Tolna Megyei Népújság, 1962. június (12. évfolyam, 126-151. szám)
1962-06-03 / 128. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3RODA LM I MELLÉKLETE ^ «***WWWWWWlAWWIWWWWWWimWWW*WWIW*WWWW*eWWWMWWBielWWl CHRISTIANE A lulirott városparancsnok, // ^ Lannes marsall utasítására mindent megtesz, hogy biztosítsa a nagy Goethe és házanépe nyugalmát.” Mégegyszer olvasta a franciául írt. sorokat, aztán gondosan eltette, a »Levelezés« címkéjű irattartóba, melyhez hasonló már, vagy húsz sorakozott az egyik polcon, évszámokkal ellátva. A mostarün; 1806. Jókora köteg volt, vége felé járt az esztendő. A francia levél kelte: október 15. Tegnap zúzta szét a Császár Jénánál a porosz királyságot. A nagy csata színhelyétől puskalövés- nyire fekvő Weimar harc nélkül került az ellenség kezére, a herceg elmenekült, az udvar is. A polgárok riadtan húzódnak házaikba, míg az utcákon Napóleon diadalmas légiói dübörögnek. ...Tegyük a levélkét a többi dokumentum közé, az utókornak, a történelemnek, hiszen magunk írtuk, hogy »minden, ami múlandó, csak hasonlat«, halvány visszfénye a világfolyamatot átható és mindig előbbre vivő erőnek, ám az apró részletekből áll össze a nagy Egész, s egyszer fontossá válhat az időben, amit jelentéktelennek mutat a perc... Nincs idő az elmélkedésre, a tettek most a gondolát fölé nőttek és mindennel csak a saját síkján mérkőzhetünk eredménnyel Cselekedni kell, s mi mást te-- hetnék — most és mindig — mint amit az óra megenged és egyben parancsol... * F eleségét hivatta. Christiane, akit egy művirág- készítő-műhelyből vett házába, majd feleségül Johann Wolfgang von Goethe udvari tanácsos úr, a weimari hercegség első minisztere — Christiane odafutott hozzá: — Schatz! Gyújtogatnak és rabolnak... Félek! Nem kellene mégis... Goethe egy mozdulattal sza- • vát vágta. Ahol ő van, ott a német szellem és kultúra. Ha senki más, a Császár tudja ezt, bizonyára ő adott parancsot a marsallnak, az meg a város- parancsnoknak — miért menekülne? Őszülő, olimposzi boltozató fejéhez vonta a fiatal nő tömött, barna fürtjeit és lassan simogatta: — Christi, a parancsnok védlevelet küldött, légy nyugodt. Amit te fosztogatásnak nevezel, az a hódítás első óráinak zűrzavara. A győzelem részegíi. azonfelül éhes és szomjas. Hány katonát tudunk befogadni? — Katonát?! — Hány ágyat tudsz vetni a házban? — Talán... tizet. — Azt hiszem, negyvenet is, ha körülnézel. — Jesszusom, hol van ennyi ágynemű? — Vedd elő az asztalterítőket is. Negyven katonát, láss el étellel, itallal. Most menj... J/iső este a negyven közül ■N ketten összekapaszkodva, kezükben telt pohárral keresték a házigazdát. Christi jó délnémet dialektusban szidta őket, mint a záporeső, a katonák meg dühöngő vigyázzállásban tisztelegtek a »Madame Sergeant«, az »őrmesterhölgy« előtt, közben válogatott trágárságokat mondtak neki franciául. Végül az egyik sarkon- penderítétté és ' jót húzott a domború részére: — Elég! Minden német zau- fol, szeretném látni, hogy a gazdád ne koccintson a Császár katonáival! Christiane már ököllel és körömmel válaszolt volna az enyelgésre és az érthetetlen szavakra, de ebben a pillanatban az emeletre vezető falépcső tetején megjelent Goethe. Ott állt kávébarna házikabátjában, hátán összefont karokkal és tökéletes franciasággál megszólalt: — Mit kívánnak az urak? A katonák kezében lehanyatlott a pohár, egyikből a szőnyegre folyt a sűrű, vörös maiagai. Majdnem egyszerre kiáltották zavarukban: — Éljen a Császár! Goethe lassan lejött a lépSZÜTS LÁSZLÓ: A könyv ünnepén Szerényebb ünnep nincs, se csendesebb, kezek lapozgatják a könyveket, könyvek szólongatják az olvasót, a szellem kincsei közt kutatót — nem is ünnep, csak tán baráti asztal, mely kedves ismerősökkel marasztal, vagy új barátokkal ismertet össze, alkalmat adva ritka örömökre. Hogy álltam én ott, kicsit félszegen, még mint diák, ezen az ünnepen, hogy álltam én ott egész délelőtt, hogy töprengtem a könyvsátor előtt: kevéske pénzem melyik könyvre adjam, útitársamul melyiket válasszam ... S mily szomj vezérelt, milyen ösztönök az igazra találni mind között? Áhitat nélkül nem állok ma sem a könyv előtt. Ma is oly félszegen s töprengve keresem az igazit, az útiíársat, aki eligazít — és hányán nézik! Lesem arcukat, míg a szellem kincsei közt kutat. Kíváncsiságunk még csak csecsemő, bennünk a tudás szomja egyre nő, évszázados az éhünk a szépségre. Azért vagyunk könyvsátrak elé lépve ilyenkor olyan boldog izgalomban — mint voltam én akkor, diákkoromban. csőn, s csak amikor szemtől szembe állt velük, akkor szólt: — Az önök császára nagy ember. Szívesen' találkoztam volna vele akkor is, amikor még káplár volt. A katonák megértették a célzást és kijózanodtak. Félfüllel hallották, hogy valami híres német költőnél kvártélyoznak, de erre nem számítottak. Egy olyan emberre, akivel még szó- baállhat a Császár , . . Bocsánatot kértek és elsompolyogtak. * Uajnalig tartott, a dáridó 1 * a házban. Akkor a katonák sorra pihenni tértek. Némelyik finnyás röhögéssel piszkálta bajonetljével a damaszt abroszból rögtönzött lepedőt, visszaemlékezve, hogy tegnap, a csata előtt, ruhástól-fegyverestől hált az őszi sárban. Egy kisebb csoport nem tudta abbahagyni a győzelmi ünnepet. Tucatjával hordták fel a pincéből a palackokat, kitörő örömmel üdvözölve minden hazai márkát. Kint már szürkült, amikor egyikük a részegek komikus fintorgásával és makacsságával okoskodni kezdett: — Azt mondd meg nekem, pajtás, hogy koccintott-e velünk ez a német, vagy he’fh koccintott? — Persze, persze — csitította a másik. — Még csak az hiányzott volna, hogy ne koccintson! — De már hogy koccinthatott volna, amikor nem is volt nála pohár! Mert ha mégsem... — Feküdjünk le ... — Mert ha mégsem koccintott .. . Tudod mit? Kérdezzük meg tőle! Elég becsületes képe van, csak megmondja az igazat! — Hagyd, öreg már... — A szakramentumot öreg! Majd fölnyársalt a szemével! Keressük csak meg, inni kell velünk, mert ha nem ... Karjával végighúzott a száján és a bajonettjével hadonászva a lépcső felé botorkált, A másik utána, de megbotlott az első lépcsőfokban és ott is maradt mozdulatlanul. Christiane fönt állt, az ajtó előtt, ahol egész éjszaka strá- zsált. Amikor meglátta a dü- höngőt, a szobába akart futni, hogy belülről magukra zárja. Egy másodpercet késett. A katona agyát új vérhullám borította el a kemény és forró női , kar érintésétől. Dulakodni kezd-| tek, Christiane némán, a férfi! hörgő dadogással. Nyílt az ajtó. Goethe jött ki,i kávébarna házikabátjában, há-J tán összekulcsolt kézzel. A ka-i tona most csak a másik férfit,1 a vetélytársat látta benne —[ és magasba emelkedett a hosz-i szú francia bajonett. Goethe} egy lépést hátrált, Christianei közéjük vetette magát és mell-} belökte a támadót. Az dübö-} rögve hempergett le a falép-i csőn és "hiába igyekezett fel-| tápászkodni, odazuhant a má-i sik mellé. A hódítók néhány nap} múlva tovább vonultak,i új csaták, új győzelmek és ve-} reségek felé. i Goethe még huszonhat évet} élt. Túlélte Christiane-t és fiu-| kát, Augustot. Túlélte Napole-i ont és a francia gloire-t. S ha-J lála nápjáig írt és gondolko-i dott, mert ez volt rendeltetése} itt a földön. prdekes, hogy bármiről ^ folyjék társaságban a beszélgetés, bizonyosan olyan kérdéseket is érint, amit politikai kérdéseknek szoktunk nevezni. Munkánk, az ország és a világ eseményei annyira érdekelnek mindenkit, hogy nem tudnak nem beszélni róla. S ami még külön érdekes, mindenkinek van véleménye, mindenki a tulajdonos, az illetékes hangján beszél, még akkor is, ha ezzel, vagy amazzal nem ért egyet. De most tulajdonképpen nem erről van szó, hanem egy ilyen beszélgetésről, ahol együtt ültünk különféle foglalkozású emberek, köztünk egy főmérnök is. Vezetés, irányítás, a különbőzé érdekek összehangolása — e körül zajlott a vita. Belőle most csak a főmérnök által mondottakról akarok szólni, vitába szállni velük, mint ahogy akkor tettem. Az ö véleményét abban summáznám, hogy nem szabad elveszni kicsinyes egyéni szempontokban, nem jó vezető az, aki az emberek egyéni ügyeire túlságos gondot fordít, a társadalmi szempont, a társadalmi érdek a lényeges, s nyűg lődés, ha ezen kívül valaminek is figyelmet szentelünk. „Mi lenne velünk — így mondta — ha például én minden egyes emberemet számon tartnám, velük bajlódnék. Nekem a terv a fontos, hogy azt túlteljesíthessem Nekem a közösség, a közösség érdeke diktál. A többi nem érdekel. Én a kollektívámtól megkövetelem, hogy úgy működjék, mint egy jól olajozott gépezet Jól néznék ki, ha nem látnám a fáktól az erdőt". JD^rsze, a helyzetet kellet’1 látni, a hangot hallani c hhoz, hogy az ember véleményt alkothasson ezzel kapcsolatban. Mert így kimondva végeredményben van benne némi (persze korántsem ’eljes) igazság. Most megpróbálom u:z- szegezni, akkor hogyan reagáltam. A szűk látókörű, kicsinyességekben elvesző emberekre űzi mondja —- nagyon okosan — a közmondás: Nem látja a fától az erdőt. De most, anélkül, hogy igazságát egy pillanatig is kétségbevonnánk, fordítsuk -Tiszájára ezt a közmondást: Nem látja az erdőtől a fákat. ■ Azt hiszem, vitapartneremmel ez a helyzet. Az emberi társadalom rendkívül bonyolult valami. Bonyolult már csak azért is, mert nagyon solcan alkotjuk ezt a közösséget. Bonyolult, mert ezerféle kapcsolat fűz bennünket a körülvevő természethez. Rendkívül szerteágazó tevékenység, amit a természet átalakításáéul folytatunk. De, véleményem szerint, azért a legbonyolultabb, mert ez a kollektíva rengeteg egyéniségből tevődik össze. Egyformák vagyunk abban, hogy egyazon természetben, egyazon környezetben élünk. Különbözünk, mert esetleg másként viszonyulunk ehhez a természethez, környezethez. Egyformák vagyunk, mert valamennyien valamiféle munkát végzünk a természet formálása érdekében. Különbözünk, mert különböző ennek a munkánál: a formája. Egyazon gazdasági viszonyok közölt élünk, de különbözik a gondolkodásmódunk. A gondolkodásmódot illetően most nem a nagy dolgokra szeretnék hivatkozni, abban — ha a mi hazánkat nézzük — legtöbben egyetértünk. Inkább a kis dolgokról van szó. Nekem tetszik Picasso művészete (benne az absztrakt is), viszont nem szeretem például Szőnyi István képeit; Fodor József költeményeinél jobban szerelem Illyés Gyula verseit; Jevtusenkót tehetségesebb költőnek tartom Majakovszkijnál. Vagy érzéketlen vagyok a közgazdaságtan és a fizika iránt, viszont vonzódom a történelemhez és az irodalomhoz. Tetszik a modernség az öltözködésben, viszont ki nem állhatom a jazzt. Más meg éppen fordítva van ugyanezekkel a dolgokkal és még más dolgokkal is. De a példákból talán elég. A tőkés viszonyok között alakult ki a kollektivitás világméretekben, ott vált egyeduralkodóvá a társadalom struktúrájában. Egy hatalmas gépezet csavarjává vált mindenki, önállóság, önálló akarat, önálló szerep nélkül. Allcatrész- szé lett az ember. Az egyéniség számításba sem jöhetett, az embereket csak nevük különböztette meg egymástól, de ezt a nevet nyugodtan lehetett volna számmal is helyettesíteni; masz- szává vált a tömeg, a kollektíva. A szocializmusban, a kommunizmusban is megmarad a kollektivitás, sőt itt teljesedik ki. Ds itt is nemesedik meg, itt. válik magasabbrendűvé. Mégpedig éppen azáltal, hogy pont a kommunizmusban teljesedhet ki az egyéniség, itt válik teljességgel szabaddá az ember, itt gyümölcsözietheti legeredményesebben képességeit, s itt válhat azzá, amihez a legtöbb a tehetsége, s egyszersmind legtöbb a kedve. Az egyénről is szó van tehát. Igazi, erős kollektívát csak akkor tudunk kovácsolni, ha erősek az alkotó egyének. Nem kell félni az egyéniségtől, ellenben olyanná kell formálni, hogy az a kollektíva érdekében fejtse ki munkáját. Ugyanakkor a kollektívának szolgálnia kell az egyén érdekeit. Körülbelül ezeket mondtam akkor is, most talán valamivel szabatosabban és rendszeresebben. J\Jem szabad elfelejteni, hogy fákból áll az erdő. Viszont a fák erdőt alkotnak. LETENYE1 GYÖRGY TÉNAGY SÁNDOR: A tisztaság óráiban (RÉSZLET) Nem tudok élni már félhomályban, Rámkötötted a fényességet, hogy el ne vesszek: megyek az emberek között, jeleddel áldva, ki sem látszom az utcák jeleneteiből, de mert ketten mondunk egy-eg.v mondatot, s mert megtanultuk a szótagok árnyalatait: életem mégsem statiszta-szerep. Nem tudok élni már bedugott füllel, muzsikát találok mindenütt és szeretnék megtartani minden dallamot, mint egy zsebredagott érdekes kavicsot, és menni a hangok magaslataira, egészen testedig. hogy észrevétlenül letérdeljek a boldogság előtt. Nem tudok élni már lekötött nyelvvel, mint a bárgyú belenyugvók, mozgást adtál és keménységet a szavaknak, a szerelem ragyogó szikláiról szólok: ' némaság, szakadj ki az emberek mellkasából, józanság, add táplálékul magad, mert éhesek vagyunk, még a tányért is kitöröljük. Kedvesem, nem tudunk élni már tegnapi módon: annyi ma már a hasznosítható jóság, s annyi még a félresikerült ügyeskedés: kedvesem, élni csak legszebben érdemes. Gyenes István
