Tolna Megyei Népújság, 1961. szeptember (11. évfolyam, 206-231. szám)
1961-09-14 / 217. szám
4 TOLNA SIEGTET NÉPÚJSÁG 1961. szepícmev 14. WALDIDYLLE— Utazás Sachs Schweiz-ban Hiába is akarnám, nem tudnám összehasonlítani hazai tájakkal. Noha nálunk is számtalan csodát müveit a természet, ilyet nem. Ezt látni kell, hogy örökre belevésődjön az ember emlékezetébe. Sachs Schweiz! Egy kis darabka a Német Demokratikus Köztársaságból. Egyebek között az az érdekessége, hogy az országban mindenki legalább úgy ismeri, mint mi a Balatont, az azúrkék magyar tengert. Amerre a szem ellát, sziklaóriások meredeznek a magasba. Félreértés ne essék, nemcsak, hogy „lehet sziklát is látni ezen a vidéken”, hanem szinte csak sziklát lehet látni s természetesen a jellegzetessé vált sziklai növényzetet. Az Elba úgy kanyarog a magas bércek között, mintha eltévedt volna. Vizét az iparvidék valósággal feketére festette s hátán nagytestű, de gyors hajókat hordoz. És ez az Elba mindjárt az első nap okozója lett egy. vesztes fogadásomnak. Több üdülőtelepnél a két partot komp köti össze. A motorbúgást nem hallottuk, én mégis erősítettem, hogy a komp meghajtó ereje motor. Fogadtunk. Csakhamar kiderült, hogy egészen egyszerű megoldással a víz energiája, sodrása a motor: ez sodorja a két part között a kompot ingajáratként. A veszteséget feledtette velem az a felemelő érzés, hogy az alkotó ember túlszárnyalta fantáziámat. A sziklák közül mindenütt hosszú fenyők emelkednek ki. Először ez is hihetetlennek tűnt, hiszen a szikla nem éppen termőtalaj. A növényzet azonban hihetetlen harcot folytat az életért: a gyökérzet megkeresi a sziklák repedéseit, minden morzsa talajt megköt, hasznosít. Csak így képzelhető el, hogy például a száz méter magas sziklafalból mindenütt 20—30 méter magas fenyők ágaskodnak ki. Itt-ott megrezdül az ág, mókus ugrik. És ez a sziklarengeteg telistele van emberrel, kirándulóval. Ha az öltözék nem is nagyon, de a kiejtés tanúsítja, hogy 'itt a sziklák között képviselve van a Német Demokratikus Köztársaság minden része. Ami a kort illeti — legtöbb a fiatal. Annyi fiatal párt még soha nem láttam mondjuk egy nap alatt, mint amennyit itt láthat az ember. Természetesen találkoztunk sok olyan öreg emberrel is, akinek minden öt méter után meg kellett állnia pihenni. A kacajtól, vidámságtól visszhangzanak mindenütt a magas sziklák. Német idegenvezetőnk megnyugtatott bennünket, hogy a lehető legjobb úton vezeti kis társaságunkat. Ugyanis, miután összebarátkoztunk, elhatároztuk, hogy rendezünk egy „görbe-estet” s ő kedves vendéglátóként megígérte, hogy elvezet bennünket egy kis erdei vendéglőbe. — Talán nyitva lesz — mondta. — Kár, hogy nem tudtuk előkészíteni, mert akkor biztos lett volna a gyaloglás után a jóhangulat. Menjünk. Magáért, a kirándulásért is megéri a fáradság. Elindultunk Bastei-ből a sziklák között néhány zseblámpával, mert már régen beesteledett. Az egyik helyen alig fértünk el a keskeny sziklahasadékon, a másik helyen pedig éppen szikla alatt kellett átbújnunk vagy a hasadék szélén tornásztuk át magunkat. Másfél óra után végre megpillantottuk az épület fényeit, miközben még véletlenül sem tudtuk megmondani,hogy hol vagyunk, északnak, vagy délnek mentünk, az Elbához közeledtünk vagy távolodtunk. Ezen nem is sokat tűnődtünk. A lényeg az, hogy végre megérkeztünk az „oázishoz”. A zene kiszűrődött az ablakokon s néha-néha egy amolyan kurjantásféle is. Ahá, jó helyen járunk: itt tombol a jókedv. A tulajdonost, mert amint később kiderült, egy maszekvendéglő volt, az ajtóban találtuk s udvariasan szabadkozott, hogy most ugyan nincs szabad hely, zsúfolt a nagyterem, de majd mindjárt csinál. Pár perc múlva bevezetett bennünket — nagy taps közepette s ez már nekünk szólt, az ismeretlen külföldieknek. A következő percben pedig már ott ültünk a vigadó németek között — mi is vigadtunk. Max Ilgner vendéglős egyébként Wehlenben lakik, közölte velünk, hogy noha itt megszokott az ilyen vigalom, de a mai vigalom mégis csak több az átlagnál: egy kedves barátot, ismerőst ünnepelnek, Otto Basert, aki egyébként Nyugat-Német- országban lakik, Stuttgartban, és most ellátogatott itteni ismerőseihez. Meg akartam ismerkedni szinte mindenkivel, aki ott volt — kitört belőlem a kiváncsi újságíró. De a nagy jókedv egyelőre semmi alkalmat nem nyújtott a csendes, meghitt ismerkedéshez. Egy váratlan pillanatban Max Ilgner meglepő szavakkal fordult hozzám: — Ne haragudjanak, most egy kis ünnepély következik. Feledhetetlenné akarjuk tenni nyugatnémet testvérünknek ezt az estét. Ha otthon lesz. emlékezzen Sächs Schweizra, jusson etszébe, hogy itt az emberek jókedve, vidámsága kifogyhatatlan... (Talán nem érdemtelen a dátumot is leírni: szeptember első napjaiban történt mindez, amikor a német probléma ismét az érdeklődés középpontjába került). Max Ilgner egy palack bort emelt fel: — Kedves Otto Baser barátom, fogadd tőlem ezt az üveg bőit, a német nép megbonthatatlan egységének jelképeként. Tomboló taps. Tapsolt Rosemarie Schreiber, aki egy Berlin melletti faluban dolgozik, s most itt üdül, tapsolt az erdész, aki betévedt a zene hangjaira, s tapsolt mindenki. Otto Baser meghatottan vette át a palack bort, s aztán ismét egy váratlan bejelentés: — Ezt az emléket átadom a kedves, ismeretlen magyar barátainknak. Engedjék meg, hogy ezt ne csak magam, hanem valamennyiünk nevében adjam. Fogyasszák egészséggel a német békére. Ne feledjék, hogy a német nép békét akar. Összeölelkeztünk. Ismét megszólalt a zene. Tombolt tovább a vigalom, éppen, hogy volt időm feljegyezni új ismerőseim címét. Ennél többet nem is tudok nyugatnémet ismerősömről: egy ember, aki a német békére koccintott. Mi a foglalkozása? Mindegy. Békét akar ő is... A következő nap ismét benépesültek a hegyi utak. Egy néo kacagott, vigadt itt, mindenki olyan jól érezte magát és — meggyőződésem — mindenki ai'- ra gondolt: milyen jó lenne jövőre is. meg azután is itt tölteni a nyarat. Igaza volt Otto Basernak. a német nép békét akar. BODA FERENC Következik: Találkozás Egy fegyverkovács-dinasztia utolsó sarjánál Talán sohasem lépett volna magyar földre az a szegény morva puskaműves mester, akit a Perczel család hozatott be a XIX. század elején Bony- hádra, ha tudta volna, hogy értékes, és neki megélhetést adó szerszámai majdan egy kis múzeumban pihennek meg, örökre. Pedig az lett a sorsuk. A fegyverkovács-dinasztia utolsó sarja ugyanis már nem látta célszerűnek folytatni ősei hagyományos mesterségét. Inkább nyakába vette a nagyvilágot, hogy tanulva a vándorlásból, a bányagépészségnél kössön ki a nyugdíjig. Valahogy így lehetne röviden ösz- szefoglalni Pávlik Ferenc bácsi élettörténetét... A 89 éves öregembert mindenki ismeri Bonyhádon. Ott lakik a Dózsa György utcában, szemben a cipőgyárral. Korához képest még fürgének számít, hisz folyton tesz-vesz a ház körül, el-elmegy bevásárolni. öt gyermeket, 21 unokát és 4 dédunokát mondhat magáénak. Amikor megtudja, mi járatban vagyok, széket tol alám a kis műhely közepén. — Annak idején = meséli — amikor apám be akart fogni a fegyverkovács szakmába, folyton kibúvót kerestem. Mintha megéreztem volna, hogy ez a mi mesterségünk már meghal, nem kell többé a kézzel gyártott fegyver... meg nem is akartam emberpusztító lenni, hát nem tanultam meg. Helyette elmentem világot látni. Bejártam egész Dalmáciát, ismerős lettem a Földközi-tengeren, még Kréta szigetére is elvetett a sors. Pedig az iskolában éppen földrajzból buktam meg. — Azok voltak ám a keserves napok! — kapcsolódik bele újra. — Átéltem a kapitalizmus embertelen, munkásnyúzó éveit. Idő előtt is kellet nyugdíjba mennem, mert a nagy, egyfolytában történő hajsza, kikezdte az egészségemet. — Valóban. A családtól tudom meg, hog- soha nem volt szabadságon a harminc év alatt. Azt is mesélik, hogy a bánya előtt Pesten dolgozott. Onnan azért bocsátották el, mert rendszeresen nem ment be vasárnaponként dolgozni — kipucolni a gépeket hétfőre. Folyton azt emlegette, hogy »egy szabadnap megjár!« Eleinte, amíg tudott kifogásokat találni, ment is a dolog, de a rövidebbet mégsem a gyáros húzta...! Az asztalossághoz is értő Pávlik bácsi, amikor nyugdíjba ment, bármily furcsán is hangzik, elkészítette saját koporsóját, mondva, hogy ezzel se legyen gondjuk majd a hozzátartozóinak. Ám nemrég fordulat állt be életében: elhatározta, hogy megválik Bonyhád- tól, s Komlóra megy, a fiához. Számba is vette hagyatékát, s szétosztotta megfelelően (Többek között a múzeum körülbelül 200 tárgyat kapott tőle, könyveit pedig a szociális otthonnak ajándékozta.) A koporsót azonban nem volt kire hagyni, el kellett hát adni, hisz nem viheti magával...! Amikor elválok tőle, különös módon búcsúzik: lába körül csetlö-botló 3 éves dédunokáját kapja fel, s éveit meghazudtolva, hirtelen magasra emeli a feje fölé. A kis csöppség integet... dédapó pedig úgy lóbálja felém, mintha csak egy zászlót fogna. PAL-LÚ VONATON Csattog a kerék, dalt zümmög, sajátos dalt, ritmust, amely aláfesti a gyereksírást, a szerelmesek halk szavát, kofák pletykáját. És Kovács bácsi vicceit. Híres ember Kovács bácsi. A kupéban sokan ráismernek, hisz látták már vidám vásáron, táncversenyen, amint a sárközi népiegyüttes szólótáncát ropta friss fiatalosan a hetvennégy évével, — Hová, Kovács bátyám ? — kérdem tőle. — lde-e, apátira, fát vágni. Kell a tüzelő. A nyugdíjból azért nem futja mindenre. — Nyugdíjat is kap? — Hát hogyne, a tánc után. Felfigyel a kupé. Ilyet se hallott még sok ember, hogy valaki azért kap nyugdíjat, mert táncolt. Mosolygós szemű fiatalasszony évődik Kovács bácsival. — Aztán tudna-e velem még táncolni? Az öreg végignézi, halkan megszólal: — Álljon csak fel! — invitálja a menyecskét. Az feláll, körbefordul, mintha kezdené is a táncot. Kovács bácsi csak legyint: — Nehéz maga ahhoz, ott, ahol az ember ülni szokott. Felkacag a kupé, a menyecske arcát pír önti el... — Könnyű oz öregnek — fordul hozzám egy bácsi, aki tizenkét éves korában Kovács bácsi lakodalmán már üreskalácsot rágott — hatvan hold árán tanult meg táncolni. Gyakorolta eleget. Még most is. — A táncot? — Hát, azt nem annyira, mint inkább azt, amitől táncra kerekedik az ember kedve... Anya és lánya Jó vonat ez a békéscsabai sebes. Kényelmes fotel-padjaiban az ember úgy el tudja nyújtóz- tatni fáradt testét, mintha hinKét srác bandukol előttem az úton. Mindegyiknek a kezében aktatáska, amelyet olyan büszkén lóbálnak, hintáztat- nak, ahogy azt az első osztályosok szokták tenni. Annak nézem őket: első osztályosoknak. Mint később kiderült, nem csalt az érzésem. Első osztályosok... Gondolkodom. Megpróbálok visszaemlékezni, hogy annakidején, amikor én voltam első osztályos, amikor félve, s reszketve a nagy izgalomtól, átléptem az iskola küszöbét — hogyan viselkedtem. Nem jut eszembe semmi, csak hogy féltem egy kicsit, s az, hogy édesanyám kezét sehogy sem akartam elengedni, amikor az első napon elkísért az iskola kapujáig. Vajon féltek ezek a srácok is? Éppenséggel ráérek, de azért akadna más dolgom is, mini őket kísérni, itt a korzón, be a parkba, de lábaim sehogysem akarnak másfelé menni, mint utánuk, s belül, mintha egy kicsit diáknak érezném magam, egyszerre elfelejtem, hogy a fejemteteje kopaszodik, s lassan az én fiam is iskolába megy. Egy kicsit diákos csíny'- tevésnek érzem, hogy most itt baktatok mögöttük, s igyekszem elkerülni, hogy észrevé- tessem magamat velük. A parkban megállnak, letelepszenek az egyik padra, maguk mellé teszik a táskát és nagy komolyan beszélgetni kezdenek. taszéken pihenne. Tiszta a kocsi, ragyog az ablak, rendkívül udvarias a kalauz. Az Utasellátó embere kedélyes vicceivel összeba- rátkoztatja az utasokat. Két forintért árulja a szendvicset, civileknek, katonáknak négyért, de kettőt ad... Mágocsnál robog velem a vonat. Miután a kalauz figyelmeztet, hogy Bátaszéken majd át kell szállnom, jut időm arra is, hogy jobban szemügyre vegyem úti- társaimat, kik a szomszédos, kényelmes fülkében a fotel-pádon ülnek. Anya és lánya. A leány, amolyan »hülyegye- rek-frizurás«. Divatos rajta min- ren. Az öv, melyet tán fegyver- kovácsok vertek, fényes szögekből, a szoknya, melyen tucatnyi hírlap cikkét lehet olvasni. Körme — lábán és kezén — vörös- be-játsző lila. Az anya fején kendő, olyan, amit tucatjával árulnak az üzletekben, huszonkét forintért. Olcsó, tiszta kartonszoknya, egyszerű, hasznos cipő egészíti ki öltözékét. A leány megszólal: — Anya, kajájjunk! — Mit kérsz, kislányom? — Adja ide, majd kiveszem. S kezébe veszi a fehér fűzfavesszőből font divatos kosár félét, kivesz belőle egy csomagot. Anyja ölébe dobja, — kifli gurul az asszony öléből a földre. Újabb csomag lódul az asszony- ölébe. — Na, itt van! Egyék... — mondja a leány és elfordul, az asszony hosszan kinéz az ablakon. A lány rámnéz, mintha oka lennék, hogy anyjával csak így tud beszélni... Pedig szegény asszony, menynyit dolgozhatott, hogy ne ilyen leányt neveljen. Nem ő tehet arról, hogy a szó nem sokat fogott »hülyegyerek-frizurás«, csini-ba- ba lányán... COK Korábban elhangzott szavaikat nem hallottam, csak a mostaniak egy részét tudom ellesni, amint velük szemben helyet foglalok. — Komolytalan dolog ez. Vonalakat hiizgálni... — mondja az egyik. — Hát persze — így a másik, majd egy kis szünet után hozzáteszi még: — Én már húszig tudok számolni, és a betűk egy részét is le tudom írni. Most meg ilyesmit... A másik közbevág: — Ez a rend. De vannak ám olyanok is. akik még nem tudnak se számolni, se betűket írni... Beszélgetésük ezzel, mintha be is fejeződött volna, fogják a táskájukat és... már azt hittem elmennek, de nem.. Kicsatolják, kivesznek belőle, mindegyikük egy kis dobozt, abból pedig különböző . színű kis rudakat és játszani kezdenek velük. »Ezek a gyurmák« — gondolom magamban. — »Nekünk ilyen még nem volt.« Házat építenek belőle, a ház elé kerítést és szépen megszámolják a kerítés oszlopait: —* — Egy... kettő... három... Az egész épület és udvarrész bekerítésére már nem futja a gyúrmából, kavicsokkal helyettesítik a hiányzó mennyiséget... Aztán összecsomagolnak és elballagnak haza... S amikor fölnézek, észreveszem, hogy egy idős bácsi ül mellettem, aki huncutul mosolyogva néz a srácok után, és kampósbot- jával házat rajzol a porba. buni
