Tolna Megyei Népújság, 1961. június (11. évfolyam, 127-152. szám)

1961-06-09 / 134. szám

1961. június 9. ■it TOLNA MEGYEI NÉPÜJSÁG Két levél margójára Két levelet olvastam végig a tamási járási pártbizottságon. Mindkét levelet Ozoráról írták. A levelek íróit kizárták a párt­ból. Különös levelek! Vegyes ér­zelmeket váltanak ki az olvasó­ból. Bosszankodtam, sajnálkoz­tam, töprengtem és vívódtam miattuk. A levelek írói hosszú éveket töltöttek a pártban. Hibáik mel­lett érdemeket is szereztek. Kom­munistának érzik magukat, csak egy valamiről feledkeztek meg: nem elég, ha valaki kommunis­tának érzi magát, ahhoz, hogy tényleg az legyen, mindenekelőtt kommunista módon kell élnie és dolgoznia. Nein elég. ha kommu­nistának látom és érzem maga­mat, el kell érnem, hogy má­sok is annak tartsanak, s csele­kedeteimen keresztül elismerés­sel beszéljenek rólam és a párt­ról A jó kommunista vonzást gyakorol a körülötte élő embe­rekre, többletmunkáján, áldozat- vállalásán, fáradhatatlahságán ke resztül kiérdemli szeretetüket, elismerésüket, megbecsülésüket. A két levélíró népszerűtlen ember a faluban Az egyik izgága, hangoskodó, néha verekedni is szokott. Útón­éi tfélen kérkedik kommunistasá- gával! »Született« kommunistá­nak vallja magát, aki »örökölte« a pártkönyvét. Félelmetes intri- kus. Miatta alacsonyodtak elvte­len veszekedéssé a párttaggyűlé­sek. A pártszerű viták helyébe, Egnelyek a pártszervezet tökéle­tesedését, a párttagok fejlődését segítették volna elő, évek óta rosszul leplezett, egyéni érdekek­től sugalmazott viták kerültek előtérbe. Ennek következtében a pártszervezet egyhelyben topo­gott, a többség őrizkedett bele­keverni az elvtelen »huzavo­nába«, s a falut és a termelő­szövetkezet életét érintő fontos problémák megvitatás nélkül ma­radtak. A pártszervezet képtelen volt arra, hogy irányt mutasson, ellenőrizzen, segítsen a falunak, mivel mindkét kezét lekötötték a belső, személyes jellegű villon­gások. Nálunk az ösztönszerűséget a tu­datossággal helyettesítjük! R. M. gúnyolja levelében Szabó István elvtársat, a járási párttit­kárt, aki egy tömeggyűlésen hangsúlyozta: »Nálunk az embe­rek megítélésének alapja a vég­zett munka!« R. M.-ben és né­hány társában, ahogy ltja, »ágas­kodott« e szavakra a »proletár ösztön, de volt annyi lelkiereje, hogy nem zavarta meg a népün­nepélyt«. Elképesztő sorok! Ho­gyan írhat le ilyeneket az, aki »őszintén képzeli magáról«, hogy ő kommunista? Egyáltalán ho­gyan működhetett hosszú éveken keresztül ilyen zavaros gondola­tokkal a pártszervezetben? Al­kalmas volt-e arra, hogy nevelje a kívülállókat? Jellemző R. M.-re, hogy meg­veti a paraszti munkát. Kontár varrónő. Kontárkodásáért szóltak a hivatalos szervek. Rögtön kia­bálni kezdett: ^Üldözik a kom­munistákat!« Kijelentette: »In­kább börtönben ül, akkor sem megy el kapálni«. Felvetődik a kérdés: Erősödik-e a párt, ha megsza­badul a tanulni nem akaró, me­reven, vagy zavarosan gondolko­dó, a tömegektől elszakadt, párt- szerűtlen életet élő emberektől? Igen. Erősödik! Ozorán nagy múltja van a szocialista mozga­lomnak! Ozorán az emlékezetes, ma már történelmi események idején, mindig jó volt a forradal­márok, a szocialisták, a kommu­nisták és a tömegek közötti kap­csolat! Ozorán a régi kommunis. ták mindig a tömegek ügyét szol­gálták, s ha élnének, most szé­gyellnék, hogy egyesek kérkednek kommunistaságukkal és ijesztge­tik az embereket! Nagy feladatok várnak az ozo­rai pártszervezetre. Egészséges légkört kell teremteni. Az elvte­len, személyeskedő vitákat párt­szerű vitáknak kell követni. Friss erőket kell bevonni az alapszer­vezetbe. A termelőszövetkezeti munkában kitűnt legjobb terme­lőszövetkezeti tagok közül kell kiválogatni elsősorban is az új párttagokat, hogy az alapszerve­zet a szó legigazibb értelmezése szerinti élcsapat lehessen. A bizalmatlanság légkörét a bizalom termékenyítő atmoszférájával kell felcserélni. Szigorúan el kell ítél­ni mindenfajta kérkedő, fenyege­tőző, elbizakodottságról tanúsko­dó magatartást. Az ozorai kom­munisták legfőbb teendője a ter­melőszövetkezet erősítése, az egységes paraszti osztályért folyó harc győzelemre vitele, a szo­cialista embertípus nevelése. Hi történt azokkal, akiket kizártak? Nem kitagadott, eldobott, megbélyegzett emberek! Nem szabad, hogy ilyennek érez­zék magukat, vagy ehhez hason­lót éreztessen bárki is velük. A párt részéről ért bírálat, amely őket illette, igazságos, bátor, szó­kimondó, de nem sértő. A bírála­tot mi orvosságnak szánjuk, s néha az orvosság íze nem tetszik a betegnek, de azért meggyógyul tőle, ha nem utasítja vissza. Re­méljük, ők sem utasítják vissza! Reméljük, sokat töprengenek, gondolkoznak a bírálaton és rá­találnak a megértés útjára, há­tat fordítanak eddigi magatartá­suknak, s tetteikkel, jó munká­jukkal idővel újra megtalálják a visszavezető utat a kommunisták kollektívájába, az alapszervezet­be. H. T.- PÁRTHÍREK ­A bonyhádi járási pártbizott­ság kibővített ülésére a párttit­károkon kívül meghívták a tö­megszervezetek vezetőit is. A pártbizottsági ülésen néhány elvi és ideológiai kérdésről tárgyal­tak. • SzeksZárd városban több alap­szervezetnél tartottak taggyűlést. A MÉSZÖV pártalapszervezste a területi népnevelő munka jelen­tőségével foglalkozott. A városi tanácsnál megtartott párttaggyű­lésen a társadalmi tulajdon vé­delmével foglalkoztak. Sok szó esett a tanács hatáskörébe tar­tozó üzemek, vállalatok fokozot­tabb ellenőrzéséről Erről is beszélni keilt •• Öregek... A tolnanémedi községi ta­nács végrehajtó bizottsága a szociális állandó bizottság ja­vaslata, előterjesztése alapján közel tíz, arra rászoruló, idős, magános lakosnak szavazott meg szociális segélyt. Látszó­lag érdektelen, s közömbös tör­ténet ez, hisz számos példáját sorbltuk már fel annak a gon­dos törődésnek, amelyet egyik, vagy másik községben az idő­sekkel, magánosokkal szemben tanúsított a lakosság, akár szer­vezett formában, akár hirte­len jött ötlet formájában. Be­széltünk már arról, hogy KISZ-fiatalok rendszeresen el­járnak takarítani, fát vágni idős emberekhez, akiknek ez a munka már nehezére esne, Vagy betegségük miatt nem tudják elvégezni... Másutt a tér ményt takarították le a fiata­lok, hamar fáradó, idős embe­rek földjéről. Tehát nem elszigetelten egye­dülálló a tolnanémedi eset, s hogy mégis szóbahozzuk, hogy beszélünk róla, annak sincs kü­lönösebb oka. csupán annyi, hogy néhány gondolatot kívá­nunk elmondani ezzel az eset­tel kapcsolatban. Olyan gondo­latokat, amely felötlött ben­nünk ennek az esetnek a hal­latára. Mert önkéntelenül is eszébe jut bárkinek, hogy va­lamikor a hasonló helyzetben lévő emberek kikerültek az ut­cára, kezükbe vették a ván­dorbotot, nyakukba a tarisz­nyát és jártak hézró) házra ké- regetni, míg valahol, valame­lyik árokparton az őszi szél ki­szárította belőlük az élet utol­só cseppjét is... Ugye kévésünknek tűnt fel* hogy elmaradtak már rég a há­zalók, a koldulok, akik min­dig váratlanul kopogtak be egy-egy ajtón és énekeltek, vagy szavaltak valamit, hogy kiérdemeljék a megkönyötü- lést. Mert többségükben nem voltak ők gonosztevők, netn voltak a társadalom alja, csu­pán kivetettek, akikkel törőd­ni senkinek nem jutott eszé­be. S ha valahol, valamelyik szerv gondolt is rájuk a múlt­ban, gyűjtést ha indított va­lamelyik, magát jó színben fel­tüntetni akaró asszonyegyesü­let — az összegyűlt pénzre mindig akadt valaki, aki elsik­kasztotta. És ma? .. Ma nemcsak Tol­nanémedi ben. hanem az ország valamennyi községében van a tanácsoknak pénze arra, hogy a rászorulókat segélyezze, tá­mogassa. És nem is a pénz az, ami felmelegíti a szívét ezek­nek az embereknek, hanem a gondoskodás, a törődés, amely­nek szerető puhasága azt érez­teti velük, hogy mégsincsenek egyedül, hisz mellettük áll, tö­rődik velük az egész társada­lom. (buni) Huszonöt 6 személyes aralécsapat várja az aratást a tolnanémedi Kossuth Tsz-ben A tolnanémedi Kossuth Tsz-I nek 1100 hold gabonát kell le­aratnia. A gépállomás két SZK 3-as kombájnt ad a tsz-nek, ezek rendrearató-gépekkel kombinálva dolgoznak, hogy így is növeked­jék teljesítményük. Ezenkívül a tsz-nek van saját aratógépe is, amellyel mintegy 200 holdat akar nak learatni. Az őszi árpa aratását teljes egészében gépesítik, azért, hogy ez a munka még ne menjen a növényápolás és a szénabetaka­rítás rovására. A kézi aratók — a már megszervezett huszonöt 6 személyes aratócsapat — a búza aratásában vesz részt akkor, ami­kor már a növényápolási mun­kákat befejezték. H. P. ügye mór régi Néhány évvel ezelőtt szigorú megrovást kapott utolsó figyel­meztetéssel. A járási pártbizott­ság tagjai sokat foglalkoztak ve- fe. Próbálták nevelni. Szavaikat legtöbbször kézlegyintéssel intéz­te el. Rosszul ítéli meg saját ma­gát! Azt képzeli, mindent tud, hogy neki nincs szüksége segít­ségre, hogy már eleget tanult. Az elbizakodottság okozta, hogy már évekkel ezelőtt megfenek­lett. Leállt a fejlődéssel. A párt jelenlegi politikájából nem ért semmit. Érzelmi kirohanásaival, »kommunista« mivoltával való kérkedéssel több tapasztalatlan párttagot megzavart. Csoportot szervezett az alapszervezeten be­lül, s amikor a dolog már elmér­gesedett, az ő hatása miatt kel­lett másik négy elvtársra is párt­fegyelmi büntetést kiszabni. »Tá­bort« szervezett az alapszerveze­ten belül. A »tábor« ma már fel­oszlott, s a pártbüntetés és a vele járó magyarázatok a hozzá­sodródott embereket kijózanítot­ták. A másik levél írója R. H. Betűiről megismerni, hogy nő írta őket. Sokat ismétli a »pro­letár ösztön« kifejezést. Keveset lát, keveset bizonyít, ő inkább »megérez« dolgokat, »proletár ösztöne« segítségével. Micsoda furcsa és veszélyes felfogás! Mennyire ellentmond a kommu­nisták nézetének. Mi nem az ösz­töneinkre alapozzuk megállapítá­sainkat, tevékenységünket. Mi, ahogy Lenin elvtárs gyakran hangsúlyozta: »A konkrét hely­zet konkrét elemzéséből indulunk ki«. Nekünk munkánkhoz tények kellenek. Mi nem misztifikálunk! VI. 6. A PORTÁS MEGLEPŐDIK Ha valakinek tíz évvel ezelőtt azt mondták volna, hogy a Ho­tel Hungária — ahol valamikor a milliókkal szélhámoskodó ál­lord Hampton lakott — olyan hely, ahol nem lehet kibírni az életet, ahol nyomasztó a légkör, ahol fogházban, mit fogházban, az ördögszigeten érzi magát a vendég, nyilván kinevették volna — és még hozzá teljes joggal. De most a hotel — valóban fogházzá vált. Fegyházzá, amely­be önként mennek ugyan be a rabok, de kijönni csak néha le­het belőle a séta idejére (egy kis tűzszünet délelőttönként, két lé­gitámadás között). A szálló me­nedék is, lakás is, — s mégis, mégis afféle rácsnélküli börtön, aranykalitka, amelyben min­denki másnak mondja magát, mint ami valójában Péter néha már meg is feled­kezik arról, hogy Tamás remekül hamisított igazolványa a mentő­angyala. Fogalmai megváltozó­ban vannak: amit az első nap életmentő szabálytalanságnak ér­zett, most természetes törvény. Hazudni kell. Mindenki hazudik. Talán csak a naptár nem, ame­lyen az utolsó lap árválkodik: 1944. december 31. Hirtelen ezébe jut: érdemes lenne lenézni a portára. Sok oka van ugyan rá — maga se vallja be önmagának, — hogy tegnap ott látta Marikát, s hátha most is? De miért is ne menjen le? Aki nem találja a helyét, annak mindegy, hol nem találja. A porta Is veszített már fé­nyéből. És nem használ az előcsarnok eleganciájának se a törött üveg­ajtó millióm szilánkkal díszelgő különös pókhálóra emlékeztető csillogása, se az a magas, széles­G rand IJotel ungaria ^Ball^^döi^é^JBakfal^eren^riportreg^^^ vállú, pisztolytáskád nyilas k-'r- szalagos katona, aki most tá pászkodik fel az egyik bőrfotel­ből és kiballag az ajtó elé. i— Ez meg micsoda? — kérdezi udvariatlanul a portást Péter. — Állandó őrséget kaptunk? — Ez, kérem speciális eset — mondja széttárt tenyérrel, mint­egy mentegetőzve a tányérsapkás férfiú. — A Feri itt volt londi­ner, úgy látszik visszahúzza a szíve. És a tetejébe most azt hiszi, mert ő mindent ismer, hát ő vigyázhat a legjobban... Tet­szik érteni... A kapu előtt motorkerékpár fékje jajdul. Nagy NSU-motor, afrikasárga terepszínre festették. Aki leszáll róla: bőrkabátos, pi­lótasapkás, termetes fiatalember, géppisztoly hintázik a jobbvállán. S jön be a hallba, mintha világ­életében itt lakott volna, sőt, mintha övé lenne az egész szál­loda. S ekkor eléáll az egykori lon­diner és ráreccsen. — Kicsoda maga és hogy mer géppisztolyt viselni? De a nagydarab motoros nem szívbajos természet. — Ahhoz magának semmi köze — válaszol, minden hangfogó nélkül. — Igazolja magát, amíg finom vagyok! — kapcsol rá az erőtel­jesebb hangra a katona is. * — Eszem ágában sincs — mondja a jövevény és meglódít­ja géppisztolyát. Ujja a ravaszon. Olyan csend van a hallban, hogy ha lenne légy, a repülését hallani lehetne. S most halk zaj mégis: az egyik bőrfotelből jön. A kis ürgeorrú Mihalkovies ül benne és olyan apróra húzza össze magát, hogy teljesen eltű­nik a támla mögött... Hátha... De nem lesz verekedés. Sőt: Feri, az ex-londiner megjuhászo- dik a határozott modor láttán, s azt mondja: — No, most már igazán ki­váncsi vagyok, ki vagy... — Hát, ha annyira érdekel... S a bőrkabátos a zsebébe nyúl. Nyomtatott cédulát húz elő. A katona orra alá nyomja. Az nézi a papirost, aztán táskájába csúsz­tatja a pisztolyt és nagyon csen­desen azt mondja: — Kérem, az más. És már ott sincs. Csak akkor sétál elő, amikor a bőrkabátos vendég felrobog a lépcsőn, győz­tes magabiztossággal. Senkise kérdez tőle semmit. De a portás kérdő tekintetére úgy érzi, mégis csak meg kell indokolnia, miért lett olyan kis­fiú egyszerre. — Mi az úristent csináljak vele, Gestapo-papírja van... Aranynak hívják... A portás hirtelen kinyitja a száját, mintha mondani akarna valamit, aztán csak krákog ket­tőt. És valami nagy könyvfélébe hajlik, némileg túlzott sietséggel. S akkor lesz beszédesebb, ami­kor »Feri« odébbáll. — Gestapo — mondja a sötét- kék-zubbonyos ember a portás­pult mögött. — Látta, hogy vi- gyázzba állt előtte a végén ez a mi londinerünk? Pedig lehet, hogy ennek a Gestaposnak régen fejbelőtték valahol a mamáját... — Ismeri? — Kérem, mi mindenkit isme­rünk és senkit sem... Ez a fia­talember sokat kockázott itt a kis bárban... A tét néha egy üveg Dry Gin volt, néha egy szép versenyló. Néha csak ezer pengő.... Aranyifjú, tetszik ér­teni... De, hogy ehhez a papírhoz hogy jutott, nem tüdőm. Igaz, az anyját is eladta volna jó pén­zért. Ilyen az egész társaság... — szaladt ki a száján, aztán egy pillanat töredékére elhallgat. Ud­variatlan volt? Eh, mit, nem bán meg semmit. 1944. szilvesztere van. És ez a csendes, bujkáló mérnök (ő ezt is tudja) — nem tartozik igazán a bandához, ha valaki olyan segített is rajta, áld féligmeddig odaszámít. — Az egész társaság? — ka­paszkodik bele mégis a szóba Soós Péter. — Ugyan kérem, hát mit gon­dol, miből élnek? Ez — iht a lépcső felé. s Péter érzi, hogy a bőrkabátosra szól az intés — megcsinálta azt a stlklit, hogy vállalta, kihozza a munkatábor­ból egy likőrgyáros fiát, aztán az ügy nem sikerült, nála ma­radt a pénz. A következő héten a Gestapo véletlenül elvitte a papát is a Svábhegyre, s csodá­latos módon ki lehetett hozni, de azért is ennek kellett adni húszezret. Az isten ismeri ki ma­gát rajta... De a Lexi báró se különb... — Gondolom — bólint önkén­telenül Péter. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents