Tolna Megyei Népújság, 1962. március (12. évfolyam, 50-76. szám)
1962-03-11 / 59. szám
. Ja ODALMI MELLÉKLETE ★ - - ........................................................................ t ört (mi A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG JEGYZET A z emberek úgy határoztak, ^ hogy nem dolgoznak tovább együtt Gebei Mihállyal. — Bennünket ne nógasson állandóan — zsörtölődött Fábi Péter — van magunkhoz való eszünk, tudjuk mi a jó és mi a rossz. Különben is, amit csinál, az már abszurdum. Nem vagyunk mi gyerekek, s a szemünket sem lehet befogni... Gebei magábaroskadtan ült az asztal mellett Az első ijedtségen túl volt, s most arról gondolkozott, hogy aránylag olcsón úszta meg az egészet. Mást jósoltak neki, szidást, s volt, aki a háta mögött még verésről is beszélt. Érezte, szólni kellene, legalább mentegetőzni, vagy valamit mondani, de aztán leintette magát. — Minek mosakodjak? — szigorodott benne daccá a gondolat. — Ezeknek, ezek előtt? Még azt hinnék, belátom: nem jól csináltam a dolgomat. Pedig jól, és háromszor is jól. A hátsó padsorból alacsony, piros ember emelkedett fel. Arcán a kikívánkozó gondolat türelmetlenségével tekintett körül a szobában, a hajába túrt, az első szón gondolkozott. — Jót szeretnék mondani — szólt végül —, de nem megy. Az igaz, hogy Gebei Mihály együtt kezdett velünk. Az is, hogy akkor egészen más volt... Nem folytatta, leült. Megbolydult a terem. Hangok innen is, onnan is. Gebei kényelmetlenül érezte magát, segítségért kutatott a szemével, hívni akart valakit, aki mellette szólna. De csak lehurrogó kiabálás, sistergő harag áradt az emberekből. Senki sem tudott volna kiigazodni a szavak kaval- kádjából. Csak egyetlen biztos fogódzó volt a hangzavarban: Gebeinek mennie kell. Elveszítette a türelmét. A fejét forróság futotta el, ingerülten ugrott fel. — Nekem nincs mondanivalóm — kiáltotta bele a zsibon- gásba — csak annyi, hogy mást vártam maguktól! Addig jó voltam, míg összecsapott fejük felett a baj, amíg az adósságokat nyögtük, amíg mindenkit idecsalogattunk, amíg... A felfokozott indulat belefojtotta a többit. Hirtelen mozdulattal összekapta az asztalról a kiteregetett papírokat s öles lépésekkel elrohant. Csak az ajtó- csapódást hallották a többiek. • A falu szélén állt meg. Nem is nézte hova, lehuppant a körgát töltésére, s üres tekintettel bámulta a háztetőkről vékony erekben csordogáló hóiét. Süket csend ült körülötte, csak a kutyák fújták felháborodott dalukat. — Tavaszodik — ugrott agyába a gondolat, s hogy ne legyen teljesen egyedül, belekapaszkodott a majdnem értelmetlen foszlányba. Még ízlelgette is magában, csakhogy ne kelljen arra emlékezni, ami történt. — Eh — legyintett mérgesen f—, minek emésztem magam. Akkor se kellett volna egy lépést se tennem...! Tudhattam volna: ezek nem tartanak engem semminek, azért kellek nekik, hogy legyen kivel takarózniuk, legyen, aki tartsa a hátát. Vezetés? Inkább kondásnak kellett volna lenni, s nem magyarázni. B osszúsan felkacagott. A szél felkapta a hangokat S elsodorta a falu felé. Az utcán út# kúszott végig a kacagás, mint egy gúnyfolyó, de semmit sem hagyott maga után, még mosza- tot sem. Elült, mint ahogy elül minden, arrn-rk csak vélni lehet az igazságát. — Élni és élni hagyni, ez az én programom — emlékezett visz- sza két évvel ezelőttre. — Aranybányát csinálunk ebből a földből, ha rám hallgatnak. De csak rám hallgassanak — hangsúlyozta különös nyomatékkai... Fábi Péternek már akkor sem tetszett. — Én azt mondom, — vagyis inkább úgy mondanám, mindnyájunkra hallgassunk. Ki-ki tegye hozzá valamihez a magáét, mert egy embernek még esze sem lehet annyi, hogy felérjen százzal. Lehurrogták. Gebei a győzelmet le sem tagadhatta, s ettől kezdve így gondolkozott. — Az a vén trottyos. Azt hiszi, neki áll a világ De majd én megfogom az öreget. Nem lesz pardon. Különben is ne beszéljen az olyan ember, akivel annyi baj volt, mint vele. Hiszen majdnem úgy kellett levágni a kötélről, amikor aláírt. S most akar okoskodni? E bbe bele is nyugodott. Abba is, hogy senki sem szólt neki azért, amit az öreg Fábival csinált. Akkor sem sokat szóltak, amikor az első levél elment a szövetkezetből. — Elnök akar ott lenni mindenki — válaszolta, mikor behívatták— de dolgozni, azt nem. — Persze, azért lehetnél kíméletesebb is, körültekintőbb — korholták — s kisebb hangot is használhatnál, amikor az emberekkel beszélsz. Meg aztán az emberséget is másként mérhetnéd. Nemcsak a vezetőt, de a tagot is embernek kell, hogy tartsad, elvégre azért rajtuk áll, vagy bukik minden. Mosolygott magában, az arcán még egy kis gúny is átfutott. — Könnyen beszéltek ti, nem vagytok köztük. Nem is tudjátok, mit kell nekem talpalnom azért, hogy valamit elérjek. Küszködni, veszekedni, marakodni azzal a sok értetlennel. • — Nem és nem — makacsolta meg magát Lánci Sándor az esti megbeszélésen. — Arra a földre nem eresztem még rá a gépet. Összevágja, s nem lesz belőle semmi. Három év múlva is nyöghetjük. Kinevette, s oktatólag, mintha könyvből olvasta volna, úgy mondta: — Pedig azt csinálni kell. Ha már az őszön ellazsálták, akkor most kell korán jól felszántani. A napraforgónak majdnem mindegy. Kicsit göröngyös lesz, de majd szétverik az asszonyok ... Másnap kiment, de senkit sem talált a kijelölt táblában. — Az istenit — szitkozódott, ahogy Láncival találkozott — hát hiába beszélek én magának? Az én szavam semmit sem ér, csak mennek a maguk feje után? Lánci felvetette a fejét. Dühösen vágott vissza: — Nem csinálok kulimászt abból a földből. Én már harminc éve gazdálkodom, ilyet nem teszek. Ha nem tetszik, küldjön el. Különben is este akartam menni, hogy adjon papírt, én itt nem maradok, megyek a fiam után Pestre... G ebeiben forrt a méreg. Egész nap nem tudott másra gondolni, csak arra. Lánci packázni akar vele. Azért nem hallgat rá. mert azt akarja bebizonyítani, hogy jobban tud gazdálkodni, többet ért a földhöz, mint ő, aki tanulta, aki évekig gürcölt azért a diplomáért. Megkeseredett a szájában a vacsora, úgy hagyta ott, ahogy megkóstolta. — Egye meg a fene ezt az egész világot, minek is vállaltam el, miért hagytam magam beugratni ebbe az elnökösdibe. * — Jól adják — röhögött bele szomszédja arcába. — Még hogy ne járjak ide, ne igyák meg egy fröccsöt, ne találkozzam a cimboráimmal. s főleg ne piszkáljam a lányokat. — Na hallod, Misikém — így a lenevetett szomszéd — te aztán jól kifogtad magadnak. Jó, hogy azt elő nem írják, hol lakjál, vagy ki nem költöztetnek az istállóba. Italosak voltak. Ilyenkor nincs gátlás. Feloldódik a tartózkodás, szabadossá, kötetlenné válik minden. Ami értéktelen az emberben, az észrevehetetlenül értékké magasodik, s értéktelenné ala- csonyodik a nemes és szép — Jó, hogy ide nem hivatják magukat — folytatta az előbbi gondolatmenetet a házigazda — s nem kívánják, hogy pertut igyunk velük, mint a nótában a dinnyecsősszel. Gebei jót nevetett a szellemességen, s bizalmasan hajolt a barátjához. — A múltkor kis híján ráfizettem. A vén Túri, tudod, akivel annyi bajunk volt régen, majdnem ott kapott a lányánál. Alig tudtam kivergődni. Egyéb se hiányzott volna még nekem, minthogy a nyakamba varr ja a lányt, aki ugyan arra jó, de másra ... Már engedjen még á'világ: — Nem javulsz öregem — veregette meg a vállát a házigazda nevetve. — Hiába, a bőrödből te sem tudsz kibújni, bárhogy is akarsz. — Akar a fene — közönséges- Icedett a részegek gátlástalan hangján Gebei —, én csak maradok a réginek. Nincsenek még csak kívánságaim sem. Azaz hogy — tétovázott — egyetlen kívánságba tömörül össze nálam minden. Élni akarok — kiáltotta, s tántorogva felugrott. A házigazda elismerően bólogatott * A zon a hajnalon Túri Imre ” a szokottnál korábban ébredt. — Mi szöszmötöl odakint — gondolkodott félálmosan —, a lány kelt volna már fel? Megnézem. Magára terítette a. kabátot, s úgy gatyában lépett ki az ajtón, Meghökkent. A kapuban ott állt Gebei, szemmel láthatóan részeg volt, s belül a lánya. Csak a küszöb volt közöttük, de ahogy az öreg megítélte, álltak már közelebb is egymáshoz. Gebei, ahogy meglátta az őre- get, előbb nyelt, aztán mosolyt erőltetett az arcára: — Magáért jöttem volna, Imre bátyám — vágta ki magát a závarból. S hogy a lány elpirult még inkább megért benne a szándék: leszerelni az öreg gyanúját. — Tudja, már a hét elején említettem, el kell mennie Peresre... Túri Imre nem nagyon hitt. de azért elindult. S este, amikor hazajött megverte a lányát. * P gészen fel fázott a nedves *■ földön. Észre sem vette, hogy kezében galacsínná gyúródott és egészen megkeményedett a sár, amit nem is tudja mikor markolt fel. Határozottan mér ges volt. — Még hogy nem dolgoznak velem — diinnyögött. — Majd sírtok még utánam. Felugrott, megrázta magát, mint az ázott kutya, legyintett, s megnyújtott léptekkel elindult a körgát hosszában, kifelé a faluból. \ Szolnoki István vita rendkívül élénk. Amire még sohasem volt példa, mindenki felszólalt, | legtöbben kétszer, háromszor is. I Az élénkség oka, hogy a tanuló- csoport a XXII. kongresszus anyagát tanulmányozva, ezen a megbeszélésen éppen az össznépi állam létrejöttének kérdésével, és azzal foglalkozott, hogyan alakul az osztályszövetség a proletárdiktatúra utolsó, az össznépi állam létrejöttének, kialakulásának első időszakában. Ez igy meglehetősen száraznak tűnik, de a vita során korántsem volt az. Ez a kis csoport, azt hiszem, megfelelt cseppnek a tengerben, s ami itt elhangzott, elhangzik másutt is, s ami itt- gondot okozott, feltétlenül gond másutt. Egyrészt értelmezésekről van szó, de gondolom, méginkább arról, hogy hajlamosak vagyunk sokszor szólamokban gondolkodni, s elavult formákhoz ragaszkodni akkor is, amikor a tartalom. már rég megváltozott. A vita végül is abban csúcsosodott ki, . kit, hogya.n ítéljünk meg. Az az első perctől kezdve viiá gos volt, hogy mindenkit elsősor', ban végzett munkája szerint kell elbírálni, mindenki annyi megbecsülést érdemel, amennyit munkájával a maga számára kivívott. Nyomban elhangzott azonban az a bizonyos de... — ...de már csak nem kívánják azt tőlem, hogy jóbarátságban legyek X-szel, aki... Ha. már együtt kell dolgoznunk, üs-c kő, most legalább dolgozik ő . de becsülni? Elnézést kérek, ezt ne várja tőlem senki. Egy másik vélemény: — Itt kérem egyenlő mindenki, így is. meg úgy is. Elég volt a múlt hánytorgatásából, meg abból is, hogy lessük, ki mit mond. Ugyanannak az államnak a polgárai vagyunk, egy osztály most már mindenki, mert mindenki dolgozik, kizsákmányolok nincsenek. Szándékosan választottam két szélsőséges példát. Talán azért is, mert néha hajlandók vagyunk szélsőségekben gondolkozni, de főleg azért, mert ezek a példák jobban segítenek rávilágítani, mennyiben nem igaz az egyik szemlélet, és a másik, s talán azt is segítenek megtalálnom, merre is van az igazság. Az a nézet, hogy kutassuk csak, kinek mi volt az apja, vagy nagyapja, nyilvánvalóan helytelen. Az idők folyamán mindenkinek módjában állt bebizonyítania hová tartozik. Voltak nagy vízválasztók is, amikor az emberek színt vallani kényszerültek. S rengeteg volt az alkalom arra is, hogy tudatosan így, vagy úgy cselekedjék valaki: ne csak sodortassa magát az eseményekké'. Es ha valaki helytállt a köny- nyü és nehéz időkben egyaránt és ha helytáll ma azzal, hogy becsülettel dolgozik önmaga és a társadalom boldogulásán: ha a társadalmi életből nem rekeszti ki magát, hanem részesévé kívánkozik a nagy építő folyamatnak; nem lehet kétséges, ez az ember együtt halad velünk: ez az ember beletartozik a nép fogalomkörébe; ö a szocialista társadalom megbecsülést érdemiéi tagja. Szentté persze senkit sein kell avatni, de igazságtalanság olyasvalamiből kirekeszteni bárkit, amelyért becsülettel megdolgozott A legfőbb értékmérő tehát a munka, s ezt egészítik ki a többi mértékek, amelyek figyelembevételével el lehet dönteni, ez az ember mennyit, ér a társadalom javára. No, de azt jelenti-e ez, hogy most már mindenkit öleljünk keblünkre? Szó sincs róla. 'Ä törvények előtt mindenki egyenlő, senkit, bántódás nem érhet, ha nem szegi meg az állam törvényeit és senkit sem véd semmiféle hatalom-, ha szembekerül a nép által szentesített jogszabályokkal. Mindenki annyi megbecsülést érdemel a társadalomtól, amennyi megbecsülést tai úsított a társadalom iránt mindennapi magatartásában. Kirekesztetik a becsületes emberek sorából az élősdi törekvésüeket, a napi apókat, a törvénysértőket, akik zavarják és akadályozzák népünk munkáját, hangulatát, a zavarosban halászókat, a zűrzavarra spekulálókat, a becsteleneket, akik nem ismerték fel, hogy nálunk csak a dolgozó embernek van lét- jogosultsága, akik a rosszemlékű múlt visszakozására spekulálnak. S nagyon téved az, aki múlt- ■yak, tekinti csupán a munkásosz. tály vezető szerepét, de legjobban azok tévednek, akik azt hiszik, hogy most már be fog következni a különböző eszmék, világnézetek ■valamiféle egymás nyakába borulása, hogy jön az eszmei egyenlőség — következésképp zűrzavar — időszaka. A beszélgetésből végül is azt a tanulságot vonták le, hogy amelyik ember egyetért velünk nagy célkitűzéseink megvalósításának fontosságában, ezen munkálkodik is, feladatait becsülettel ellátja, az közénk tartozik, annak köztünk a helye. Mind a gyanakvás légköre, mind pedig az elvtelen mindentelnézés és mindent- tudomásulvétel óhaja helytelen, s idegen attól, aminek megvalósításán társadalmunk munkálkodik. LETENYEI GYÖRGY BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS: Tavaszi ébredés Beborultak már a mezők tavaszi felhők árnyaival, a mag a mélybe esett, friss eke hasogatta útját, fényes acél, részeg rigók röppentek az égre, a boldog öröm mámorát fütyörészték. Teherbe esett a világ, fű, fa, állatok, a százszorszépek bimbói kifakadtak, csintalan csobogással a patak kilépett gyep-part öléből, kócos füzek zöld-bársonyos árnyán friss mézet csurrantott szeretők ajkára a csók. Tótágast áll bennem is a mindent-beborító érzés: élni — ölelni! Szép tanya-házzá tenni a földet, mákvetéssel pipaccsal beszegve, olvadóbbá tenni az olvaszthatatlant széppé a rútat, romlatlanná a romlót. Beborultak már a mezők tavaszi felhők árnyaival, millió éve így dübörög a tavaszi rög, így szánt az eke, így hull a mag . s így szaporodnak az élők.
