi le a garaton a fröccsöket. A gyermekek éheznek? A gyermekek rosszat tettek? A gyermekek sorsa veszélyben van? Mit törődik az „apa” ezzel. — Kérek még egy fröccsöt Most pedig én osztok... Az „anya”? Ö állítólag nem kártyázott és nem szokott berúgni. Ó egyszerűen nem csinál semmit. Számára ismeretlen a gyermekek iránti aggódás, anyai áldozat. Számára legfeljebb addig jelentett gondot a gyermek, amíg megszülte. Az már nem jutott eszébe, hogy van-e betevő falatjuk, rendes ruhájuk, tiszta-e a lakás. Érthetetlen, de így volt. Az „apa” dolgozott, bőrgyári munkás volt. Körülbelül 2200 forint havi jövedelemmel rendelkezett a család. Igaz, ez nem sok a nagy családhoz, de kellő beosztással tisztességesen meg tudtak volna élni belőle. Viszont ebből legfeljebb néhány száz forint került a családhoz, a többit elvitte a kocsma. Ebből tehát nem jutott a gyermekekre. A hat Horváth- gyermeknek nem jutott a szülői gondviselésből. Ezért voltak ők árvábbak az árvánál. A gyermekek már megnyugtató helyen vannak, az állam gondjukat viseli. A embertelen szülők megkapták büntetésüket, a bíróság .börtönbüntetésre ítélje őket. így tehát’ lényegében megoldbdott a probléma. Reméljük, a gyermekekből sikerül tisztességes embereket faragni. Megválas-zoíallan azonban egy kérdés: a Horváth-család környezete, a területileg illetékes hatóságok, a társadalmi szervek hogyan engedhették meg, hogy idáig fajuljanak a dolgok? Mert nem máról holnapra züllött le ennyire ez a család. Hosszú évek teltek el, míg a gyermekek állami gondozásba kerültek. Pedig talán ha a lejtő kezdetén foglalkoznak a család életével, megmenthetők lettek volna a gyermekek, s talán a szülők is. De nem történt .semmi, legfeliebb egvik-másik embernek megesett a szíve a rongyos Horváth-gvereke- ken, s adott nekik egv szelet, kenyeret, vagy néhány fillért. Esetleg a tisztességes szülők elégedetlenül csóválták a felüket. De ez kevés volt, ettől tovább züllött a család. Ezért a józan, emberi ész a Horváth család sorsáért vádul ía a környékbeli lakókat, hatóságokat. szerveket egyaránt. Ök is hibásak abban, hogy ilven árvaságra jutott a hat Horváth-"verek. BŐD A FERENC A CSIRKETELEP A képen a mözsi Uj Élet Termelőszövetkezet 4000-es csibe- farmjának egyik gondozója és néhány száz gondozottja látszik. S ekkor akaratlanul is eszébe ötlik a helyzettel ismerősnek, hogy hol van már az az idő, amikor még a közös, pár száz főnyi állományt úgy kellett összehozni, hogy a tagok adták a kotlósokat össze. A farm gondjai Lizák Jánosné vállain nyugszanak, de az egész család, a fiatalok is részt vesznek abban, hogy e gondok minél könnyebbek legyenek. Lám, most is a déli etetést — a képen látható — a lánya, Metz Mihályné végzi. De ezenkívül sok-sok epizód mutatja, mennyire együtt dolgozik a család — az öregebb és az ifjabb —, hogy minél kevesebb veszteséggel, minél több hasznot hozzon a közösnek. Az eddig elért eredmény: a hathetes csibék átlagban 60—70 dekásak, s az elhullás még a három százalékot sem éri el. De ennek „ára” volt. A fülledt, meleg éjszakákon k nénit hiúba várták haza Ott csinált magának hálóhelyet a csibék „szobájában” a földön, nehogy a nagy melegben megfulladjanak a különösen fejlett, 90 dekás csibék. S egy másik eset: Hajnali 3 óra ... Metz Mihályné álmatlanul forgolódik az ágyban. — Vajon mi van a csibékkel — gondolja magában. De nem sokáig, mert ruhát kap magára, s indul. És már az éjjeliőr hangját halljuk a farmon: — Mi azMetz- né, nem tudott aludni, vagy eltévesztette az órát, nincs még itt a munkakezdés. — Nem tudtam aludni — volt a válasz Metzné részéről. — Tudja, hogy a mindenem ezek a csibék. Metzné férje hajós. Amerre csak jár, mindenütt megnézi a csibéket, dicsekszik az itthoniakkal, s a jó tapasztalatokat hordja, akárcsak vele együtt Lizák bácsi, meg a legifjabb Metz, a diák a vizét a csibéknek. De segítenek takarítani, fertőtleníteni is. Közügy a csibénevelés a családban is, (Sz—E)
