Tolna Megyei Népújság, 1962. március (12. évfolyam, 50-76. szám)

1962-03-06 / 54. szám

4 ÍOLNÁ iWEGtri NÉPÜJS.ÍB 1962. március 3; Hitbuzgalom és paprikáscsirke hány ház, annyi szokás. Sőt, ahány eklézsia, annyi szokás. A bony­hádi járás egyik köz­ségében a következő szokás kapott lábra (Hogy meny­nyii szervezőmunka előzte meg a nyáj és pásztor részéről, ma már kideríthetetlen, feltehetőleg nem teljességgel spontán akcióról van szó. Dehát isten neki, fakereszt, ha már egy falunak ilyennemü hagyományokat szottyan kedve ápolni, ám tegyék, mindenkinek szuverén joga úgy kinevettetni magát, ahogyan éppen akarja.) Tehát az M.-i hívek és lelkiaty­juk között a következő megálla­podás jött létre: A nyáj pásztorá­nak táplálásáról a hívek gondos kodnak. Mégpedig felváltva, minden nap más, és más szállítja az ebédet. Azt talán mondani sem kell, hogy az étrendben so­hasem szerepelt paprikáskrumpli, és kukoricamáié, dödölléről sem tud a krónika, és lebbencslevest sem jegyzett fel. A megállapodás­ból tett lett, az szokássá vált, s így ment ez békésen, nap nap után. No, ez ellen ugyancsak senki­nek sem lehet kifogása. Meg az ellen sem, hogy az ebédet tar­talmazó edényeket a plébánia bejáratában helyezték el, két aj­tó közé. A belső ajtó mindig zár­va volt, a külső ajtót ki leheteti nyitni. A hívek nap, nap után elhelyezték a jó ebédet, amit pásztoruk — feltehetőleg — jó étvággyal elfogyasztott. De a sors útjai kifürkészhetet- lenek. Hát még az ebédé. Egy szép nap megérkeztek az edé­nyek, de üresen. Pontosabban az aljukon és a lábosok oldalán va­lamiféle maradék arra engedett következtetni, hogy előbb még bírtak némi tartalommal. Más­nap ugyanez ismétlődött meg, harmadnap úgyszintén. S így ment ez álló héten keresztül. Még a legjámborabb, legbéketűrőbb ember türelmének is vége szakad ilyen galádság láttán. Hogyne fogta volna e? a felháborodás az M.-i lelkiatyát. Az üres gyo­mor különben sem jó tanácsadó, s nemhogy csillapítani szokta volna az embert felindultságá­ban, inkább arra ösztönzi, hogy a felháborodásnak jelét adja. Vi­szont amíg valami nem bizonyí- tódott, ne ítéljünk elhamarkodot­tan, Nyomozzunk, szerezzünk bi­zonyítékokat. Történetünk szen­vedő alanya az alapos megfigye­lést látta legcélravezetőbb eszköz­nek a gálád tolvaj leleplezésére. Így figyelt, figyelgetett, és nem eredménytelenül, mert... ...mert egyszeresük nyílik az ajtó, agy atyafi elhelyezi hit­buzgalmának kétségtelen jeleit, néminemű paprikáscsirke formá­jában. Jó, várjunk csak tovább. Néhány perc, megint nyílik az ajtó. Most már sokkal óvatosab­ban. Először csak két kart látni, s a folytatásukat képező kezek megragadják a hibuzgalmi jelké­pet. Utána már csak kanálcsör­gés, szürcsölés, cuppogás, csám- csogás hallik. A csirke eltűnt S. Ádám gyomrában. Szenvedő hő­sünk ugyan megint éhkoppon maradt, de most már vigasztal­hatta a leleplezés nyomán kelet­kezett jóérzés. Az ezután lezajlott beszélgetési nem tudjuk rekonstruálni, mert a jelenlévők nem nyilatkoztak róla, tanúk meg nem voltak je­len. Feltehetőleg nem csupa ájta- tosságról tanúskodó kitételek, jel­zők röppentek el az ajkakról. Mi az ami titokban maradhat egy ilyen kis faluban, sőt az egész járásban is? Ezt sem so­káig fedte a titok homálya, a hír terjedt, elterjedt. S nyomában gyöngyözött a kacagás, sőt haho­ta. A történet záróepizódja az a beszéd, amelyben a lelkiatya a szószékről kihirdette, egy szó sem igaz az egészből. Ezt pedig így higyje el mindenki. Mert hát az igazmondás eré­nyes dolog, de a kellemetlenség meg olyan dolog, hogy néha nem árt az erényt feláldozni a kelle­metlenség elűzésének oltárán. Ehhez az áldozathoz szívesen hoz­zájárulnék azzal, hogy végül megírnám — szó sem igaz az egészből, kitalált történettel trak- táltam a nyájas olvasót. De ki hinné ezt el nekem? Az M.-iek a legkevésbé. (-i -y) Most haragszol — tudom lói —. nagyon haragszol, édes jó Anyám. És igazad van. Látod — ország-világ előtt bevallom — jogos a haragod. Bűnt kö­vettem el. De szeretném vala­mivel jóvátenni. Hetek téltek el, és én — könyörgöm, ne nézz rám így — igen, hetek szaladtak egymás mögött, ker­getve a holnapot, és én — a mindennapok hajszás munká­jában — megfeledkeztem ró­lad. Nem írtam neked. Ugye, nagyon egyedül vagy? Itthagy­tunk, a „kölyök” is. én is. Fá­radt keserűséggel ülsz az asz­tal mellett. Ahhoz sincs erőd, hogy levesd a kendőd. Várj, majd segítek. így. Anyám, drá­ga jó Anyám! Hiszen neked már hófehér a hajad. Ez nem lehet, ez nem igaz! Mondd, kö­nyörgöm. mondd, hogy ez csak az esti fény furcsa játéka. Az nem lehet igaz. hogy a mi mindig nótáskedvű. pacsirtás szavú anyánk megőszült Bo­csáss meg. Nem vettem észre. Fáradt vagy — szeretnél pi­henni már nagyon? Hogyan segítsek? Simogassam fáradt, keskeny ujjaid, vagy főzzek teát? Várj csak. Tudom már. Mesélek neked. Vidám mesét. Mondjuk a „kölyökről”. Csuri- ról. Ö most úgysincs itthon. Bár itthon lenne, együtt len­nénk mi hárman, a család. Ró­la fogok mesélni, a minde­nünkről, akiért élünk, akinek — ugye, így gondolod Te is? — csap napfényes, virágos mezőn szabad lépkednie. Most sem szólsz? Most is hallgatsz? Értsd meg. mindennél jobban fáj a hallgatásod. Éget. Nem bírom elviselni a szótlanságodat. Vá­dol a kendő az asztalon, a fá­radt, eres kezed, a homlokod tiszta fénye, a hajad, a hófehér hajad, a csend, a szoba süket csendje és a tekinteted, amely­ben nincs semmi szemrehá­nyás, csak mélységes szomorú­ság és fáradtság. Anyám. szQlj! „Hallgatlak, kisfiam.” Anyu. Én most leülök ide a szőnyegre, a lábad elé. a fejem az öledbe-.hajtom, mint régen, és mesélek. Jó? Most én me­sélek neked. Emlékszel? Hogy­ne emlékeznél, hiszen Te me­sélted el nekem, évekkel ez­előtt. Egyszer világgá mentem. Igen.igen. Világgá mentem. Az úgy történt, hogy a Juhász- Kovácsék Jóskájával és Gyu- szijával versenyt másztunk a Kása-malom kerítésén. Sajnos, (Folytatás a 3. oldalról) — Kislányom már nagyon tü­relmetlen — mondotta egyszer a betegnek, — Mindennap haza akarja magát vinni. És ez az, ami engem nyugtalanít... Mert most még könnyű a dolgunk, de mi lesz, ha ön elhagyja a kórházat? Gazsó meglepődött. — Mi lenne? Meglátogatom ma­gukat, Lisette... — És azután?... Mert maga a légió kötelékében van. Magával a légió1 parancsnoksága rendelke­zik... És ha vissza kell mennie Afrikába, vagy Vietnamba, mi lesz?... A fiút szíven ütötték a mon­datok. Szinte szólni sem tudott meglepetésében. Ez a szó, Viet­nam, rátelepedett agyára, tudatá­ra, mindenére és nyomta, majd­nem kiszorította belőle a lelket. Lisette halkan folytatta: — Mit mondok a kislányom­nak? Hogy megtaláltuk apukát, de most újra el kell utaznia va­lahová? Vigyázni kell! Nem sza­bad félrevezetni, hiszen már ér­telmes... És különben is annyira örül magának... Nem lenne jó, ha ismét elvesztené „apukáját”... Gazsó csak nézett, szinte értel­metlenül. Nem tudott mit vála­szolni. — No, majd gondolkodunk még rajta -— mondotta Lisette — min­denesetre megpróbálok a főorvos­tól egy 24 órás eltávozást ki­csikarni a maga számára és ak­kor eljön hozzánk. Jó? A fiú némán bólintott. Néhány nap múlva Lisette ra­gyogó arccal lépett a fiú szobá­jába. Egyik kezében egy papír­lapot lobogtatott, a másikban egy vadonatúj galambszürke férfi­öltöny volt. — Megvan — mondotta boldo­gan —, a főorvos saját felelőssé­gemre kiadta a papírt! Itt a ruha. Remélem, nem menyasszony mód­ra öltözik! Rosette és én a tár­salgóban várjuk. Siessen! Gazsó örömmel ugrott ki az ágyból. A fürdőszobában hama­rosan rendbeszedte magát és egy jó fél óra múlva már a társalgó­ban volt. Lisette kedvtelve, mosolyogva nézte végig a csinos, jóalakú fiút, akin olyan jól állt a ruha, mint­ha ráöntötték volna. Fehér inge. szürke, mintás nyakkendője, bar­na cipője kifogástalanul egészí­tette ki öltözékét. Lisette egy ki­csit meg is lepődött, de ez a meg­lepetés kellemes volt, hiszen ed­dig csak csíkos, kórházi öltözet­ben látta a fiút. A kislány is mosolyogva nézett a belépőre, aztán pillanatokon belül a nyakába ugrott... Elindultak hármasban Lisette lakása felé, amely nem messze volt a kórháztól. — Tudod, hogy ma kettős ün­nep van? — kérdezte Lisette. — Kettős ünnep? — Igen, a jövőben ez a nap nekünk mindig kettős ünnepnek számít. Ugyanis 1949 május el­seje van és ezen a napon tértél vissza hozzánk. — Apukám, ugye most már mindig velünk maradsz? — kér­dezte kedveskedve a kislány. — Édes kislányom, apuka még nem maradhat itthon... Tudod, apuka még beteg és a doktor bá- "i csak egy napra engedte haza, — Csúnya doktor bácsi! — De apuka már nemsokára meggyógyul — vette át a szót Gazsó — és akkor hazamegy hoz­zád. Jó lesz? 1 — Jó... nagyon jó lesz! Lisette mosolyogva köszönőleg megszorította a fiú karját... Néhány perc múlva megérkez­tek. Lisette örömmel szedte elő a kulcsot és kinyitotta az ajtót. Ga­zsó kissé meghatódott, amikor benézett: virág, mindenütt virág, a szobában pedig terített asztal! Lisette átsegítette pillanatnyi za­varán: karonfogta és vidáman be­vezette a szobába, majd asztal­hoz ültette. Anya és lánya szeretettel vet­ték körül. Egyik a jobb, másik a bal térdére ült. Rosette szün­telenül esi vitelt. Végül is anyjá­nak kellett közbelépnie: — De kislányom, apuka már éhes. Gyere, ülj szépen a helyed­re. ebédelünk! A kislány minden kanál után Gazsóra nézett és csillogó szemek­kel tudakolta. ízlik-e az étel. Délután a kislány legnagyobb örömére hosszú sétát tettek, majd elmentek a moziba. Valamilyen rajzfilmet néztek meg, amelyet Rosette végignevetett. Mozi után egy kerthelyiségbe ültek be. ahol a kislány fagylaltot evett, anyja és Gazsó pedig konyakot ittak. Kellemesen eltöltötték azt a más­fél órát, zenét hallgattak, még táncoltak is. Elég későn értek haza. Rosette fáradt, sőt álmos volt, még be sem fejeződött a va­csora, elaludt. Gazsó — bár másnap délelőtt tíz óráig kapott kimaradást — vacsora után azonnal búcsúzott és visszatért a Hospital Micke Levybe. (Folytatjuk) ANYÁM a verseny abszolút vesztese én lettem. Fennakadtam a kerítésen, ott lebegtem ég és föld között, és aztán reccs, a nadrágom ketté- repedt, persze, versenyen kí­vül. Hogy mit kaptam én ...? Hát akkor adtam én a fejem bujdosásnak, és csak hosszas keresgélés után akadtatok rám Kovács néniéknél — tudod, ud­varlábosok voltak —, ahol for­ró könnyeimet sírtam bele egy köcsög ajudttejbe. amit Bözse néném nyomott a kezembe — erőgyűjtés céljából az útra — minden esetre. Látod, azóta sem akartam világgá menni. Hidd el. nem én akartam. Az élet, a munka hozta így, hogy szanaszét futottunk. Várj még, mesélek. Emlékszel? Megszüle­tett Csűri. Ronda kis veres bé­ka volt, de én már akkor úgy szerettem, de úgy, hogy fél­tetek, megfojtom az ölelésem­mel. Ha jól viselkedtem, meg­engedted, hogy segítsek bepó- lyálni. Aztán sétálni mentünk. Én toltam a kocsit és büszkébb voltam rá, mint a gyönyörű kardomra, vagy a vadászkala­pomra. Hátra-hátra sandítot­tam rátok — Rád és Apára —, hogy mit szóltok hozzánk. Az­tán beszélni kezdett. Nem tud­ta kiejteni az „f” betűt, azt mondta: „seküdni, sinom, sor­ró” — és mi kacagtunk, hogy a könnyünk is csörgött belé. Aztán elszabadult a pokoL Apát elhurcolták, megölték. És mi? Versenyt futottunk a ha­lállal — az életért. Ha Te nem vagy velünk, akkor ma nem élnénk. Nem, ne tiltakozz, ez az igazság! Emlékszel, amikor repülők támadtak a szerelvény­re és mi halálos rettegéssel menekültünk le a töltésen, a kiserdő felé? Egyik kezeddel a gyereket ölelted magadhoz, a másikkal engem vonszoltál. Most már tudom — az életbe. Aztán lefeküdtünk a földre, a gyereket testünkkel takartuk, hogy magunkkal fogjuk fel a gyilkos golyózáport. És meg­maradtunk. Hazajöttünk és a sebeket hegesztve, a romokat építgetve, új életet építettünk. Nem mi. Te építetted. Egye­dül. Teljesen egyedül. Drága jó Anyám. Most megköszönöm,, hogy nekünk áldoztad az éle­tedet. Kérlek, hallgass még — ha félbeszakítsz, nem lesz erőm folytatnia Köszönöm, hogy a halál tor­kából az életre virrasztottál, amikor már az orvosok is le­mondtak rólam. Hiszen emlék­szel. Tífusszal és negyvenfokos lázzal fetrengtem a kórházi ágyon. Az első tiszta pillana­tom Téged ölelt magához eb­ből a világból. Akkor még nem tudtam, hogy Katit már elte­metted, és Éva elment más or­szágba, mert nem tudta meg­bocsátani Apa halálát. Hárman maradtunk: Te, a „kölyök”, meg én. És mi nem tudtuk, hogy éjszakánként fejedet a párnába fúrva, hangtalanul zo­kogsz. Nem tudtuk, mert nap­pal teleénekelted a szívünkét dallal és elhitetted velünk, hogy ránk még nagy-nagy bol­dogság vár. így nőttünk fel. Arra tanítottál bennünket, hogy ha igazak leszünk az élet­ben, akkor miénk lesz a bol­dogság is. És közben elfelejtet­tük megkérdezni, hogy Te, ami­kor egyedül térsz haza, amikor egyedül költöd el hideg vacso­rádat, amikor egyedül kutatod az éjszaka csendjében a han­gunkat és reggel, amikor egye­dül indulsz a munkába — Te boldog vagy-e? Várj, ne szólj még. A „kölyöktől” kaptam le­velet a múlt héten. Irta. itthon járt, és elhozta neked az idei első hóvirágot. Anyám! Sze­rettem volna látni azt a pilla­natot, amikor arcod az apró csokorhoz szorítottad és köny- nyeiddel öntözted az éledő ta­vaszt. Szerettem volna arcod­ról lecsókolni a sós könnyeket, hogy soha, soha többé ne vés­senek rád barázdát. Akkor nem voltam itt. De a „kölyök” megírta. És most itt vagyok bűnösen, a lábad előtt. Akar­tam neked szépet, nevettetőt mesélni, de kicsit bánatosba tévedt a szavam. Bocsáss meg nekem. Anyukám! Köszönöm, hogy meghallgatták hogy némán, panaszszó nélkül* egyedül, összeszorított fogak­kal verekedtél értünk. Hogy él­jünk, hogy tanuljunk, hogy ta­níthassunk. Látod-e, a fiád már évek óta tanít és a lá­nyod egy év múlva szintén ka­tedrára áll. Ezt adják neked 17 év keserves küszköőéséért. Ugye, „fukar kezekkel mér­nek”?. Bocsáss meg nekik! Annyit már tudnak, hogy éle­tükkel neked tartoznak és hogy soha nem lehetnek boldo­gok, ha Téged nem hihetnek boldognak. Anyukám, hadd súgjak neked valamit. Nekem is van ősz hajszálam. Egy. Csak egy. Szépen elfésültem. Nem, nem tépem ki. Neked megsúgom: szeretnék olyan szépen, hófehérre megőszülni, mint Te. Áruid el nekem, ho­gyan csináltad, miért vállaltál ennyit — az áldozatot? Miért, miért? „Kicsi fiam, ha ezerszer szü­letnék, ha ezerszer kellene vál­lalni — újra így csinálnám. Értetek.” Szalai Tibor A virágos Ssekssárdért Bármelyik nap beköszönthet a jó idő. Ä tavasz azonban nem találja felkészületlenül a váro­si kertészet dolgozóit. Elkészítet­ték a város tereinek, utcáinak és sétányainak parkosítási ter­vét. Nemcsak azt határozták el, hogy ebben az évben még job­ban érvényre juttatják a „Virá­gos Szekszárdért” mozgalom tö­rekvéseit, hanem pontosan meg­állapították, hol, mi a tennivaló. Befejezik az új fürdő előtt ki­alakított térség parkosítását. Bo­korrózsákat és fenyőket telepíte­nek erre a helyre. Az épülő autóbuszállomás előtt rendezik, elsimítják azt a részt, amely par­kosításra kerül. Több helyen — így a múzeum előtt, a Széchenyi utcában, a Béla téri parkban, a vasútállomás előtt — felújítják a pázsitterületet. Ugyancsak fü­vesítik a Mártírok terének észa­ki oldalán fekvő parkszelvénye­ket is. nos utcai csatornázások befejez­tével sor kerül az útszegély gye­pesítésére és virágokkal való be­telepítésére. Tavasszal több mint harminc­ezer forintot fordítanak a város parkjainak rendgzésére, díszcser­jékre, rózsabokrokra és sárga kőzúzalékra. Ebből az összegből fedezik a Ságvári liget, az új­városi park és a Béri Balogh Adám utcai sétány útjainak gyöngykaviccsal való beszórását. Ugyanezeken a helyeken pótol­ják a magastörzsű és bokorró­zsák elpusztult egyedeit. Parkosítják továbbá még a Toldi utcát, a patakparti új bér­háztömbök előtti területet, ren­dezik a volt megyeháza kert­jét. A város központjában, ahol nincs parkosításra alkalmas te­rület, virágtartó edényeket he­lyeznek el. Cserjékkel telepítik be és fű­magokkal szórják be a déli vas­úti sorompótól az állomásig ve­zető út szegélyét. Az Arany Já­Mintegy tíz utcában a lakók társadalmi munkával végzik el a parkosítást, a virágok kiülteté- sét. 4

Next

/
Thumbnails
Contents