Tolna Megyei Népújság, 1962. január (12. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-10 / 7. szám
4 TOLNA MEGYÉI NEPŰJSAO 1962. január 10. 0 fSldmíívssszövetkezetek ISGI-ben 69 vagon baromfit és 21 millió tojást vásároltak fel Állami készletből 30 vagon takarmányt kaptak tavaly a tojás és baromfi eladására szerződő tsz-gazdák A központi tojás- és baromfiárualap jelentős hányadát ma még háztáji gazdaságukból adják a termelőszövetkezeti gazdák. Ar ról pedig a földművesszövetkezetek gondoskodnak, hogy a háztáji gazdaságokban termelt áruk eljussanak a fogyasztókhoz. Más szóval az fmsz-ek bonyolítják le a tojás- és baromfi-felvásárlást. S ha ebből a szempontból vizsgáljuk a földművesszövetkezetek múlt évi tevékenységét, jó eredményekről számolhatunk be. A Szövetkezetek Tolna megyei Értékesítő Központjának Vegyesáruforgalmi Főosztályán ugyanis már összesítették az 1961. évi felvásárlási adatokat. Kiderül, hogy Tolna megye termelőszövetkezeti gazdái háztáji gazdaságukból tavaly 21 millió tojást adtak a földművesszövet kezeteken keresztül a központi árualapba. Ez három millióval több, mint amennyit 1960-ban vásároltak fel a földművesszövetkezetek. A 21 millió tojásból 6 milliót szerződés alapján adtak át a tsz-gazdák. Itt jegyezzük meg, hogy azok jártak jól, akik szerződés* kötöttek a földművesszövetkezettel tojásértékesítésre, mert állami áron takarmányt kaptak. Ez megyei viszonylatban öt vagon abrakot tesz ki. Legtöbb tojást háztáji gazdagságukból az elmúlt évben a dombóvári termelőszövetkezeti gazdák adták: egy milliót. Hasonló jó eredményt értek el tojásfelvásárlásból Nagykónyi- ban, Tamásiban és Iregszemcsén. Kedvezően alakult 1961-ben. a baromfi-felvásárlás is Tolna megyében. Misetics Sándor, a MÉK főosztályvezetője ugyanis úgy tájékoztatott bennünket, hogy a földművesszövetkezetek az elmúlt esztendőben 69 vagon baromfit vásároltak fel, 3 vagonnal többet a tervezettnél. S azoknak a termelőszövetkezeti gazdáknak is adtak takarmányt, akik hízott liba eladására szerződtek. Ilyen címen tavaly 25 vagon kukoricát vásárolhattak meg megyénk termelőszövetkezeti gazdái. Kiemelkedő eredményt értek el Madocsán, az Igazság Termelőszövetkezet gazdái ugyan is 3300 kövér libát adtak el a földművesszövetkezetnek. Csak ebben az egy községben 3 vagon kukoricát kaptak állami felvásárlási áron a tsz-tagok. A Szövetkezetek Tolna megyei Értékesítő Központjánál tájékoztatást kaptunk az 1962. évi tojás- és baromfi-felvásárlásról. Elmondották, hogy az elmúlt években jól bevált gyakorlat szerint továbbra is a földművesszövetkezetek bonyolítják le a tojás- és baromfi-felvásárlást. A termelőszövetkezeti tagokkal a földművesszövetkezet szerződik tojás- és baromfi-értékesítésre. A feltételek is változatlanok. Központi készletből ugyanolyan mértékben kapnak takarmányt a termelőszövetkezeti tagok, mint tavaly. Az elmúlt napokban megyénk valamennyi földművesszövetkezete megkezdte annak felmérését is. hogy mennyi naposcsirkét igényelnek a tsz-tagok. A tervek szerint ugyanis az idén egymillió-kettőszázezer naposcsirkét tudnak adni a földművesszövetkezetek a tsz-tagok háztáji gazdaságába. Természetes, hogy elsősorban azoknak az igényét elégítik ki, akik tojás- és baromfi-értékesítésre szerződtek. Az első háztáji gazdaságoknak szánt naposcsirkék február végén látják meg a napvilágot a dunaszentgyörgyi baromfikeltető állomáson. Ugyan ezen az állomáson hétszázezer naposcsirkét keltetnek az idén a szövetkezeti tagok háztáji gazdaságai részére. Ezen túlmenően a tolnai baromfikeltető állomás ad ötszázezer naposcsirkét á termelőszövetkezeti tagok háztáji gazdaságába. E. É. A tudomány és a gyakorlat TALÁLKOZÁSA Egyre szaporodnak a tudomány és a gyakorlat között a biztató és ígéretes találkozások, együttműködési törekvések, amelyek gyümölcsét mindannyian szeretnénk élvezni. Pár nappal ezelőtt, az új esztendő első napjaiban a bölcskei Rákóczi Tsz irodája előtt a Kertészeti és Szőlészeti Főiskola képviselői szálltak ki a gépkocsiból. Odabent az irodában több órát beszélgettek a tsz vezetőivel. Főleg a kertészkedés és a gyümölcstermesztés érdekelte őket, mivel legjobban ehhez értenek. De kiváncsiak voltak a bevételek alakulására és még sok egyéb belső problémára. Rengeteg számot felírtak, utána körülnézték a közös gazdaságot. Ismerkedtek. A két elvtárs — Dezső Imre adjunktus és Kopcsó István tanársegéd — azzal a szándékkal utazott Bölcskére, hogy kapcsolatot teremtsen a főiskola és a termelő- szövetkezet között. Mint mondották, segíteni és a gyakorlatból tanulni szeretnének. Megígérték, hogy a főiskola rendszeresen elküldi majd embereit, akik elméleti oktatást adnak, nevelik, tanítják a szövetkezeti gazdáka-. •vezetőket és segítik a legújabb módszerek meghonosítását. Nagy- jelentőségű és dicséretes minden ilyen próbálkozás. Hasznot hozó a tsz-nek, de feltétlenül jó a főiskolának is. Természetesen csak úgy, ha ez, és az ilyen elvtársi segítség mozgatója a becsületes és őszinte segítőszándék. Előfordul ugyanis, hogy ilyen, vagy olyan intézmény nagy hűhóval, ünnepi vacsorával, díszes pohárköszöntővel toronyórát ígér lánccal és a végén nem csinál semmit. A patronálási szerződést egyszerűen csak azért köti, hogy felfelé, a szövetkezeti mozgalom megsegítéséről szép jelentéseket lehessen írni. Az ilyen kapcsolat komolytalan, tartalmatlan, és magyarán mondva nem ér semmit. A Kertészeti és Szőlészeti Főiskola kezdeményező lépése hasznos barátságnak ígérkezik. Ilyenre tartanak igényt a Tolna megyei termelőszövetkezetek. A főiskola hallgatói és vezetői is megismerkedhetnek a gyakorlati élet olyan problémáival, amelyek nemcsak ösztönöznek a nehézségek megoldására, hanem — főleg a hallgatókat — fel is készítik az életre, hogy ne érje őket meglepetés, amikor az iskolából kikerülve tapasztalják, hogy néha más az elmélet és más a gyakorlat. S bizony sokat kell küszködni, hogy a kettő fedje egymást. Egy szó, mint száz, az a lényeg hogy, a tsz és a főiskola kapcsolata ne csak formális legyen. S akkor lesz valóban tartalmas, ha az együttműködés előnyeit kézzel foghatóvá teszik. — sz. p. — Az „erdőszállítók44 gondjai A vajkai erdő mellett, Péter- bence kerületvezető erdész szobájában ülünk, s hallgatjuk a vidáman pattogó tüzet. Barátságos a szoba, a légkör; a téma, miről beszélgetünk, már kevésbé. Az erdőszállítók gondja, baja, öröme a témánk. S a borús hangulatot még az sem váltja fel, ha a munka szépségeire terelődik a szó, mert 1961-ben nem teljesítette tervét a Szekszárdon székelő Erdőgazdasági Szállító és Gépjavító Vállalat kirendeltsége. Sőt, a tizenegy kirendeltség közül a legrosszabb eredmények vannak itt. Nem az embereken múlik — Nem az embereken, pontosabban nem a gépkocsivezetőkön múlik, hogy a kirendeltség éves szállítási tervét nem teljesítette — kezdi a beszélgetést Pásztor Béla elvtárs, a vállalat forgalmi osztályának vezetője. — Szinte emberfeletti munkát végeznek. Olyan helyen dolgoznak gépkocsivezetőink, ahol törik, szakad a gép, és az ember is kikészül idegileg. Nem kell ezt az állítást bizonyítani. Mert aki egy kicsit is jártas az erdei utak rengetegében, könnyen el tudja képzelni, hogy nem éppen városi közlekedés-számba megy az, amikor négy tonna fával rakottan úttalan utakon kell a fát kilométereken át szállítani. Embert, egész embert és kiváló gépet kíván az ilyen munka. S van-e ilyen ember? Hogyne! Tizennyolc. Mind gépkocsivezető, a legfiatalabb is közülük már nyolc éve járja az erdőt, hóban, sárban, hűtőig érő Duna-vízben... Kánikulában nem, mert valami baj van az erdőszállítások szervezésével. A munka dandárja Itt a legrosszabb utat eredményező időszakban van. ősszel, kora tavasszal és télen. A legnehezebb az őszi munka. S helytállnak a gépkocsivezetők. Tengelyig érő sárban is járnak a sok vihart látott járművekkel. Becsülettel dolgozott mind a tizennyolc kocsi vezetője. Nem rajtuk múlott, hogy a tervet, nem teljesítették!... A terv nem teljesítésének okairól Azt tartja a szólás-mondás, hogy könnyen lehet egy hibát megmagyarázni. Mégis, az az érzésem, hogy amivel itt az erdőszállítók próbálják indokolni eredménytelen munkájukat, elfogadható. Mert kezdjük csak a legtöbbet vitatott problémával. Általában az a szokás, hogy az erdőgazdaságok a kitermelt fát egy^egy nagyobb mennyiséget összehordanak, ide valahogy járható utat készítenek. S így köny- nyűszerrel tudják megközelíteni a gépjárművekkel. A rakodás is könnyű. De van egy másik gyakorlat, amely kezd általánossá válni: az erdőgazdaságok — különösen a dunaártéri — nem hordják össze a fát. Hanem a tő mellett hagyják, s oda kell bejárni a kocsiknak, ott kerülgetni a tuskókat, gödröket, a kidön- tött oszlopokat, stb. S ez bizony erősen rontja a gépkocsik teljesítményét, csökkenti a fordulók számát, jelentősen növeli az üresjáratot, ebből kifolyólag nő az üzemanyagfogyasztás is. Húsz forintot fizet rá az erdőszállíló minden egyes köbméter fára, amit tő mellől szállít el. Da emellett az erdőgazdaság körülbelül huszonhét forintöt takarít meg. S így alakul az a helyzet, hogy míg az erdőszállítók súlyosan elmaradnak a tervtől, drágán fuvaroznak, addig a másik oldalon, a gazdaságoknál túlteljesítik a tervet, jól alakul a költség, jut prémium, jutalom a dolgozóknak, stb. No de ez csak az egyik ok. A másik, mely nyilván súlyosan érinti a szállítókat: A nagy szállítások idején, amikor hetek alatt több ezer köbméter fát kell elszállítani, akkor a TEFU-kocsik is munkába állnak. S a sokéves tapasztalat szerint úgy végzik a munkát, hogy csak a legköny- nyebben megközelíthető helyről szállítják a fát. S marad ilyenkor is a legrosszabb, ha szabad úgy mondani, a legrosszabbul »fizető « munka az erdőszállítókra. De még a kedvezőbb útviszonyok mellett sem tudják a tervet teljesíteni. Ennek oka jórészt az, hogy más »cég« fizeti a rakodókat, megint másik a gépkocsivezetőket. Az a helyzet, hogy a gépkocsi- vezető igyekszik Iáhasználni munkaidejét, hajtja a gépet, saját magát, de a tervezett fordulót egy-egy nap nem tudja elvégezni, mert lejár a rakodók munkaideje, vagy ha rakodnak is, de a rakodók bérezési rendszere nem ösztönöz arra, hogy gyorsabban dolgozzanak. Legutóbb, amikor Vajkán voltunk, két ember volt az erdőgazdaságtól két gépkocsihoz rakodni. Hő- gyész mellett, Papdi-hegyen két gépkocsihoz szintén két rakodó volt. Persze, így nem lehet kihasználni a járművet s drága a fuvareztatás. Még a legoptimálisabb körülmények között is a fa teljes árának negyven százalékát tesri ki a fuvardíj, hát még ilyen esetekben, amikor egy tonna elszállított fa rakodási-várási ideje több mint huszonhárom perc. És sok az olyan tingli-tangli fuvar is a kirendeltségen, amely csak a költséget emeli, de nem hoz semmit. Sok példa van erre is. Talán a legjellemzőbbet: nem biztosít az erdőgazdaság mind a tizennyolc kocsinak egész évben folyamatos munkát, ilyenkor az AKÖV-nek segítenek a vállalati kocsik. Városi darabárus járatba osztják be a kocsikat. Naponta 16—25 kilométert fut egy kocsi. Többe kerül az üzemeltetés, mint ha a kocsi a garázsban állna. Az AKÖV persze nem ad olyan fuvart, amely fizet, ez még valahogy talán érthető is, ha már annyira a vállalati sovinizmust nézzük. A vállalati sovinizmus Mert tulajdonképpen ez is egyik fő oka annak, hogy ilyen csapnivalóan rossz termelési ered mények vannak az erdőszállítóknál. Káromkodik a gépkocsivezető, dühöng a kirendeltségvezető, mindenki próbál ezt-azt, hogy csak valahogy előbbre vigyék a vállalat szekerét a szószerinti kátyúból, de megrekedtek. Túlteljesíti most már évek óta rendszeresen minden erdő- gazdaság a tervét, osztják a több ezer forintos prémiumot, ennél a szerencsétlen vállalatnál meg még arra sincs pénz, hogy jutalmazzák azokat a rendkívül szorgalmas gépkocsivezetőket, akin éjjel-nappal a volán mellett ülnek, hogy valahogy csak teljesítse tervét, a költségeken belül az erdőgazdaság. Végeredményben az állam nem károsodik. Mert amit. egyik vállalat ráfizet, a másik behozza: De valahogy mégis kurta-furcsa módja ez a vállalatok együttműködésének. Ideje volna felszámolni ezt a sovinizmust, és megadni mindegyik félnek azt, ami jár, az erdőszállítóknak rendezett rakodóteret, a munkásainak néha-néha jutalmat, s jobb kocsikat: — az erdőgazdaságoknak pedig egy kicsivel több lelkiismeretet. a rakodóknak rendezett munkabért. S akkor nem kell majd levelek tucatjait küldözgetni egymásnak, hogy elintézzék a vitákat! S nem kell akkor arról sem szólni, hogy a vállalati sovinizmus, vagy rossz üzemszervezés miatt egyik a sárba taposó- dik, másikra pedig csillagesö hull... — pj — 'föddtó- A •e&iidá&H’ Hús*; esztendeje éppen: 1942 elején az öröm és a bizakodás derűje enyhe pírral vonta be a szegedi Csillag börtönben raboskodó kommunisták sápadt arcát. Horváth Imre, az egyes számú cella lakója lépett ki reggelenként elsőnek a folyosóra — az őr nála kezdte a nyitást —, tekintete megszokottan közömbös volt, mint hosszú esztendők óta. Vigyázott, hogy ne áruljon el semmit megváltozott, hangulatát ne lássa a porkoláb. És később, amikor peregni kezdtek a rokkák a börtönfolyosón, az elvtársak között halkan szárnyra kelt a hír: a fasiszták újra kiigazították az arcvonalat, újabb helységeket adtak fel, Moszkva alatt súlyos csapásokat mértek rájuk. Lám, véget ért a villámháború korszaka, a Szovjetunióban nem megy a dolog .;. — A szovjet föld a nácik temetője lesz — mondta Horváth, S bátorítóan megszorította az elvtársak kezét. Honnan szerezte értesüléseit? Milyen úton-módon jutottak el hozzá a hírek, amelyek segítették, hogy a néma falak között élő kommunista közösség töretlenül megtarthassa nehezebb, még rosszabb időszakokra is — a győzelembe vetett hitét, harcos szellemét? Horváth Imre, több mint tíz- esztendei fegyencélettel a háta mögött, a felszabadulás után mint a diplomáciai testület tagja — később népköztársaságunk külügyminisztere — baráti körben sokszor emlegette azt a parányi detektoros rádiót, amelyet egy ügyeskezű idősebb elvtárs — No- voszád bácsi — épített be cellája asztalfiókjának oldalába Ezt hallgatta a háború éveiben éjszakánként, a napközben szalmazsákjában rejtőző fejhallgató segítségével, titokban, hogy társai, Fock Jenő, a kőbányai vasas, Baksa Jóska, a kalocsai kőműves, Kovács Pál, a kecskeméti földműves, a debreceni Tótfalusi Sándor, a nyíregyházi Resán Mihály, Dömötör Ferenc, az érsekújvári szobafestő, Keleti Ferenc, a losonci nyomdász, és néhány más „felvidéki” kommunista megtudhassa tőle mi történt ott, ahol ezekben az esztendőkben a világ és az emberiség sorsa dőlt el. * A húsz évvel ezelőtti kicsi detektoros rádió jutott eszembe a minap, amikor a farkasréti temetőben körülálltuk Novoszád János elvtárs ravatalát. Hetvenöt évet élt. Gazdag élete volt, sok mindent megért. A forradalmi munkásmozgalomban szerzett érdemeiért — sok évtizedes küzdelméért — amelyből hét esztendő a szegedi Csillag börtönben telt el — élete utolsó éveiben több magas kitüntetést kapott. A többi között, a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét. Koporsója mellett eszembe jutott az isi hogy mennyi mindent nem mondott el magáról Novoszád elvtárs, menynyi szép, tanulságos és dicséretes tettének elmondásával maradt adósunk. * Magas korára csak fehér haja utalt. Nem hitte volna senki, hogy már a századforduló esztendejében inaskodott egy könyvkötő - műhelyben. 1904-ben, túaa-
