Tolna Megyei Népújság, 1961. december (11. évfolyam, 283-307. szám)

1961-12-16 / 296. szám

1961. december 16. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG O Blues T ulajdonképpen ez még ta­valy történt. Sőt a törté­net kezdete 1959 tavaszá­ra nyúlik vissza. Akkor kezdő­dött, amikor új elnök érkezeit a megyek egyik leggyengébb szö­vetkezeti gazdaságába. Az új el­nök még a negyvenes évek végén került el a faluból, s azóta fon­tos állami és pártfunkciókat töl­tött be. Két évvel ezelőtt vissza­hívták a faluba. Küldöttség ment hozzá, régi barátai, elvtársai, azok, akikkel együtt kubikolt, cselédeskedett valaha, és kérlel­ték. — Nagyon rossz a termelőszö- vetkezeiünk, Sándor. Hiányzik a tapasztalt, nekünk tetsző vezető. Szakadék tátong közöttünk és az elnök között. Gyere haza Sándor, te sokat tanultál, fontos poszto­kon álltad meg a helyed, segíts nekünk jó szövetkezetei csinálni. Elmondta a küldöttség, hogy rosszul zárták ismét az évet, ke­vés jutott a szövetkezeti gazdáid­nak, s a közös se fejlődött. Újabb adósságokba keveredtek és újaob mérleghiány nehezedik most rá­juk. N. Sándor hajlott a hívó szóra. Hazament, körülnézett a gazdaságban, elbeszélgetett az emberekkel, s meglátta azt, amit más nem látott volna olyan vi­lágosan: van itt gazdasági lehe­tőség, van sok rendes, a jó szö­vetkezetért harcra kész ember, érdemes lesz hazajönni. No meg a becsület is kötelezte, nem néz­hette tétlenül falujának vergődé­sét. Szükség volt rá, hazament. • Ü nnepélyes közgyűlésen vá­lasztották meg az új elnö­köt az Aranykalászban. Olyan volt ez a közgyűlés, mi it az első, amit alakuláskor tartot­tak. Ott volt a falu apraja-nagy- ja, majd szétfeszítette a sok nép a művelődési ház nagytermét. Forróhangú felszólalások hang­zottak el, bizalmat és hűséget szavaztak az emberek a szövet­kezetnek és az új elnöknek, Sán' dórnak. Szép tervek, nagy elha­tározások, a termelési és pénz­ügyi tervekre ellentervek szület­tek. Az emberek többsége valami újnak, nagyszerűnek látta a kez­detét abban, ami történt. Gyűlés után ellepték a férfiak a kocsmát. Fröccsöt, töményét kortyolgattak a pultnál és a tar- ka-terítős asztaloknál. Kis cso­portokban tovább folytatták a közgyűlést. Sok ember itt a kocs­mában mondta el, amit a gyűlé­sen elfelejtett elmondani. Az új elnök Is ott állt a pult­Miiem ti fiái, a kezében egy nagyfröccs és körötte régi barátai, kubikostár- sai. Ehhez a csoporthoz, az új elnökhöz ment oda Balázs bácsi, a fejőgulyás. Sándornak nyújtot­ta a kezét és tekintetét az elnök szemébe szúrta. — örülök Sándor öcsém, hogy megjöttél, de nem tudom, lesz-e értelme jöttödnek. Látod, én idén 500 munkaegységre, mindent be­leszámítva 7000 forintot kaptam a közösből. Idén még kevesebb 3t vittünk haza, mint tavaly. Nem lehet ebben a faluban szövetke­zeti módon gazdálkodni! Nem tudsz itt csodát tenni te sem ... — Én nem tudok egyedül Ba­lázs bátyám — így az új elnök —, de tudunk mi együtt, ha összefo­gunk. Bízom abban, hogy jövőre az 500 munkaegységre duplaeny- nyit: 14 000-et kap a közöstől Ba­lázs bátyám. . Az öreg hitetlenkedve csóválta a fejét, majd huncutul mosolyra derült az arca. Fejét Sándorra emelte, s ódává "ta elé kérges, bütykös jobbkezít — Hát fogadjunk S. ndor öcsém! Ha dupla ennyit kapok év vé­gén egy munkaegységre, mint amit most kaptam, akkor a zár- számadási közgyűlésről bukfen­cet hányva megyek haza. De ha nem, akkor te mész haza buk­fencezve, Sándor. Az emberek felnevettek. Az asztalnál ülők Sándor felé for­dultak, majd innen is, onnan is biztató szavak hangzottak. — Fogadj vele Sándor! — Bízzál a népben Sándor! — Ha haza mertél jönni, légy bátor fogadni is! Sándor elnevette magát. Sötét szemében vad, ősi virtus tüze lán­golt és odanyújtotta erős kezét Balázs bácsinak. * A ztán jött a tavasz, a nyár, az ősz és a tél derekán zárszámadásra készült a falu. Az esztendő sikerült. Az idő is jó volt, az új vezetés és a tar­tós nekibuzdulás nem maradt eredménytelen. Az Aranykalász­ban a múlt évi 14 forint helyett ennek több mint a dupláját, 29 forintot ért a munkaegység A művelődési ház udvarán bog­rácsokban főzték az asszonyok a paprikást. A férfiak sörös-, boros­hordókat görgettek a bejárat fe­lé. A zárszámadási közgyűlés után nagy lesz a vigalom: vacso­ra, zene, tánc. Fiatalok, öregek, férfiak, asz- szonyok gyülekeztek. Elégedett duruzsolás töltötte be a termet. Iliiéit Az elnöki beszámoló után sor került a megmaradt pénz kiosz­tására. Majdnem 10 forintot osz­tottak még minden munkaegy­ségre a zárszámadás után. Men­tek szépen, rendben, egymás után a szövetkezeti gazdák, a gazda- asszonyok, a lányok, meg a le­gények az emelvény elé és vet­ték át Sándor kezéből a boríté­kot. Balázs bácsi is odaballagott. Amikor az elnök szemébe nézett, megdöbbent hirtelen. Még a ke­ze is megállóit a félúton ahogy nyúlt a pénz-duzzasztotta boríték felé... — Te Sándor! Eszembe jutott valami — kiáltotta, s erre felne­vetett a közgyűlés. — Mi fogad­tunk Sándor, és én vesztettem! — Úgy bizony, Balázs bátyám — így az elnök. — S mi lesz va­jon most? — Hazáig kell bukfenceznem, Sándor! Ott maradt a Balázs bácsi is a vigalmon, kivilágos virradatig. Ivott, dalolt, mulatott, cicázott a menyecskékkel, s rá se rántott azokra, akik tréfálkoztak vele. Reggel aztán a falu nagy .mulat­ságára a művelődési ház kapu­jától a saját házának a kapujá­hoz, a havas utcajárdán ötven bukfenccel jutott el Balázs bá­csi. A kkor azt kérte, hogy meg ne írjuk esetét az újság­ba, csak egy esztendő múl­va és akkor is név nélkül. A na­pokban aztán összetalálkoztunk. — No, Balázs bácsi, nem múlt el ugyan még az esztendő, de szeretném már betenni bukfen­ceit az újságba. S fog-e idén is­mét bukfencezni Balázs bácsi? — Név és a falu neve nélkül nem bánom, most már megírhat­ják az újságba. Hadd derüljön rajta a nép. De az idén már nem bukfencezem. Nem azért, mintha az idei zárszámadástól rosszat várnék. Dolgoztunk becsülettel, nem lesz rossz ez a zárszámadás sem. De én sem voltam olyan könnyelmű a fogadásokban. S huncutul mosolyogva még hozzáteszi. — Azért tavaly nagy szeren­csém volt abban a fogauasban: Nem lakom messze a művelőaé- si háztól és így ötven bukfenccel megúsztam az egészet. Gyenls János r Iréwenűégelk a megyei k © ny v í á r m eg ny £ í éj ú n Csütörtökön neves írókat látott j mai magyar irodalom helyzeté- vendégül a Tolna megyei Tanács ről. Rövid áttekintést nyújtott a VB. Könyvtára. Ekkor került sor az új létesítmény ünnepélyes megnyitására. Részt vett az ün­nepségen Socró József, az MSZMP Tolna megyei Bizottságának el­ső titkára, és Varga Edit, a Mű­velődésügyi Minisztérium főosz­tályvezető helyettese. Dr. Tuska Pál, a megyei ta­nács vb-elnöke üdvözölte a meg­jelent vendégeket és írókat. El­mondotta, hogy nem véletlenül épült itt, az országban először ilyen modern könyvtár, ennek oka, hogy a megye meglehetősen elmaradott volt ezen a téren, de ugyanakkor széleskörű társadal­mi összefogás született ennek az új létesítménynek a megvalósí­tására. A könyvtár a tanács ke­zelésében lesz, és arra fognak törekedni, hogy minél nagyobb tömegekkel ismertessék meg a kultúrát. A könyvtár dolgozóinak nevé­ben Somi Benjáminná vette át az új létesítményt. Ezután ke­rült sor az új vendégkönyv meg­nyitására, amelyet e'sőnek Dar­vas József Kossuth-díjas író, az írószövetség elnöke írt alá. Este 7 órakor irodalmi est ke­retében a város dolgozóival ta­lálkoztak az íróvendégek a Soós Sándor Művelődési Házban. Dr. Tuska Pál megnyitója után Darvas József tartott előadást a jelenlegi helyzetről. Beszelt az ifjú írónemzedék problémáiról, az irodalmi élet konszolidációjá­ról. Elmondotta, hogy a mai ma­gyar lírának már igen jelentős képviselői vannak, de a prózai n!kotá,'ok is komoly tehetségeket ígérnek. Megemlékezett a hiá­nyosságokról is, a bátor és a mé­lyen elemző irodalmi alkotások hiányáról. Darvas József beszéde után Váczi Mihály József Attihi-díjas költő, az Uj írás című folyó­irat szerkesztője olvasott fel ver­seiből. Ezt Bogdán Edit hegedű- száma követte, majd Jankovich Ferenc Kossuth-díjas költő adott elő költeményeiből. A fiatal Ta­bak András SZOT-díjas író egy novelláját olvasta fel, majd is­mét zeneszám következett. Liszt Tarantellája, melyet Husek Re­zső adott elő zongorán. Kiss Ferenc költő szavalatait lelkes tapssal üdvözölte a kö­zönség. Berkesi András József Attila-díjas író készülő új regé­nyéből olvasott fel részletet, majd Fapp László fiatal köl\ő szavalt verseiből. A vendégek ezután a kultúrház melléktermében elbeszélgettek az olvasókkal, illetve a helyszínen dedikálták regényeiket és verses­köteteiket. Szépen fejlődött az idén az apróvadállomány: A téli idényben több mint egymillió nywlat, százhetvenezer fá­cánt, negyvenötezer foglyot ejtenek el, illetve fognak be élve Évtizedek óta nem volt annyi értékes apróvadja a magyar er­dőknek, mezőknek, mint ez év őszén. Az előirányzatok szerint nyúlból egymilliót lőnek majd ki az idényben,- ami körülbelül 20 százaléknyi emelkedést jelent a korábbi évekéhez képest. Élő- nyúlból mintegy 50 000-et adnak át a kereskedelemnek a vadász- társaságok. Fácánkakasból 150 ezret irányoztak elő kilövésre, és további 20 000-et élve fognak be. A fácánkilövés, illetve az élőfá­cán befogás mértéke az utóbbi 3 év alatt 15—20 százalékkal emelkedett. A foglyászást még az idén is csak vidékenként, és korlátozott számban engedélyez­ték, élőfogolyból azonban 45 000- et máris felajánlottak a vadász­ta rsaságok, A tájékoztatás szerint külföl­di vendégvadászok az elmúlt évekénél nagyobb számban jön­ne k vadászni apróvadra. ______ S zerkesztőségi üzenetek I. L. Máza. A „pb” adatkiegé­szítésre szorul. Közöltji , „ezéjt nem tudjuk. A klubbai kapcso­latban közlöm: még visszatérünk az ügyre, váratlanul, személye­sen, a jelzett időben. Török Béla, Szekszárd. Panasza jogos. Közölje az indulás és ér­kezés helyét, hogy mi is „utaz­hassunk.” (paál). Levelével érdembelileg nem tudunk foglalkozni, míg a pontos dátumot nem közli ve­lünk. Esetleg a kocsi számát is közölheti. Bódogh Mihály, Dombóvár. Az évvégi tudósítást várjuk. ÍZ 97031-2! lÉlllliSta Irta: GUZI MIHÁLY — BECZE KAROLY 10. ... Már magasan járt a Nap, amikor az egység megérkezett. Az őrmester álljt vezényelt. Az irodából két őrmester sza­ladt az újonnan érkezettek felé. Az egyik szélespofájú, a másik­nak bal arcán hosszú forradás húzódott a szájától egészen a fü­léig. — Vigyázz! — ordította a szé­lespofájú. — Csomagokat lerakni! ma elveszett .elfelejtette, hogy a forradásos kezdte meg a moto­zást. Minden iratot, levelet, fény­képet elszedtek. A sorokon moraj futott végig. — Csend! — üvöltött a széles­pofájú, s tovább folytatta a mo­tozást. Beletúrt a csomagokba is. Az udvar felől a kapitány, az erőd parancsnoka közeledett. A forradásos a sor elé lépett. — Vigyázz! — vezényelt, majd a kapitány felé fordult tiszteleg­ve. — Kapitány úr, alázatosan jelentem, a 250 újonc megérke­zett. A kapitány meg sem állt. nem tisztelgett, csupán nádpálcáját su­hogtatta meg néhányszor a leve­gőben. Az újoncokra rá se né­zett A két őrmester folytatta a ku­tatást. — Az iratokra nem lesz szük­ségetek — szólt hangosan a for­radásos arcú. — Ezentúl nem lesz nevetek. Számot kap mindenki. Annak nincs születési éve, anyja neve, nemzetisége — röhögött. — Pihenj! Oszolj! Az újoncok szétszaladtak. Me­leg volt. Néhányan víz után ku­tattak, de sehol sem találtak csa­pot. Az egyik alacsony fiú a forra­dásos elé lépett. — őrmester úr, hol kaphat­nánk vizet? — Mit? — ordította — Vizet? Megragadta a fiút penderített rajta egyet, s akkorát rúgott be­lé, hogy az hangosan felnyögött és végigzuhant a kövezeten. Az altiszt pedig az újoncok közé ro­hant, és rúgta, ütötte, akit ért. — Mit, disznók? Vizet?! Nesz- tek! Te is szomjas vagy? Nesze! Majd Afrikában megszoknátok a meleget, vagy megdöglötök szóró­ján! Ne mozogj előttem, az anyád! ...Nesze!... — Állat ez, nem ember — súg­ta Vörös Gazsónak. — De meg­állj Végre az őrmester megúnta. Elvonult, de még akkor is hab­zott a szája. Az elszállásolás következett. Lenn, a föld mélyén, dohos, nyir­kos volt a levegő. A helyiség áporodottságát a két-három mé­ter vastagságú falak óvták. A sö­tét folyosón minduntalan egy­másnak ütköztek az újoncok. — Mint a földalatti patkányok! — nevetett keserűen Gazsó. Elrendezték fekhelyeiket és ki­siettek az udvarra. Valaki utá­nuk lépdelt. — Hallottam, hogy magyarul beszélgettetek. Én is az vagyok. Vámos Kálmán. — Né, újra egy földi! — örven­dezett Gazsó. — Ej, hagyd. Sajnos, vagyunk itt jópáran földik. A franciák há­lásak lehetnek Hitlernek. Mintha egyenesen a francia idegenlégió számára hozott volna ki néhány ezer magyar leventét. — Hogyan? — Sajnos, így van. Az előbbi szállítmány is tele volt magyar­ral, a még előbbi is. És biztos va­gyok benne, hogy sok magyar lesz az utánunk következő csoportban is. — Dehát itt kötnek ki? Ez a sors vár rájuk? — Akárhol dolgoztak, kihasz­nálták őket, s röhögtek rajtuk. Panaszaikra azt a választ kapták: ha nem tetszik, menj a légióba. S a végén nem marad más hátra! — Szörnyű! — Az. És tudjátok mi vár itt rájuk? Suerez őrmester, 50 fokos hőség Afrikában, távol-keleti vér­has, malária, és örökös rettegés. A megígért francia állampolgár­ság és a nyugdíj — mese. — Te ezt ilyen jól tudod, és mégis itt vagy? — Nekem sem volt más válasz­tásom. A ruhám már rongyokban lógott, s öt hónapig nem volt munkám. De nem szabad elvesz­teni a reményt. Pedig ti még nem is tudtok mindent! De lássá­tok meg, mibe csöppentetek. Tud­játok például, ki az a Suerez őrmester, aki délelőtt összerug­dosta a fél századot? Spanyol hen tes volt Egy összeszólalkozásnál hentesbaltával széttrancsírozta feleségét. Menekülnie kellett. S a légió tárt karokkal fogadta Most altiszt, őrmester. De a többi altiszt se különb. Ha valaki, va­lamelyik börtönből megszökik, itt szívesen látják. Nézzétek meg őket! Valamennyi börtönviselt. A börtön tetoválása itt a legjobb ajánlólevél. S ezek az altisztek a légió pillérei. Rájuk számítani lehet. Ök biztos nem szöknek meg, hiszen az igazságszolgáltatás várja őket. Itt jelentkezéskor nem kérnek fényképes igazol­ványt senkitől. Valaki bemond egy nevet, azt rávezetik kartoték­lapjára és kész. A kartoték itt marad, az illető Afrikában egy számot kap, amelyet kis rézlapra karcolnak és a csuklójára erősí­tenek. Olyasmi is volt már, hogy egy leszerelt légiós, akinek a szá­ma elveszett, elfelejtette, hogy bevonuláskor milyen nevet hazu­dott ... Nagynehezen találták meg kartotéklapját... De ... meghívlak benneteket... Van még néhány frankom. Gyertek a kantinba. Beszélgessünk ... — Ez a forradásosképű engem is sípcsonton rúgott, de ezt nem viszi el szárazon — háborgott Vö­rös. — Ja, igen, a fegyelem. — Vá­mos töltött a poharakba. — Ha egy altiszt kiver öt fogadat, vagy leüt, mint egy kutyát, mehetsz az atyaúristenhez, akkor is neki lesz igaza. Itt az erősebb az úr. Koccintottak. — Ha már itt tartunk — for­gatta kezében a poharat Vámos — szeretitek a bort? — Hát — mosolyodtak el mind a ketten —, magyarok vagyunk. A magyar ember pedig nem ve­ti meg a jó bort. — No, nem azért kérdeztem. Hanem Afrikában is, Távol-Kele­ten is, muszáj inni. Értitek? A vietnami vizet sohasem fogjátok megszokni! Az a víz egyenlő a vérhassal. Ne felejtsétek el: ott csak teát, vagy bort szabad inno­tok! ... Valahol hátul megszólalt egy csengő. — Igyátok meg gyorsan. Ebé­delni megyünk. Legalább kétszázan nyüzsögtek az ebédlőben, amikor odaértek. Egy-egy asztalnál tízen ültek. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents