Tolna Megyei Népújság, 1962. január (12. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-17 / 13. szám
4 TOLNA OTEGTEI NEPŰJSAO 1962. január i" Az egyestöl a többesszámig ködik. Beszélgetőpartnerem is felemeli poharát: — Ez az utolsó. Mára elég. Holnap is nap lesz. Menni kell a kolhozba. — Nem is olyan nagyon muszáj. — Nem nagyon. De én jól érzem magam. Tudja, összejövünk. Ha van munka csináljuk, ha meg nincs, beszélgetünk. Társaságban jobban múlik az idő. Ilyenkor beszéljük meg, mit hogyan csináljunk. Kellene még két góré. Nekünk jól ütött ki az idén a kukorica, pedig a szárazság itt sem volt kisebb, mint másfelé. Any- nyi lett, hogy nem tudjuk hova tenni. Még a két górét megépítjük az idén. Most úgy sincs más munkánk. — Hát a többiek. Azok is szívesen mennek? — Szívesen hót. Mondom, hogy jól érezzük magunkat. Csak az a sok mihaszna népség ne lenne. _ ? V an olyan, aki tag, de még nem is láttuk. Megmondtam az elnöknek, hogy jövőre más világ legyen. A háztájit el kell venni tőlük. „Mit csináljunk most már, Jóska bácsi?”, mondta, „de jövőre, nyugodjon meg nem így lesz.” A háztáji az kell nekik, dolgozni meg nem akarnak. C miközben az asszonyok ^ belemerülnek a töltött- káposzta-főzés fortélyaiba, még megtudom, hogy „van már kát traktorunk, vettünk ötven anyá nak való süldőt, hetven meg most hízik, a tehenek nagy részét ki akarjuk cserélni, és ha minden jól megy, jövőre építünk még egy istállót”. A beszélgetés végén, mintegy búcsúzóul tízért megjegyzi: — így vagyunk. Én még kihúzom ezt a pár esztendőt — De hiszen jól érzi magát így. — Addig is, miért ne érez- hetném jól magamat?' Olyan tag vagyok én is. mint akárki. Aztán cihelődik a vendégsereg, velük én is. Az utcán lassan szállingózik a hó. A házak csendesek, sehol sem világol az ablak. Pihennek az emberek. Mert holnap is nap lesz. Hej, de bonyolult valami is az ember. Pedig már kezd eljutni az egyestől a többesszámig. Letenyei György A bátaszékibeszélgetések Bálaszéken, a Búzakalász Tsz- ben minden szövetkezeti gazdával egyenként elszámolnak most az évi munkáról. Látszólag hivatalos aktus ez o tsz-ben, a hivatali munkának egy része, s első' hallásra talán nem is nagy jelentőségű esemény. Mert nézzük csak mi történik? Az, hogy bemegy az irodába egy-egy munkacsapat, vagy kisebb brigád, beviszi a munkaegység-könyvét, egyéni feljegyzéseit és azt egyeztetik a könyvelők az irodai nyilvántartásokkal. Az egyeztetésnél jelen van az agronómus, a brigádvezető, a munkaegységelszámoló. Sorra vesznek minden tételt és azokon elvitáznak. Van úgy, hogy egy-egy gazdával órákig foglalkoznak. Már maga a hivatalos rész is több annál, mint aminek látszik. Mert itt nemcsak a rideg, hivatali egyeztetést kell látni, hanem az emberekkel való foglalkozásnak egy szép és követendő példáját. Azt, hegy minden szövetkezeti gazda megnyugvással megy el ezekről a beszélgetésekről, megnyugvással és tanulságokkal gyarapodva. Végigtekint ' mégegyszer egész évi munká- 1 ján és a számok mögött megje- i lenik előtte a szövetkezet érdé- , kében végzett tevékenység. Megtudja, hogy miért kapta és miért , kapja majd, ha jár neki még, a . pénzt és meg tudja azt is, hogy b keVstt volna tennie azért, ' hogy még többet kapjon most a közöstől. Ezek az egyeztetések minden olyan téves illúziót eloszlatnak, ami ilyenkor sok szövetkezeti gazdában sokszor nagyon jogtalanul merül fel: „Csak ennyit kapok? Ezért dolgoztam egész évben?” A másik jó oldala ezeknek a beszélgetéseknek az: jól esik a szövetkezeti gazdának érezni, hogy törődnek vele. Jól esik az, ha igy számbaveszik egész évi munkáját. És ha nem is dicsérik meg, akkor is érzi ebből a beszélgetésből, a nagy éves áttekintésből, hogy mit érdemel. Van azonban még egy érdekes vonása ezeknek a beszélgetéseknek Bátaszéken. Még pedig az, hogy egyszerre egy kisebb brigád, vagy munkacsapat sereglik össze és míg egy gazdával az irodában foglalkozna, k, addig a többi a tanácsteremben várakozik. Ezt a várakozási időt tették tartalmassá a kommunisták. Meg pedig olyan formában, hogy ügyeletet tartanak a tanácsteremben, hogy ott beszélgethessenek a várakozókkal. Beszélgetnek az elmúlt évről, annak sikereiről, hibáiról, jó és rossz tapasztalatairól és a jövő terveiről. Nem különösebben szervezett beszélgetések ezek, de nagyszerűek, örömmel, alkotó módon vesznek részt ezeken a beszélgetéseken a szövetkezeti gazdák és elmondják a kommunistáknak egyéni tapasztalataikat, gondjaikat és a jövőre vonatkozó elképzeléseiket;. Elmondanak olyan dolgokat is. amit közgyűlésen, más értekezleten, vagy akár egy hivatalos jellegű beszélgetésen nem mondanának el. A szövetkezeti demokrácia szép megnyilatkozásai, a szövetkezeti gazdák megbecsülésének jelei ezek a bátaszéki beszélgetések. Tulajdonképpen ezzel kezdődik el már most Bátaszéken a zárszámadási közgyűlés. Mire ott összejön a nagy közösség, már egyszer egyénileg áttekintette mindenki az egész évet, s így a közgyűlésen érdemesebben tud résztvenni. Érdemes a bátaszéki példát máshol is követni. Gy. J. R mint reakciósok Bonnban, a Német Szövetségi Köztársaság fővárosában megváltoztatták a Kari Marx utca nevét. A bonni városi tanács úgy döntött, hogy az utcát ezentúl Franz Max utcának kell nevezni, egy kölni tartományi fejedelemről. aki a XVIII. század végén élt. Míg tehát Kari Marx neve egy új korszak kezdetét jelzi, addig Franz Max-é egy letűnt korszak végét szimbolizálja Egyesek szerint Bonnban a Marx és Max közötti »r« betű különbséget a reakciósok miatt kellett kihan gs ú lyozn i. Műanyag a hajógyártásban A galati (Románia) hajógyárban a hajóépítők eredményesen helyettesítik a drága anyagokat olcsóbb műanyaggal. A 4500 tonnás teherhajóknól és más nagyobb hajóknál parafa helyett jó hő- és hangszigetelést biztosító műanyagot használnak. A műanyagot széleskörűen alkalmazzák a hajószemélyzet lakófülkéi- nak belső kiképzéséhez. A sokszínű és mintájú vinilint falak kárpitozására használják. FALUSI HARPAGON A disznótoros vacsora vége felé az elfogyasztott bor feloldja a hangulatot. A beszéd harsányabbá válik, növekszik a zaj, s talán nem is tudnánk suttogva beszélni, s végigvárni, míg társunk befejezi mon- dókáját, olyannyira szánkra kívánkozik az előbb megfogant gondolat. Egymás mellett ülünk, nem kevésbé hangosan, és nem kevésbé gesztikulálva, mint a többiek. Csak a beszéd tárgya más, mert ketten megint csak a régi témán rágódunk, amelyről annyi szó esett már köztünk az elmúlt tél óta. Egy év egy kissé elég arra is, hogy mérlegre tudjuk tenni, érdemes volt-e, a mostani van-ból, milyenné formálódhat majd a lesz? A szövetkezet. Beszélgetőtársam jó ötvenes, de java erejében lévő férfi. Nem sok beszédű, annál szorgalmasabb — úgy mondják —, s mintha már, már kezdené megtalálni a helyét. Mennyit kötekedtünk egy évvel ezelőtt? Néha hétszámra szót sem váltottunk, s ha köszöntem neki éppenhogy megbiccentette micisapkája siltjét. De most már szent a béke. Pedig a birkózás még tart, mert ha tuszkolni nem is kell befelé, nem is a legnagyobb lelkesedéssel halad az új irányban. A bor megoldja a nyelvet. Őszintébbek leszünk, nem rágjuk meg a szavakat, s amit máikor csak gondolni szeretnénk, az most hangosan röppen a levegőbe. Nála így: — Még egypár évig kihúzom, aztán istenveled csoport. Nekem elég volt. Ne mondják, hogy én bomlasztom, azért még egypár évig kihúzom bent. De aztán ..; No tessék. Én azt hallottam róla. hogy- szorgalmas, hogy jó tanácsokat ad a fiatalabb vezetőknek, hogy kezdi megtalálni a helyét. És most ime. Vagy nem jól ismerik, vagy valami történt ezzel az emberrel. — Abból se lesz semmi — válaszolok néhány másodperc múlva. — Miért, talán megtiltja valaki — felkapja a fejét. — Nem, nem tiltja senki. — Azért, mert nem is tilthatja. Az asszony, a felesége meghallja miről folyik köztünk a szó, míg ők arról beszélgetnek a többi asszonnyal, hogyan Új todcRiányos mű a német imperializmusról A német imperializmusnak és militarizmusnak az első világháború utáni viszonylag gyors talp- raállása sokat foglalkoztatta nemcsak a történetírást, hanem a politikai közvéleményt is. A kérdés aktualitását a második világháború, majd napjaink eseményei csak növelték, különös tekintettel arra a folyamatra, amelynek tanúi lehetünk Nyugat-Németor- ezágban, másrészt arra a politikára, amelyet az egykori hitler- ellenes koalíció kapitalista hatalmai, mindenekelőtt az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország folytatnak, Minthogy a fejlemények a múlt végzetszerű megismétlése irányába mutatnak, jogosult a kérdés feltevése: egyszeri történések véletlen egybeeséséről, vagy megismétlődő, bár más történelmi viszonyok között végbemenő törvényszerű folyamatról van-e szó. Erre a kérdésre ad választ Zsig- mond László egyetemi tanár, Kossuth-díjas történész A német Imperializmus és militarizmus újjáéledésének gaz dasávi és nemzetközi tényezői (1918—1923) című nagyszabású munkája, amely csaknem maradéktalanul feldolgozza a kérdéskomplexumra vonatkozó irodalmat és széleskörű, eddi« részben ismeretlen forrásanyagra támaszkodik. A mű az Akadémiai Kiadó gondozójában most került ki a sajtó alól. jobb a hájas pogácsa. Meghallja, s gyorsan közbeszól: — Hiába is akarná megtiltani valaki, úgy lesz. U allgatok, forduljon el me- *■ gint az asszony, kettesben talán jobban boldogulok. S aztán megkérdem: — Nem szívesen látják magát a csoportban? — és mit bánom én, ha akar sértődjön meg, talán akkor kijön az igazság, hozzáteszem: — Nem tud eleget tenni a munkának, nem felel meg? — Hogy én? — No nem azért mondom ... — Mutasson valakit, aki kifogást talál a munkámban. Most épül az új majorunk ... — A szövetkezet majorja — vágok közbe. — A szövetkezeté hát. A miénk. Megmondtam már akkor is, hogy nem lesz jó így az istálló. Ha az egyik falát ötven centivel kijjebb hozták volna, mégegyszer annyi marha elférne benne. Most már igazat adnak. Van négy silónk ..: Megint nem tudom megállni, hogy közbe ne vágjak: — A szövetkezetnek, ugye? — Annak. De hát az az enyém is. Vagy talán nem? Megnyugtatom, hogy deho- gyisnem, csakhát aki pár év múlva ki akar lépni, az miért hangsúlyozza lépten-nyomon, hogy a miénk? Erre csak legyint és folytatja. — Éntőlem mindent megkérdeznek. Jó lesz ez így Jóska bácsi? Hogyan csináljuk Jóska bácsi? Mit szól hozzá Jóska bácsi? Nem is hallgatok. Mindig megmondom a véleményemet. Az elnökünk nagyon rendes ember. Fiatal ember, de okos. Úgy vág annak az esze, hogy csudára. És ha valamit mond, azt meg lehet fogadni. — Amikor parancsol... — Parancsol persze. De hát valakinek parancsolni is kell. Mi lenne, ha mindenki azt csinálna, amit akar? — Egy éve még azt mondta, hogy ne parancsoljon magának senki. A maga ura akar maradni. n ámnéz. Hosszan. Már sej- ti mire akarok kilyukadni ezzel a sok közbekérdezés- sel. Oktatólag mondja: — Ha valaki jól parancsol, az jó parancs. Más a jó parancs, és megint más a rossz parancs. — Mégis csak parancs. — De azt parancsolja, ami a mi akaratunk. A társaság lassan szedelőzHatvanas, szikár paraszt intézi ügyesbajos dolgát a K-i tanácsnál. Az irodában többen is tartózkodnak, várják, hogy ügyükkel sorra kerüljenek. — Titkár elvtárs, ebben « hónapban is megkapom a kétszáz forintot? — Nem. Csak százat, esetleg. — De hogyan? Hiszen annyi jár... — Járni éppen nem jár, mert segélyről van szó. És azért lesz kevesebb, mert más rászorulókat is segélyezünk. — Akkor hogyan éljünk meg hárman olyan kevésből? Nem tudok dolgozni, a feleségem is beteg, meg ott van a lány... — A segély nem is azért van, hogy abból éljenek. Különben is, decemberben a lány kapott 400 forint értékű ruhaneműt. Kaptak négyszáz forint gyorssegélyt a járási tanácstól, meg a 260 forint nyugdíjat a termelőszövetkezettől. Azonkívül ott a háztáji. — Ha a lányt leadnánk az otthonba, akkor megkapnánk a pénzt? — Nézze, én ebben egyedül nem dönthetek, ez a végrehajtó bizottságra tartozik — válaszol a titkár. — És az sem biztos, hogy van most hely a szociális otthonban. Lehet, hogy eltelik két-három hónap, mire lesz hely... A jelenlévők csendben figyelik a titkár és az öreg eszmecseréjét, csak amikor az méltatlankodva elköszön, akkor jegyzi meg az egyik asszony: — Vén Itapzsi... Erre aztán megindul a szóáradat, mindenki elmondja a véleményét. — Most persze, szabadulni akar attól a szerencsétlen nyomoréktól. De bezzeg kellett neki, amikor hat hold földet kapott hozzá. — Én tudom — mondja az egyik asszony —, úgy lopták el, valósággal úgy lopták el, akkor még élt az apja, meg a mostohaanyja... — Pedig a mostohaanyja menynyire gondját viselte... Ezt tudta mindenki. — Dolgoztatott is vele. Szántáskor a teheneket vezette. Hányszor felbukott szegény, és akkor ez a farizeus rácsapott az ostorral. — Persze, mostmán szabadulni akar tőle, mert nincs a föld... — Jobban is járna szegény, ha a szociális otthonba kerülne, ott legalább gondját viselnék. — Most viszont elvárja a segélyt as államtól. Közben mindent rárakna a lányára. Még vá- gottfát is küld neki Pestre. Az meg haza egy fillért se... Az indulatosan, vádlón kiejtett szavakból, mondatokból ki- kerekedik egy falusi történet. A szóbanforgó parasztember feleségének volt egy testihibás testvére. Az anyjuk meghalt, az apjuk második asszonyt vitt a házhoz. A mostohaanya úgy gondozta a nyomorék lányt, mintha csak saját gyereke lett volna. Ám, mivel hat hold föld volt a része, magukhoz vették, nem éppen becsületes körülmények között. Azzal vették magukhoz, hogy gondját viselik, közben kihasználták, ahogyan csak tudták. Teheneket vezettetett, babot csé- peltetett az öreg B. a mozgáshibás lánnyal. Közben eljártak az évek, az öreg tanítatta a lányát és az most Pesten dolgozik. A falu is szövetkezeti községgé alakult, ahonnan az öreg B. rendszeres, havi nyugdijat kap munkaképtelensége miatt. A tanács pedig rendszeresen juttatott nekik szociális segélyt, amelyet úgy vettek, mintha rendes fizetés lett volna. Most a világ leg természetesebb dolgának veszi, hogy az állam eltartsa és ugyanakkor ő tartja el jóformán Pesten élő lányát, aki egy fillért nem ad haza. — Hogy milyen csomagokat küldenek Pestre minden héten? — Ha hazajön a lány, nem csinál itthon semmit, legfeljebb elmegy moziba. — Igen, kell egy kis kikapcsolódás... — Az öreg a múltkor harminc lottószelvényt vett egyszerre... — Az ilyeneknek akár egy fillért se adna az állam — állapítja meg az egyik asszony, ahogyan a vita az öreg B. körül gyűrűzik. — De ha az államnak való volnék, kötelezném a lányát, hogy tartsa el őket. Kapnák csak olyanok a segélyt, akiknek nincs senki támaszuk. Az öreg B-éhez hasonló esetet keveset találni. Bár nehéz ítéletet mondani, mindenesetre igazat kell adni a falubelieknek. Ellenkezik az igazsággal, hogy az öreg az utolsót is a lányára rakná egy nyomorék kárára, akit csak a földjéért vállalt — és ugyanakkor kizárólag az államtól várja a megélhetést. Nemcsak várja, hanem követeli... Módot kellene találni arra — és a hasonló esetekben —, hogy a gyerekeket a törvény kötelezze a szülők eltartására. BOGNÁR ISTVÁÜ
