Tolna Megyei Népújság, 1962. március (12. évfolyam, 50-76. szám)
1962-03-25 / 71. szám
fzomfoai déíuiún N yugtalanul tette rendbe az íróasztalát és zárta le fiókját. Máskor örült a szombatnak, ma ns.n. borzongással gondolt a délutánra. Gitta kedves mosollyal integetett feléje a terem túlsó végéből. Gitta... Csodálatos mosolya van Gittának, alakját és karjait úgy ringatja hozzá keretként, hogy az ember átforrósodik tőle. Persze, Gitta most boldog. Ez lesz az első szombatjuk együtt... Csak ő nem érez örömet és felszaba- dultságot. Az ő gondolatait szorítja össze fájdalmas abroncs. Pedig tudja, hogy Gitta az igazi, s hogy eddigi élete tévedés volt. Tegnap este azt mondta, hogy értekezlete van» pedig Gittával programozott. Tegnapelőtt fejfájásra hivatkozott és esti sétára indult. Anna mindezt tűrte. Vagy nem is gyanakszik? Lehet, hogy nem sejt semmit. Persze, most annál kínosabb lesz a magyarázkodás. Ma szombat van. Ilyenkor szokták megbeszélni, ami egy hét alatt összegyűlt, felgyülemlett bennük. Régebben örült ezeknek a szombat délutánoknak. Ezek voltak az igazi ünnepek. Anna nekilátott a házimunkának és ő segített. Jókat nevettek közben. Azután teltek múltak az évek... És valahogy megváltoztak. A két gyerek is sokat elvett Anna idejéből. Azután Anna szeme körül erősödni kezdtek a ráncok, a haja is korán őszült... Kérdezte ugyan, hogy festesse-e, de ő nevetve tiltakozott. Azt mondta, hogy neki így is tetszik... De ma? Mit mondana ma? Nyugtalansága egyre fokozódott. Észrevette, hogy a kollégái figyelik. Mintha sejtenének valamit. Hogy Gitta és ő... Nagy közöttük a korkülönbség, de Gitta azt állítja, hogy ez nem zavarja, szereti az érett férfiakat. Anna képe milyen halovány, milyen megfakult Gitta édes elevensége mellett. Vajon Anna megérti-e majd a helyzetet? Be- látja-e, hogy neki van igaza? Természetesen, nem fogják nagydobra ütni a válásukat. Úgyis elég szenzáció lesz. A gyerekeket majd megosztják. Vagy ne váljanak? Nem, ezt a háromszöget nem lehet játszani a végletekig. Becsületesebb dolog lesz színt vallani. Még visszaintett Gittának, odaköszönt a többieknek is, és indult. Gittával már mindent megbeszéltek. ötkor elmegy érte. Addig Annával tisztázza a helyzetei. Az utcán lassan vette a lépéseket. Furcsa, mintha félne valamitől... Azt hitte, könnyebb lesz... De most, hogy az időpont közeledik, valósággal retteg tőle. Talán halassza el egy másik napra? Talán mégse ma?... De nem, nem lehet, mit szólna Gitta? Megígérte neki, hogy ma rendezi az ügyet. • Az előszobaajtóba halkan csúsztatta be a kulcsát, és szinte nesztelenül lépett rá a gyékényszőnyegre. Mintha idegen lakásba törne be, tolvaj módjára, mintha nem is a saját otthona lenne. Bentről zaj hallatszott. A gyerekek kísérték énekszóval a rádiót. A kislány hangja szárnyalóan csengett. Érdekes, milyen jó hallása van ennek a gyereknek, és milyen ezüstösen, lágyan érzékelteti a dallamot. Valóban, taníttatni kellene... Anna már egyszer előhozta ezt, de akkor ő más véleményen volt. Most meglepte ez a lágy szoprán... Csak kár, hogy éppen a kislány maradna az anyjánál, s neki a fiú jutna. Hiszen az is aranyos gyerek, de azért mégis, mintha a lánya közelebb lenne a szívéhez... Hiába, furcsa az ilyen elszakadás... Az embernek fájó gondolatai támadnak. —• Te itthon vagy? — hallotta ekkor hirtelen Anna hangját. — Miért nem jössz be? A felesége a szobaajtóból sietett eléje. Még hivatali ruháját viselte, csak kis kötényt kötőt' maga elé. Az előszoba félhomályában nem is látszott őszesnek a haja, a szeme körül ólálkodó szarkalábak is, mintha eltűntek volna. Futólag megcsókolták egymást, úgy indultak befelé. Az asszony ment elöl, ő utána. Kicsit lassabban és bizonytalanabbul, mint máskor. Mintha mindent fel akarna mérni, mintha mindenről, az egész eddigi életükről leltárt akarna készíteni, hogy igazságosan és korrektül osztozkodhassanak. Csak Anna ne lenne olyan vidám ma... Mi történt vele, hogy ilyen élénk és mosolygós? Máskor fáradtabb és színtelenebb szokott lenni. Érez talán valamit és most akarja őt visszahódítani? Késő... most már késő... A gyerekek nagy lendülettel ugrottak a nyakába. — Csókolom! — Szervusztok... — motyogta és lefejtette magáról a karjukat. — összegyűritek a kabátomat... — Nem baj, majd kivasalom... — mosolygott Anna. Nem tudta folytatni. A szobában szokatlanul nagy rend volt, az asztal közepén virág, oldalt, a kisasztalon feketéscsészék... Anna észrevette a pillantását és huncutul bólintott. — Vendégünk lesz! Hamarosan érkezik, és szeretné, ha vele töltenénk az esténket. — Az esténket?... Nem értem. Én már... — Miért? Hiszen úgysem készültünk sehova! — csillogott fel Anna hangja és néhány doboz cigarettát helyezett el az asztalon. — De miért nézel olyan különösen? Azt sem kérdezed, hogy kit várunk? Valóban, zavartan, agyoncsapva állt a szoba közepén, az izgatott készülődés közepette. Ki jöhet, hogy Anna így felvilla- nyozódott? És éppen ma... Mintha kiválasztotta volna. Pedig neki el kell mennie. Feltétlenül el kell mennie. Legfeljebb majd Annával máskor fog beszélni. Hiszen ilyen' körülmények között nem is lehetne. Ezt Gitta is megértheti. De öt előtt távozni fog. Kijelenti, hogy fontos tárgyalni valója van egy barátjával. Vagy azt is mondhatja, hogy a nagynénje hívatta. Szerencsére Margit néni ágyhoz kötött beteg, s időnként üzenget érte, mint egyetlen rokonáért. így nem is hazudik vele nagyot. Lám, ez nagyon jó ötlét... — Margit néni... — kezdte bizonytalanul. — Beláthatod, hogy el kell mennem hozzá. — Majd elmész legközelebb! Vagy holnap elmegyünk hozzá mind a ketten. Végre is a vendégünk inkább hozzád jön, mint hozzám. — Nyögd ki már, hogy kit vársz! — kiáltotta idegesen. Anna csodálkozva meredt rá. — Miért vagy olyan különös? Rossz napod volt a hivatalban?... Hát, szegénykém ne haragudj... Igaz, már láttam rajtad akkor, amikor bejöttél. Nem olyan voltál, mint máskor... Kelletlenül vont vállat. — Nem, nem volt rossz napom, csak nem értem ezt a titkolózást. Ebben a pillanatban* csengettek. A két gyerek indiánüvöltéssel rohant ajtót nyitni. Anna gyorsan elfutott a fürdőszoba felé, csak ő maradt ott egyedül és tanácstalanul, a kikészített kávéscsészékkel. Ki lehet az a nyavalyás, aki így tönkreteszi ezt a mai délutánt? Aki miatt így felborul minden? De nem, azért sem fog felborulni. Ö elmegy, mindenképpen elmegy. Anna végre szórakoztathatja egyedül a vendéget. Szinte kiáltva tört fel belőle a meglepetés, mikor ajtót nyitott a kopogásra. — póza! — Szervusz, öreg fiú! — toppant be hangosan a jövevény, azután, mint ahogyan a nagyon jó barátok szokták, megölelték egymást. Hát igen, ez valóban meglepetés volt. Erre nem számított. Hogy énpen Gé^a... Hát igen, ez baj... Ez nagyon rosszul adódott, De majd Géza megérti. Elő is hozza mindjárt, hogy ne haragudjon, ha előbb tudta volna... Ekkor azonban Anna jött vissza, kötény nélkül, sugárzóan. Furcsa, Anna milyen más ma. Annak idején, amikor Gézával együtt udvaroltak neki, sokáig nem tudták, hogy melyikükhöz vonzódik. Gézát akkor behívták és vitték a frontra, ö maradt... Géza eleinte még írt, aztán elhallgatott. Sőt, jött az értesítés, hogy eltűnt... így történt, hogy meg merte kérni Anna kezét. Addig valami visz- szatartotta. Hiszen Géza volt a legjobb barátja, és hátha Annának mégis Géza tetszett? s már ültek, és eregették a ij. füstkarikákat. Géza lendülettel mesélte, hogy hivatalos úton van, nem akart előre írni, nehogy készülődjenek miatta, csak az utolsó pillanatban dobott be egy lapot. Finom humorral adta elő legújabb élményeit. A nőtlen emberek köny- nyedségével nézte az életet és anekdotát csinált mindenből. De Anna is, kitett magáért. Dallamos, búgó hangján nagyokat kacagott és kecses mozdulatokkal kínálgatta őket kávéval, süteménnyel. Különös volt ez a változás. Igaz, hogy Anna eddig sem volt csúnya, de ma mintha újra kivirágzott volna... Lehetséges, hogy mégis ő és Géza?... Mikor Géza hazatért, ők már várták az első gyereket. Azután elkerültek más városba. Gézát nem is látták, vagy tíz éve.. Furcsa, hogy éppen most... Nyugtalanul, szótlanul figyelte őket. — Anna, maga semmit sem változott! — hallotta Géza nang- j ját. — És milyen remek ez a Le- j kete! Anna kedves mosollyal nyug- j tázta a bókokat, azután eltűnt ' még egy adag kávét főzni. A levegő villamossággal telt meg. Láthatatlan, viliódzó árammal. Mintha kiesett volna az.életükből sok-sok esztendő, és mintha visszahullottak volna egy régi keretbe. Anna... Hogy versenyeztek akkor Anna kegyeiért! És mégis tiszta, szép verseny volt ez. Két jóbarát nemes versenye. Akárhogyan is alakulnak a dolgok, mindketten úgy érezték, hogy belenyugszanak Anna döntésébe... De végeredményben nem Anna , döntött, hanem a háború... a sors j szeszélye. Ha Géza akkor itthon marad, vajon mit tett volna An-1 na? A kérdés és a felkiáltás ott iz- ' zott a kis szobában, a párolgó, fekete fölött. Nem, most már tud- ! ta, hogy nem mehet el hazulról, j Akármit gondol is Gitta, ő nem hagyhatja el ezt a két embert. Anna! Vagy... éppen jókor jönne mindez? Hogy Géza és Anna együtt... Nem, nem, őrültség! — Igazán nem volt semmi programotok ma estére? — kérdezte hirtelen a vendég. — Mert ha kedvetek van, elmehetnénk valahová... Anna várakozásteljesbn nézett I őrá. Mit lehet mondani ilyenkor? | — Nem... ami lett volna, az elhalasztható... — válaszolta halkan, azután vontatottan hozzátette: — igazán, nagyon örülünk, hogy veled lehetünk... A nna arcán átsuhant a megkönnyebbülés mosolya Nem Gézára mosolygott, hanem őrá. Finoman, hálásan. Hajában megcsillantak az ezüst j szálak, de szép volt így is. Szép.. , még azokkal a kis ráncokkal is, a szeme körül. És az egész lénye, | az egész egyénisége... Lenyűgözve bámult rá. Milyen i jó, hogy ez a Géza betoppant. Ha j nem jön, talán az egész életét el- ' rontja. Marhaság csak gondolni is rá. Igaz, hogy szegény Gitta most vár... Nem baj, várjon. Majd hétfőn kimagyarázkodik. Megmondja, hogy nem jöhetett. És azután sem jöhet, soha többé... Csak hangulat volt az egész... Hiszen ilven h=rl"ulatok eV'fo dúlnak az éleiben. SZABÓ 1BOLY4 AN YO — És mit szólt ehhez a fia? — húzódik hátra a fiatalabb- nak látszó, hogy kezével megfoghassa a bőrülés szélét. Meleg van, jól fűtik a szakaszt, egy katona el is bólintott a másik oldalon. Kisgyerek bámészkodik mellette, most az ablakhoz tipeg. Hátranéz, meg- tántorodik, amikor a vonat elindul. Az ezerránc arcú, bőszoknyás öregasszony hunyorog az átfutó fényektől. A fejét is lehajtja, és csak most válaszol: — Mit szólt a fiam? — ismétli lassan, elkeskenyülő szájjal. — Nem ellenezte. Valahogy elszokott már az otthonától. Meg... tőlem — rándul meg a karja az ölében. A sötét fejkendő árnyékot vet homlokára, megritkult, hófehér haja elő-előcsúszik. — Dehát mégis — biztatja szelíden a szomszédja, és kissé előbbre csúszik. — Úgy mondta, ő az egyetlen gyereke. Nem férne meg nála? — Tudja isten — sóhajt, s görbe ujjaival a haját turkálja. — hely éppen volna — teszi hozzá halkan. — Csak nem akarok alkalmatlankodni. A menyem kijárálta — szorít a fejkendőn —, hogy felvegyenek a szegényházba. Oda megyek! — néz fel, aztán lesüti a szemét. Utasok jönnek-mennek, a ka tona nyújtózkodik, ők hallgatnak a sarokban. Hosszan, a múltba feledkezve. A fiatalabb mama talán az unokájára gondol. Hét hónapra született. De már — akár egy vasgyúró! — fut széjjel a szája. Idős Nagyné tekintete • akkor fátyolosodig el, amikor a fia jut' eszébe Ott állt ő is — tizenöt esztendeje — ballagáskor, a feldíszített gimnázium aulájában. És a tervezgetések az érettségi után, hosszú hetekig ... — Maradj itthon, fiam, a gazdaságban — esedezett, még a kezét is összetette. — Apád úgyis ...' itthagyott bennünket — és könnybelábadt a szeme. — Nem! — hangzott ellentmondást nem tűrően. — Apám se kifogásolná. Ha élne ... Mit kell tenni Ha valakinek az élete unalmas. egyhangú, ezen könnyen segíthet. Csak el kell mennie kritikusnak. Állíthatom, hogy egyike a legérdekesebb szórakozásoknak. Hallatlanul izgalmas. Túlzott önbizalmú embereknek különösen ajánlható. Belekötöttem a giccskiállítás- ba. Már messziről kiabáltak át a túlsó sorról is: — Olvastam ám a kritikáját. Mondja, mi volt magával? Beteg? A kevésbé udvarias így vélekedett: — Miféle marhaságot írtál össze?! Ha valamit nem tudsz, kérdezz meg engem, vagy más normális embert. De ez mind semmi ahhoz, ha az ember beleköt egy filmbe, ami a közönségnek tetszik, a kritikusnak nem. Egyszer ezt is elkövettem. A film nem tetszett. Szerelem volt benne, lejtő, züllött nő, jóképű, mamlasz férfi, megjavulás, búcsú, halál, szívszaggatás. Az egész kelléktár. Én pedig a filmbe lelkiismeretesen belerúgtam. Nem így a közönség! Vagy hatvan levél érkezett be a laphoz. — Mondja maga!... (Itt egy . csomó jelző következett, egyetlen főnév kíséretében. A jelzők teljesen lényegtelenek voltak, mivel a főnév önmagában is elég csúnya volt.) Látott maga életében nőt?! Tudja, hogy ar. milyen?! Még maga merte azt írni, hogy abba nem szereibe4 bele a főhős?! Hát nézzen men maga szcrer'”''‘ilen, eoy nőt közelről, azután menjen el kritiKÁK De maradt. Két esztendeig. Szántott, vetett, ahogy jött a munka, egymás után. Amíg meg nem alakult a faluban a csoport. Mert akkor — jónéhá- nyad magával — felment a vá rosba. Hogy könnyebb legyen. Hozzák meg az újért mások az áldozatot. Egy év múlva már az egyetemen tanult. Az üzemből javasolták. — Lesz, ahogy lesz.... — írta anyjának, és alig várta a csekély hazai küldeményeket. Kapott valami ösztöndíjat is. A falujának tájára se ment. Anyja mástól tudta meg. hogy közben megnősült. Egy éve, hogy a szövetkezettől öregségi járulékot és föld járadékot is kapott. Átadja most a szegényháznak. — Hát maga? — néz fel, hunyorogva, mintha álomból ébredne. Keze odakap a homlokához, mert a haja sehogysem akar a kendő alatt mpradni. — Pestre utazom. A kisebbik fiam családjához. Unokám van! — néz oldalt, az ablaknál ülő pufók gyerekre, és büszkén mosolyog. Egy pillanatig. Amíg Nagyné arcára rtem téved a szeme. Hallgatnak. Á következő állomásig. Csak a poggyésztartó nyikorog. Elengedte az egyik csavar. Kalauz jön. Igazgatja, elmegy. Akkor Nagyné—-mintha csak maga elé beszélne — csendesen megszólal: — Igaz, hogy az ilyen öregféle már kevesebbet ért meg a világból. Talán élhettünk volna másképp is. Azelőtt... Dehát a szükség... Meg a szokás ... Ilyen volt az élet. A gyerekért azonban mindig... Még ha nem is helyeseltem, amit csinált. Ök meg... — ejti le a kezét — soha, semmi nem elég. Pedig megvan mindenük. Szegény apjuk... — kap a szeméhez — el se tudta volna képzelni. De az utplsó éveim — túrja a haját a kendője alá — én se így gondolj tam — áll fel görnvedtén, és köszönni is elfelejt, amikor kihátrál az ajtón. Pesti János unalom síién kát írni! Ha én megírnám magáról az őszinte véleményemet, tudom, nem tenni ki az ablakba! (Mellesleg, amit megírt, azt sem tettem ki.) Néhány levelet leközöltek a lapban. Kivétel nélkül engem gyaláztak, ezek már megfésülve kerültek a nyilvánosság elé. Erre megindult az újabb levéláradat... Most már azok írtak, akik a levélíróknak adtak igazat. Így ment ez kéf hétig. Csodalatos módon, a kritika egyáltalában nem befolyásolta a közönséget. Alig akadt ember, aki nem nézte volna. Ha föl- szálltam valamelyik autóbuszra, már hallottam: — Hogy miket firkálnak ösz- sze! Valami vadállat írt erről a pompás filmről! Ért is az a nőkhöz! Egy sereg azt követelte, hogy gyakoroljak önkritikát, és ismerjem el, hogy fogalmam sincs a filmhez. Egyetlen örömöm maradt, hogy nem gyakoroltam! Nem én! Azóta rájöttem, hogy elvétettem a lépést. Nem úgy kell írni a kritikát, ahogy én csináltam. Le kellett volna írnom a film tartalmát, fel kellet volna sorolnom a szereplőket és megdicsérni a rendezőt. A kritika végére meg odabiggyeszteni. hogy vannak ugyan elvétve benne hibák is, de azok meg "em közelítik az erényeket. Ha ezt teszem, akkor senki "em jött volna rá. hogy nem rtek a nőkhöz! szöllősy Kálmán
