Tolna Megyei Népújság, 1962. május (12. évfolyam, 1000-125. szám)

1962-05-09 / 106. szám

1962. május 9. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 „Itt maradunk ha felépítettük a gyárat” — Roham előtt a műszergyár építkezésén DOBI ISTVÁN az országjáró államférfi I fl „Rohamra felkészülni!" parancs helyett azt mondták az építők ez év februárjában: „Az építkezésre felkészülni!” Hivata­losan még napjainkban sem in­dult meg a Mechanikai Mérő­műszerek Gyárának építése Szek- szárdon, de készek már arra, hogy amint megkapják az enge­délyt, azonnal, teljes kapacitás­sal dolgozzanak. A roham, az építkezés meg­kezdése előtt látogattunk el a tizenkét holdnyi területen fekvő építkezésre, a leendő gyár terü­letére. Itt nem fogadja a látoga­tót még az építkezéseken meg­szokott lázas munka. Gépek sem dübörögnek, s nem hallatszik a mesterek irányító szava sem. Az a tucatnyi ember, aki itt szor­goskodik, olyan munkát végez, hogy sok irányítás nem kell munkájukhoz, megértik egymást, hisz a távolságok is kicsik. A téglagyári lakóteleppel szem­ben, egy valamikori kis tanyá­ban van a villanyszerelők stáb­ja. Roggyant, düledező épület. A tetőcserép meg a léc közé dug­ják a munkalapokat íróasztal hí­ján. A munkások ruhája is csak falba vert szegen lóg. S a szer­számos láda szolgál ülőalkalma­tosságul annak, aki megkockáz­tatja, hogy a halomhyi huzal, csavarok, szegek közé bepréselje rriagát. A stábon cigarettát szív a vil­lanyszerelő-brigád egyik tagja, Hegyi István. Neki kifelé állítot­ták a szekere rúdj át, mert sok öt ember már a hátralévő munká­ra. Csak Kőműves Ferenc bri­gádvezető, Kiss Pál, Balogh Já­nos és Tóth Elemér bfígádtagok szorgoskodnak. Az egyik jelen­tős munkát — a magasfeszültség áthelyezését — befejezték. Fel-1 állították a transzformátorházat is, s most szerelik hozzá a földe­lést. Balogh János csavarkulcsot készít a gázpalackhoz. S mikor elkészülnek a földeléssel, nya­lábra fogják és viszik a transz­formátorhoz. Amerre elmennek, már az elkészült kút mellett visz útjuk, ezt is mostanában fúrták, hogy az építkezés saját vízzel renctelkezzék. I «w tiMta, st,axd*|»ksí gádjának egy része, a leendő por­ta alapjait ásogatja. Még ők sem dolgoznak teljes „üzemmel”. A brigád nagyobb része a szenny­vízelvezető csatorna építésénél szorgoskodik. S a négy munkás az építésvezetővel már arról be­szélgetett éppen ottlétünkkor, hogy hallottak valamit a Tesch brigád versenyéről, ők sem ma­radnak el, „elfogadják a feléjük dobott kesztyűt”, vállalják a pá­rosversenyt. — Hordják már ide az anya­got — mutat a brigádvezető a nagy port felverő tehergépkocsi­ra. — Tonnaszám áll már, be­dolgozásra vár a sóder, meg tíz­ezerszám a tégla. Majd akkor, ha már építünk, akkor lesz itt esemény, újságba való is, bőven. S ezt erősíti meg Berényi An­tal anyag-diszpécser is. — A Bányaépítő Vállalattól át­jön hozzánk a vejkei lakosokból álló Béres brigád. Az a tizenkét kubikos vállalta már, pedig még itt sincsenek, hogy éjszakai mű­szakban dolgoznak. Mert készen áll már a munkaszervezési terv is. Készen állunk a rohamra. Lá­togatásom is az utolsó terepszem­A Gépállomások Megyei Igazgatósága ,j eleati: 361 dolgozik a dalmandi, a gyönki és a várdombi gépállomás Fontos feladat a kukoricavetés befejezése, a fűkaszák és rendsodrók előkészítése a szénabetakarításhoz A Gépállomások Megyei Igaz­gatósága értékelte a gépállomá­sok és a traktorosok munkáját. Az elmúlt dekádban jó teljesít­ményt ért el a dalmandi, a gyön­ki és a várdombi gépállomás. Dalmandon 6,6, Gyönkön 6,2, Várdombon 6,1 normálhold az egy traktoregységre jutó teljesít­mény. Nem kielégítő a munka- szervezés és ennek következtében az egy traktorra eső napi telje­sítmény a tamási és a bonyhádi gépállomáson. Különösen Tamá­siban kell növelni a teljesítmé­nyeket, egyrészt mert ott a leg­alacsonyabbak, másrészt pedig azért, mert ott erre minden le­hetőség adva van. A traktorosok egyéni versenyét is értékelte az igazgatóság. A leg­jobb brigádvezető Fazekas János, a bonyhádi, a legjobb könnyű traktorvezető Eizenczer József, a bonyhádi, a legjobb nehéz uni- verzél traktorvezető Pancza La­jos, a nagydorogi, a legjobb lánc­talpas traktorvezető Molnár Lász­ló, a várdombi, a legjobb körmös traktorvezető Pál János, a nagy­dorogi gépállomásról. Jelenleg legfontosabb felada­tuk a gépállomásoknak a kuko­ricavetés gyors befejezéséhez megadni minden segítséget, hogy ezen a héten elvégezhessék min­den tsz-ben ezt a fontos, halasz­tást már nem tűrő munkát. Má­sik fontos feladat: felkészülni a széna betakarítására. Több gép­állomáson, így Iregszemcsén és Szedresen még mindig nem ja­vították ki a fűkaszákat és a rendsodrókat. Elmaradtak a ka- zalozók, a j árvaszecskázók ki­javításával is. Márciusban pályázatot hirde­tett az igazgatóság az MTZ—5 típusú traktorok kompresszorfel­szerelésének megoldására. A pá­lyázatot a várdombi gépállomás három dolgozója, Vecsei István, Gyuricza József és Kovács La­jos nyerte meg, akik 1500 forin­tos pénzjutalomban részesültek. Permetez, javítja a szolgáltatást a dombóvári földművesszövetkezet A dombóvári földművesszövet­kezet az elmúlt években igen szép eredményeket ért el a bolt­hálózat, s általában a kereskedel­mi tevékenység korszerűsítésében, javításában. Az idén újabb ter­vet akar megvalósítani, amelyik egyrészt a háztáji gyümölcster­mesztés elősegítését, másrészt a kisebb települések szolgáltatásá­nak megjavítását célozza. A terv keretében a közelmúlt­ban két permetező gépet állítot­tak üzembe, s megkezdték a ház­táji gyümölcsösök permetezését. Az olcsó és gyors védekezés élénk érdeklődésre talált a községben és környékén. A háztáji kerttel ren­delkezőknek óránként 8—10 fo­rintért végzik el a permetezést a szövetkezet dolgozói. Néhány községben komoly gon­dot jelentett, ha valakinek elrom­lott a rádiója, vagy más egyéb, a ház körül oly fontos felszerelé­se. A földművesszövetkezet ha­marosan segít a bajokon. Lápa- főn, Várongon, Duzson és Csib- rákon átvevőhelyeket létesít, s a javítanivalókat gépkocsi szállífii Dombóvárra, ahol a ktsz. szak­emberei végzik el a javításokat. le a nagy csata előtt. Az idén még tető alá hozzuk a létesít­ményt. S bizonyára így is lesz. Most még két vagon oltott mész, száz- ötvenezer tégla, háromszázötven köbméter sóder, az ácsok mun­kahelye — ők már készítik a zsaluzóanyagot —, a vasbeton- szerelők fészere várja az építke­zés megkezdését. Nyolc-ídlenc munkás dolgozott tegnap, s vár­ták a munka megkezdését enge­délyező táviratot az építésvezető­ségen . .. * I Hét fe!ől süt a májusi nap A_R°­*™ ™ .........- ZSQ­m áj-dűlőben a mérőműszergyár kitűző karói adnak keskeny ár­nyékot. Idős parasztember ballag a gépkocsik által felszabdalt dű- lőúton. Megáll a kubikosok mel­lett, botjára támaszkodik, nézi, amint az éles ásó mélyen a föld­be hatol és a második ásónyom korhadó szőlőgyökeret fordít ki. — Hej! —• mély sóhaj szakad fel melléből — micsoda szőlő termett itt — mondja csak úgy magának, de annyira hangosan, hogy a kubikosok is hallják, azok meg csendben visszaszólnak: — De micsoda műszereket ké­szítünk majd itt! — mert itt ma­radunk, ha megépítettük a gyá­rat, munkásnak — fordulnak fe­lém ketten is. A parasztbácsi bólogat, hogy elhiszi, azután eltekint a város felé, ahol a borkombinát impo- J záns épülete könyököl a Jobb- Parászta oldalába: — Ott — mutat a szőlőkombi­nát felé — ott lesz majd az igazi jó bor, talán jobb is, mint ami itt termett, az unokám, aki ott dolgozik, az mondta. Az meg biz­tos tudja. Pálkovács Jenő A Lenin-Békedíjas Dobi István hazai és kül­földi üdvözleteket kap tisztelőitől, barátaitól ismerőseitől, a nagy kitüntetés alkalmából... Jómagam is őrzök egy sokáig megmaradó pillanatot, villanást róla, a nagyon szerény embar- ről, az országjáró államférfiról. Dobi István nemcsak úgy van közel a falusi emberekhez, hogy maga is végigjárta a szegénypa­raszt két világháború közötti életútját, de úgy is, hogy ami­kor elfoglaltsága engedi, gyak­ran látogat el egy-egy községbe, beszélgetni, találkozni a szövet­kezeti gazdákkal. Néhány évvel ezelőtt, ilyen­tájt a Viharsarok felső csücské­ben, Öcsöd községben járt. A falu lakói akkor már többsé­gükben szövetkezeti gazdák, ér­deklődéssel hallgatták az Elnö­ki Tanács elnökét. A gyűlés vé­geztével előállott a gépkocsi. Dobi elvtárs intett a vezetőnek, hogy nem kell. Gyalogszerrel indult el a főutcán, a kövesút közepén, a tanácsháza felé. Per­sze, nagyon sokan követték. A községen akkor haladt keresztül a déli autóbusz, a vezető nem tudta mi van és erőteljes tülkö­lésbe kezdett: félre az útból. A község vezetői meghökkentek: úristen, hát vak ez a sofőr, hát nem látja, hogy ki megyen az úton? — Tiszteletlenség — fakadt ki dühösen az egyik parasztem­ber. — Ilyet azelőtt tudom isten, nem mertek volna megcsinál­ni — bizonygatták társai, s mi tagadás, kicsit kényelmetlenül éreztük magunkat, mert jó, rendben van, szocializmus van, s minden ember egyforma, de Egy kis község művelődési házat épit Lápafőn évek óta szeretnének I a mostaninál szebb, modernebb kultúrházat. Több mint két éve jóformán téglánként gyűjtötték az anyagot az új létesítményhez. S jelenleg a kezdéshez majdnem minden együtt áll. Százhetven­ezer forint anyagban, és 120 ezer forint társadalmi munkában ele­gendő fedezet ahhoz, hogy a mintegy 590 ezer forint értékű lé­tesítmény felépítéséhez hozzá­kezdjenek. I A lápafőiek kultúrháza — több helyiség mellett — rendelkezik majd egy 150 férőhelyes színház­teremmel is. S mivel a községi pártszervezet is ott kap helyet, a járási és megyei szervek is segí­tik a lápafőieket szép terveik megvalósításában. A tanács ha­tározata szerint az új művelődési otthon építéséhez már az idén hozzákezdenek. azért illendőség is van a vilá­gon. Egyedül Dobi elvtárs volt az, akinek eszébe sem jutott megsértődni. Félreállt, utat en­gedett az autóbusznak és eszé­be sem jutott ügyet csinálni... Nincs a dologban semmi külö­nös, de látni és hallani kellett volna az öcsödieket. Sugárzott az arcukról a büszkeség, ami­nek okát elég körülményes len­ne megmagyarázni. Csak érezni lehet azt. Biztosra veszem, hogy május elsején, amikor Kádár elvtárs méltatta a rádióban Lenin-Bé- kedíjasunkat, Öcsödön a szem­tanúk újból elmesélték, talán ki is cifrázták, s megszínesítették, megszépítették a pár évvel ez­előtti történetkét. Valamikor húsz egynéhány évvel ezelőtt a Tolnai Világlap­jából olvastam az első magyts Nobel-díjasról. A professzort soha nem láttam, ég és föld vá­lasztotta el a tudomány magas hajlékát a földes cselédszobától, mégis nagyon büszke voltam. Csekélyke önérzetem valósággal dagadozott, pedig hát uram, te­remtőm, de kevés köze volt ak­kor jónéhány millió magyarnak ahhoz, és még sok máshoz. Nem tudom, hogy évtizedek múlva hogyan fogok majd visz- szaemlékezni erre a másik nagy eseményre. Amikor hallgattam a bemondó hangját, a Lenin Békedíjat odaítélő bizottság döntéséről, jóleső melegséget éreztem, olyanfajta örömet, amilyen akkor tölti el az em­bert, ha valamelyik közeli vér­rokonát nagy szerencse, nagy kitüntetés éri. Csendes nosztalgiával rájö­vök, hogy fakul a régi élmény- anyag és nem is sajnálom, mert az új nemcsak szebb, önérze­tünket gazdagítóbb, hanem na­gyobb, szélesebb, mélyebb. Azokhoz a milliókhoz szól, azo­kat a milliókat is érinti és ér­dekli, akiknek valamikor senki volt a nevük. Dobi István Le- nin-Békedíjához közünk van* kinek így, kinek úgy. A Nép- köztársaság Elnöki Tanácsának elnöke szokott szerénységével így nyilatkozik: Olyan kitünte­tés ez, amely az egész magyar népet érte. Igaz, mindannyian örülünk, és egy kicsit mindany- nyian a magunkénak tartjuk. Sz. p. XLV. Horváth meglobogtatta a fiú előtt a takarékkönyvet. — Te hozod a tervrajzot, én adom a pénzt... Amikor megitták a bort, visz- szamentek a bárba. István alapo­san berúgott, már éjszaka vissza akart menni a gyárba, de Horváth visszatartotta. — Hívunk egy taxit és haza­viszlek. Kár, hogy későn van, szerettem volna megismerni a családodat. Említetted a nővére­det. Hátha segíthetnék rajta is ... Istvánt hamar álomba szende- rítette az elfogyasztott alkohol. De az álma nyomasztó volt. Lá­zasan dobálta magát az ágyon. Zsuzsa az ajtóra tapasztotta a fülét. Hallgatózott. Odaátról ösz- szefüggéstelen szavak szűrődtek át. — Befalazom... de... de a tervrajzot... Betörjek? Nem te­hetem. A pénzt visszaadom ... motort veszek ... Csend lett. István megnyugo­dott. Zsuzsa egy ideig dideregve állt még az ajtóban, aztán hal­kan benyitott. István ruhája a széken volt. Óvatosan kikutatta kabátja zsebeit. A személyi iga­zolványában háromszáz forintot talált és egy papírlapon a Bükk- hotel telefonszáma mellett Szabó Zoltán neve állt. István újra felnyögött álmában. — Veszélyes!... Zsuzsa kiosont a szobából. ZSUZSA ELGONDOLKODIK Kovács főmérnök meglepetten felkiáltott: — Hogy az a!... Ki járt itt? Az iroda ajtaját szabályszerűen bezárva találta, de odabent annál nagyobb rendetlenség fogadta, íróasztalát az éjszaka feltörte va­laki. A földön és az asztal tete­jén szerteszét papírlapok, fontos irományok hevertek. Az ismeret­len tettes, vagy tettesek összetép­ték a termelési naplót, mindent kfforgatt-k a fiókokból, feldön­töttek a vizeskancsót a sarokban álló asztalkán, önkéntelenül kö­rülnézett, nincs-e a betörő is a szobában? Benézett még a szek­rény mögé is és amikor alaposan szemügyre vett mindent, észre­vette, hogy a páncélszekrény aj­taját szintén feszegették. A zöld mázt karcolások csúfították: ka­lapáccsal, vagy vésővel akarták kifeszíteni. Tudta, hogy ilyenkor nem sza­bad semmihez sem nyúlni, a telefonhoz lépett és felhívta a rendőrséget. — Honnan beszél most ön? — kérdezték. — Ugyanabból a szobából. — Kár. A telefonhoz sem lett volna szabad nyúlnia. Maradjon minden ugyanabban az állapot­ban és zárja be az ajtót, azonnal ott leszünk. Pár perc múlva megérkezett két nyomozó. Órákig szemlélőd­tek, vizsgálódtak, a szoba min­den részletéről fényképfelvétele­ket készítettek és a főmérnökhöz ezernyi kérdést intéztek: mikor ment ei előző nap, bezárt-e min­dent? Mit tart a fiókban és mit tart a páncélszekrényben? Lá­tott-e gyanús alakokat ólálkodni az iroda körül stb. Alig győzött rájuk felelni, mindent jegyző­könyvbe vettek. Néhány óra múlva az elhárí- tóknál, Kerékgyártó hadnagy asz­talán is csörgött a telefon. — Üveges őrnagy — hallotta a drót másik végéről. (Folytatás a 4. oldalon^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents