Tolna Megyei Népújság, 1962. január (12. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-14 / 11. szám
A „BOGARAS” EMBER r TÉNACY SÁNDOR: BALLADA Még ragyogott a nyár, de az ősz már ott ólálkodott a kertek alatt. A delelő nap sugarai átcsillogtak a lugas levelessátorán és rávilágítottak egy gyöngyszínűre váló szőlőfürtre. —• Édesedik a kecskecsöcsű! —■ mondta egy vékonyas gyerekhang, aztán éleset, vidámat Sikoltott — oda nézz! A felszólítás nem nekem szólt, én mégis kilestem a zsalu hasadékon; Két gyerek — olyan tízéves formák, a házigazdám fiai — álltak a lugasban és most már némán figyeltek. — Szólok a bogaras embernek! — suttogta az egyik, és elszaladt, addig a másik feszülten figyelt, s mozdulatlanul várt. Kisidő múlva egy öreg ember és az iménti gyerek lopakodtak a lugas alá. A gyerekek az öreget lesték, aki óvatosan közeledett a szőlőságak napfényesebb részéhez, aztán hirtelen, mintha ugrott volna, majd felkiáltott; — Heuréka! Heuréka! — majd gyorsan eltűnt. Különös tájék még különösebb emberekkel ez a dunántúli zug, ahol félig barát, félig rokon ismerősöknél eltöltöttem 3 nyár egy darabját. Alig vártam, hogy a ház népe összegyűljön ebédre és megkérdezzem: — Ki volt az a heuréká- zó? — Fúró-faragó, gyűjtögető ember csak, — mondta a húsleves és az ecetes, tormás főtthús között a házigazdám, majd az ebédutáni rizlingnél még hozzá tette — ha érdekel, a gyerekek majd megmutatják. Ott, a folyókanyar környékén egy-egy ilyen ünnepi ebéd annyiféle hússal, süteménnyel, borral jár, hogy ránkesíeledei már, amikor az asztaltól felkeltünk, én a különös öregre már nem is gondoltam, csali' másnap, de akkor is csupán azért, mert a kisebbik gyerek azzal állt elém: — Nem tetszik kiváncsinak lenni a pillésemberre? — Hát az meg ki? — Az az öregember, aki tegnap a lugasban egy pávaszemet fogott. így kerültem én másnap déltájt egy zsuppos ház elé. A sokféle színű, nyárvégi, viruló virágok közt egy soványas, bizonytalan korú ember ballag elém. Háta mögött a megvékonyodott folyó csillog, és körülöttünk erdős fodrú, szőlős oldalú dombok álldogálnak. — Miben lehetek szolgálat- \ jára —• nyújtja felém a kezét, majd hozzáteszi — Bogár Bálint a nevem. Mit mondjak most? — gondolkodtam el. Mondjam talán, hogy a „bogaras emberhez" jöttem? Tanácstalanságomban s véletlen segített. A ház előtt bólogató fa ágairól aranysárga, karcsúnyakú körtesor mosolygott. — Kérem, a körte... Be sem várva mondatom végét, már ágaskodott, és vette le a legszebbiket, majd nyújtotta felém; — kérem, egy pillanat, hozok mosóedényt, — tűnt el. Nemsokára visszatért. Egyik kezében üvegtál tele vízzel, a másikban fűz karosszék. A széket a gyepszélre téve hely- lyel, azután az edénnyel kínált. Megmártottam a körtét, majd beleharaptam. Soha ilyen ízt és illatot. A körteié mézként csur- rant végig az ínyemen, a nyelvemen, s gégémen és a gyomromban bársonyos símogatás- sal ömlött szét. Az illatában rozmaring szaga keveredett finom fűszerekével, és egy pillanatokra megrögződő érzés, a legfinomabb italokat juttatta eszembe. — Ez nem is igaz, — nyögtem ki. Egyetlen mondattal kívántam kifejezést adni a körteevés kiváltotta lelkesedésemnek. Este, mikor szállásomra tértem, csak annyit tudtam mondani vendéglátóimnak, amennyi egy régi színházi élményemből eszembe jutott, amikoris a főhős azt mondta valamire: — Megdöbben ezen a járatlan, és a szakember csodálkozik! . Azt elfelejtettem hozzátenni, hogy én, a járatlan megdöbbenésével jártam-keltem akkor, abban a házban. A zsupposfedelű házban kecses öreg-öreg bútorok. A falakon polcok. A polcokon mindenféle díszek; gölöncsértányérok, korsók, tálak, és régi csont faragások, ónozott nyelű kések, a polcoktól üres részen üvegszekrények. és az üvegek mögött kék meg piros díszektől pompázó ódon szőttesek. A szekrények szomszédságában tárlók és a tárlókban szitakötők, pillék, aranydongók tűre- tűzött százai — talán ezren nem, tízezrei! Ebben még nem volna semmi sem. Bogárgyűjtő, régiségekért rajongó, kertszerető, és ráérő öregember, — mondhattam volna. Igen ám, de a valaha konyhacélt szolgáló helyiségben mindenféle ipari kézbeva- lók, és a benyílóban — vagy ha úgy tetszik, hátsó szobában mennyezetig érő, zsúfolt könyv- állványok. A könyvállványok között egy öregember, és így mondta el — dióhéjban — élete sorát: — Kérem, én egy hetvenkedő öregember vagyok, mert az idén töltöttem be a hatvankilencedik esztendőmet. Apám pásztorerpber volt, nemkülönben a nagyapám. Tőlük örököltem a faragókészségemet, és anyámtól a szép szeretető!. Anyám vándorszínészné lehetett. és betegen felejtcdött* 'apámnál, aki annyira gondját viselte és ápolta, hogy lábra’ ’Síltaáid'fcárr^ts -abáirr gondjai-,-rí bízta magát. Ép Erdélyben, nagyanyámnál élvén, nem ös- mertem őt, csak a. tőlevaló tizenkét húgomat, akik örökölve anyám sokat emlegetett szépségét — kapósak lettek, de amíg felnevelődtek az én emberségemből. mert apám is utánament anyámnak, én bizony öregre vástam, semmire sem vittem. Szerencsére a felszabadulás egy gyárban talált, ahol nap- számossorból lassan annyira jutottam, hogy nyugdíjba már, mint művezető mentem. Persze, nem volt ez egyszerű, félig- meddig diadalmenet, de még érettségiznem is sikerült, ahhoz azonban már öreg voltam, hogy kedvem szerinti mesterségre változtathattam volna azt, amit, ha kedvvel csináltam is, csak azért csináljam, mert ott éppen hely volt a számomra. A könyveket egész életem folyamán szerettem és az antikváriumokban akkor is megfordultam már, amikor még például a magamfőzte fejhús-tíz- órai ünnepi díszlakoma volt számomra. A város, ahol utoljára állandó lakos voltam — mert azelőtt sokat vándoroltam — ilyen magamfajta embert earivel láthat, de egy falu — szülőföldem — nem bővelkedik bennünk. A villanyt bevezették, de a Vasaló, porszívó el is romolhat. Szaladjanak hát vele a járási székhelyre? Ne tegyék. Én ideköltöztem, hogy legyen, aki megjavítja, és a nyugdíjamból itt is megélek. Sőt, amint láthatja, a körtefáim, virágaim seregét, meg a kertemet, még eladásra is jut termelvényeimből. És féljek a falutól? Nem. Én mindent elhoztam, ami a városban jó: Fürdőszobám van, a padláson vízgyűjtő és csapból kapom a vizet, és nem feledkeztem meg arról sem, ami a falut napjainkban is még elmaradottá teszi, még az is van. ahová mint mondani szokták; még a királyok is gyalog jártak. És van nekem olyan is, amit város aligha adhatna: Csend, és újra, meg mégegyszer: csend, meg madárének, és a gyerekek számára az egész világ egyetlen játéktér. Én nagyon szeretem a gyerekeket, még azért sem haragszom, hogy nem is nagyon titkolva „bogaras ember„-nek neveznek. Eleinte bántott ez a név, mert ugye a bogaras olyan félnótásféle? Most már nem haragszom érte, mert a szitakötőim, pilléim után neveznek bogarasnak, ez meg nem baj. ön is így került hozzám, hogv ezt a félig csúfnevet hallotta. És talált végeredményben egy öregembert, aki úgy próbál élni, hogy embertársainak még hasznára legyen ... — Bogár bácsi, Bogár bácsi! — szakította meg egy kiáltás a beszélgetésünket. Egy kisfiú i kiabálta, és az én „bogaras emberem” sokáig nem került i elő. Mielőtt kióvakodtam volna a virágos udvarról, egy női hang szólalt meg mögöttem: — Nem tetszik megvárni az én kis öregemet? A mesék nagyanyója állt előttem, amikor a hangra megfordultam, aki öregségében is olyan szép volt, hogy talán a tündérek keresztanyja lehetett volna. — Kérem szépen, holnap íjiajd visszajövök... — mondtam, és elballagtam a kultúrház felé, ahol este közös szülőfalunk múltjáról kellett kiselőadást tartanom. Amíg a kultúrház igazgatójára vártam, a folyosón a műsort böngésztem: ..Politechnikai előadás a körzeti általános iskola oktatói számára, tartja Bogár Bálint...” Kezdődött az egyik hirdetmény. Ez a története röviden egy ..bocaras embernek” — mesélte valaki egyszer valahol, valamelyik dunántúli vonal vasúti- kocsijában. Én Síóról-szóra feljegyeztem, úgy, ahogyan hallottam, és íme, közre is bocsátom, s ha valaki a történetben magára ismerne, annak oka a vonatbeli mesélő, akitől ezúton kérek bocsánatot, amiért a történetet nerrr hagytam feledésbe menni! BORSI D. JÓZSEF szépséges tested fölébe hűségből építs menedéket meggyilkolt testvéred hírére hagyd kihűlni kis ebéded vasald ki a csüggedés redöit ha megcsaltak eszmék és szerelmek ültesd öledbe mások csecsemőit ha fonnyadt is kicsi melled dobbanj vérdarab-döbbenetet szisszenj tüskecsípés-riadalmat karmolj az agyra örökmély sebet kiabáld az égre istenes hatalmad hűségből építs menedéket s ne kérdezd életed árát hagyd kihűlni kis ebéded ha világunk bajba találnád ha megcsaltak eszmék és szerelmek legyél önmagádban biztos ha fonnyadt is kicsi melled szoptasd a jövendőt magadhoz KRECSMÁRl LÁSZLÓ: CSAK NEKIK ZENGJEK Tűztestü, lomha denevérként az ég ereszén csüng a Hold. A táj fülébe gerlehangú szél fuvolázik altatót... Az éjszaka nagy. puha fészek. Pilledt madárként szunnyad el mélyén a világ — s bennem ilyenkor valami mindig útrakel. bár rejtene már engemet is szárnya alá a nyugalom, de a zakatoló, kósza szívem szivárványszínű utakon ha jszol egyre és ahogy járom a vágyak görcsös útjait: bízva, s okosan felkangolom lelkem citerahúrjait, hogy rajtam bátran játszhassák el gondjuk s örömük énekéi az emberek, s csak nekik zengjek őszinte, tiszta, szép zenét... HATVANI DÁNIEL: , Ű 1\NEP midőn ifjúságom igézetében jöttél kezed vibráló szálakkal köti lelkem már nem tudom ajkadról elfeledni a sóhajt mely betölti a csöndet szikrázó ünnepekkel ti fák hömpölygése a táncoló tavaszban lendület arany-nyilai alkonyt szédületek hogy is feledhetném a jég alá bújt magányt mikor szerelmed őrzi felajzott vívódásom lásd o háztetők fölött elúsznak mind a felhők rügyek zöld csapjain csobban elő a láng fájnak az elmúlt nyarak, mik nélküled égtek el vad rőzse lobogással tűnődve létemen CSALÁDI VACSORA (Folytatás az 5. oldalról.) ezt, de most valahogy kedvesebben tette. Magda furcsa szorongással figyelte a két gyereket és az apjukat. — Este együtt fogunk elmo- sogntni — jelentette ki váratlanul a férfi. Ez már sok volt. Most már igazán kilátszik a lóláb... De azért nem tudott haragudni. Jó. hát mosogassunk. A kislányt azonban azért sem fogom elvállalni! Csak menjen a nagyanyjához — gondolta. Üdvös is lenne mindjárt szólni róla. — Évikét előbb haza kellene kísérni... János nem válaszolt, mintha nem hallotta volna a megjegyzést. A kisleányt nézte elmerültem aki lassan, óvatosan ette az almát. Helyette a fiú szólalt meg: — Magda néni kérem... mi lenne, ha Évike itt aludna? Nagymama beteg... Én hoztam Évikének egy pizsamát is. i . — Igen ...? De ki viszi holnap az óvodába? És mi lesz vele később? Én igazán nem érek rá! — csattant fel az asszony. A zavart csendet ismét Jancsi törte meg. — Majd mi odakísérjük. Papa vagv én ... És délután érte megyünk. A fiú mindezt komolyan és higgadtan tagolta, akár egy felnőtt, aki bejelenti, hogy részt akar vállalni a család problémáiból. Furcsa ez a fiú. észre sem vette, hogy utóbbi időben 1 ennyire megemberesedett. Határozottan előnyére változik. Mit mondjon? Érzi, hogy valamennyien őt nézik. Nem. nem követelnek, csak kérnek ... Más férfi talán erőszakosabb lenne, de János csodálatos valaki. Éppen ezzel a finomságával tud hatni reá. — Az is baj, hogy nincs elég fekhelyünk... — kezdte' újra óvatosan az ellenkezést. — Teszünk matrácokat a földre! — kanta fel a szót János. — Azután meg. csak átmeneti dolog az egész ..; Ha Éva visszajön ... Na. na, képzelem! — akart zúgolódni Magda, de lenyelte a gondolatát. Nézte a férjét és a két gyereket. Nézte, hogy milyen kegyetlenül és milyen csodálatosan összetartoznak. És ő... ő kimaradjon ebből az összetartozásból? Nem. nincs ereje ahhoz, hogy idegen, hogy mostoha legyen! — Hát majd kitalálunk valamit ... — sóhajtotta. — Egyelőre ió lesz Éviimnek a matrá- con is. azután meg legfeljebb az ágyát elhozatjuk a nagyszüleitől ... Maga sem értette, hogy tudta mindezt ilyen könnyedén kimondani. Hiszen lázadozott, s lobogott benne a munkatöbblettől, az újabb felelősségtől való félelem. Hiszen ő nem is családanyának való ... ö csak Jánost szereti. Csak Jánost akarta. De mit tegyen, ha János ilyen... ha János így kívánja a családot! Kúbultan vonult ki a konyhába a tálcával. Csakugyan segítenek-e majd mosogatni? És vajon máskor is. vagy csak ma? Elég, ha János jön. Utána még lenne Idejük olvasni, rádiózni ... Alig tette le a tálcát az asztalra, hallotta maga mögött a férje lépteit. Érezte, hogy megáll, azután átkarolja. Most... most fogja szokott mozdulatával a nyakát megcsókolni... De nem. János gyengéden elfordította őt az asztaltól és szájához emelte az 5 tésztaszagú. káposzta- szagú kezét. Váratlanul érte ez a kézcsók. még soha sem történt vele ilyesmi. Te csacsi... mit csinálsz? — akarta kérdezni, de nem szólhatott semmit. Já”os már a száját kereste. Átengedte magát a csók édességének. Furcsa csók volt. Mintha nem is egy asszony kapná, hanem egy anya. aki most hozta világra férjének az első gyermeket... aki most érett meg igazán arra, hogy egy életre szólóan szeressék. Pillanatnyi kábulatából Jancsi hangja ébresztette fel. — Magda néni kérem, honnan szabad ágyneműt elővenni? — Jövök már! — felelte határozottan és lefejtette magáról a férje karját. Végre is ne lássa őket Jancsi így. összeborulva. Mit gondolna magában? Együtt indultak vissza a gyerekekhez. A kisfiú éppen nagy buzgalommal szedte elő a tar- talék-matrácot. és tette le a földre. Évike játékosan ráhuppant, miközben fején csak úgy libegett a fehér masni. Szabó Ibolya
