Tolna Megyei Népújság, 1961. december (11. évfolyam, 283-307. szám)

1961-12-03 / 285. szám

^Irodalmimelléklete Köznapi barangolás a csehszlovákiai magyar falvakban Kodály nyomában a szlovák hegyek alatt A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG Barátom, a szenvedélyes tá­jékoztató közel félórás előadás­ban magyarázta, mit nézzek meg Prágában, hogyan, milyen időbeosztással csavarogjam vé­gig a Vág völgyét, melyik ét­teremben ebédeljek Pozsony­ban, s háromszor is a telkemre kötötte, hogy feltétlenül néz­zem meg Pöstyént. Közben megsúgta bizalmasan, hogy vi­gyek néhány kiló téliszalámit, keresztcsíkos nylon nyakken­dőt és hozzak bőröndöt, borot­vapengét. Miután közel fél órán át lelkendezett, megköszöntem értékes tájékoztatásait, s most itt állok Nyitrán, a Párovszka- ulica elején, szorul egy kicsit a torkom, e pillanatban nem érdekel Prága, Pozsony, Pös- tyén, csak ez a kis napfényes utca, roggyant és halálra ítélt házaival, melyek között gyer­mekkoromban mezítláb, masza- tosan futkostam. Itt van még a sarkon a régi gyógyszertár, de a Duschinszky papírboltot, a Czobor bútorüzletet hiába keresem. Dél felé jár az idő, a hajdani proletár utca csöpp házaiban mintha megdermedt volna az élet, gyereket csak egyet látok, itt ül egy rozoga kapuban, almát rágcsál és meg­bámul, mint én valamikor az utcánkba tévedt nadrágos em­bert. Haldoklik a Párovszka- ulica, amit mi akkor Pár-utcá­nak ismertünk, haldoklanak a dohos kis lakások, melyekben hajdan napszámosok, zsákhor­dók családjai senyvedtek. Mi­lyen kicsinek, szűknek, fojtoga- tónak érzem most ezt az utcáit Szinte kevés a levegő, ha be­nézek a keskeny, nyirkos ud­varokba, ahol évtizedekkel ez­előtt ismertem a konyhákat, az embereket. AZTÁN MEG KELL ALL­S'OM a régi Verő «gyár« irá­nyából, a Pár-utca végéről, ahol a legszegényebbek laktak, ahol egyszer egy nagybajszú halot­tat láttam földes szobában ki­terítve; most hatalmas, hat­nyolc emeletes épületóriások meztelen, szürke fálai nyúlnak bele az őszi ég kékségébe. íme, a csehszlovák állam eltünteti a Pár-utcát, a nyomortanyák fullasztó levegőjét, a csöpp há­zak üresen ásító ablakai új, egészséges paloták születését láthatják, Kétségtelen, hogy a Hradzsin remek formái csábítják az em­bert, jólesne végigfutni a Vág völgyén is, de képtelen vagyok tovább menni: melegít, tüzel az érdeklődés, mit látok itt, az egyszerű környezetben, az egy­szerű embereken keresztül a csehszlovák állam életéből, a dolgozó emberek lelkének rez­düléseiből. Igényesebb utazók úgyis az igényes látnivalót, igé­nyes élményt keresik, nekem jólesik most munkásokkal, pa­rasztokkal beszélgetni a nyit- rai utcákon, udvarokban, kis falukban, melyek regényes, őszillatú völgyek markában ül­nek. ZSCFOLT autóbuszra KAPASZKODOM, a kalauz, ke­ményarcú, nyersbeszédű em­ber megtudja, hogy Magyaror­szágról jöttem. Feltartja a fe­jét, méltóságteljes hangon szól nem értek többet a szavaiból, csak annyit, hogy magyar, s a másik pillanatban hárman is felállnak. A kalauz odamutat az egyik helyre, ahonnan jól láthatom majd a tájat, amelyen át a szlovák hegyek alá készü­lök. Amikor leülök, azt mondja mellettem egy sötétruhás asz- szony: helyet parancsolt a ven­dégnek ; .. A kalauz boldog, amikor el­helyezkedem, s már indulunk is, jól látom helyemről Geren­csért, melynek utcáját oly sok­szor énekeljük meg jókedvünk­ben, bánatunkban. LUZSIANKY NAGYFOR- GALMÜ ÁLLOMÁSÁN négy öregecske parasztasszonriyal vá­rakozom vonatra. Magyarok, zséreiek, iskolás unokáikat lá­togatták meg Érsekújváron. Me leg a váróterem, nehéz, fekete ünneplő ruha van rajtuk, feke­te kendő a fejükön, amit a vi­lág minden kincséért se venné­nek le, csak meglazítják egy kicsit az álluk alatt. Ezt a ma­gyar tájnyelvet, az »a« helyett mélyzengésű »o«-k ejtését se­hol másutt nem hallja az em­ber. Fekete ruhájuk is tájvise­let, pontosan olyan, mint száz esztendővel ezelőtt volt, sok- ráncú, bő és rövid a szoknyá­juk, fekete pruszlik feszül el­hízott derekukon. Miről beszél­het az ember ilyen alkalmi ta­lálkozás félórájában? Az élet­ről. Arról, hogy lesz-e háború, hogy Zsérén igen nagy mész- gyárat építettek, hogy igen jó volt a húsleves, amit ötven fil­lérért ettek az étteremben. Az­tán behúzzák a Marót felé me­nő szerelvényt, felkapaszko­dunk egy meleg kocsiba, s meg­kérdezem, tudnak-e még itt -é- gi magyar dalokat a fiatalok. Nagyon megélénkül erre a kérdésre Macskayné, Vanyó Ro­zália hatvanöt éves zsérei asz- szony. Igazít egyet zavarában a fejkendője csücskén, és azt mondja: — Én negyvenöt esztendővel ezelőtt Kodály Zoltánnak éne­keltem kérem. S AMIKOR LÁTJA, HOGY AZ ÉN SZEMEM IS MEGCSIL­LAN. közelebb húzódik egy ki­csit a szemben levő pádon és meséli szépen, színesen, hogy Kodály többször járt nál ík Zsérén, kirakta a fonográfot az asztalra, ő beleénekelt, s nem is gondolta akkor, hogy ilyen világhírű zeneszerző lesz Kodály Zoltánból. Emlékszik még, hogy a »Gerencséri utca«, «A csitá- ri hegyek alatt« örökszép dal­lamain kívül siratókat is éne­kelt a mesternek, s nehogy di­csekvésnek vegyem elbeszélé­sét, sietve teszi hozzá, hogy Bencz Julianna volt az igazi énekes, jól emlékszik, hogy Ko­dály egyszer náluk kapott szál­lást, s a «siskó«, a búbos mel­lett ágyaztak neki. S mintha érezné ez a jóbeszédű zsérei asszony, hogy a szálnak nem szabad megszakadnia, felhívja a figyelmemet arra: van még ma is Zsérén, aki sok szép éne­ket tud, a nevét is megmondja, Zsebi Jánosnak hívják, azt kel­lene meghallgatni. NAGYOKAT DOHOG ELŐT­TÜNK A KIS MOZDONY a zsérei hegyek kanyargóin, el­hiszem, hogy ebben a pillanat­ban sok érdekeset láthatnék Pöstyénben, vagy Pozsony bel városában, de ez a négy zsérei parasztasszony, ez a Vanyó R> zália, a napfényes erdők csip­kés szegélye a hegyek csúcsán, többet ad mindennél. Amint ki fordulunk a kanyarból rbak­hoz hívnak az asszonyok: néz zem csak, milyen hatalmas a/ ő gyáruk! Fehér, mészporos itt minden, ők négyen készülőd­nek már, odaállok az ablakhoz: hol volt még ez a hatalmas mészégető, amikor Vanyó Ro­zália és Bencz Julianna Ko­dálynak énekelt! Itt gyár épült a zséreiek nagy része ebből, s a bányából él, Kodály életmű' ve bevonult az emberiség örök kincsei közé. KICSI EMBEREK KÖZÖTT KERESGÉLEK, elvetődöm Pog- rányba, Zsérétől talán nyolc-tía kilométernyire. Ez is magyar falu, ugyanúgy égy völgyben ül, mint Zsére, vagy Lédecz, ahol tegnap, egysz rű munka­napon az asszonyok, különösen idősebbek kétcsúcsos, díszes fej kendőiben, a homlokukon s r laposan lekent hajában és ős.- pruszlikjaiban gyönyörködtem. Fiatal tanerők tanítanak Pog- rány magyar iskolájában, nagy szeretettel fogadnak, elsőnek egy szlovák nyelv és irodalom órára vezetnek be, tizenhárom tizennégy éves gyerekek közé, magam sem tudom már, hánya­dik osztályba. Húsz-egynéhány gyerek ül a napos tanteremben, a táblán egyetlen szót látok, a tanító írta fel, erről magyarás valamit. Aztán megkérem, hogy feleltessen. Magas, szőke leány­ka jelentkezik, a kérdés nyelv­tani szabály, a felelet — amen.y nyit értek belőle — szabatos, bátor. A pogrányi magyar gye­rekek szlovákul tanulnak. Szük­ségük var erre, hogy kimoz­dulhassanak az apró völgyek­ből, elmehessenek a cseh szo­cialista állam metropolisaiba, vagy gyártelepeire dolgozni, él­ni, tanulni. De amint a tan- tervből látom, Vörösmartyval, Petőfivel, József Attilával is megismerkednek, s a kisebbek magyar óráján, ahová egészen váratlanul toppanok be, azt is megtudom, hogy a magvat nyelvtant ugyanolyan a'apcsan tanulják, mint Itthoni gyereke­ink a városi, falusi iskolákban. Lehet, hogy szenvedélyes tá­jékoztató barátom csodálkozik majd, hogy Csehszlovákia ide­genforgalmi szempontból fon­tos helyeit nem látogattam meg, ezúttal egyetlen estét se töltöt­tem Prágában, sört is inkább az apró pogrányi kocsmában It­tam, de nagyon ajánlanám az utazó íróknak, hogy előbb a kis helyekkel, a dolgozó emberek­kel ismerkedjenek, itt gyűjtsék az élményeket, amelyeknek írói feldolgozása közelebb emeli egymáshoz a népeket, mint a reprezentatív helyek lassan- lassan nemzetközivé e°y formá­sodé hangulata. Ormos Gero KÓPIÁS SÁNDOR: József Attilához... 24 évvel ezelőtt halt meg József Attila A gond és az idő a szívekig szivárog lassan. Mércénk a mindenség, — a történelemhez mérjük verseidet. Ragadj magaddal minket az értelemig és tovább! Ragadj magaddal, hogy téged sejdítsünk két merev mozdulat között, s hogy testvéri tankokká váljék életünk... Beomlanak sokszor az alkonyok, s maguk alá temetik napjainkat. De mi már megismertük a fegyelmezett éjszaka szigorú törvényeit. A kohókban ébrednek fel a kék, vas, hömpölygő éjszakák. Minden sorod és gondolatod öntőformában izzik még ma is. (Forró és cseppfolyós egész jelenünk.) Beomlanak sokszor a remények, de a téli éjszaka füstje nem fojthatja meg a pirkadatoí. ...Te a nyomor országainak térképére a forradalom jeleit rajzoltad rá, s a lázadás szálait szőtted a szövőnők álmaiba. Ökölcsapás-szerű verseid hatalmat, húst és fegyvert követeltek. S kalapácsoddal odavágtál, ahol a legfehérebben izzott a vas. ... Dohos kását többé nem eszünk, savanyú tej nem csobban köcsögünkbe; házainkból nem lesz omladék, s a szabadságból nem lesz elnyomás. Elvitte az idő a ködőt, — te is vittél belőle magaddal, Elvitte az idő a ködöt, tisztán meglátni csúcsainkat. ... S te most délre mégy, te most nyugatra mégy, te most északra mégy, Elvtársi------------- —------------ j F ÜRTÖS GUSZTÁV: Városi ős% A Fény uralmának vége; a Homály jött el, utcák és terek csöndben behódolnak, vergődnek színei fogyó lomboknak, már csak plakát, vagy ruhadarab zöldell, vagy neoncsövek játékosan zsongó fénye; mindenre rászáll a békés hullámú merengés, — téged is elfog az égre borult borongás és a fák szelíd előérzete. Hangulatod ha szépre kívánod fölfrissíteni séták jó ízével, levelek sorsát láthatod; a szél is veled lépdel, megelőz, elmarad, l ukfencez, forog, mászik háztetőre, száll sikló villamosra, mit bánja szabad, vagy nem szabad, átfut a másik oldalra is, bár pirosat int a jelzőlámpa... KÖKÉNY LÁSZLÓ: HALOTT TAMBURÁS Mint volt, hogy történt, nem tudom — szétdűlt szárnyakkal az úton, hanyatt, egy gerle-test feküdt; lábai dupla Z-betűk. égre írták a szent jelet: ez a madár kiszenvedett. Miért? Kit bántott, mikor élt? Kinek szúrhatta szép szemét, mikor a magas dróton ült? Milyen szándékú mozdulás követte el a gyilkolást, döfte holttá a tamburást? Fogom, s felveszem. Valami életet vágyok hallani, tollát borzolom, s szétfúvom, szitkozódom a lőtt lyukon: csúzlitól véres daganat, mélyen, éppen a nyak alatt... Látod, hát ennyi is elég, hogy jussunk a fö.dhöz közelebb.

Next

/
Thumbnails
Contents