Tolna Megyei Népújság, 1962. április (12. évfolyam, 77-99. szám)

1962-04-20 / 92. szám

1962. április 20. TOLNA MEGYEI NEPEJSAG 3 cA társadalom ü(me Azzal kezdeném, amivel ápri­lis 14-én Daradics Ferenc, a Megyei Pártbizottság titkára leg­többet foglalkozott. A gyenge termelőszövetkezetek megsegíté­sének mikéntjéről tanácskoztak a megye politikai, gazdasági veze­tőivel, a partonáló üzemek, az állami gazdaságok, a gépállomá­sok szakemberei és az érdekelt tsz-ek vezetői. Ott szólalt fel Da­radics Ferenc elvtárs, s mon­dotta el azokat a gondolatokat, amelyeket napjainkban a poli­tikai munka középpontjába kell állítani. Azt, hogy a gyenge termelőszövetkeze­tek megszilárdítása közügy. az egész társadalom ügye. A mezőgazdaság átszervezése szintén társadalmi ügy volt. Az­zá lett, a felvilágosító munkát nemcsak a régi tsz-ek tagjai és az üzemek dolgozói végezték, ve­lük együtt tanítók, tanárok, or­vosok, hivatalnokok, úgyszólván mindenki. Azokban a napokban mindenki letette a garast, s a nagy társadalmi összefogás meg­hozta a várt eredményt: Tolna megye dolgozó parasztsága a nagyüzemi gazdálkodás útjára tért. Vissza kell gondolni az ak­kor szerzett tapasztalatokra, s emlékezni rá, hogy az átszerve­zés nem magától lett közügy. Az átszervezést közüggyé kellett tenni és a törvényszerű folyama­tot így tudtuk siettetni. Meg kel­lett magyarázni nemcsak a pa­rasztságnak, a különböző réte­geknek is, hogy miért személyes ügye minden embernek a mező- gazdaság szocializálása. Akkor ez sikerült. Ma más előjellel ugyan, de ha­sonló munka vár a pártszerve­zetekre. A tsz-ek megszilárdulása ugyanis szintén törvényszerű fo­lyamat: előbb, vagy utóbb fel­tétlenül bekövetkezik mindegyik Csakhogy éppen arról van szó hogy ezt — Hangversennyel egybekötött klub-megnyitót tartott a közel múltban az Alpári Gyula mun- kásőrszázad Bonyhádon, a cipő­gyár kultúrtermében. A nagy­sikerű hangversenyt a megyei munkásőr-fúvószenekar adta Vég- helyi Miklós vezényletével. a végbemenő változást, a megszilárdítás folyamatát meg kell gyorsítani. Az ötéves terv megvalósítható célkitűzései kívánják és felelős­ségérzetünk is parancsolja. Igaz, Tolna megyében a tsz-ek 70 százaléka jó és közepes, s mindössze 30 százaléka gyenge, erre azt is lehetne mondani, hogy az a 30 százalék majdcsak helyrevergődik. De nem mond­hatjuk, mert nem mindegy, hogy 1962-ben, vagy majd csak 1964- ben termi azt a határ, amit te­remnie kell. Nem mindegy ez a gyenge ter­melőszövetkezetekben élő csalá­doknak sem. akik várják a párt segítségét, és azoknak sem mind­egy, akik bérből, fizetésből él­nek, mert, hogy mást ne mond­junk, a piacok drágák és nyil­ván olcsóbbak lesznek, ha Tolna megyében a tsz-eknek nemcsak 70 százaléka, de 100 százaléka adja azt, amire a népgazdaság­nak gabonából, húsból, tejből, to­jásból szüksége van. Dr. Vigh Dezső, a Megyei Ta­nács VB elnökhelyettese, a ta­nácskozás résztvevői előtt össze­hasonlító számokat ismertetett. Ezek szerint a gyenge tsz-ek 100 holdra jutó áruértékesítése ke­nyérgabonából 58,2 mázsa, akkor, amikor a megye termelőszövet­kezeteié összesen 79.4 mázsa. Burgonyából a megye tsz-ei 80,3 mázsát adtak 100 holdanként, a gyenge tsz-ek csak 59.7 mázsát Tehéntejből az előbbiek 100 hol­danként 5493 litert, az utóbbiak mindössze 1605 litert. A megye termelőszövetkezetei hízósertés­ből 6,8 mázsával, búzából 0.9 má­zsával. árpából 1,4 mázsával, ku­koricából 3,2 mázsával, burgo­nyából 9.5 mázsával termeltek többet holdanként, mint a gyen­ge tsz-ek. Ide kívánkozik még, hogy az adottságok legtöbbször azonosak és mégis. Olykor eo-vm ássál szomszédos tsz-ek között ég és föld a különb- ség. Ez a néhány szám elegendő ah­hoz, hogy teljesen indokoltnak, lássuk a következőket: ..Párt- és tanácsi szerveink az eddigieknél is nawobb figyelemmel foglal­kozzanak azokkal a termelőszö­vetkezetekkel, amelyekben a po­litikai és szakmai vezetés nem ERDEI EMBEREK megfelelő, gazdálkodási színvo­naluk alacsony. Segítsék elő, hogy az elmaradottak mielőbb az átlagosan gazdálkodó termelő- szövetkezetek színvonalára emel­kedjenek.” (A mezőgazdaság helyzetéről és a további felada­tokról szóló párthatározatból.) E téren az első határozott lé­péseket a megyei vezetés, a párt- határozat szellemében megtette. Az április 14-én tartott tanács­kozás e munkálatok fontos ré­sze. A jelenlevők megállapodtak a patronálási munka színvo­nalasabbá tételében, haté­konyságának növelésében, s abban, hogy a gyenge tsz-ek megszilárdítását Tolna me­gyében társadalmi üggyé kell tenni. Mit mondott Daradics elvtárs? „A tsz-ekben sok az ellenőr, sok a látogató. Olyanok legyenek ezek, akik segítenek.” — S ezt így szó szerint kell érteni, így kell dolgoznunk. Nem az a jó se­gítés, amikor a patronálok a tsz- tagok helyett megkapálják a ku­koricát. Nem! Teremtsenek olyan helyzetet, hogy a szövetkezeti gazdák tudatában, a kalap alatt is — a fejekben — gyorsabban végbemenjen a változás. S ebben az állami gazdaságok, a jó és közepes termelőszövetke­zetek szakemberei mellett so­kat segíthet az értelmiség, főleg a falusi értelmiség. A pártszervezet hívja őket, és bízza meg őket feladatokkal, biz­tatás nélkül, a helyi körülmények elemzésével. A tanácskozás azért is fontos állomása a párthatározat által megkívánt megszilárdítási mun­kának, mert a részvevők ponto­san megszabták, hogy ki hol és mit segít. Hogyan segíti az erő­sebb a gyengét. Ha mindenütt sikerül megértetni a munka je- 1 égét és fontosságát, akkor az eredmény nem maradhat el. Sz. P. — Hallgat az idő ... Spekulál a nyavalyás, hogy merre fordul­jon. Essen, vagy kisüssön. Maga mit szól ehhez az időhöz?- Nem szólok semmit, úgysem válaszol... Ezzel a kis párbeszéddel kez­dődött a nap. A gemenci vadász- kastély udvarán hangzott el, úgy fél öt óra tájban. A vadőr nak — mondta őszintén — csak azért, mert... az orvosok ma­napság már nemigen törik ma­gukat személyvonaton ... Autón járnak ott ni, a műúton. Nálunk is a héten vett autót a körzeti doktor. Venne a többi is, de nem jut, nem kapnak rá kiutalást, mondja a fiam, hogy milyen ne­héz. Biztosan még a doktor úr sem kapott. — így van — hazudta Horváth .— magam is ez ügyben fáradoz­tam Pesten. A jövő hónapra ígér­ték. — Akkor szerencséje van! — kiáltotta az öreg. — Az én fiam már most beadta az igénylést, hogy mire jövőre végez, meg­kapja majd a Moszkvicsot... — Máris, bácsikám? Miből vesz a fia MoszkvicsQt? — Hát ezt — mosolyodott el az öreg a bajusza alatt — ezt még én veszem meg a fiamnak a dip­lomájához. Horváthnak leesett az álla. Ha nem látta volna a bajuszos öreg­ember becsületes arcát, azt hit­te volna, hogy rossz tréfát űznek vele. — Hol dolgozik bácsikám, hogy ilyen jól megy a soruk? — Itthon vagyok én — felelte az öreg, mert közben Mezőfalva határába ért velük a vonat — állatgondozó a termelőszövetke­zetben. Nézzen csak ki doktor úr, ezek a mi földjeink. Ebbe a nagy táblába a múlt héten kukoricát vetettünk. Látja, már dugja a fejét, eső kéne rá!... Az öreg szedelőzködött, ismét meggvúj tóttá a pipát és a kezét nyújtotta: — Hát, ha megengedi, doktor úr... az én fiam is orvos lesz.. Kerékgyártó János vagyok. — Szabó — mutatkozott be Horváth is. — dr. Szabó Zoltán... Még egyszer köszönöm, hogy nem engedett felkölteni, bácsikám! — Ha pedig megvásárolja az autót, ne szaladjon át a falun­kon, doktor úr. Jöjjön be hoz­zánk, van nekem jó borom is, meg aztán hátha otthon lesz a fiam is ... A fejébe nyomta a kalapját és fiatalos fürgeséggel leugrott a vonatról. Horváth utána nézett az abla­kon, szemmeltartotta, amíg az öreg el nem tűnt az állomás ki­járatánál és gondolkodott. Egyszer csak ráeszmélt arra. hogy milyen végzetes hibát kö­vethetett volna el... Riadtan te­kintett körül. Papp János most indul ellen­őrző kőrútjára. A kísérő a kö­csögszárítóhoz kötött póráz vé­gén türelmetlenkedik. A neve Hangos, kora: hat hónap, foglal­kozása: nyomozó, származása: fajtiszta hannoveri véreb. — A vadgazdaság egyik leg­újabb szerzeménye — mutat rá a barna, csupa ideg kutyára a vadőr, miközben a póráz szíját csuklójára csavarja. — Mostaná­ban mindig magammal viszem az erdőre, hogy hozzám szokjon. Hamarosan vaddisznót sebzünk a részére, hogy a vérnyomok kö­vetésében is kifinomodjanak ké­pességei. A szoktatúsi idő után egy-két napos vérnyomon, úgy­nevezett hideg csapán is meg kell találnia a sebzett vadat. Mielőtt elindulnánk, szinültig telik a stampedlis pohárka. — Sajnos a pálinkám elfogyott, csak skót whiskyvel szolgálha­tok — mondja mosolyogva Papp János, oldalra billentve a hasas üveget. — Külföldi vadászvendé­gek hozták ajándékba. A világosság még ólmosszür- ke, de a fákon látni, hogy egy­két igazi verőfónyes tavaszi nap után itt egyszerre minden zöld­be borul. Alig hagyjuk el a Forgótó part­ját, hazafelé tartókkal találko­zunk. Vadpásztorok Kiss György és Ifjú Mihály fúr csa foglalkozást űznek. Nagy ir tás szélén laknak, hosszú hasáb­fákból összerótt kunyhóban. In­nen indulnak ki esténként a cse- metéskertbe, ahol aztán egész éj­szaka ostort pattintgatva, vagy a fákra akasztott síndarabot kon­gatva őrködnek. Mindezt azért, hogy a szarvasokat és őzeket tá- vollartsák a csemetéktől, nehogy a fiatal hajtásokat lerágják. A Peti-tónál aztán szemügyre vesszük a ..garázdálkodókat” is. A távcső szálkeresztjében szür­ke vaddisznók, kecses őzek és szarvasok mozognak. Fejüket fel­felcsapva, a vadföld sarjadó lu­cernáját turkálják nedves orruk­kal. Szépek és értékesek. Mind­mind több száz, vagy ezer ne­mes valutát érő kincse a gemen­ci erdőnek. Róka vált át a tisztáson, de a puska csendben marad. — Vedlő bundája rr ->-n ér semmit. Meg nem ak: í zés­sel megriasztani a sz,. sokat. Messze is van, és itt sok kárt sem tud okozni, kevés az apró­vad. A róka itt Gemencben in­kább dísze az erdőnek — indo­kolja meg a vadőr, hogy a dup­lacsövűből nem repültek ki a helybenmarasztaló sőrétek. Hátat fordítunk a komának, a Duna-part felé vesszük utunkat. A nyiladék végén, a nagy víz szélén lakik Fehér Ferkó bácsi, a halász Csak rövid ideig kellett rá vár­ni. Vállán törpeharcsától, meg csukától roskadozó szákkal, han­gos jóreggelttel tér vissza. A szák tartalma lehet vagy húsz kiló. — Ma elég szépen akadt a var­sába — mondja, miközben a bár­kába borítja a halakat és a vízre löki azt. A telepes rádión meghallgat­juk a hatórás híreket, azután a halász kimér egy főzetre való halat a vadásznak, merthogy ide­haza vannak a gyerekek a nagy­kovácsi nevelőotthonból szünetre, és délben halászlét szeretnének enni. Az erdész A Dunántúl min­den részébe eljut­nak a Szekszárdi Faipari Vállalat -Duna-« báromajtós fényezett szekré­nyei. Képünkön Keszthelyi Ferenc az »utolsó simí­tásokat-« végzi a szekrényen, az aj­tókat illeszti he­lyükre. fiatal, húszéves ember. Nagyon hiányzik neki a társaság. Ezen az estén is egy kis szomszédolás­ra jött át, meg egy ultipartira. Most végezte el a soproni isko­lát, első évét tölti szolgálatban. Tele reményekkel, munkakedv­vel. Panaszra is volna oka, de inkább azon töri a fejét, hogyan oldja meg ő maga. — Leghamarabb egy telepes rádiót kell szereznem, mert ma­napság nem lehet úgy élni, hogy az ember ne tudja, mi történik körülötte a nagyvilágban. Aztán valahogy azt kell elérnem, hogy az újságot rendszeresen megkap­jam. — Nemsokára teljesen beren­dezkedem az új erdészházban és akkor Bajáról idehozom a köny­veimet, mert „ők” nagyon hiá­nyoznak. Egyszerű erdei emberek. Csen­des, különös világ az övéké. De a rádió, a telefon, meg a csatto­gó erdei kis vonat közéjük is elvitte a mát. — Megmondtam, hogy orvos vagyok. Oh, én marha! Csak még az hiányzott, hogy a régi nevem is elköpjem és csodálkozhatnék, ha Erdőslakon az első rendőr a vállamra tenné a kezét. Ijedten nézte az alvó utasokat. Erősebben vert a szíve és hirte­len kiszáradt a torka. Attól félt, hogy valaki leolvassa arcáról gondolatait. — Az első és az utolsó eset volt! Átestem a keresztségen, s tanultam belőle. Átmenetileg va­gyok csak képügynök, amíg Ma­gyarországon tartózkodom. Nem kellett volna most sem ilyen büszkének lennem. Hogy is mondta Rose? Nyitott szem, csu­kott száj... Igaza volt. (Folytatjuk) Lassú, óvatos mozdu­lattal törli szemüvegé­ről a rászállott fűrész­port a Szekszárdi Ken­dergyár főgépésze, Kéri Gyula. — Igen, én vagyok a főgépész — mondja, és várja, hogy kérdezzem, mert kevés szavú em­ber. Nem híve a nagy szavaknak, a tettek em­bere. S bizonyítja ezt a gyárban sok minden. Talán a legfontosab­bak egyike: a fögépész- nek jut ideje arra, hogy pozdorjalemezből író­asztalokat készítsen. — Az a jó — mondja —, ha a tmk-dolgozó­I nak, így a főgépésznek A mindenes főgépész is, kevés a munkája. Akkor megy a verkli, akkor nincs hiba. Mert ha sokat vagyunk a gyárban, a gépek körül, az baj, s akkor tépi a haját a művezető, hogy megint le kell ezzel, meg azzal a géppel állni. — Azt tartjuk — vá­laszolja egyik kérdé­sünkre —, hogy meg­előzni kell a bajt. S mi ezt tesszük. Mert lehet ekkor is segíteni, ha például leég egy motor, vagy felmelegszik egy csapágy, lehet, de ez költségesebb, megelőzni viszont percek munká­jába kerül, fillérekért. Szeretni kell a gépet. S ahogy kérdezgetem munkájáról, egy igazi gyári ezermestert isme­rek meg. Hulladék poz­dorjalemezből és elnyűtt tilólapátokból készít ki­tűnő minőségű, szép író­asztalokat. Rádiót, vil­lanyt szerel. Ha kell, tűzi kovács-munkát vé­gez. Kézimunkázni, varr­ni is tud. És kiválóan javítja a gyári gépeket. Fiatal ember, alig túl a három X-en. ötven­négyben, mint villany- szerelő kezdte a gyár­ban a munkát, s nagy szaktudása hamar főgé- pészi rangra emelte. S bizonyára, ahogy eddig nem csalódtak munká­jában, a jövőben is így lesz, s jut ideje a főgé­pésznek arra, hogy mun­kaidejében ne csak a gépek javításával fog­lalkozzék. hanem olyan dologgal is, amely ,.r.em vág a profilba", mert ez jelzi azt: jó munkát végez. — Pj —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents