Tolna Megyei Népújság, 1961. november (11. évfolyam, 258-282. szám)
1961-11-12 / 267. szám
4 »OLNA MEGYEI NEPÜJSÄG 1961 november 18. GEMENCI OSZ A rra nem mernénk vállalkozni,. hogy megírjuk: milyen a gemenci erdőrengeteg mai képe, és a vendég, ha az erdei úton barangol mit láthat. Legfeljebb arra vállalkozhatunk, hogy megkíséreljük, milyen volt Gemenc a múlt napokban, amikor ott jártunk. A kép napról napra, sőt óráról órára változik, és így legfeljebb az adott pillanatot lehet megörökíteni. Verőfényben fürdött az er- , dő, amikor megérkeztünk, az volt az első megjegyzésünk, hogy ennél jobb időt nem is kívánhattunk volna riportkészítésre. A fák lombozata éppen hogy kezdett gyérülni. A haragoszöld Gemenc már eltűnt, de — mintegy kárpótlásul — ott állt előttünk a szivárvány megszámlálhatatlan színárnyalatában tündöklő le- vélzet. Hosszú, éles árnyékok törték meg az avart. A Sió tükörsima vízében a színek csodálatos világa tükröződött. Néha-néha lágy szellőcske rezgette meg a fákat, s ilyenkor zizegve hulltak alá a levelek. Aztán mégis kiderült, hogy rosszkor jöttünk. Egy külföldi tudós — biológus — érkezett Gemencbe. tanulmányozni akar ja a világhírű erdő élővilágát, s a vadgazdaság vezetője, Party István most nagyon elfoglalt. Sebaj, majd jövünk népróbál bennünket. Meséli a vadászkalandokat- s hozzáteszi: — Valamit maguknak is meg kell kóstolniok Gemencből, mert el sem hiszik, hogy itt mi van. _ ???? — Nem tudom, hogy milyen ízlésük van. Mit szólnának ebéd re egy jó vadkacsapörkölthöz? — A jónak nem vagyunk el- rontói — mondtuk s szánkban máris meggyorsult a nyálképződés. — Hogy érdekesebb legyen, mihelyt megérkeztünk Veránkéra, — ez annak a szigetnek a neve. ahol az én területem van, — kimegyünk a vízre és lövünk egy-két kacsát. Aztán, míg az megfő, körüljárjuk az erdőt. Nemsokára felberregett a csónak motorja, s a mellékágból egy szűk szoroson keresztül kicsónakáztunk a Dunára. A csónak röpített bennünket. Pár perc múlva megláttuk a vizen az első csoport vadkacsát. Berek János megfelelő manőverrel próbálta megközelíteni őket. — Na végre egy kis lelkesítő, sóhajtottam fel. Lelki szemeimmel pedig már a lábasban láttam a kacsét. De azok a lábas helyett hirtelen felröppentek a levegőbe még mielőtt megközelíthettük volna őket. Berek ugyan rájuk sütötte a puskáját, de hiába, nagy volt a távolság; hány nappal később. A jelek szerint az ősz úgysem nagyon siet, még itt érjük később is. Ha heteken át ilyen nyárias ősz volt, miért éppen most tűnne el, amikor az újságírók fényképes őszi riportot akarnak készíteni. Néhány nappal később el is indultunk ismét Gemencbe. Amikor megérkeztünk, mindenekelőtt korholni kezdtem önmagamat, hogy sem télikabátot, sem esőköpenyt nem hoztam magammal, pedig mindegyik elkelt volna. Esett az eső, nem szállt fel még a reggeli köd sem, sötét, vigasztalan idő volt. A lombozat sokszínűsége ugyan megmaradt- de milyen színek voltak ezek! A minap csillogó aranysárga helyett most valami nagyon csúnya sárga színeket láttunk. Az első látvány után most mintha egy kicsit kiábrándító lenne minden a szemnek. A fák nagyon sok helyen már egészen megkopaszodtak. Az utak ugyan nagyszerűek, gépkocsink könnyen halad rajta, s gyorsan maradnak mögöttünk a kilométerek, de alig kívánkozom kitekintem. És mintha minden ellenünk esküdött volna: már vagy tíz kilométert haladtunk az erdőben, de semmiféle vadat, még csak egy madarat sem láttunk. Nagy messzeségben végre feltűnt az út mentén egy gyanús árnyék. — Szarvas — mondtam kicsit fellelkesülve. Kísérőnk legyintett: — Az mindig ott áll. Nemsokára odaértünk _ a szarvashoz, ami nem volt más. mint egy vastag fa korhadt maradványa. Berek János, a vadgazdaság helyettes vezetője vigasztalni — Sebaj, odébb több kacsa van — mondta a vadász. Akkor vettük észre, hogy feljebb a Duna vize valósággal fekete a sok vadkacsától. El is indultunk irányukba. Ismét reménykedni kezdtem a kacsapörköltet illetően, de aztán egy váratlan pillanatban a motor felmondta a szolgálatot. Mit tehettünk. Elő a lapátot és evezni kezdtünk, pontosabban csak Berek János, mert egy evező volt, de valamennyiünket bosszantott a dolog. Minket a kilátásba helyezett pörkölt, a vadászt pedig a sikertelen kísérlet. De a vérbeli vadász sosem adja fel a reményt. Meg is jegyezte. — Ezek úgy látszik nyugod- tabbak- s ebből az ezres csapatból elég lesz, ha egy, vagy kettő bevár bennünket lőtávol- ságra. Ismét érezni kezdtem a vad- kacsa-pörkölt fenséges ízét. A vadkacsók viszont semmi megértéssel sem voltak irántunk mert ahogy közeledtünk hozzájuk, úgy repültek el előttünk. Néha olyan nagy csoport emelkedett a magasba, hogy szinte befeketítették a levegőt. Aztán egy kilométerre tőlünk ismét leereszkedtek a vízre, s vad háborgásba kezdtek, mintha csak minket csúfolnának. „Visszahápogtak”. — Menjünk haza — mondtuk. — Ebből nem lesz sem kacsapörkölt, sem riport, az idő pedig múlik. Közben, ami az igazsághoz tartozik- jól meg is áztunk. — Azért mégis eszünk pörköltet — vígasztalt bennünket a vadász — mert otthon van egy, még tegnapról, és azt meg- főzet.jük. Meg is főzték. De az meg olyan vén volt az istenadta, hogy hiába főzték órákon keresztül. Minden ellenünk volt ezen a napon. Ácsorogtunk a vadászlak teraszán a százéves tölgy alatt. Hol a Duna vizét néztük, hói a szomorú erdőt. Kollégám egyszer csak felkiáltott: — Nini, vadisznó! Na, végre valami gemenci látványosság. Csak azt nem tudtam elképzelni, hogy hol lehet, hiszen vadászportán voltunk, s tudásom szerint nem a vadak szokták felkeresni a vadászokat. — Ott jön! Csakugyan, ott jött: Amikor odafordultam, pontosan akkor sétált be a vadászporta udvarába, a kapun keresztül. Kollégám előkapta a fényképezőgépet, s meg is örökítette. A vaddisznó pedig szedegetni kezdte az udvarra potyogott makkot, de közben néha megállt és alaposan szemügyre vett bennünket. Kattogott a fényképezőgép, s ez láthatóan tetszett a vadnak, mert egyre közelebb jött hozzánk, s nem is vicsorgatta a fogait. Tréfából odaszóltam hozzá: — Barátságos arcot kérünk, vaddisznó úr, mert a képet újságba akarjuk tenni, s írni is akarunk kegyedről. Csakhamar feltűnt, hogy ez a vendég nagyon otthonosan mozog a portán. Megtudtuk, hogy ezen semmi csodálkoznivaló nincs, mert hiszen már kiskorában ideszokott, s azóta rendszeresen megjelenik. Hja, kérem, a szokás roppant nagy úr itt az erdőben. Elmesélték Matyi esetét is. Matyi — egy tekintélyes korú vadkan neve. — Naponta csak egyszer látható. Ha az emberek is tartják magukat a szokáshoz, akkor Matyi a kocsizörgésre előjön az erdő sűrűjéből, s békésen közeledik az emberhez, akit ismer, s akiről tudja, hogy finom falatokat vitt számára kukorica formájában. Volt időszak, amikor egy Zsuzsi nevű lány hordta neki a kukoricái az erdőbe, s csaknem a kezéből etette. Valósággal barátságot kötöttek. Megesett, hogy Matyi is olyan pontosan érkezett a „találkára”, mintha órához igazodott volna. Szembe mentek egymással az úton, Matyi barátságos röfögéssel üdvözölte Zsuzsit, aki ezért egy cső kukoricát nyomott a szájába. (Nos, lányok, ki menne el egy ilyen találkára?) Mi pechesek voltunk, korábban érkeztünk a találka színhelyére, s így nem láthattuk Matyit, csak a nyomait. Megtudtuk — ezt viszont Matyi nem is sejti, mert azért a vadászokban is van ravaszság — a „találka” közelében van effv rejtett leshely. Matyival mindv’ ott „randevúznak” a kilövőnyílás előtt, lőtávolságnyira. Hiába, nem önzetlen az emberek állatszeretete... Odébb, egy magas tölgyfa tetején másik leshelyre bukkantunk. Néha itt ül a vadász »hosszú, méla lesben«, s vári-’ a szarvasokat. Akinek rie’"" szenvedélye a vadászat, aV tudja elképzelni, hogy raennv izgalmat, élményt jelent csőre töltött puskával órákig, szinte mozdulatlanul ülni egy leshelyen. Többek között a nyugatnémet vadászok a megmondhatói ennek, akik évről-évre eljönnek ide a szarvasbőgés idejére. Idén volt olyan is, aki a feleségével együtt vadászott itt és több értékes trófeával tért haza. Ez az egyik oldala a gemenci vadászatnak. A másik pedig: értékes valutát fizettek a vadászatért, s ez így megy évről évre. A gemenci vadállomány tehát hallatlan nagy nemzetgazdasági kincs. Nemhiába nyilvánította védett területté Gemencet népi államunk. Valutát jelent az államnak, a természetbúvároknak hihetetlenül sok élményanyagot, a művészeknek múzsát, nekünk, újságíróknak pedig örök témát, A Duna-ártér páratlan természeti kincse — amelyet az ember szakszerű kezemunkája tesz még értékesebbé —, orszáhelyük a Duna, mint amilyen gyakran mi átsétálunk mondjuk a Garay-téren. Ha megéheznek egy kis kukoricára, akkor átúsznak a túlsó partra, s miután megebédeltek, visz- szaúsznak. Csak fülük, orruk, szemük látszik ki a vízből, s vígan úsznak. Hasonlóképpen közlekednek az őzek, szarvasok is. A bika például párzás idején nem ismer akadályt. Roppant érdekes példázatot adott az ősszel két szarvasbika esete. Tudni kell róluk, hogy »aki bírja, marja« alapon történik a »szerelmi életük«. A máskor egymással is békességben élő bikák párzás idején nem ismernek nembéli társat, csak vetélytársat, konkurenset, s azt a vadon törvényei szerint igyekeznek megsemmisíteni. Mindennapos a verekedés és ilyenkor hegyes agancsukkal döfködik egymást. Az egyik ilyen marakodásnak az lett a következménye, hogy mindegyik bika elvérzett és gunk egyik büszkesége. Egy újabb meglepetés: kiderül, hogy sokan megirigyelhetnénk a gemenci vadak úszóképességét. A disznóknak például olyan gyakori átkelőSzöveg: Boda Ferenc voto: Jantner János belepusztult sérüléseibe... Hiába, ilyenek a vadon törvényei. Már jó vizes volt rajtunk a ruha, amikor hirtelen kiderült az égbolt. Egyik pillanatról a másikra, ismét csodás lett az erdőrengeteg. A színek megelevenedtek a napsugaraktól, s valósággal lenyűgöztek. A nedves levelek csillogása, színei ismét elbűvöltek. Mintha kárpótolni akarná a sok peches esetet. Ráadásul — hazafelé jövet — megjelent előttünk egy vaddisznó- csorda, odébb pedig két szarvasbika, s hosszú időn keresztül egész közelről, egyforma kíváncsisággal néztünk egymásra. Minden váratlanul ért bennünket. így van ez Gemenc- ben. A váratlan meglepetések birodalma ez. Most például hol gyönyö- rű őszi napsütésben fürdik, hol sötét köd nyomja. De akármelyikben is legyen részed, kedves olvasó, úgy jársz, mint mi: voltak olyan pillanatok is, amikor egészen lehangolódtunk, de itthon mégis kitört belőlünk ez a néhány szó: — Csodás vplt minden Gemenc- ben.
