Tolna Megyei Népújság, 1962. február (12. évfolyam, 26-49. szám)
1962-02-04 / 29. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG KESZTHELYI ZOLTÁN: 3RO DALMI MELLÉKLETE ALFREDO TABAR: t&totycfa CH&ÁC& Szegényes konyha. Szereplők: A nagymama, paralitikus öregasszony, aki állandóan a tűzhely mellett ül. Néma, csak a szemében csillog élet. Az anya, f iatal özvegy, a teste sovány, szögletes. Augustin (Tinete), tízéves fiú, a tekintete eleven, kíváncsi, mezítláb van, fekete inge foltos. Carmenchu, tizenegy éves, félénk, de külsőre már meglett nő. Tinete: (belép, nyomában Carmen) Dicsértessék a szűz Mária... Az anya: (a kis ablak mellett dolgozik, amelyen alig szűrődik be a fény) A szeplőtelen szűz anya... Tinete: ölelj meg, mama. Nagymama, a kezét. (Megcsókolja) Milyen hideg! Itt ül egész nap... És nincs egy szikrányi tűz. (Piszkálja a tűzhelyben a hamut.) Carmen: Nincs fa. Az anya: Honnan is lenne. (Hal ltan) S ez még csak az első télj nap. Mi lesz, ha a halászhajók .egy hét múlva se futnak ki! Tinete: Megmelegítem a kezét a kezemben. Persze, nem szaladt úgy, mint én, mert Carmen előtt akartam hazaérni az iskolából! Nem, én nem fázom.. Más kellette.. és neked is (Carmenhez) Carmen: Mit tudsz te? Nincs kedvem enni semmit... de semmit! Tinete: De nekem igen, az irgalmát! Éhes vagyok. (Kenyeret keres a ládában, amely éléskamra és ruhásszekrény egyszerre.) Az anya: (Magában) Micsoda kín! Nincs tüzelő, nincs kenyér, s itt van a két éhes gyerek, meg egy tehetetlen öregasszony. Miért is hoz telet az isten a szegényekre? (Sír) Carmen: (Halkan a testvéréhez) Lóvod? Jártatod a szádat! A mamát. pedig megríkatod. Nem tudod, hogy ma reggel ettük meg az utolsó falatot? Az anya: Mindjárt elmegyek gyerekek és hozok kenyeret. Tinete: Ne, nem is vagyok éhes. Csak úgy mondtam. (Kis szühet) De én igazi férfi akarok lenni! Az anya: Hogyan? Tinete: (Elszántan) Majd én hozok, fehéret, frisset és sokat. Az anya: És majd te is a tengerbe veszel, mint az apád, az enyéim, valamennyi hozzátartozónk. Tinete: Majd meglátjuk! Egyelőre nem kenyeret hozok, hanem fát és gyújtót, s melegíteni fog, mint az áldás. Tudok egy helyet, amit senki nem ismer. Akarja, mama? Carmen: Már vissza is jöhettél volna. Tinete: Ha melegedni akarsz, gyere velem, akkor többet hozhatunk. Carmen: Szaladjunk. (Elmennek) Az anya: Ha most az apjuk lenéz ránk az égből, láthatja, meny nyíre tévedett, amikor a vihar közeledtével elindult halászni és ezt mondta nekem: Csak miattuk félek, hogy elsodor a vihar. Te majd elleszel egyedül. De mi lesz lelkemnek két darabkájával? Ebből egy semmirekellő lesz, amaz meg elzüllik. Rossz soruk van, de milyen jó lelkek... és éhesek! (Tovább dolgozik, amíg csak lát.) (Belép Tinete és Carmen, megrakodva száraz, szúette deszkákkal.) Tinete: Itt a fa, mama, meg a gyújtós is, amit az El Mensajero (A hírvivő) kapitányától kaptam. Fel a fejjel, nagymama, mindjárt lobog a tűz. Vigyázz az útból! (Carmenhez) Vagy azt hiszed, nem tudok tüzet rakni?... Idenézz! (Fellobban a láng) Már lángra is lobbant. Egész a nagymamáig látszik a tüze. (Újabb fadarabokat gyújt meg) Meg se állok, amíg nem izzik az egész. Az anya: Ne pazald! Meddig tart így? Tinete: Van még!... Megmondtam. Az anya: És hol akadtál erre a kincsre? Tinete: A nyáron rákot kerestünk a partón, s egy halom deszkára bukkantunk, amelyet félig már betemetett a homok, mi meg elrejtettük egy szikla mögé, hogy a télen a srácokkal máglyát rakjunk belőle. De amikor láttam, a nagymama mennyire fázik, úgy megsajnáltam, hogy minden másról megfeledkeztem. Az anya: Valami elsüllyedt hajó roncsai. Tinete: Lehet. Én inkább valami hasznavehetetlen öreg, leszakadt hajóderéknak nézem, amit a hullámok isten tudja honnan, idesodortak. Nézd csak, ezen a deszkán betűk vannak. Carmen: Mutasd! A...Ale, nem, Atre...vida, igen, Atrevida. Az anya: Nem a mi vidékünkről való. Carmen: Nem, egyetlen hajónak sincs nálunk ilyen neve Igaz, mama? Az anya: Legalábbis én nem emlékszem. Tinete: Kit érdekel a szegény Atrevida, amely csak arra jó, hogy ropogjon a tűzhelyünkben, igaz, nagymama? De maga sír? Carmen: Sír? Az anya: Sír! Tinete: Miért sír, nagymama? Fázik? Az anya: Nem, már felmelegedett. Tinete: Az örömtől sír? Carmen: A szeme azt mondja, nem. Tinete: Akkor miért sír? Éhes? Az sem! Az anya: Ne fárasszátok a kér- dezősködéstekkel. Akinek csak a szemei beszélnek, legtöbbször nem tud válaszolni. Tinete: Nem is fontos, figyelje csak a tüzet... Azért sír, mert hoztam ezeket a deszkákat, hogy rnegmelegedhessék ? Carmen: Azt mondja, igen. Tinete: De én épp azért mentem el!... Nem lehet. Mégis igaz? Én nem is gondoltam rá!... Nagymama, figyeljen csak: az Atre- vidáért sír? Igen? Istennek hála, hogy megértettük! Az Atrevidá- ért! Az anya: Valami emlék, egészen biztos, de hisz gondolhattam volna. De milyen emlék? Nem tudok visszaemlékezni, hogy bárki is beszélt volna róla valaha. Tinete: Mennyi bánat! És hány esztendeje lehet? Carmen: Azt 'mondja, igen. Hány éve is lehet, hogy fjftfgj volt? Az anya: Ne gyötörjétek, Nem lehet úgysem kiszedni belőle. Aztán ha megtudnánk, hogy miért sír, talán bűnbe is esnénk, amiért az Atrevida maradványainál melegszünk. A tengeren annyi minden történik! Tinete: De miért fakadt sírva?! Végiére tüzet raktam, hogy tanulhassak, mert tengerész akarok lenni egy igazi hajón, amely akkora, mint egy kastély, nagy ágyúk vannak rajta, hatalmasak és nem süllyed el, mint ezek a bárkák. Az anya: Ha isten úgy akarja, valamennyi elsüllyed. Tinete: Hogy süllyednének el! Hiába akarja bárki, nem lehet. Ha lövik, a golyók lepattannak róla, mintha kenyérrel dobálnák. (Tanul.) „Amikor a király megtudta a katasztrófát, csak ennyit mondott: Én elküldtem.,, én elküldtem a hajóimat...” (A nagyanyját nézi) Már elaludt, . de a szemében ott csillog a könny, „...hogy harcoljanak az ellenséggel.” De miért sír? „...Az ellenséggel és az elemekkel!” Spanyolból fordította: Csánji László DERENGÉS {Bemer Lajos fametszete.) Kék nosztalgia Mély volt a tenger, mint anyám szeme, Sirály sikoltott visszhangtalanul, Szomorú voltam, mint egy kisgyerek, Ki anyátlanul jár és könnye hull. Más volt a föld, más volt az ég színe, Ilyen kékséget nem láttam soha, Csak képekről ismertem sugarad, Itália, rajongók mosolya! Kék volt a tenger, mint anyám szeme, Összekötött vele a szeretet, Benne siklottak kék árnyékaid, Képzelt öröm! És sirály lebegett És perzselő nap suhogott, bíbor, Valódi olasz nap, szeszes derű Dülöngéltek narancsfák, cédrusok, Déli álomra dőlt az üde fű, A vitorlák is lehunyták szemük E ragyogásban, fáradt volt a föld, Csak az én talpam ízlelgette még Puhaságát. Kíváncsiság gyötört: Hogy élnek itt? Hogy tengetném magam, Aki mogorvább tájon született? Halat fognék, míg erőm nem apad? A gondok közt feledném nevemet? Vagy koldus lennék s verset mondanék, Idegen földön?... Nem, nem, sohasem, Bár szülőföldem nem dédelgetett, Mégis azt mondtam, híven szeretem, Mert édesanyám ott mesélt nekem Komor hegyről, ahol az éj lanyáz... Kék volt a tenger, mint anyám szeme, S tudtam, a tenger rám is vigyáz. HAJNAL GÁBOR: Rómcslpcnti emlék A villamosban vállamon aludtál... Hány éve már? — tán harminc is lehet. Most is érzem még illatát hajadnak s áradó bizalmad, szerelmedet. Hozzám búvá tested árama lüktet véremben néha az időkön át s bár nevedet én régen elfeledtem, mégis vágyódva gondolok reád. Kis munkáslány, akivel egy csoportban a Rómaiparton vasár napon estig vitáztunk, játszottunk, tanultunk, egünkön fénylett a forradalom. összehajlik szívünk tilos tanokban egész napon át s mire jön az est s fáradtan, kipirulton ül a hegyre a napkorong, velünk dalolni kezd a csobogó folyam, és ifjúságunk illatos bíborvirága virít s ki voltál egész napon át a társam, a vállamon alvó fejed van itt. Ö, barna lány, a neved elfeledtem, messze sodort sok üszkös évtized, a vézna diák megvénült azóta — ez emléktől feldobog-e szived? Ha néha barna szemedben cikázó s kihunyó tüzekre emlékezem, a régi diák és ifjúságom éled, mintha hited itt lenne még velem. HEGEDŰS LÁSZLÓ: Évfordulóra Loholva járom hajnalonként e fagyos utat. Hány napon még? Három év eltelt. Milyen régen szánkóztam dombjaim telében! Gyalog megyek. Nem haza — házig. Nem lakás, csupán szoba vár itt, fedelet ad éjjelre s ágyat, pár meghitt, halk órát vasárnap. Nem ismer, nem üdvözöl senki. Látnak mélázva elsietni. A kopott lódén el nem. árul. Meri vásott, bizony. S egyre sárgul, keskenyül arcom. Ki tart számon? Egy asszony. S távoli családom. Oly ritkán látnak, dombok, völgyek, hogy megesik már: nem köszönnek, tovább mennek a volt barátok. Ismeretlen lányokat látok. Felnőtt egy fasor, ház is épült, javult egy út. Csak arcom évült. Ráz a villamos egy órán őt, pótolva az éj rövid álmát, Alvó- és írószobám egyben. Verset írtam ott. s leveleztem, Jobbra tán sorsom alig válik, így élek. lehet, már halálig: albérlet: utazgatás, kurta éjjelek, vágyódás falunkba. Nem pillant reám. késik egyre a hozzám hűtlen jószerencse. De majd napfényes tavasz, nyár lesz s lombok alatt a gon d is más lesz... J
