Tolna Megyei Népújság, 1961. november (11. évfolyam, 258-282. szám)
1961-11-07 / 263. szám
6 DINA Túlóra Élnek emberek, akik néhány évig — esetleg évtizedekig — rendkívül fontosak számunkra. El sem tudjuk képzelni náluk nélkül a; életünket. Egyszer aztán ők, vagy mi „kiesünk" egymás mindennapjaiból. Eleinte fáj az emlékezés. Később már eszünkbe sem jutnak. így voltam én Patyolay Leopoldi- nával. Parasztok között szokatlanul hangzó nevéért-e, vagy rendkívüli karcsúságáért, esetleg feltűnően fehér bőréért, vagy együtt mindezekért, nem volt kedvelt a falumbeli gyerekek között. Énhozzám különösen vonzódott. Mégis én vertem meg a legtöbbször, ha el kellett, zavarni közelünkből. Különös előszeretettel kapaszkodtam a hajába és ütögettem hátba. Ilyenkor mindig csak letérdelt, és tűrte zokszó nélkül, hogy verem őt. Rendkívül bosszantott, vagy inkább dühített az alázata, de ha rám vetette tekintetét, öklöm megállt a levegőben, és nagyon szégyelltem magamat, a szívem tája pedig megbizsergett. Ahogy nőtt, nyúlt, szépült, egyre kevesebbet bántottam. Sőt egyszer, amikor Kajmó Flóri — nálam félfejjel magasabb, erős kamasz — meg akarta ütni, én szembeszálltam Flórival. Csúnyán elagya- bugyált. Orromon-számon ömlött a vér. A fájdalomtól és a szégyentől sírvafakadtam, pedig nem voltam pityergős természetű. A mester úr kormoséit az iskolában szisszenés nélkül tűrtem. Most a sírásomra játszópajtásaim is ellenem fordultak, és kórusban kiáltozták: — Bee! Bee! Hoss2i Kálmán,' bee! Ott zokogtam a fűben. Éreztem, hogy valaki fölém haiol és igen-igen gyöngéden az arcomhoz ér. Amikor a gyerekek csúfondáros bégetése elhalkull. majd elhallgatott, felemelkedtem a fűből. Dina simogatott. Attól kezdve együtt kergettük a nagyréten a pilléket, együtt jártunk iskolába. Később én a balatonparti kisváros gimnáziumába kerültem. Valahányszor csak hazalátogattam, első utam mindig Dinához vezetett. A gyerekféle sokszor csúfolkodott, ha együtt látott bennünket, de mindenki természetesnek vélte, hogy egyszer majd egymáséhoz kötjük sorsunkat. Nem így történt. Szüleimék nádfödeles háza, tenyérnyi szőleje — mire én az érettségiig eljutottam — dobra került. A faluba már nem is mentem vissza. Egy darabig írogattam Dinának, s ha néha válaszolt, rendkívül tartózkodó volt a levele, és mindig azzal kezdődött, hogy „Kívánom az isteniül, hogy ezen pársor írásom a legjobb egészségben találja ...” Az első világháború ezeket a szálakat is széjjelszaggatta. Lassan a fehérarcú Leopoldi- nát elfelejtettem. Beleszürkültem a mindennapiért folytatott keserves küzdelembe. Régi ábrándjaim nyugton hagytak már. A fel- szabadulás deresedő fejjel talált egy Dráva menti kisvárosban. Szerte a hazában sorra nyíltak és nyílnak a könyvtárak. Én ezeket segítettem és segítem berendezni. Lassan ismerős leszek az egész országban. Jártam a Mátrában, Bükk- ben, Börzsönyben, a Kiskunságban, a Tisza mentiben. Tolnában, Baranyában, Dráva- vidéken, Bakonyban, a Szigetközben, Göcsejben s a Balaton környékén, csak valamikori falumat nem láttam sokáig. Egyszer ez is bekövetkezett. Az öregedő ember igen élesen kezd ifjúságára emlékezni, és rabja lesz érzéseinek. Bennem is felszakadtak a régi napok örömei. A bánatokat elfeledtem, de nem Dinát. Milyen különös, a régiek mind őt emlegették, de senki sem tudta merre jár, hol él, csak annyit tudtak, hogy férjhez, messzi városba ment. Majd minden idősebb ember emlékezett rá, de hogy él-e. hal-e. víg-e, szomorú-e, senki nem tudta. Egyszer a véletlen a könyvtárban összehozott évfolyamtársammal, egvetemi gólya-, majd katonacimborámmal — Söveges Lajossal, aki ilyen könyvmoly-féle, mint én. — Te is fiam, Brutus? — tört rám Lajcsi az udvaron, ahová fájó fejjel, émelygő gyomorral, és hasogató hátfájással sétálni mentem. Kicsit kábán bámultam, aztán hatalmasai csapott a vállamra: — Hékás, nekem is kegyetlenül szaggat a vállam! — Hát igen — hagytam rá es többé nem hencegtünk, csak emlékeztünk. A múltban kalandoztunk. Emlékszel? És én egyszer Patyolay Leopoldina nevét is komor képpel rámondtám. — Patyolay Dina? Vénasz- szony már, itt él a faluban. Mindenféle furcsát mesélne:: róla, de inkább jót. Azt mondják, ifjan bábaságot tanult, most meg nővérkedik — mondta Lajcsi. — Bába? — esett le az állam. — Nincsen abban, komám, semmi. Dina ura katona volt az első világháborúban, a feleségét hamar özvegvségoen hagyta. Dinának foglalkozás után kellett nézni. Mihez kezdett volna egy csak sütni-íőzni tudó, szép fiatalasszony? Kitanulta a bábaságot. Sovány kenyér volt ez. A módosabbja orvoskézbe adta asszonyát. Bábát csak a cselédasszonyok, s a napszámosnék hívattak. Ez. amit mondani tudok. Lajcsival való találkozásom óta nem hallottam emlegetni Patyolay Leopoldina nevét. A Véletlen — nagy rendező hozott össze vele. A könyvtárak körüli munkámnak híre túl szállt a falakon. s az olvasók egyike-mási- ka is méltányolta. Esvszer egy ismeretlen férfi, a falu orvosa keresett fel: — Kérem tanár úr. ha volna szíves vállalná, ha nem terhelem kérésemmel. Nemrégen költözködtem ide. Most rendezkedünk. Legelőbb is a könyveimet szeretném polcon látni, ha meg nem sértem a tanár urat — mondta a doktor. Én, minthogy kedvelőié vagyok a régi, ritka könyveknek, és hallottam, hogy a doktornak ilyen sok van a hirtokáoan. elfogadtam a felajánlott munkát. Egyik délután bekopogtattam náluk. Fehérhaiú, valószínűtlenül karcsú, füreemozeású asszony nyitott ajtót. Dina volt. — Dina! — mondtam még köszönés helyett is. — Kálmán! — nyikkant meg a kis öregasszony. — a fiam említette, de gondolni Sem mertem volna, hogy maga lesz, aki a könyvek közt rendet csinál. Sűrű bocsánatkérések közt elszaladt, mert élesen felsikol- tott a villanycsengő, és amíg ott voltam, gyakran berregett. Dina nem is került elő többé egyetlenegyszer sem. A doktortól tudtam meg: édesanyja nem enged nővért a házba, ó segít a rendelésnél. — Én megértem édesanyámat. Azelőtt sem nyughatott, ha szenvedést látott. Mindenkin segíteni akart mindig. így emlékezem rá, amióta csak velem van. Szegény falusi bábaasszony volt. Sokszor nem tudott segíteni. Az volt az ábrándja, a fiából orvost nevel, s ha már ő nem, legalább a fia tudjon segíteni ott is, ahol az ő tudománya már véget ér. A doktor sűrű bocsánatkérések közt elment. Én a szállásomon, házigazdáimtól tudtam meg, hogy az orvost nemcsak ennek a falunak a lakosai látogatják, hanem a legtávolebbiakban lakók is felkeresik, de ebben Dina néni a „ludas". Hihetetlenül szolgálatkész és azt mondják róla: aranykezű. És egyszerre eszembe jutott a gyermekkor. Aztán arra gondoltam: élnek emberek, akik nem egy embert szeretni születnek! Botsí Darázs József A vonalasok négy órakor abbahagyták a munkát. Aki oszlopon volt, lejött szépen a mászóvassal, a többiek nekifogtak összerakni a szerszámokat; a felvigyázó vagyon megköveteli ezt, legyen a helyén az ásó, csákány, lapát, a mászóvas, mentőöv, addig senki se hagyhatja ott a helyét. Teszik is most szépen a dolgukat, örülnek a ragyogó napfénynek: ez az, elmennek majd megmosdani a patakpartra, aztán be egy kicsit a faluba, egy pohár borra, s addig öreg Tódor megfőzi rendesen a hajdinát, ahogyan régi szepetneki komáitól tanulta; és vége a napnak. Együtt vannak most valamennyien a dimbes-dombos vétségen. Jó homokba kerülnek itt a kátrányos oszlopok, aztán két nap múlva ennek az isten háta mögül jelentkező falunak is lesz telefonja, beszélhetnek akár a világ túlsó felével is. Harmadik napja dolgoznak ezen a vonalon, akácerdőt kerültek meg, nehogy kár essék a fiatal fákban, megvan ez az egész így együtt hat kilométer. Most aztán vége a munkának, körülnéznek egy kicsit, megtömik a hasukat, és kártyáz- gatnak, bolondoznak, aztán, ha jön az este a jószagú hűvösséggel, bele a sátrakba, és alusznak hajnalig. A falut éppen legszebben festi most aranyszínűre a Nap, magasan áll még, amott a nyárfák alatt csillog a libák tava, rajta a fehér párnátok, de töméntelen sokan. Az emberek közül három indulna is már a faluba, veszik a tarisznyájukat, bele a zöld literes üvegeket, s akkor a kis. kanyargó utacskán világoskék szoknya tűnik fel ingerlő szénséggel. — Nocsak! — mondja erre Birkás Laci, és megáll a keskeny úton, hogy mit szól az asszony, vagy lány, ha odaér és kerülnie kell. — Nete, Birkás! — intik ketten is játékosan, és az asz- szony már egészen közel van hozzájuk. Alig lehet több húsz évesnél, elég nehezen mozog, az emberek első nézésre megállapítják, hogy a kilencedik hónapjában járhat. Birkás kacsint a többieknek, azok mosolyognak és várják, hogyan lép bele az asszony a magas fűbe. Arra azonban hiába várnak, mert az asszony megáll és rászól játékos méreggel: — Hát aztán éppen az utal kell elállni az ember előtt? — Ember? — ámul el vigyorogva Birkás. — Hun itt az ember? Mert én csak szoknyát látok. A többiek fölnevetnek, az asszony arcán pirosra gyullc ! a feszülő bőr, ő is mosolyog és az emberekhez fordul: — Jó, hogy nem délben hevernek el, hallják! — Hogy-hogy délben? — szól Csontos Ferkó. — Úgy, hogy más ilyenkor még a javát húzza! lszen hol van még a Nap, nézzenek csak föl az égre! — Mink már ledolgoztuk a magunkét — szól oda komolyan, majdnem sértődötten Kelemen Tóni. — Le ám! Mennyit dolgozhatnának még, azt mondjá'- meg nekem! Most már odalépegetnek köréje az emberek, tetszik nekik az asszonyka kiállása, dallamos beszéde, meleg hangja. — Hová-hová? — próbálkozik más irányba Birkás, és belelép a fűbe. — Haza! — mondja kereken. — A faluba. — Aztán csak úgy sétafikáivá? — kérdi Kelemen. — Nem én, hanem anyámhoz, ha éppen kíváncsiak. Odavan az én uram munkában, igen messze ment, aztán éjszakára már anyámhoz megyek, hogy ne legyek magamban... Az emberek összenéznek, öreg Csontos egészen közel lép hozzá, hátul megszólal a felvigyázó. — Ne tartsák föl a menyecskét, emberek! — Ne a! — fordul oda egy pillanatra Csontos. — Csak azt kérdeném, hányadik lesz? — Első — mondja az asszony és egyre pirosabb, úgy tesz. mintha ki akarna lépni közülük, de eszébe jut valami, hát a felvigyázó felé fordul: egyenruhás ember, ez biztosan tudna tenni valamit, ha akarna. Azt mondja csipogva: — Az lenne inkább a jó, ha fognák ezek az emberek a munkát, aztán fölraknák azokat a fene drótokat a gerendákra, oméket már beletettek a földbe! — Meglesz, ne féljen — mondja jókedvűen a felvigyázó. — Már csak azért mondom, hogy meglegyen — nyelvel tovább csintalanul —, hogy aztán, ha időm érkezik, ne k díjén valakit szekérrel, vagy bi- ciglivel a doktor úrért futtatnom! Mert ha ez meglesz, azt mondta énnekem a testvérem, aki ilyenben dolgozott a kcto- náéknál. hogy akkor csak telefonozzak a városba, és már jönnek is kifele a fehér ötórai, aztán mégiscsak más lesz az, mint idehaza; azt mondta. Az emberek közül fiatal Ben esik elneveti magát, de Csontos rámordul: — Ne, te! Hun vagyunk! — Az hát! — helyesel az asszonyka, és mutogat a falu felé. — lszen, ha jól összeszednék magukat, holnap estére már apraja se maradna ennek. Aztán mesélhetném a kicsinyemnek, hogy telefonon hítak hozzám mentőt, nem kellett mii ide-oda futkosni... Erre elsőnek Kelemen szólal meg. — Hát, ha attól jobban aludna ... — Jobban én! — felel gyorsan. — Elhihetik, hogy jobban! Mert én csak beszélek ám, de megmondom, akármennyire is férfiak, hogy fél az ember leánya az ilyentől... Nem mosolyog már, szeppent az arca, izzadt homlokáról fel- törli a hajszálakat. — No hát akkor, emberek — fordul Kelemen a társai felé —, tegyük meg ennek a szép menyecskének, hogy állítsunk föl még két oszlopot — és elmosolyodik —. túlórában, potyára. Jó lesz? — fordul az asszonyhoz, aki már indulni készül, mert azt hiszi, játszanak vele. — Jó, ha igaz — mondja és a felvigyázóhoz szól. — A kettő is valami! Mert igazán jó lenne ám már ez a telefon, megmondom, ahogyan van. Akkor már csörög a szerszám, hangosak az emberek, feláll a felvigyázó is, közelebb lép és azt mondja: — No, látja. Megteszik a maga kedvéért. — Igazán — pirul egyre jobban. — Mégiscsak előbb lesz. Majd elmondom én egyszer a kicsinyemnek. Az emberek filtyörésznek. Ahol oszlophelyet jelölt ki a felvigyázó, ásók vasa csillan, a napfény simogatja őket, a menyecske pedig ott csicsereg nekik kereken egy órán át a magas, kék menneb^t alatt. ORMOS GERŰ Üzemi probléma Különös problémával küzd egyik üzemünk. No, nem a termelés emelésével, sem a vezetők és munkások közötti kapcsolatról van szó. Ezt az üzemet igaz, hogy régebben bizonyos hibákkal vádolták, de azóta minden megoldást nyert náluk. Azaz, hogy éppen ez a megoldás okozza most a döbbenetes problémát! Ott kezdődött, hogy a felmerült hibák megjavítására ígértek nekik egy szakképzett egyént. A szakképzett egyén annak rendje és módja szerint meg is érkezett, csakhogy nem férfi, hanem egy csinos fiatal nő személyében. A csinos fiatal nőre eleinte ferde szemmel néztek, mivel éppen, hogy olyan csinos és fiatal volt. de mivel valóban minden hibát csodálatos szakértelemmel és tapintatos figyelemmel rendbehozott, tekintélye egyszerre toronyma- gasságúra nőtt. Mindez még nem lett volna baj, viszont a nő gyakran felutazott Pestre, s mivel általában aki egyszer pesti volt. az nehezen szokia meg a vidéki életet, az üzem vezetőségének agyában rettenetes sejtelmek kezdtek buriánzani. Hátha a nő visszakívánkozik a fővárosba? Hátha a nő nem akar megmaradni náluk? Igaz. hogy segítségével máris sokat lendültek, mégis egy ilyen kiváló és szimpatikus szakember ottmaradása továbbra is rendkívül fontos lenne. Az igazgató tehát elkezdett suttogni iobbra-balra. és titkos férfi-összeiöveteleken hozta elő lelkének égető problémáját — hogyan lehetne végleg idekötni az új kartársnőt? Persze, legális házasság lenne a legegyszerűbb módja az ilyesminek, de hát ő már nős ember, és nősek a többi vezetők is ... Honnan tudnának hát egv megfelelő férfira szert tenni? Természetesen előbb azért óvatosan érdeklődni kellene, ' hogy nincs-e a bájos kartársnőnek már valami kötöttsége, vagy ígérete? Az igazgató magára vállalta ennek a kényes kérdésnek a feltevését is. Zárt ajtók mögött, komoly üzleti problémák vitatása közben merte csak előhozni a diszkrét kérdést. A hölgy először furcsán nézett, de azután kielégítő választ adott. Nem, még nem menyasszony. Csak a szüleit szokta meglátogatni. Nosza, elérkezett a cselekvés ideje! Mindenki végigvette magában. hogy ki nőtlen az ismerősei közül és ki felelne meg esetleg a bájos fiatal hölgy ízlésének. Rendeztek is hamarosan klubdélutánt, ahova mindenki felsorakoztatta a maga kiszemeltjét. Az összejövetel remekül sikerült. amin felbuzdulva elhatározták újabb összejövetelek rendezését. Mivel azonban az ilyen rendkívüli problémák nem azonnal oldódnak meg, sőt sokkal kényesebb természetűek, mint az egyszerű termelési problémák, természetesen a vezetőségnek sem szabad tapintatlannak lennie. Meg kell várniuk. míg a dolog kialakul... Hogy mennyire alakult azóta, nem tudom. Mindenesetre a kartársnő még ott van. és nem ment vissza Budapestre. Mindezt azért voltam bátor elmondani. hogy kiemeljem, menynyi gondot igényel napjainkban egy üzem körültekintő vezetése! Szabó Ibolya
