Tolna Megyei Népújság, 1961. július (11. évfolyam, 153-178. szám)

1961-07-06 / 157. szám

4

TOI7ÍA MEGYEI NEPÜJSAÖ

W81. július a

Qmdalmi utazás a rDuitántúlűii

Tfjú úti társnőm még rom- lattan utazó; nem „megérkezni” akar, hanem látni és megismerni, s ha rajta múlnék, legszívesebben talán gyalog tenné meg a hosszú utat, hogy mindent alaposan szern- ügyre vehessen. Mert látnivaló bőven van, s most jár életében először ezen a tájon. Bár ez az „először” nem fedi teljesen a valóságot, mert az iskolai földrajzórákon már nemegyszer végigutazta, s amikor Ino- tára érkezünk, meglepődve kiált fel. Igen, ez Inota, a fényképe ott van iskolai köny vében, s most a valóság csak a tanulás ellenőrzésének tűnik. Nem kell sokáig keresnie emlékezetében, azt is tudja, hogy jelentéktelen falu volt itt a felszabadulás előtt, s Várpalota is azóta fejlődött nagyvárossá.

De minket elsősorban az irodalmi múlt kutatása hozott erre a tájra; az a szép hagyomány, amelyből a reformkor nőtt ld, hogy a 48-as forradalomban anyagi erővé váljék minden szándék és szó, nemzedékek akarata és írók buz- gólkodása. Mert a XIX. század első évtizedeiben a Dunántúl északi része, az országnak Bécs- hez legközelebb eső fele erjeszti az ellenállást, lobogtatja a hazafiúi tüzet, talán még olyankor is, amikor a maradiság álarcát ölti fel, mint a nyelvújítás idején. Kazinczyt, a Mon- dolat címlapján éppen itt, Veszprémben ültetik szamárhát ra, hogy így bandukoljon a Paranasszus hegyére, s azt se felejtsük el, hogy a Mondolatot, az orthológusok gúnyiratát a Veszprém megyei kurtanefnesek saját pénzükön nyomatták ki. Akkor ez is az ellenállás egy formáját jelentette: a Martinovics összeesküvés utáni nehéz esztendőkben az elzárkózásban az erőgyűjtést látták itt s mindenben, ami Nyugatról jött, az igaz magyarság veszedelmét gyanították.

A veszprémi várban emléktáblák jelzik a boldogtalan Ányos Pál és a forradalmár Batsányi nyomát, mert nemcsak emlékeiből élt ez a táj, hanem a jövőt is készítette elő. Ányos már a preromantikát jelenti, amely Vörösmartyig mutat, Batsányi pedig azt a plebejus szemléletet, amelyet a Martinovics összeesküvés bukása után sem adott fel. Vele még találkozunk Tapolcán, biztatom utitársnőmet, bár őt ebben a pillanatban jobban érdekli maga a táj, a veszprémi várból elénk táruló panoráma, melyhez hasonló alig van.

Minden utazás sokfajta élmény keveréke. Természetesen megnézzük a nagytemplomot is és sokáig ácsorgunk a püspöki palota előtt.

— Ebben a nagy házban egye dűl lakik a püspök? — kérdezi utitársnőm, Eszter —, s a kíváncsi kérdés mögött nyilván lakásviszonyaink tapasztalatai is rejlenek.

Tétován felelek, hogy igen, amikor a hatalmas tölgyfakapun kinéz egy apáca.

— No, úgy látom, mások is laknak itt, — mondja megnyugodva, s aggodalma végképp eloszlik, amikor egy ifjú papot fedez fel, aki majdnem ügetve nyargal a palota felé, ’kezében szódásüveget lóbálva. Csenget, a tölgyfakapu kinyílik, s elnyeli a papot a szódásüveggel együtt.

Este még egy kellemes találkozás az egyik írótárssal; a várkerti kioszkban ülünk és somlói bort iszunk. A város hagy részét belátni innen, amint úszik az éjszakai fényárban, s mögöttünk a sejtelmes barokk paloták sora. De a múlt csak árnyék már; ahol hajdan a gazdag po’-'-'rok és kártyázásban elfáradt papok

ballagtak haza, most fiatal szerelmesek tervezik életüket a sárga holdfényben.

Űzzél a hittel és boldog reménnyel búcsúzunk Veszprémtől, s ezt visszük magunkkal az útra, nemcsak Győrig és Tapolcáig, hanem jóval messzebb is.

— No várj csak, ez itt Győr, — mutatok ki az autó ablakából — de a helyzetünk bonyolódik is. Mert ez az „irodalmi utazás” amelyet afféle kis kirándulásnak szántunk az irodalomtörténetbe, most személyes élménnyé szűkül. Per; sze, itt lakott Révai Miklós, itt élt a tudós Fejér György, innen indult a török ellen, Bécs alá a vitéz Sobieski János, néhány éjszakát itt töltött Napoleon, — de nekem személyes ügyem is ez a város. Itt voltam fiatal — oktatom utitársnőmet — olyan fiatal, mint te, aztán még évekig éltem itt, később is.

A megilletődöttség Eszterre is átragad, s így bolyongunk a városban, fáradhatatlanul. Ist- vánffy Miklós krónikáját idézem, aki leírta a várost pusztító 1566-os tűzvészt. amely Győrt a földdel tette egyenlővé. Ebben az esztendőben jelentős sereg gyűlt össze Európa minden részéből Győrbe, hogy innen induljon hadba a török ellen. A csapatok, amelyek elárasztották a várost, tétlenül várták a híreket, amelyek naponta érkeztek a török előnyomulásokról. A fegyelem (meglazult, a zsoldosok garázdálkodtak, sőt őket okozták a Szent Mihály napjának reggelén kiütött tüzért is, amiért „a városban több olaszt, akik a tűzzel nem bántak elég óvatosan, bár ártatlanok voltak, de a tűz okozóinak vélték őket, s ezért a németek által káromolva, megölettek” — olvassuk Istvánffy krónikájában. A város rövid idő alatt lángokban állt, 18 nagy ágyú tüzet fogott és elsült, csak a lőporos kamrát sikerült nagy üggyel-baj- jal megmenteni.

Ekkor kezdődött Győr újkori történelme, s az egymást váltó nemzedékek mennyi munkájára volt szükség, amíg felépült az a belváros, aimely ma is ezt a történelmet őrzi. De ha a belváros múltjával kérkedik. a gyárváros jelenére és jövőjére lehet büszke. A dunántúli városoknak úgy látszik közös a sorsuk: a jobbára elpusztult középkori építkezéseket a barokk pótolta, de a jövőt már az elmúlt másfél évtized roppant építkezési üteme diktálja. S ez így is van rendjén. Ha az 1566-os tűzvész után új fejezet kezdődött Győr életében. joggal elmondhatjuk ezt az 1945-ös esztendőről is. A mérleg azonban a jövő javára billen: mintha a múlt csak arra lenne jó, hogy nagyobb munkára buzdítsa az újkor új építőit.

ücrsze. mi az irodalmi em- lékeket keressük, utazásunk is afféle irodalmi kirándulásnak indult, ezért állunk meg visszafelé Téten, ahol hosz szú keresgélés után megtaláljuk Kisfaludy Károly szerény emlékművét. Itt született 1788. február 5-én Kárólv, a nyolcadik testvér, s születése anyjának életébe került. Valószínűleg ez is közrejátszott, hogy apja nem szerette, s talán az is, amit 16 évvel idősebb bátyja így fejezett ki: „ö egy jószívű. becsületes tékozló, ki élni soha nem fog tudni.” Nem is tudott, a győri gimnázium V. osztályában megbukott, s ettől kezdve nyugtalan bolyongás volt az élete.

A ház. amelyben oly tragikus körülmények között született, már nincs meg, s a kíváncsi szomszédasszony, aki siet útbaigazítani bennünket, azt is elmondja, hogy már a századforduló körüli években sem állt; De a telek lábjában ott van az emlékmű, amit még az első háború előtt emeltek, az ősi Kisfaludy-ház helyén pedig új ház emelkedik, amelyet még bevakolni sem volt ideje az új tulajdonosinak.

„Szülfőföldem szép határa...” — idézzük a régi verset, amely- lyel a könnyelmű és nyomorgó Károly nemcsak zord apját igyekezett kiengesztelni, hanem beleöntötte mindazt a szerete- tet, amit a téti határ iránt érzett. De ez a szeretet bennünk már több, s amikor ki tudja hányadszor ismételjük: Szülőföldem szép határa ..: egy egész országhoz való olthatat- lan ragaszkodásunkat valljuk meg. így változik a versek szószerinti értelme, de ez jelenti az igazi versek maradandósá- gát is, ez a változás, amely minden kor szívét megdobogtatja. Lám, nem volt hiábavaló a téti út; ezzel az okos tapasztalattal mehetünk tovább Pápa felé.

Petőfire és Jókaira emlékeztet a kissé elhanyagolt város, s a kedves Váli Marira, aki olyan szépen írta meg a nagy rokon, Jókai életrajzát, ahogy csak lelkesedő nők tudnak írni. Be is érhetnénk ennyivel, de megnézzük a nagytemplom híres Maulbertsch-freskóit is, ezeket a pompás barokk víziókat, amelyek nem maradnak el az európai barokk mögött.

Ifjú utitársnőmben természetesen sokkal több a lelkesedés, mint bennem, de szemmel láthatólag elfáradt, s azt mondja, egyébként is sok templomot láttunk, s már csak arra emlékezik, hogy a veszprémi püspök palotája felé egy fiatal pap ügetett, kezében szódásüveget lóbálva. Ha úgy tetszik, mehetünk is tovább. De- vecserben csak azért állunk meg, hogy kinyújtóztassuk elgémberedett tagjainkat, a Somló hegyét pedig csak az autóból szemléljük meg, amint hatásosan szinte lebeg az alkonyat kékes páráiban.

Somlón, a jó ború hegynek

Napnyugoti ormában

Ezen regét olvasta volt

A vár mohos falában —

kezdi Kisfaludy Sándor A somlai vérszüret című eposzát, amely most akaratlanul is eszünkbe jut. A táj a Kisfá- ludyakkal van tele, s egy kicsit meg is hökkenek ezen. Mert a magyar előidők regéit bizony senki sem olvassa ma imár, azok a Himfy-strófák pedig rövid idő után olyan unalmasan zörögnek, mint a verkli, — bizony, ezt is be kell ismernünk. De úgy látszik, vannak költők, akik nem annyira művükkel hatnak, hanem inkább puszta létükkel, mint az öreg Kisfaludy Sándor is, aki egy fél évszázadon át. a reformkort előkészítő évtizedekben sokkal fontosabb szerepet töltött be, mint amennyit talán művei után tulajdoníthatnánk neki. Az irodalmi hatásnak ez is egyik formája, s jó most ezt a tanulságot magunkkal vinnünk a Somló-hegy tövéből.

A trapéz alakú hegy azonban lassan elmarad, emitt már a nyirádi hegyek látszanak. kissé távolabb az Agártető: fejünk felett drótkötél- pályák. amelyeken bazaltkővel megrakott csillék utaznak. S már itt van a halápi hegv. amelyből bizony alig maradt valami; hiába, kell az értékes bazalt. A hegy csonka, majdnem iiesztően hat, s egy modern Rousseau bizonyára aggodalommal telve jegyezné fel naplójába, hogyan rontja meg

— Hegyen-völgyön lakodalom. A világ legnagyobb lakodalmi szertartása ie. 334-ben zajlott le, amikor Nagy Sándor, miután legyőzte a perzsákat és egyesíteni akarta őket a görögökkel, parancsot adott, hogy egyetlen napon 40 000 pár házasodjék össze. A hagyomány szerint Nagy Sándor

is ezen a napon vette feleségül Darius fejedelem lányát.

— Nagyszabású névadó-ünnepély lesz július 8-án, délben a tamási járási tanácsnál: Vidóczi Lászlónak, a járási tanács vb.-el- nökének gyermekét jegyzik be

ünnepélyes keretek között az

anyakönyvbe.

Az »Erdő lánya« című háremfcivonásos vidám operettet mutatták be az országos erdész színpad művészei a Tolna megyei Erdőgazdaság szabadtéri színpadán, Tamásiban. Az előadáson több mint 600 néző vett részt. Az erdőgazdaság szabadtéri színpadán, amelyet a gazdaság dolgozói társadalmi munkával építettek, s mintegy 150 ezer forint értéket képvisel, legközelebb július 29-én az Állami Népi Együttes tagjai lépnek fel. A Népi Együttes műsora iránt nagy az érdeklődés Tamásib-n Ar> ►«-- nyékén. Képünk az »Erdő lánya« című előadás egyik jelenetét ábrázolja.

Kelt 1942. április 10-én9 Ssehssárdon

Még nem szűnt meg a döbbenet, amit a legújabb magyar dokumentumfilm, a Halálkanyar keltett félelmetes, leleplező képsoraival. Még szemem előtt vibrálnak a képek, hogyan lett áldozattá kétszázezer magyar az országot u.aló bitangok érdekében. S a képek még hatalmasabb erővel törnek föl, amikor rábukkanok egy sárguló papírlapra, amelyet félelmetesen ostoba és félelmetesen aljas szövegével 1942 április 10-én bocsátott postai útjára, minden szekszárdi házba elküldendő, a MANSZ helyi csoportja. (Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége — ezt a nevet viselte a Horthy-rendszer fasisztaérzelmű uriasszonyaiból verbuválódott, rosszemlékű nőegylet.)

A sokszorosított körlevél bevezetőben a szovjet hadsereget mocskolja, s aztán hírül adja, hogy a szekszárdi helyőrség katonái rövidesen indulnak a frontra. Ez ma már történelem, borzalmas történelem. A Tolna megyei katonák is beletartoztak a néhány hónappal később rettenetesen elpusztult kétszázezerbe. S mit tett ekkor a MANSZ? A sokszorosított felhívás így buzdít: »Az országos szép példákat követve, búcsúzóul cigarettával akarjuk derék honvédeinket megajándékozni. Kérelemmel fordulunk tehát Szekszárd város polgáraihoz, hogy egységes cigaretta vásárlásához pénzt ajándékozni szí- veskedjenek.K

A képmutatás kevés hasonló példával rendelkező formája. Rablóérdekeiért halálba küldi a katonákat az uralkodó osztály, de mielőtt útnak indítaná őket a vágóhíd felé, cigarettát ajándékoztak. Ennyire taksálták a munkás- és parasztgyerekekből lett ágyútöltelékek vérét. ■ • ■ ■ m

Egy szörnyű kor félelmetesen ostoba és félelmetesen aljas dokumentuma ez a pár soros körlevél. Apróság, de jellemző, kicsinység, de éppoly tisztességtelen, mint a nagy dolgok voltak. Csak egy csepp, de benne tükröződik az egész tenger.

(—ei)

a modem ember a természetet. Mi azonban inkább az emberi munkát dicsérjük, amely nemcsak azzal alakítja át a természetet, hogy hegyeket bont le, hanem azzal is, hogy szebbé teszi az emberek életét.

íyiég jószerint végére sem

t’A érünk ennek az elmélkedésnek, s már Tapolcán vagyunk, mely egyszerre jelenti a gyerekkor elvarázsoltságát, s az egymásra torlódó emlékek özönét. Alkonyodik, nincs időnk arra, hogy visszaidézzük a múltat, s az emlékezésből újra életre keltsünk embereket és elsüllyedt éveket, csak a tó partjára megyünk le, s az alkonyati fényben Batsányi szobra előtt tisztelgünk.

A szó pontos, valóban tiszteletadásról van szó, s ez a tisztelet még a gyerekkori emlékek bazaltrétegei alatt keletkezett. Mert nemcsak a közös szülőváros és nevünk hasonlósága kapcsolt egybe, hanem az a mélyebb, s immár a sejtekbe ivódott élmény is, ami a tóhoz vezető utcában, amit róla neveztek el. mindig valami borzongással töltött el. Ö volt az első költő, akit olvastam, s

most, tóparti szobra előtt ezt a régi borzongást érzem, a nu- men adest figyelmeztetését.

Batsányinak köszönhetem, hogy Innen Tapolcáról jóval messzebb lehetett látni; (mögötte ott élt a forrongó Európa, a francia forradalom és a felvilágosodás. Napoleon dicsősége, s az osztrák várbörtönök tragédiája, de felrémlett a hűséges szerelem is, a kedves Baum berg Gabriellában, aki halálában a tapolcai temetőben is kitartó társa maradt. Tisztesség és becsület, hűség az igazi eszményhez és az igazsághoz — ez jellemezte tiszta életét, s ez igazi öröksége is. Valóban csak megilletődéssel lehet megállni a tóparton emelkedő szobra előtt.

S a többi már nem is fontos. Kis utitársncim kifejezetten fáradt, s most már csak az érdekli, hogy minél előbb megláthassa a Balatont. S amikor a gulácsi hegy mögül elénk villan a hellén égre emlékeztető kéksége, boldogan és önfeledten tárja szét karját, mintha az egész tájat magához akarná ölelni.

Csányi László