Tolna Megyei Népújság, 1961. július (11. évfolyam, 153-178. szám)
1961-07-26 / 174. szám
4 TÓIN A MEGYE! NEPÜJSAfl 1961. július 26. Akik m indenkit Helyszíni riport a megyei „lenéznek” tanácsház tetején A társadalmi-családi ünnepségek még ünaepélyesebbé tételéért Látt.ák már a várost a megyei tanács tetejéről? (Ez ugyanis, leszámítva a templomokat és a gyárkéményeket, a város síkságon fekvő részének egyik legmagasabb pontja.) Kevesen • válaszolhatnának igennel erre a kérdésre, de vannak, akik nyugodtan kijelenthetnék: — De még mennyiszer. S most két kéményseprő kíséretében (akik már ki tudja hányadszor jártak itt) az újságíró is felmászott a huszonhét méter magasba, hogy az egy- szál deszkapallón, nem sok bizalmat árasztó vaskorlátba kapaszkodva megörökítse a pillanatot, amikor Koleszár György kéményseprő szakmunkás és Tímár Ferenc ipari tanuló meg tisztítják a kéményeket. Koleszár György és Tímár Ferenc huszonhét méterre a város fölött. Most nem sok a tisztítani való, inkább ellenőrzés csak. De van tél is, amikor a padlóra odafagy az előző nap hullott zúzmara, a kéz, ha kicsit nedves, hozzátapad a jéghideg vashoz, s a mínusz 5 fokos hideghez még a Parászta felől fújó jeges szél is hozzájárul. — Á, ez még hagyj án, — mondja csodálkozásunkra Bodó István, a Kéményseprő Vállalat igazgatója, aki elkísért mai utunkra. —Van ennél rosszabb is. — Ott van a régi megyeháza — ismertet mindjárt egy rosszabb példát is Koleszár György. Ott nincs lépcső, se kívül, se belük És mégis fel kell mászni. Csodálkozó pillantásunkra: — Hogyan? Hát térddel, könyökkel. Ezt már ipari tanuló korában megtanulja minden kéményseprő. De kanyarodjunk csak vissza a legelejére. így kezdődik a reggel: Reggel fél öt. Munkába indulnak a kéményseprők ■ Az óra hajnali négyet mutat. A békés szekszárdiak még az igazak álmát alusszák, amikor nyílik a Széchenyi utcai épület kapuja, s útnak indulnak kéményeink tisztántartói. Ha esik, ha fúj. Mert a kéményeket tisztítani kell és erre legalkalmasabb a hajnal, meg a reggel, amikor még otthon tartózkodnak az emberek. — A háztartási kéményeket évente tizenkétszer tisztítjuk — kezdi az ismertetést Bodó István. — Az üzemi kéiménye- ket pedig havonta nyolcszor- tizennégyszer, melyiket hogyan. Százötvenezer kémény van a megyében. Gyors számítás: — Akkor ez azt jelenti... — Könnyebb így számolni — segít Koleszár György: — Havi 2800 egységet kell teljesíteni, hogy elérjem a száz százalékot, Ez ugyanannyi kémény tisztítását jelenti. De az átlagom eléri a háromezret. — Tehát évi harminchatezer. — Legalább. A komolyról tréfásabb dolgokra fordul a szó. A kéményseprők talán még jobban ismerik a várost, mint a postások. Hiszen előbb-utóbb minden házba bekopogtatnak. — Hűha, láttunk mi már olyan dolgot is, hogy igazság szerint be kellett volna hunyni a szemünket... De akkor hogyan maradjon meg az ember a tetőn — a hozzánk csatlakozó művezető szavaira csak a fiatal ipari tanuló, Timár Ferenc jön egy pillanatra zavarba. de amikor kérdjük: — És mit szólnak a lányok, hogy ezt a mesterséget választotta? így felel: — Fogják a gombot, meg szerencsének tartják a kéményseprőt. — És tényleg szerencsét hoz? — Már aki. És már akinek. De térjünk vissza a tanácsház tetejére. Még ott kérdezzük: — Volt-e nagyobb szerencsétlenség a vállalat fennállása óta (1949. október 1-én alakult) ? — Még nem. Amikor a padláson megállunk hosszabb tereferére, Bodó elvtárs megkérdezi: — Tudják-e, hogy hívták azelőtt a kéményseprő mestert? Füstfejedelem. A segédet? Lét- rás koldus. Volt is ebben igazság. Tizenkilenc mester volt Tolna megyében, köztük sok olyan, aki azt sem tudta, hogyan néz ki belülről egy kémény. De hát- öröklődött a mesterség firól, firá, még lányra is. Vagy kinek sok volt a pénze, egyéb mestersége mellé megvette a kéményseprő mesterséget is. Reáljognak hívták a mesterek tulajdonjogát. A mai helyzetről megtudjuk: ötvenkét kéményseprő dolgozik ma megyénkben és öt ipari tanuló. Van ezenkívül két nyugdíjasuk is. Hogyan élnek az egykori létrás koldusok utódai? Az átlagkereset 1410 forint. Városban és nagyobb községben nem ritka a kétezer forinton felüli kereset sem. A kéményseprők ötven százalékának saját háza van, tizenöten saját motoron mennek munkába. Munkaruhát, felszerelést a vállalat ad, s a nagyobb helyeken üzemi fürdőt is. Kezdjük hinni, nem is babona, hogy szerencsét hoz a kéményseprő. Legalábbis saját magának, aki ezt a mesterséget választja. Timár Ferenc: Azért szép mesterség a miénk — És a lottó? Nvertek-e már? — Nekem kétszer volt három találatom — mondja Koleszár György. Mit mondjunk még róluk? Sokat lehetne. Például azt, hogy a fiatalok szívesen jönnek kéményseprő ipari tanulónak. A kéményseprők egyúttal önkéntes tűzoltók is, számos esetben előztek már meg tüzet azzal, hogy felhívták a figyelmet a rosszul épített kéményre, hogy van a vállalatnak már egy gépesített, autón utazó brigádja is, és valamennyien — legyen a munka sokszor nagyon nehéz — szívesen végzik. Talán elég is ennyi. Azért a „szép panorámáért, amelyben napról napra gyönyörködhetnek. irigyelni lehet a kéményseprőket. De felmászni oda? Az már más kérdés. Az újságíró már megpróbálta. Aki kíváncsi, próbálja utána. Irta: LÉTÉNYEI GYÖRGY Foto: JANTNER JÁNOS Mindinkább tért .hódítanak az olyan társadalmi-családi ünnepségek, ahol nélkülözik az egyházi szertartást. A házasságkötéseknél mindinkább elmarad a templomi esküvő, növekszik az egyházi szertartás nélküli temetések száma és ma már mind gyakrabban a névadó ünnepségek váltják fel a keresztelőket. Ebben is kifejezésre jut népünk világnézetének változása, fejlődése. A politikai és gazdasági átalakulás során végbemenő tudat- fejlődés eredménye, hogy egyre többen nem tartanak igényt a vallásos szertartásokra, hanem a saját igényeiknek és a társadalom igényeinek megfelelően ünnepük meg az élet egy-egy nagy fordulópontját. Ezek a szokások még csak most vannak kialakulóban, a formák még nem teljesek, még nem szilárdultak meg, kísérletek történtek már a formák kialakítására, de egységes rendszerről még nem beszélhetünk. Mindinkább társadalmi ügffyé válik a különböző ünnepségek megrendezése, azonban még többet kell tenni azok díszesebb“. ünnepélyesebbé tétele érdekében. Rendkívül nagy szerep hárul itt a tanácsokra, hiszen a ’ házasság- kötés és névadó ünnepség 'ebo- byolítója, szentesítő.ie az állam- hatalmi szerv, a tanács Egyeseket még elsősorban az ünnepélyesség, a szertartás dir szessége, a különböző ceremő- I niák közbeiktatása von az egyházi esküvőhöz, keresztelőhöz, korántsem világnézeti meggyőződés. Ha ez így van, akkor feladatunk, hogy még ünnepélyesebbé felejthetetlenné tegyük az egyházi szertartás kikapcsolásával a különböző társadalmicsaládi ünnepségeket. Ezért érthetetlen, hogy nemrégiben felelősségre vontak egy tanácselnököt, amiért anyagi eszközök fel- használásával tette felejthetetlenné a névadó-ünnepségeket. Annyiban igazuk volt a revizoroknak, hogy a rendelet nem nyújt módot ilyen kiadásokra. Viszont felvetődik a kérdés: ha már társadalmi szükségletté vált a tanácsházán, ünnepélyesen megrendezett névadó-ünnepség — és azzá vált, —. helyes-e a rendelet? Nem az ünnepélyesség megszüntetésére van tehát szükség, hanem a rendelkezés megváltoztatására. A költségvetésben kell biztosítani ilyen célra megfelelő összeget. Az egyházi szertartás, vallási ceremónia nélküli családitársadalmi ünnepségek szervezése és általánossá tétele politikai kérdés, politikai feladat, az emberek tudatformálásának eszköze. Ha ígv van, akkor feladatunk. hosv ezeket az eseményeket — akár anyagi eszközök fel- használásával. is — minél díszesebb“. minél ünnepélyesebb". ünnepélyességükben is felejthetetlenné tegyük. (— ei> Állandóan emelkedik a közép- és általános iskolai oktatásban részt vevő felnőttek száma a Állandó emelkedést mutat a .bonyhádi járásban is a közép- és általános iskolákban tanuló felnőttek száma. Az elmúlt évben hat községben szerveztek dolgozók általános iskoláját, a beiratkozott 127 tanulóból 116 vizsgázott is. Ez évben újabb hét községben indul levelező oktatás, összesen 223 jelentkező részvételével. Középiskolai levelező oktatásban közel százötvenen vesznek részt, mindössze hat fő morzsolódott . le az oktatás beindítása óta Közel ötvenen tanulnak a palánki mezőgazdasági technikum levelező tagozatán és _ Inas Majszter uramnak ugyancsak felvitte az isten a dolgát, mióta városi cipész lett. Nem is mulasztotta el minden este megjegyezni, ha napi keresetét összeszámolta: — Sára lelkem! Mégis csak okos asszony vagy te. Sára asszony meg ráfelelt: — Nem is tudom, mi lenne veled, ha még most is falusi suszter lennél. Örülök, hogy benőtt a fejed lágya, vén létedre rám hallgattál. Ládd-e, itt megbecsülés is van, meg munka is. Nem úgy, mint otthon, hogy: »Pista, te, egy fó- tot ide, mer vár a jószág!« — Igaz, igaz, bólogatott a majszter. Aztán mélyen elgondolkodott. Majd kíSokte: — Nem is győzöm már egyedül. Inas kéne. Vagy kettő. Azok csinálnák az aprómunkát, én meg az új cipőket. — Nem is lenne bolondság — örvendeztette meg a válasz- szal férjeurát Sára asszony. Úgy is lett; Felvették a két inast. Dolgoztak is azok mindent Takarítottak, fát vágtak, piacra mentek. Közben a susz- teri tudományt is ízlelgették. De bizony a majszterné asz- szony főztjét annál kevésbé. Kopogott is a szemük mindig. Főleg azon a napon, amelyiken Sára asszony ünnepelte a születésnapját. Már korán reggel bonyhádi járásban számosán tanulnak levelező úton a különböző egyetemeken, főiskolákon. A levelező oktatás szervezése és biztosítása mellett nagy gondot fordítanak a bonyhádi járásban a nappali tagozatos tanulók munkája legjobb feltételeinek megteremtésére. Az elmúlt években Bonyhád, Nagymányok, Mórágy, Mucsfa kapott új iskolát, • összesen 18 tanteremmel. Az iskolaépítés során igen sokat jelentett a lakosság állal végzett társadalmi munka, amelynek értéke megközelítette a háromszáz- ezer forintot. ebéd kint cipelték a. nagy kosarakat, a piacon. És közben ugyancsak lcorgott a gyomruk. Az az átkozott liba meg mindig verte azt a szerencsétlen kacsát. Vigyázni kellett nagyon, nehogy kiugorjon azzal az ügyetlen tes tével a kosárból, Mert ha elszalad, vagy netán bögyre esik, hát nem is tudom, mi lesz akkor! Legkevesebb a lábszíj! Hej, alig várták már a delet. Sehogysem ízlett a munka. Igen csak fenték a fogukat, és szippantgatták a bőszítő illatokat. — Pista, Pista lelkem! Jöhe- tel, kész az ebéd! Aztán: — Inasok! Ebédelni! Hej, csak úgy hördült a gyomruk erre. Nagyokat nyelve ültek a részükre kijelölt, konyhaszék mellé, ki-ki egy- egy suszterszékre. Várták az isteni születésnapi ebédet. — Na, itt a kenyér. Ezt megeszitek, és aló az eperfára. —< tette elébük Sára asszony. A két inas egymásra nézett. — Na, röppenjetek! — toldotta meg, — Ennek a szezonja van. Karácsonyra már ez se lesz. Fölmásztak szegénykék, de a kisebbiknek ugyancsak potyogott a könnye lefelé. K. Z,