Tolna Megyei Népújság, 1962. április (12. évfolyam, 77-99. szám)
1962-04-04 / 79. szám
Í962, április 4. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG JEGYZET Közelebb húzta székét az asztalhoz, két csontos kezét összefogta a terítő fölött, egyenesen a szemembe nézett, Kélc szeme volt, kissé szürkében játszó, nyílt, nagy. őszinte és magabiztos. Valahogy hatalmas ember, a maga százhetvenegy- néhány centijével, s legfeljebb nyolcvan kilójával. És úgy volt hatalmas, hogy semmiféle hatalmaskodást nem láttam rajta, inkább olyan érzés fogott el, ha sötét utcán kellene mennem egyszer, és félnék, azonnyom- ban elillanna a félelem, ha ezt az embert tudnám az oldalamon. De visszakanyarodva az előbbi mondathoz, mitől is lenne hatalmaskodó, hiszen csak egyszerű munkás. Az hiszem, esztergályos, de az is lehet, hogy nem, hanem valami másféle gépen dolgozik. Ő beszélt, en Hallgattam. Szeretném visz- szaadni szó szerint, amit mondott. „Olvasom a múltkor, hogy valamelyik országban trónörökös született. Megszületett a jövendő uralkodó. Mit gondol, nálunk hány trónörökös születik naponta? Pedig magának tudni kellene, vegye csak elő a statisztikát. Több tízen, sőt több százan születnek naponta munkásgyerekek. Királyi, hercegi korona persze, egyiknek a paplanéra sincs hímezve, no, de lei ez a gyerek, mi lesz belőle? Mondhatnám azt is, lehet még miniszter is. Lehet, de eleve sokkal több annál. Munkás lesz. A munkásosztály tagja. Az uralkodó osztály tagja. Látja, én még proletárnak születtem. Uralkodás? Dolgoztam a Neiner kendergyárában, aztán meg hol ennél, hol annál az iparosnál. Ahol éppen munka adódott. Kapáltam szőlőt diaijában és voltam munkanélküli. nem egyszer. Aztán, negyvenöt után, meg negyvennyolc óla... így lesz gazda az ember. Nem egy kis kócerájban, nem kellene az nekem, ha gyárat ígérnének, az se kellene, csak magamnak. így együtt, az egész az kell. Az az enyém. Az enyém is. Sokat, nagyon sokat jelent az a szó, hogy a miénk. Ne gondolja, hogy szólamokat mondok. Úgy érzem, ahogy mondom. Van két fiam, lehet belőlük minden rendű és rangú ember. De tudja, mit szeretnék, hogy mik legyenek? Munkások. Úgy, mint az apjuk, csak sokkal okosabban, műveltebben. Művelt munkás, aki nem csak éppen azt a munka- folyamatot ismeri, amit napról napra elvégez, hanem véleménye van a világról, kikérik a véleményét és dönt minden kérdésben, akár magáról, az üzeméről, akár az ország sorsáról van szó. Igazi uralkodó.” A beszélgetés köztünk nem csak eddig tartott. De miért idézzek többet belőle, az eddigiekben is benne van, amit mondani akartam. Szeretnék egyszer már egy eleven király- lyal, vagy főherceggel találkozni, legalább pár percet eltölteni a társaságában. Vajon miféle ember lehet? Annák idején nem adatott meg, mert vagy a főhercegek nem jártak a mi vidékünkön, vagy én nem tudtam egyetlen fogadáson részt- venni a királyi várban. Grófot, bárót láttam már közelebbről is, s egynek a fiát a munkapad mellett állva, éppen esstergá- lyozott. De valahogy semmi furcsát nem találtam benne, hozzánk hasonlított, a társaihoz. akikkel egy műhelyben dolgozik, és ugyanolyan volt, mint valamennyien, akik munkásai, és egyszersmind gazdái vagyunk ennek az országnak. Valamikori grófságát már szégyellt, s éppen arra büszke, hogy ma munkás. De nem akarok szélsőséges esettel példá- zódni, van sok kézenfekvő is. És ezt a kézenfekvő példát szolgáltatta beszélgető társam. Soha, soha nem tudom elfelejteni, amikor rendkívül szerényen és utánozhatatlan magabiztossággal mondta: Én, az uralkodó osztály tagja. De tényleg, érdemes lenné egyszer utánaszámolni, hány új uralkodó születik naponta abból az osztályból, amely a történelmi fejlődés során, három évi vajúdás eredményeként — 1945-től 1948-ig uralkodóvá tette önmagát? LETENYE1 GYÖRGY DARÁZS ENDRE: * Április Vénül a pap, nem járja már Tavasszal a földeket Nem énekel már mögötte A vakbuzgó körmenet. Mégis hullik áldás fentről: Hol sugaras, hol esős. Megtalálja mindig egymást Föld s Nap: két jó ismerős. Akár egykor, kiütközik Földeken az új vetés, Akárcsak a kamaszarcok Selymes, puha pelyhe és Mégis annyi sok hiányzik: Ispán, béres, körmenet. Pap áldása. Más nép jár be Áprilisi földeket. Nem emel templomi zászlót S nem int arról kandi szent. Mégis nyújtózik már minden A nyár felé idelent, Éppúgy ível a pacsirta. Röptét követi a szem, Mert nem fordul földnek folyvást, Napfényt tükröz élesen. KÓPIÁS SÁNDOR: Hajnali hangulat Hosszúlábú szelek nyargalásznak, kergetik a kacagó tavaszt, s megpihennek a zöld dombokon. Füstjüket a házak meglengetik, a színek meggyújtják tüzeiket, s a vizek tolla felborzolódik. Kakasok taraján kel fel a Nap. a kutakból a reggel hús vize csurran, az utakon a por gomolyogni készül, s valahol szekérzörgés szel le egy karéjt a csendből. HEGEDŰS LÁSZLÓ: Föliraf egy fakeresztre Hetykén, dalolva ment. — Még ifjú legény volt. — Majd lángba borult a föld, kigyúlt az égbolt. S mellén egy véres rózsával elesett. Ez a kis földhányás lett a takarója. Otthon még várják. Ha tud valaki róla, Üzenje meg, hogy új hazát keresett... 1946 április E1 Ív társak, mi nagyon messziről jöttünk. Hasonló történeteket mindannyian tudunk, én is elmondanám a magamét, * A falunak azt a részét, ahoi laktunk, Tukulának hívták. Hogy miért annak, nem tudom. Akkoriban még sok mindent nem tudtam és keveset értettem meg a világból. Esténként anyám halk. szelíd hangján, inkább magának, mint nekem, különös történeteket mesélt A petróleumlámpát lejjebb csavarta — apámat vártuk, aki Braun úrhoz járt napszámba. A bordószínű nyoszolyát még mindig magam előtt látom és a székeket, melyeknek karfáján este mindig lógott egy nadrág, egy kabát vagy más ruhadarab. Sásból, kukoricacsuhéból font ülőkéje volt a székeknek, és amikor az ülőke szétszakadozott, borzas lett, akár a kócos leányfej, apám hamarosan megtoldozta, mert azt tartotta, ha szegény is az ember, legalább rendes legyen. Anyám öregapámról mesélt, akit 34-ben március 15-én a vézna Burinák nyakonszúrt. — Egy ekkora kis bicskával fiam — mutatta a középső uj- ján. Néztem, és azon tűnődtem, hogyan lehet egy ekko- rácska bicskával leszúrni valakit. Anyám megmagyarázta, úgy, hogy a vézna Burinák a nagy ütőeret vágta el. — Ez volt a baj — sóhajtotta sirósan és én nagyon csodálkoztam, hogy sír, de nem haragszik. Amikor édesanyám nagyon sokszor elmesélte a szomorú történetet, egyszer megkérdeztem tőle. Mama, miért beszél a Burináknéval, ha ilyet csinált az ura? A tukulaibíró — Nem Burinák a bűnös, fiam, hanem a nyomorúság. Nem kapott aratórészt és öregapádon töltötte bosszúját. A tukulai házak nádfedelesek és alacsonyak voltak. A földes, gidres-gödrös járdán tavasszal és ősszel bokáig érő sárban csúszkáltunk az iskolába. Cipőnkbe elöl befolyt, hátul meg kifolyt a latyak. Hiába tettünk bele szalmát, meg újságpapírt, nem ért az semmit. Néha összeverekedtünk a kút körül és ez azért volt jó, mert közben kimelegedtünk. Télen a tanító úr tanácsot adott. — Dugjatok sült krumplit a zsebbe, majd az melegít — mondta. Megpróbáltuk, de a lábunk és a fülünk csak fázott. Egyszer Kábáitól, az öreg napszámostól megkérdeztem: — Kábái bácsi, erre mifelénk miért nincs járda? A Verbőczi utcán miért van? Ott nem kellene annyira, hiszen arra a gazdák laknak és a gazdagyerekek nem járnak lyukas cipőben. Kábái, az öreg napszámos a konyhában ült, apámat várta. Menni készültek valahová, de nem indulhattak még, mert előbb meg kellett foltozni a nagykabátot. — Már a foltot foltozom — dünnyögte anyám, apám pedig állt a tűzhely mellett és hallgatott. Az öreg vak Alexa nézett így tavaly nyáron, amikor menye, arcát kötényébe temetve hozzá futott. Átölelte az öreg vak Alexa nyakát és jajgatva kiáltozott: — Oda a kenyérkeresőnk! Az öreg vakon maga elé nézett és lefordult a kispadról. Megfigyeltem attól kezdve, hogy nálunk a Tukulában a férfiak sokszor néztek úgy, mint az öreg Alexa nézett, amikor meghallotta, hogy a cséplőgép leszakította fiának mind a két kezét. 1T abai, az öreg napszámos megsimogatta fejemet és azt mondta: — Az a fő utca fiam, oda kell a járda. Azt se értettem, hogy Marci bátyámnak miért kell elmenni kéthetenként a községházára. S hogy időnként miért olyan furcsa lila a szemehéja. Háta mögött mindig azt suttogták, amikor megjött a községházáról, hogy szegény, szegény Marci, neked sincs sok időd hátra. Tukulából, a hosszú kerteken át jól oda lehetett látni a magas házakhoz, amelyek teli kukoricagórékat, hosszú széna- és szalmakazlakat mutogattak mifelénk. Marci bátyám pedig köhögött, köpködött és 43-ban a nyirkos tavasz elvitte. Meghalt. Winter úr gyászkocsija vitte és a lovak a nagy sárban többször elakadtak vele. A koporsó után ott lépkedett az egész Tukula. Akinek Volt fekete ruhája, magára húzta, de legtöbb ember akkor is a köznapit viselte, mert az volt akkor az ünneplő is. Kábáit, az öreg napszámost akkor láttam először sírni, mert Tukulában a férfiak nem sírtak csak néztek maguk elé. A gyászolók így beszéltek: — Jobb is neked Marci, jobb így neked. Viszont az asszonyok nagyon siratták. Igaz, az asszonyok mindig és nagyon sírtak, akkor is, amikor jöttek a behívók. I _ gy éltünk. Míg egy szép őszi napon elképesztő változások történtek Reggel Tukulából sok férfi indult a községházára. Kábái, az öreg napszámos vezette őket mint mindig. S dél felé jöttek vissza a férfiak. Az asszonyok kiálltak a kapukba, nevetgél tek, csodálkoztak és kezüke csapkodták össze. Híre járt hogy Kábái, az öreg napszámos lett a bíró. így még nem vol megzavarodva az asszonynép A férfiak viszont büszkén é komolyan lépkedtek a hepe hupás járdán hazafelé. Elébük futottunk. A gyerek láncot az új bíró, Kábái, az öreg napszámos kézenfogta é vezette. Szürke kis kabátján elöl a zseb fölött nagy bordó színű folt virított. De én az hiszem, nem figyelte azt a föl tot senki. Egyenes derékka jöttek a férfiak. Pedig az egye nes derék eladdig csak a le ventében volt kötelező. Ot kiáltozták, hogy: — Húzd ki magad, te tahó! r ahát mi kihúztuk ma gunkat. Attól kezdv mindannyian megnőttünk egy jó fejjel. Másnap az új elöljáróság a Verbőczi utca névé Dózsa Györgyre változtatta. Szekulity Péter N« Életünkről... % — Éppen ma kaptuk meg a H nyugdíjat, én is, édesanyám is, de még az anyósom is. Anyám halhordó asszony volt. Abból állt ez, hogy hajnalban lement a Dunára, kimér ték neki a portékát és futás egészen Bátaszékig. Én 12 éves korom óta járom a vizet újabban már csak szórakozásból, mert nyugdíjba kerültem. Tegnap az öreg Pujkával mászkáltuk az erdőt, vesszőt kerestünk a varsához. Hát lehet találni? — Ez a rossz pénz itt az unokám. Jófejű gyerek, de csintalan. Van egy másik unokám is. Tavaly érettségizett a szekszárdi gimnáziumban. Onnét Pécsre került, orvosnak tanul. Erre nagyon büszke vagyok Nincs neki más gondja, csak a tanulás. Ezen felül még fizetést is kap, 400 forintot havonta. Egy ilyen senkinek orvos unokája lesz... Ne haragudjon, öreg vagyok, a füst jobban bántja a szememet. — öregapám belőlem erdőkerülőt. aztán meg fináncot akart csinálni. Nem sikerült. Milyen más a világ. Gyerünk a konyhába, megmutatom a gyerek fényképét és a kitüntetést. Ö az, hogyan is mondják, na? Úgy, úgy, tabló. Ez meg a kis tarisznya, itt van benne a kitüntetés: Ki-vá-ló ta-nu-ló jel-vény vi-se-lé-sé-re jo-go-sult. De nagy öröm, de nagy öröm. Nézze, ez a kis kölyök, ez a rossz pénz hétköznap is olyan ruhában jár, mint azelőtt a jegyző fia járt vasárnap De talán nem is kíváncsi erre? Hát kérdezzen — mondta B. Tóth Mihály, a nyugdíjas bátai halász, Sz. P. Fiatal cigánygyerek állított be 1951- ben a Dalman- di Gépállomás igazgatójához: Jj — Igazgató | elvtárs, traktoros szeretnék lenni, — Aztán tudsz bánni a traktorral? — Még nem, de majd megtanulom. — Jól van, felveszünk. De aztán meg kell ám itt fogni a munkát. — Nem' félek tőle. Eddig apámmal az erdőre jártam fát vágni. így került Orsós Mátyás a gépállomásra, és tíz év alatt a legjobb traktorosok közé küzdötte fel magát. A múlt évben a gépállomás legjobb traktorosa lett. Éves tervét 147 százalékra teljesítette, és emellett 3697 kiló üzemanyagot takarított meg. A brigád, amelyben dolgozik, tavaly elnyerte a szocialista brigád címet. Orsós Mátyás, a gépállomás legjobb traktorosa, szocialista brigádtag, tavaly házat vett Kocso- lán. Kétszobásat. — Tatarozni kell majd az idén, kívül-belül, arra kell a kereset — sorolja. — Meg nekem biciklire — kottyantja közbe a három közül a legkisebb gyerek, az ötéves. Traktoros akar lenni, mint az apja. — Még a lakásra kell költeni — ismétlj Matyi —, aztán a bútorra. — Bizony, új bútort akarunk az idén — teszi hozzá a feleség. — Hát igen, csak dolgozni lehessen. Csak az idő váljék jobbja, hajtjuk a Beloruszt éjjel-nappal. Kell a kereset, nem mindegy az, hogyan él a család. Az asztalon iskoláskönyv. — Na, gyerekek, ki tanul ebből? — Én — felel zavartan az apjuk. — Most tanulom az első és második általánost. A szocialista brigád tagjainak tanulni is kell. B. I.
