Tolna Megyei Népújság, 1962. március (12. évfolyam, 50-76. szám)

1962-03-13 / 60. szám

‘ 1962. március 13,

TOLVA MEGYEI NÉPÚJSÁG

Nincs nap, hogy valaki meg ne látogatna...

— - Összeforrot Iság, harciasság és pagy emberszereíet. Ez jellemzi rajainkat, melyek legtöbbször egy-egy község rnunkásőrei- ből tevődnek össze. A kívülállók szeretik őket. Elismeréssel beszélnek róluk. Legutób Pincehelyen történt egy eset, amelyet feljegyezhetünk a század történelmének aranykönyvébe.

Lukács Sándor, a tamási Gőgös Ignác munkásőrszázad parancsnoka csak vázlatosan mondja el, mi történt Pincehelyen. Negyed órán belül a helyszínen mindenre fény derült.

„Alost is közénk tartozik“

Magyari Márton, a község párttitkára a raj egyik legidősebb tagja kezdi a történetet:

— Riadóztattak bennünket. Veszélyes eset volt. Tudtuk, hogy annál, akit el kell fognunk, fegyver van. Sikeresen megúsztuk a hadműveletet. Sebesülés, haláleset nem történt. Mégis megesett a baj. Rajunk egyik tagja, Lábszki János, amikor hazafelé jöttünk, hirtelen, rosszul lett.

Agytrombózist kapott, Megbénult a bal oldala. Úgy vittük haza.

Noé Imre veszi át a szót.

— Nyolc gyermek apja. Jöttek a téli hónapok. Nem hagyhattuk magára a családot. Kará- di elvtárs egyszer észrevette, hogy kevés fa van az udvarukban. Kiképzés után megemlítette a rajnak. Gyorsan határoztunk. A következő vasárnap reggelén az egész raj az erdőbe indult. Fejszével csákánnyal, ásóval, lapáttal. Másfél kocsira való tüskét termeltünk ki és hasogattunk szét. Még aznap haza is szállítottuk. Ez volt a raj első társadalmi munkája. Ezáltal még jobban nőtt a falu előtt a raj tekintetve. Itt belül meleg szív dobog. Érti? Ezt itt ma mindenki tudja. Szerető, meleg szív. öt ma is úgy számítjuk, hogy közénk tartozik.

Karádi István folytatja.

— ötvenhat előtt bizalmatlanok voltunk hozzá. A nehéz napokban állt mellénk. Felvettük a pártba. Munkásőr lett. Hogy miért szerettük meg? Mert mindig pontosan eljárt a foglalkozásokra. A munka nehezét vállalta. Soha semmire nem mondta azt, hogy nem csinálom.

„Nem vagyok egyedül”

A beteg nagy, barna szemei melegen fénylenek a megható- dottságtól, amikor társairól beszél.

— Agyhoz vagyok kötve. Napközben iskolába mennek a gyerekek, s az asszony dolgozni jár. Nehezen bírom a magányt. Gyen gülnek az idegeim. Egy szerencsém van: nincs olyan nap, hogy valaki meg ne látogatna a raj tagjai közül. Márton bácsi, a párttitkár például hetente két- szer-háromszor is benéz. Járt itt többször a járási és a megyei parancsnokom is. Most legutóbb magukra vállalták, hogv elintézik meglehetősen bonyolult rokkantsági nyugdíjam ügyét. Tudja mit jelent ez a melegség, a barátság, az igazi önzetlen elv- társiasság? Ilyen mél;—i, ahogv én érzem, nem tudhatja. A raj tagjai: testvéreim. Nem vér szerinti testvéreim. Többek annál. Vérszerinti testvérek gvakran megsértik, bántják egymást. Mi mindig azon munkálkodunk, hogv segítsünk elvmáson. Hoov tökéletesebbé, jobbá formálódjunk.

Lábszki Jánosnéval a napközi otthon konyháján találkoztunk. Amikor a férje szóba kerül, megtelik a szeme könnyel.

— Látták volna, amikor egészséges volt. Százhúsz kilót nyomott. Nem ismert fáradságot. Hogy mi a véleményem a rajról? Nagyszerű emberek! Bevallom őszintén, amikor a férjem közéjük állt, és még nem ismertem őket, kissé féltem. Tudja, hogy van az! Az ismeretlentől, az újtól néha tart az ember. Most már tudom: jó helyre ment. Most már értem, miért szerette úgy a raját Azért, mert a raj tagjaitól már akkor is. amikor még egészséges volt, sok szeretetet kaoott. A raj volt a második családja. Hét gyermekem jár az általános iskolába. Itt kapnak enni a napköziben. Én is itt dolgozom. Munkához jutottam. Ez volt az első, a leggyorsabb segítségnyújtás számunkra. Nem vagyunk egyedül. A megosztott fájdalmat könnyebb elviselni.

H. T.

A társadalmi munka után a raj pihenőt tart.

WW 'JWWSAWVWWWWWWWVWWWVW

Jl1(h félmillió kilóméttó —

30 000 emlrejélet

Egy mentős három évtizedének mérlege

Gazdasági jegyzetek :

VILLA-ÜGY

A pecsenyesütő villa hiánycikk. Pedig országosan kevés kell belőle. Ha a legoptimálisabb számítást vesszük, akkor is az éves szükséglet nem több tízezer darabnál. Tehát nagyipari módon ezt a mennyiséget nem érdemes gyártani. Marad egy másik megoldás: kiskapacitású vállalatokra bízzák a munkát.

De a kiskapacitású vállalatok ezt a munkát nem fogadják el, mert a munka gonddal jár — anyagbeszerzés, értékesítés, a termelés átszervezése, stb. — inkább e helyett elutasítják az illetékes

iparhatóság indítványát, és marad a lakosság pecsenyesütő villa nélkül.

Igaz, ez a villa-ügy nem akadályozója a szocializmus építésének, mert azt a húst meg lehet közönséges étkező villával is forgatni. No, de sok ilyen apró áru nincs — hasonló ok miatt. És a sok apró bosszúság — mert végeredményben az — azt a látszatot kelti, hogy iparunk termelése rossz, termelési szerkezete szűk körű — pedig ennek pontosan az ellenkezője lenne az igaz, ha néhány vezető nem érezné púpnak az ilyen villa-ügyeket.

A jobb meg a bal kéz

Furcsa dolog ez az anyagrendelési história. Tulajdonképpen csak akkor válik furcsává, ha a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal. Mert nagyon sok esetben ez történik. Lássunk egy példát:

Vegyünk alapul egy konfekciós ruhát gyártó vállalatot. Az anyag rendelést fél évvel előbb le kell adni, hogy a készletező vállalatok a várható igényt ki tudják elégíteni, igazságosan osszák el a meglévő, feldolgozásra váró anyagot. Ez eddig rendjén is volna. De, ha tekintetbe vesszük, hogy esetünkben is ugyanaz a cég foglalkozik az anyagbiztosítással, mint amelyik a terv jóváhagyásával, akkor válik a dolog furcsává. Arról van szó, hogy a vállalat

megrendelte a múlt év derekán* az az évi bázishoz viszonyítva a várható anyagszükségletet 1962- ben, de közben ugyanaz a cég más főosztálya módosította, csökkentette a vállalat tervét. Tehát a tervcsökkenés, a bázishoz viszonyítva, ha tíz százalékos, akkor tíz százalékkal kevesebb anyagra van szükség, esetünkben ez egymillió forint. Most, ha a vállalat nem veszi át az anyagot, kötbérezik, súlyos tízezreket kell fizetnie, ami végeredményben kihatással van a nyereségre, a forintterv teljesítésére. Rosszul jár a vállalat, de nem jár jobban az az irányító felső gazdasági szerv sem, amelyeknél nem tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a bal. ___________________ - Pj Rövid

esen járási avat

A szekszárdi járásnak nincs járási művelődési háza, a szekszárdinak működése ugyanis kizárólag a város területére, illetve annak kültelkeire korlátozódik. Járási művelődési ház létesítése a szekszárdi járásban is elodázhatatlan feladat. A választás alapos megfontolás után Decs- re esett, amely nemcsak a járás egyik legnagyobb községe — ötezer lakosa van —, hanem egyszersmind a néprajzban rendkívül gazdag Sárköz központja is. Éppen ebből a helyzetből adódik a feladat is, amely két alapvető részre bontható.

Biztosítani kell a járás területén működő művelődési otthonok szakmai, eszmei irányítását, támogatását. Másrészt, mint g Sárköz központjában működő

művelődési házat Decs

1 művelődési háznak nagyon fontos feladata a népi hagyományok gyűjtése, és ápolása, a sárközi kultúra megőrzése és továbbfejlesztése.

A járási művelődési' ház március elsején alakult, de a tulajdonképpeni megnyitóra majd április 15-én kerül sor ünnepélyes keretek között: itt tartják meg a Mátai Antal kulturális sereg- szemle járási bemutatóját. Addig különböző tatarozási munkákat végeznek a művelődés! ház épületében és a szervezeti keretek kialakítása folyik. A művelődési ház máris rendkívül értékes támogatást kapott a községi szervektől, a többi között g községi tanács húszezer forintot juttatott az új művelődési intézménynek a községfejlesztési alapból.

Diófási Imrét Szekszúrdon is, ele az egész megyében is kevés embernek kell bemutatni. Nemcsak öles termetéről ismerik fel mindenütt, hanem — ami ennél azért előb'orevaló — a munkája tette ismertté és tegyük hozzá: megbecsültté.

Az átlagos életkor kitolódott, így Diófási Imrét az 5S évével joggal nevezhetjük fiatal embernek, életpályája azonban lezárult, s a mérleg, amit 32 esztendős szolgálata mutat, tiszteletre méltó. Mert ennyi időt töltött az egészségügy szolgálatában, ennyi ideig vezette mentőautóját a megyében, s volt Öt olyan esztendeje is, amikor teljesen egyedül dolgozott. Tegyük hozzá: a harminckét esztendőt egyetlen munkahelyen töltötte, ami bizony olyan nagy dolog, hogy ezzel a teljesítményével egyedül áll az országban!

Ha az utcán meghalljuk a mentőautó szirénáját, önkéntelenül is összerezzenünk. Diófási Imre több mint három évtizedig szirénázott a megye útjain, betegeket szállított, s életmentő munkájával a családok ezreiben keltett reménységet.

— A jó mentősnek, aki igazán meg akart felelni hivatásának,

— emlékezik vissza Imre bácsi

— nem volt elég, ha csak az autóját tudta elvezetni. Húsz. harminc évvel ezelőtt a megye orvosi ellátottsága is rossz volt, a mentősnek legalább annyit kellett tudnia, hona súlyos betegével eh rje a kórházat. így aztán én is kitanultam sok mindent, az

elsősegélynyújtást, kötözz it, s mindent, ami betegszállítás közben előfordulhat.

— Hasznát is vettem, — folytatja — mert ha jól összeszámolom. az elmúlt harminckét esztendő alatt legalább 30 0Q0 beteget szállítottam, s ezalatt bizony meglettem vagy másfélmillió kilométert.

Mi pedig tegyük hozzá, hogy ez olyan távolság, mintha kétszer megtette volna az utat a Holdig és vissza. De ami ennél is fontosabb, emberek életét mentette meg, s ma bizony akármerre mehet a megyében, mindenütt talál valakit, aki tőle kapta az elsősegélyt, akit ő vitt el a kórházba.

— Ha a múltban el is maradt,

a felszabadulás után megkaptam az elismerést is, — folytatja Dió- <si Imre — ami már csak azért is jólesett, mert a munkám megbecsülését láttam benne. Nyolcszor kaptam meg a sztahanovista címet, készer lettem a szakma kiváló dolgozója. De az én mentős munkám sajnos befejeződött. Harminckét évi szolgálat után le kellett szállnom a kocsiról, s a szívbajom miatt nyugdíjba kerültem.

Magától kínálkozik a szójáték: a jó szive miatt került kényszernyugdíjba, hisz egész életében másokon segített, a mások egészségéért dolgozott. De valóban büszke lehet arra, hogy szerte a megyében, mindenütt szeretettel, megbecsüléssel emlegetik, hisz a legfontosabbat tette az életben, embertársain segített.

(i)

I.

EGY BECSI MULATÓBAN

Az este és az éjszaka között elmosódott az átmenet. A sötétség észrevétlenül telepedett rá a városra. Sűrű köd gomolygott a házak felett, amely elől sietve zárkóztak be az emberek. A gyéren világított utcák tompán fénylő aszfaltján a járművek csak lépésben közlekedhettek; behatolt a köd minden zúgba, az átláthatatlan, opálszerű szürkeséget az üzletek színes neonreklámjai sem törték meg. A fojtogató, nehéz pára hideg közegként töltötte ki az épületek közötti térséget. A hőmérő higanyszála rohamosan süllyedt, estére már dermesztővé vált a hideg: az Alpok felől újabb fagyhullém sepert végig a tájon, csontkeménnyé fagyott a föld. Olykor szél rázta meg az útmenti fákat, amelyeknek ágairól — mintha apró karácsonyi ezüstcsengettyűk muzsikáltak volna — zizegve, csillogva hullt alá a zúzmara.

Karácsony másnapja volt. Becs, az osztrák főváros zajosan élte a maga vlléevá-ost éleiét. A fontos nemzetközi útvonalak, Kelet és

Nyugat vasúti csomópontjára, a főpályaudvarra egymás után érkeztek a tartományokból a hosszú szerelvények, amelyele ontották a fővárosba igyekvő turistákat, külföldieket, munkásokat és jólöltözött úriembereket.

— Vonat érkezik Salzburgból... Grazból... Linzből... — ismételte szüntelen a hangosbemondó, miközben a pályaudvar előtti téren hullámzott az embertömeg. A villamosok, autóbuszok, és a tovasuhanó taxik körforgalma egy percre sem szünetelt, sőt megélénkült, ha a megafon újabb vonat érkezését jelezte. Az állomás előtt egymást érték a kocsik: lótás-futás mindenütt, kiabálás, zavaros lárma, amelybe német, angol, francia szavak vegyültek. Mindenki rohant, az emberek sietve húzódtak be a hideg elől a jólfűtött szállodákba, meleg lakásokba, pára- és alkoholgőzös vendéglőkbe, ahol dermedt ujjaikat kéjesen melengethették a forró teáscsésze oldalán.

Este, nem sokkal hét óra után magas, barna férfi telepedett le a Royal-kávéház egyik sarokasz- f-Jánál: Szürke, egysoros öltönv' v’ 'oT. r '■'cl.uvPr’"1!T.l r^sssziro ki- rítt a törzsvendégek közül, akik

többnyire sötét ruhában ültek az asztaloknál.

Amikor belépett, fekete, csontkeretes szemüvegét pára lepte be: zsebkendőjével gondosan megtörölte. Testtartása és mozdulatai, amikor szemüvegét ismét feltette, elárulták, hogy keres valakit. Pár pillanatig mozdulatlanul állt az ajtóban és csalódottan hordta körbe tekintetét a színes lampionokkal díszítet termen.

A kávézó vendégserege sokféle nemzetiségű emberből tevődött össze: bécsiek, tiroli sportolók, vékonypénzű, disszidens magyarok, kéteshírű nők, amerikai és nyugatnémet turisták iddogáltak és hangosan beszélgettek az asztaloknál. Bábeli hangzavar volt, amelyben a tiroli sportolók vitték a prímet. Feltehetően a második pohárnál, a jókedv poharánál tartottak már, mert egymást biztatva múlták felül énekükkel az agyonsanyargatott Wurlitzert, amely talán századszor recsegte el ezen a napon a népszerű slágert:

„Ich liebe dich...”

Az amerikai turisták asztala mellett élem.edett korú. ."--hajú

(Folytatás a 4. oldalon.)