Tolna Megyei Népújság, 1962. február (12. évfolyam, 26-49. szám)

1962-02-15 / 38. szám

1962. február 15. frOUVA MBGTE! NEPÜJSAQ Nagy János főagronómus marad Nagy János, a dalmandi Béke Tsz íőagronómusa egy érvel ez­előtt, 1961-ben otthagyta a közös gazdaságot. Előtte sokat gondol­kodott, menjen, vagy maradjont Nehéz volt a döntés. Néhány érv a maradás, néhány a mené3 mel­lett szólt. Hivatástudata marasztalta. Eszébe juttatta, hogy a pénz netn minden és Csak áltatja önmagát, ha azt hiszi, hogy két esztendő munkájától könnyen meg lehet válni. Sokat tett két év alatt és hivatástudata ellenezte, hogy az ígéretes befejezést másra bizZa. 1959 tavaszán — lám, hogy mú­lik az idő! — a föld volt a gond. A tagok és a vezetők azon tűnőd­tek, hogyan lehetne pár száz hold tói megszabadulni. Nagy János e nehéz napokra úgy emlékszik vissza, mint a tegnapra. Sok a te­rület, kevés hozzá a munkaerő. A legkézenfekvőbb megoldásnak a területleadás látszott Akkor okoskodtak ki, hogy a megoldá­sok közül nem a legkönnyebbét hanem a legcélravezetőbbét vá­lasztják. Ebben sokat segített a nagy gyakorlattal rendelkező tó- agronómus. Jobban kezdtek gaz­dálkodni a munkaerővel, körülte­kintőbben használták ki a gépe­ket. Ez nehezebben ment mint a javasolt földleadás, de a vér­beli szakember oldalához vágott a probléma. Meg lehetett mutat­ni, hogy mennyit ér aZ ember. Nagy János megmutatta. Sok mérget lényéit, de a föld meg­maradt és ment a munka. Sőt 1959 óta húsz fővel —- főleg csa­ládtaggal — gyarapodott az ál­landóan dolgozó tagok száma: kedvet kaptak és jelentkeztek közös munkára. Lassan a mun­kaerő foglalkoztatása lesz a gond. Ez viszont már örömteljes egy szakember számára. Nagy János különösen elégedett volt, amikor körüljárta az ólakat, az istálló­kat. Tavaly 43 forintot ért egy- egy munkaegység és a jövedelem jó részét az állatállomány adta 1959-ben lg anyakocával kezd­ték, hatot nyon>ban ki kellett se­lejtezni, maradt tfi. Egy eszten­dő múlva lett negyven és jelen­leg van ötven. Olyan kocák, ame­lyeknek szaporulata hat és fél, héthónapos korban már 106—116 kilogrammos hízó. A fóagronó- tnus nevéhez fűződik a gyorshiz­lalás megoldása a Béke Tsz-bcn. TáValy 447 hízósertést adtak a népgazdaságnak, a tervezett 4M helyett. Mindezt szívós, apró munkával kellett megolapbzni, kezdeni a tenyészanyag kiválogatásával, ét utána egy lépéssel mindig tovább. Nagy minőségi javulás történt S tehenészetben. Elég csak annyit megemlíteni, hogy tavaly 3173 li­ter volt a fejési átlag. 1959-ben március 1-én vette át a szövetkezetben a szakmai irá­nyítást. Két évig állami támoga­tás egészítette ki jövedelmét, « keresetével Így meg lehetett elé­gedve. Két év után az állami tá­mogatás megszűnt. Nagy János úgy érezte, megtette a magáét, aínénnyivel több volt állami tá­mogatással a jövedelme, annyival többet dolgozott. Nem érheti te­hát szemrehányás, ha menni akar. Az elmenés mellett az volt a legfőbb érv, hogy nem kap ál­lami támogatást. Úgy gondolta tehát, hogy ott vállal munkát, ahol megadják neki. Az elmenés mellett döntött. így került 1961 márciusában Döbröközre. Ott — bár jobban megfizették — nem Kulturális seregszemlére készülnek a kendergyári fiatalok Dunaföldvárott A Dunaföldvári Kendergyái KISZ-szar vezető ben pezsgő kul­túráiét indult meg. Ez év folya­mán megalakult a női, majd ké­sőbb a férfi népi tánccsoport. A női tánccsoportnak már régebbi tradíciója van, de a kendergyár­ban még csak ez az első féríi- tánccsoport. Mindkét csoport be­nevezett a kulturális seregszem­lére, a próbák már javában foly­nak. Ugyanakkor készülünk vi­dám kabaré-műsorral jelmezes karneválra, amit március elején ronoezünk meg. Ezzel a tényke­désünkkel ismét egy kellemes estet akarunk szerezni a gyár dolgozóinak. Tóth Imre levelező érezte jól magát. Két hónapig dolgozott Döbrpközön és két hó­nap múltán, amikor érte jöttek örömmel ment vissza Dalmandra. A Béke Tsz tagjainak is hiány­zott Nagy János. Megegyeztek ve­le úgy, bogy Szakemberük is meg találja számítását és a tsz se jár­jon rosszul A visszafordulást nagyon meg­könnyítette egy fontos körülmény, amit korábbon kihagyott számí­tásából. A Béke Tsz-ben két év álátt megszokja és megszerette az embereket és Döbröközön hiány­zott a megszokott környezet, s megértő segítőtársak sokasága. Két év alatt a főagronómus ?s a ingok annyira megismerték egy­mást, hogy Nagy elvtársnak né­ha elegendő volt csak egy szót mondani és Somogyvári Ferenc süldőnevelő már tudta mit akar a főagronómus. EZ pedig nagy előny. Egy vezetőnek évekig kell munkálkodnia, hogv ilyen előny­höz jusson. Nos, ebből követke­zik, hogy ilyen előnyt kár meg­gondolatlanul „eldobni". Szili Jó­zsefnek már mondani sem kell a tennivalóját. Érti, tudja. De így vannak a tehenészek, a nö­vénytermesztők is. Működik a tsz-ben egy szocia­lista Címért munkálkodó növény­termesztő és egy állattenyésztő brigád. Alakul, formálódik a me­leg, emberi közösség. S ez volt a visszafordulást legjobban meg­könnyítő erő. Nagy János tavaly óta ismét otthon van a tsz-ben. Mindössze kéthónapos volt a meg­szakítás. Tervek, elgondolások foglalkoztatják, s a szövetkezeti gazdák munkájában a lehető leg­jobban támogatják. A dalmandi Béke Tsz föagronómusa nem kap már állami támogatást, ennek ellenére marad. Elhatározása megmásíthatatlan. Sz. P. export! EXPORT! EXPORT! Be§xélgeté$ munkánál, művezetővel az export gondjairól, eredményeiről Rövid hír jelem meg lapunk­ban néhány nappal ezelőtt: Af­rikába szállítanak edényt a Bony­hádi Zoméncgyárból. A hír ma­gában nem sokat mond. E mö­gött sok-sok gond, éjszakai töp­rengés, tárgyalás és nagyon sok munkás lelkiismeretes tevékeny­sége áll. Nem kell bizonyítani, hogy mennyire fontos az export­termék gyártása. S elmondhat­juk, a Bonyhádi Zománcgyár ter­méke állja á versenyt! Elégedet­tek a szállítmánnyal a külföldi cégek. De addig, amíg a messze Afri­kában kicsomagolják a ládát, mi történik, milyen gondok, nehéz­ségek, apró, jelentéktelennek tű­nő dolgok állnak „útjába” az áru rvak? Erre kerestünk, s találtunk választ. — Szeretik a munkások az ex­portcikkek gyártását — mondja Simon elvtárs, a művezető. — Csak állapítanák már meg rá a normát — mondja Balogh József elvtárs kemencemunkás. S e két vélemény gyűrűzik azután az összes tapasztaltak kö­rül. Százhész perc a dolgeziMl — egy müveiéiből Az új termék munkába fogása mindig nagy gond: új szerszámot kell készíteni: a dolgozónak gya­korlatra kell szert tenni: át kell szervezni a munkát, módosítani kell a beosztást: tehát egy bizo­nyos idő-kifutás kell míg a mun­ka úgy megy, mint aZt Szeret­nék, mint azt a terv előírja. Gya­kori eset, hogy nem sikerül fenn­akadás nélkül összehangolni a termelés egyes szakaszait. Általá­ban a végső műveleteknél „úszik” el az áru. Itt derül ki, ho mennyi a se'.eit. itt jut tudomás­Ezer pedagógus üdül az idén külföldön A Pedagógusok Szakszerveze­tének nemzetközi kapcsolatai év­ről évre fejlődnek, erősödnek. E kapcsolatok jelenleg 23 külföldi országra terjednek ki. A baráti államok tanítóin, tanárain kívül égj-re többen látogatnak hazánk­ba pedagógusok a nyugati álla­mokból is. Évről évre növekszik azoknak az oktatásügyi dolgozóknak a száma, akik külföldre látogatnak, ott üdülnek. Idei nyári pihenő­jének egy részét előreláthatólag ezer fővárosi és vidéki pedagó­gus tölti majd a Fekete-, vagy a Keleti-tenger partján, a baráti országok legszebb tájain. gram» «wvramw> wwiiwimjuv 'Wimuiwi» «kiuimu* ■miu, ... jiiiiimiiiln.L* „umiMiMiiiiiii. „Pj ^mmiiiihíMiu. «UiUfilUlUth 4..Ím . -IHf UH1 lllli.Uliiillt- •.HIU.i'.HL; t.lülllüllMiiO­5 9. A Nap már lebukott az ős­erdő mögé, amikor Lafarte had­nagy százada visszaérkezett az erődbe. A fiúk fáradtak voltak, hiszen már hónapok óta szorgos­kodtak az új erőd építésénél. Amikor elhangzott az „oszolj!”, Gazsó odament a hadnagyhoz. Hadnagy úr... ha volna néhány perce... — A maga számára? Ezer örömmel. — Hadnagy úr... ez a mi be­tegszobánk gyalázatosán néz ki. Egy disznóól az egész. — Tudom. — De én azt akarom, hogy ne legyen az... Segítsen... adjon ne­kem néhány embert néhány nap­ra. — Embert? Hm... Nehéz, na­gyon nehéz. Nekem minden em­berre szükségem van az erőd épí­tésénél... — Csak néhány napra kérem őket.. — Néhány napig sem tudok nélkülözni egyetlen embert sem. » — Hát jól van — mondta Ga­zsó —, mégis megcsinálom... Ha törik,, ha szakad... Délután kiment a másik erőd­be, felkereste a magyarokat Kérte, hívta őket másnapra, va sámapra. Hivatkozott mindenre, emberségre, felebaráti szeretetre, arra, hogy ők Is lehetnek betegek, hiszen például most is ní— ma­gyar fekszik a betegszobában. Végül másfélórás beszél után meggyőzte őket. Azok meg­ígérték, hogy másnap lemennek segíteni. ígéretüket be is tartották. Hz 57081-cs lőilintsfa [Irta: GUZI MIHÁLY — BECZK KÁROLYI Másnap reggel mintegy har­mincon szorgoskodtak a beteg­szoba körül. A betegeket kirak­ták az udvarra, aztán szinte az egész szobát felforgatták. A fek­helyeket kiszórták, aztán friss fából új fekhelyeket készítettek Csattant a fejsze, szállt a neve­tés... Amikor az alsó erődbellek lát­ták, hogy a fentiek -Jöttek segí­teni: elszégyellték magukat, las­sanként odasomíordáltak a töb­bihez és vágták, fúrták a fát. Gazsó egyszerre azt vette észre, hogy ott van Lafarte hadnagy is Egy hatalmas lóca építéséhez kezdett, amit a nap íolvamán egyedül be Is fejezett. A lócát a betegszoba fala mellé tették elé­je pedig egy kis asztalt eszkábál- tak. Estére minden fekhely elké­szült, sőt öt pótfekhelyet is készí­tettek, a szobába néhány új bú­tordarab került, a hiányos, lyu­kas falat beszőtték bambusz hánccsal. Végül az egész szobát kitakarították, alaposan kiszel­lőztették. Mire a nap pihenni tért, a lé­giósok is végeztek. Valamennyien kedvtelve, elé­gedetten szemlélték művüket. — Nagyszerűen dolgoztatok fiúk! — szólt örömmel Lafarte hadnagy. Ennek örömére, aki se­gített, mindenki megihat szám­lámra egy liter bort. A mintegy ötven légiós körül­vette a hadnagyot. Éljenezték, hívták őt is a kantinba. Rövid időre Lafarte el is tűnt, de aztán egy fél óra múlva egy üveg pá­linkával visszatért Gazsóhoz. Le­ültek a hadnagy által készíteti padra, majd a tiszt öntött a ma­gával hozott két pohárba. — Először is bocsánatot kérek tegnapi viselkedésemért — kezd­te. — Nem történt semmi, had­nagy úr. — De igen... És ami történt, az nagyon bosszant engem... De tudja, nem akartam a kapitány­nyal ujjat húzni... Egyébként,, nem szereti magát., vigyázzon. — A dolgomat mindig becsüle­tesen elvégzem... — No, igen... csakhát. tudja.. Egy parancsnok mindenbe bele­köthet. S ha ő valamire azt mondja, hogy fekete, akkor az fekete... Ezt az egészségügyi szo­bával kapcsolatos dolgot ön na­gyon ügyesen és diplomatikusai megoldotta... Ebbe nem kötho‘ bele senki. Vasámao ug-ants a légiósok azt csinálnak, amit akar. nak. No, igyunk! Koccintottak, e fenékig ürítet­ték a méregerős Italt. A újra töltött. — ön ugye magyar? — kérdez­te Lafarte. — Igen az vagyok... — És hogy került a légióba? — Hosszú és szomorú história Szöktem a hazámból... U"-’ jöt­tem Nyugatra, mint az ígéret földjére... Fényes karrierről ál­modoztam... És kétnapi koplalás eltörődés után egy csirkefogó honfitársunk beszervezett ben­nünket. Mézédes szavak, enniva­ló, bor, bőségesen. S mire kijó­zanodtunk, már a légió tagjai voltunk. Nuvionban képeztek ki... Onnan kerültem a Távol-Keletre íme, ennyi, röviden az egész... A hadnagy Gazsó elé tolta a pálinkáspoharat. Ittak. — Érj. párizsi vagyok — kezdte Lafarte. — Családom ősrégi. Szá­zadokra vissza tudom vezetni. Egyetemet végeztem. Éltem bol­dogan. Futó kalandjaim rendsze­rint sikerültek. A fiatal, jóképű, jó családból származó, egyetemet végzett fiú után bolondultak a lányok. De én csak kacagtam raj­tuk, és másnap már másnak csaptam a szelet... És egyszerre megjelent életemben ö... Király­női termete, alabástrom nyaka szőke haja, örökké mosolygó kék szeme egészen megbabonázott.. Éjszakánként nem tudtam alud­ni. Mindig rá gondoltam. Amikor /először nézett végig rajtam gú­nyosan, öngyilkos akartam len­ni... Amikor először csókoltam meg, a menyországban éreztem magam... A szívemet raktam elé­je, minden kívánságát teljesíttet- tem... Szinte lestem gondolatait... Aztán... Eh! A hadnagy újra ivott, aztán rekedt hangon folytatta. (Folytatjuk) ra az, hogy „elkalkulálták” a normát. Pedig a normakérdés nem is annyira „ügy”, mert a dolgozók jól járnak az exporttal. A most munkában lévő különleges tá­nyérokat vegyük csak alapul: Igaz, az első napokban szoros volt a norma, de a zománcozás­nál már — egy műveletnél — huszonnégy óra alatt a dolgozó 120 percet takarít meg, ennyi munkaidőre kap bért, amit nem termeléssel tölt el. S amikor az újabb cikk, — a bovl-tál — gyár­tását kezdték, itt már „szorítot­tak1’ a normán. Például, hogy a dolgozó normáját teljesítse, sok­kal nagyobb szükség van a mun­kaidő teljes kihasználására, nem­csak azért, mert a munka igé­nyesebb, hanem azért is, mert a legyártásra kerülő hetvenlcét- ezer tál ezerkétszáz darabonként változik színben, mintában. S ha valaki kicsit is jártas a széria­munkák végzésében, rögtön fel tudja mérni, hogy az mennyi gonddal jár. S ha hozzátesszük még azt is, hogy február 6-án például két gyakorlott színfúvó- nő volt beteg; és hogy a gyárve­zetőség célprémiumot tűzött ki a fúvónőknek, akkor rögtön rájö­vünk arra, hogy itt, a vég-mun­kafázisok egyikénél van a baj. Ezen múlik a terv. S van-e megoldás? Nyilván a gyár vezetői találnak erre is. De az. ol-an jelentéktelennek tűnő jelentős hibák gyors megszüntetése órákat, per­ceket sem várhat. Csak egy pél­dát: a bovl-tálak alapszíne hol­landifehér, az első zománcozásnál elfogyott az összes bekevert anyag. Égetés után, amikor javí­tani kellene a tál-fedőket, csak magyar-fehér volt. És több tucat­nyi fedőt „javítottak” ki így. Persze, ezt az árut a meó nem veszi át. S a fedőn lévő félcentis szinárnyalat-differencia miatt el­vész az egész tál, mert együtt megy a selejtbe. Pontosabban alacsonyabb értékűvé válik. Azután a munkaszervezési kérdések is sürgős megoldást kívánnak. Nem kívánjuk e helyütt oktatni a zománcgyári elvtársakat, de feltűnik az idegennek, hogy a fe­dőket, tányérokat halomba önive tárolják — s még a háziasszony Is tudja, hogyha egy halom zo­máncedényt ledob a cementlap­ra, utána söpörheti a lepattant zománcot. Két művezetővel, két munkás­sal folytattunk a zománegvári exportcikk-gyártásról beszélge­tést. S kialakult bennünk az a meggyőződés, hogy ez nagy kö­vetelményeket állít munkás, és művezető elé. És igazság az is, hogy most még nem megy min­den úgv a gyárban, mint azt a dolgozók, vezetők szeretnék. No, de közeleg a határidő! Az exoort szállítás ugyan folyamatos, de a negyedév vége előtt útnak kell indítani az utolsó szállítmányt is. — Képesek erre a zománcgyá­riak? — tettem fel a kérdést. Bi­zakodó a válasz. Ismerik képes­ségeiket a munkások, a vezetők. Tudják már egy évtizedes gya­korlatukból, hogy csak a kezdeti néhány hét a döcögés, azután meg már sajnálják abbahagyni a szemnek és ízlésnek szokatlan, külföldre kerülő áruk gyártását. Ezerszám készül a bovl-tál, a különleges tányér a zománcgyár­ban. Emellett még félszáznyi cikk „fut” a gyárban, s mind­egyik gyártása sok-sok gonddal és büszkeséggel jár. Mert nem minden dolgozónak adatik meg, hogy export árut készítsen. A zománcgyáriaknak ez a fel­adatuk, s eddig sem volt rájuk panasz, bizonyára ezután sem lesz! (pálkovács)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents