Tolna Megyei Népújság, 1961. június (11. évfolyam, 127-152. szám)
1961-06-29 / 151. szám
4 TOLNÁ WBGTEI NEPŰJSÁO 1961. Június 2S. Hazafelé A vadlibák elhúztak észak- nyugat felé. V betű alakban repültek, amelynek egyik szára hosszabb volt, mint a másik. Egy liba lemaradt a csoporttól és ijedt gágogással sietett a többi után. Abbahagyta a munkáját és tekintetével követte ezt az egyet. Vajon beéri a többit? Messze, az akácos fölött repültek már, majd hogy elveszve a szem elől, — amikor utolérte őkét. Márkus egy kidöntött akác- röríköh ült és fanyelű bicskájával egy mogyorósuhángból ostomyelet faragott. Ráérősen pöszrhötölt. Szép simára hegyezte az egyik végét, gondosan lefaragta róla a göcsörtös részekét.. Már egész halom sárga fotgács hevert előtte, szétvetett lábai között. Azt is megfigyelte, hogy a friss forgács fehér, amikor eléje szédül a bicska hasítása nyomán, de néhány perc múlva megsárgul, viaszszínűre, akár a halott arca. Már nem nézett a vadlibák utáp, mégis minden forgács- szilánkban azt a magányos vadlibát látta, amely olyan ijedt gágogással sietett a többi után, s valahol, ott az akácos fölött elhelyezkedett a V-betű egyik szarának a végén. A lebukó forgácsokban a vadlibát, a vadliba magányosságában pedig egy kicsit önmagát látta. A keze félúton megállt, két térde közé eresztve a nyitott bicskát, s az ostomyélnek való, mogyorósuháng vége, amely ed* dig rezdüléseivel a föld és az égbolt közé rajzolgatott ákom- bákomokat, a földre bukott. Melléből mély sóhajtás szakadt föl és a levegőt az orrán engedte ki, lassan, vigyázva. — Márkus, Márkig, £gy.ed,üj. maradtál. — Úgy mondta ki ezt a szívét szorongató keserűséget, mintha a sóhajtás tartozéka lett volna, és figyelte a saját hangját. Egy kicsit idegenül csengett, semmi megértést, vagy sajnálkozást nem talált a saját hangjában. Gondolatban régóta tárgyalgatta már önmagában egyedüllétét, de így még soha nem mondta ki. Körülnézett, hogy nem ha1- lotta-e valaki. Egyedül volt itt, a falu határának a szélén. Odébb néhány méterrel már a szomszéd község határa, nagy tábla zizzenő- kalászú búza. És innét a falu felől, három holddal odébb újra csak a nagy tábla: az Uj Élet földje. Az őszi árpa tarlója szépen elmunkálva már. A két nagy tábla között pedig az ő három holdja, meg a Ruban- csbk másfél kataszterije. A Rubancseket messziről elkerüli. Pedig nem bántották egymást. Csupán azért, mert őt együtt emlegetik vele. Ruban- csek részeges, mihaszna ember, elitta már az eszét is, azért nem vették fel a közösbe az elmúlt őszön. Ö meg nem akart belépni. Voltak hála egy héten keresztül minden este az agitátorok, de úgy mentek el, ahogy jöttek. Meghallgatta őket, s ha olyant mondtak, bólintott is, hogy igazuk van, de ez volt a legtöbb. Nem szólt hozzájuk egy szét sem, hagyta, hadd beszéljenek, csak amikor eléje tették a belépési nyilatkozatot, mondta határozottan, hogy nem. Ez volt a könnyebbik eset. A nehezebbje akkor jött. amikor a fia, meg a menye aláírt. össze is vesztek miatta és a gyerek elment vőnek, ő pedig egyedül maradt a három hold földdel, amit itt a szomszéd falu határa mellett mértek ki. meg az öreg, sárga lóval, amit még a háború alatt hagytak nr ja az oroszok. Eddig jutott a gondolataiban, amikor a dűlő- úton, amelyik itt, az ő földje mellett lépte át a határt — egy lovaskocsi tűnt föl. Kaposvárról jöhet, — gondolta. Újra faragni kezdte az ostornyél végét. Talán nem is kellett volna már, de valamit tenni akart, nem mondhatja rá senki, hogy tétlenül üldögél a földje végén. Éppenséggel indulhatott volna haza is, végzett már a kaszálással. Halomba is hordta a súlyos árpakévéket, de mintha elhagyta volna az ereje, olyan nehéznek érezte minden tagját, hogy nem mert felemelkedni ültéből. Újra a fehér, szédülten aláhulló forgácsokat nézte, s néha félszemmel fölpislantott a dűlő- útra, amelyen egyre közeledett a kocsi. — Hm. Csak nem a Béla gyerek? — dörmögte maga elé, amikor a kocsi zörgése is elért már hozzá. — Nagyon ismerős. Keze ideges gyorsasággal, de inkább kapkodva feszítette a bicska élét az ostornyélnek. Olyan hegyes volt már annak a vége, hogy akár szúrni is lehetett volna vele. A kocsi meg egyre közelebbről zörgött. . . Már nem emelte fel a fejét, hadd döcögjön csak el előtte, majd ha ideköszön a kocsis, feljebb löki a kalapját. Idegességében verejtékcseppek gyöngyöztek sápadt homlokán, s a gyomrát olyan nehéznek érezte, mintha követ nyelt volna .. . Hirtelen eszébe villant, hogyha a Rubancsek jönne öszvérfogatával valamilyen fuvarból, talán föl is-kéredzkedne. A kocsi zörgése közvetlenül előtte elhalt, s csak a lovak mély szuszogása hallatszott. — Jóestét édesapám! A hangból; a Béla gyerekre ismert. Feljebb lökte viharvert kalapját és valami köszönésfélét motyogott, amiből a gyerek nem értett egy szót sem, dé maga se tudta az értelmét. — A városban voltam, gondoltam, erre rövidebb az út, mint a kövön — próbált beszélgetést kezdeni a gyerek. . — Jól van fiam. — Látom, levágta az árpát. — Le. — Ostornyél lesz? — Eltörött a másik. Beesett a kerék közé. — Most nézett csak föl az öreg a fiára, csak egy futó pillantásnyi ideig, azután egy mozdulattal visszanyomía a tarkójára csúszott kalapot a helyére. Kifogytak a szóból. A Béla gyerek a gyeplőt igazgatta, cserélgette a két szálát, mert ösz- szekeveredett. az öreg az ostornyél hegyes végével vonalakat húzott a puha főidbe, olyan figyelemmel, mintha egy tervrajzot készítene. És ásított — hej, haj. Csakhogy lefogyott. — Fejével az árpatarló felé bökött. — Nektek van még? — kérdezte, hogy mondjon valamit, bár jól tudta, hogy az Uj Életben már egy hete végeztek az őszi árpa aratásával és nagy részét már be is hordták. — Lefogyott... Hűvösödik az idő.. Húztak a vadlibák... Csak így, kabát nélkül vah?.. Vihar lesz. — Csak így. ... — Elballagjunk. Besötétedik, mire hazaérünk... Üljön föl, nem unatkozunk, vagy ahogy mondani szokás, nem megyünk egyedül. — Én-e? — Igen... Elbeszélgetünk. Az öreg megrándította a vállát, s indult volna is, nem is, mintha arra várna, hogy még- egyszer szólítsák Észrevette ezt a fia is. — Hamarabb érünk haza — mondta. Az öreg felkászálódott, ráérősen kattintottá be a bicskát. És mielőtt elindult volna a kocsi felé, az ostornyél kihegyezett végével széjjelfricskázta a foly- nyadt. sárga forgácsot — Jó. De csak a falu végig! • A z ülésen félrehúzódtak egymástól. Az öreg a lőcs repedéseit feszegette száraz, repedezett körmével, a fia pedig fütyörészett, csak félszemmel pislantottak néha egymásra. — Aztán, hogy vagy, mint vő?... Csendes ember a nász, ki lehet vele jönni? Mi? — kérdezte az öreg. — Megvagyunk. — A Rózsinak is jobb, ott van mellette az anyja, kevesebb munka vár rá. Minálunk az enyémet is neki kellett mosni. — Kedvvel dolgozik az... Még most is, pedig mondom neki, kímélje magát, amíg lehet. — Beteg talán? Széles mosolyra húzódott a Béla szája és ez a hirtelen jókedv felmelegítette az öreget is. — Te! Csak nem?,.. — kérdezte a gyerek tekintetébe fonva saját pillantását. — De... Már öthónapos. — Aztán mit vártok? — Fiút. Az öreg elcsendesült, feje előrebillent. Gyűrögette zsíros kabátja szélét. — Hát egyébként, hogy vagytok — kérdezte. — Csak úgy... A Rózsi azt mondja, jó volt nálunk, mert ott a lakásban minden úgy volt, ahogy ő akarta. Itt meg a húga is, az anyja is takarít, rakosgat... Aztán, tudja milyenek az asszonyok. — Tudom... Hát elkelne már egy kis takarítás nálam is... Majd fogadok valakit. Pénzért megteszi akármelyik öregasszony. Nem igaz? — Sose fogadjon. Majd elküldöm a Rózsit. — Ez nem lesz jó. Ha jön. akkor maradjon is... Úgy kellene, hogy gyere te is, — nyögte ki némi habozás után. A gyerek szeme felcsillant, mondta volna már, hogy igen, de nem akarta elsietni a dolgot. Tudta, hogy ravasz, csavaros gondolkodású az ő apja. Aprózva suttyogott az ostorral, cigarettát vett elő fényes dóznijából és csak azután szólalt meg. — Édesapám mondta, most egy éve, hogy menjünk el a háztól. Az öreg már egész a melléig félsodorta a kabátja alját, s most kezdte lassan visszagöngyölgetni: — Hát, én mondtam, az igaz. Most meg én mondom, hogy gyertek vissza. Rossz így egyedül fiam. Sokat gondolkoztam rajta .. De, ha nektek ott jobb.... — halkult el az öreg hangja, s egy kis reszketés is vibrált benne —, én nem erőltetlek. Majd, ha meghalok, úgy is odaköltöztök, mert a ház a tiétek marad. — Nem azért mondom, édesapám. Csak attól félnék, hogy nem értenénk meg egymást. Én nem megyek magával a három holdba, a Rózsi se, mert az ő munkájára is számít a brigád. Megharagudna ránk érte. Az öreg fészkelődött az ülésen, mint akit szálka szúr alulról. — Hátha én... — erőltetetten köhögni kezdett és várta, hogy a fia ért a félmondatból is. Odamehetünk, ha maga beáll miközénk. — Kupecszellem van benned te gyerek — csapott kérges kezével a fia vállára az öreg. — Mindenből üzletet csinálsz Béla is nevetett és az ostorral a lovak közé suhintott, hogy azok egy trappban nyargalták végig az utcát, aztán ismerve a járást, gyeplőrántás nélkül fordultak a kövesútra. — Ejnye, elfelejtettem leszáll- ni a falú végén — nevetett az öreg, s fiatalos hamissággal rákacsintott a fiára. BUNI GÉZA A tartós fogyasztási cikkekkel való ellátottságról Az életszínvonal alakulását számos körülmény befolyásolja. Ezek közül fejlődésünk jelenlegi fokán különösen figyelemreméltó körülmény az, hogy miként alakul a lakosság ellátása tartós fogyasztási cikkekkel. Ezek a cikkek — például a háztartási gépek a rádió és a televízió, a személyi közlekedési eszközök, stb. — persze rendszerint nem elsőrendű szükségleteket elégítenek ki, hanem inkább kényelmi, kulturális, vagy éppen luxusigények kielégítésére szolgálnak. Ke resletük és forgalmuk növekedéséből azonban éppen ezért — önmagában — az életszínvonal emelkedésére lehet következtetni, mert ez arra mutat, hogy a lakosság alapvető — élelmiszer, ruházati, stb. — szükségleteinek kielégítése mellett egyre többet költhet ilyen kényelmi, kulturális, sőt luxuscikkek vásárlására is. Hazánkban a tartós fogyasztási cikkekkel való ellátottság a háború előtt igen alacsony színvonalon állt. Azóta sokat fejlődtünk ezen a téren is, de jelentős, gyors fejlődés csak a hároméves terv időszakában, 1958 és 1960 között következett be. Ezt tükrözik az alább: adatok is. A lakosság által vásárolt tartós fogyasztási cikkek hazánkban. Cikk Mosógép Porszívógép Padlókefélőgép Hűtőszekrény Televízió Minthogy a jelenleg vásárolható tartós fogyasztási cikkek túlnyomó többsége csak néhány évvel ezelőtt került egyáltalán, vagy nagyobb mennyiségben for1957 végéig ezer darab 98 17 11 7 5 1958—60. között ezer darab 345 70 37 10 112 galomba, ezért hasonló volt a helyzet az ország valamennyi területén, így Tolna (megyében is, Ezt az alábbi adatok mutatják: A lakosság által vásárolt tartós fogyasztási cikkek Tolna megyében. Cikk 1957 végéig 1958—G9. között ezer darab ezer darab Mosógép 1.9 3.1 Porszívógép 0,3 1.2 Padlókéi élőfi én 0.1 0,3 Hűtőszekrény 0.1 0,4 Televízió 0,0 1.0 Ez a viszonylag gyors fejlődés gött, de — igyekez. üt felzárkózannak tulajdonítható, hogy egyni a megnövekedett keveslethez. részt a reáljövedelmek növekedéTolna megyében 1960. végén se nyomán nagy mértékben megminden ezer családra a főbb tarnőtt a tartós fogyasztási cikkek tós fogyasztási cikkekből a meiránti kereslet, és másrészt az gyében vásárait mennyiségek árukínálat (termelés) — ha sokalapján a következő mennyiség szor el is maradt a kereslet möjutott: Ezer családra jutó tartós fogyasztási cikk. Tolna megyében Cikk Darab/1000 család Rádió 320 Mosógép 118 Motorkerékpár 83 Porszívógép 19 Televízió 14 Padlókefélőgép 6 Hűtőszekrény G Magán-személyautó (1959) 5 Az ellátottság színvonala ezekből a cikkekből itt — a motor- kerékpár kivételével — valamivel az országosé alatt van. A motorkerékpár-ellátottság viszont Tolna megyében valamivel magasabb, mint az országos átlag. A fejlődés azonban ígv is örvendetes. És még nagyobb eredményekre számíthatunk az ötéves terv időszakában, mert a tartós fogyasztási cikkek termelése tovább növekszik és így egyre több kerül belőlük a kereskedelmi forgalomba. Emelkedő reáljövedelmek mellett tehát még több — kultúrát, kényelmet árasztó, s a modern ember életformájához nélkülözhetetlen — tartós fogyasztási cikket vásárolhat a lakosság az ország minden területén, G. V. 55 Süllyed a hajó 55 A Holt-Duna tükrét szellő sem borzolja. Két kanalasgém lebeg a víz felett. Szárnyuk alig mozdul. Árnyékuktól megretten a holt-ág viharsebes hala, a szélhajtó-ke- szeg. A vízbe a halászok derékvastagságú karót vertek le. Ehhez erősítették oda a halászbárkát. Talán nem jó az idő? Nincs szükségük a bárkára? Ki tudja! A bárka mégsem elhagyatott. Persze, itt a vakáció! A bárka- tetőről gimnazisták ugranak fejest. A kisebbek szájtátva lesik az idősebb diákok minden mozdulatát. Szórakozásuk — mi tagadás, zavar, mert közel a bárka az úszó parafadugóimhoz. Halat szeretnék fogni, de erről le kell mondanom. Nincs szívem megzavarni kedves játékukat. Egy nyakigláb, kamasz fiú a fővezér. A vízben úszólcat felparancsolja a bárkára. Mikor ez megtörténik, az alkotmány baloldalára vezényli a társaságot. A Noé-kOrabeli faroncs baloldalára billen. A kapitány kiadja a parancsot. — Süllyedünk, mindenki meneküljön! Egymás után ugranak a vízbe. Csak a vezér áll fenn, délcegen, mint a kőszáli sas. Talán Nelson admirális állhatott ilyen szikla-- szilárd kőkeményen a trafalgári ütközetben, gyilkos golyóval a testében. Mindenki elhagyta már a hajót. A kapitány tiszteleg a »süly- lyedö« hajónak. Aztán merész ugrással veti bele magát a vízbe. Segélyt kérő sikoltás hallatszik. Nem, ez már nem tartozik a játékhoz! Itt már komoly a dolog. A kapitány most is ura a helyzetnek. Pillanatok alatt hóna alá nyúl a fuldoklónak és kiviszi a partra. Meghűl ereimben a vér. A fiúk azonban nem nyugtalanok. Mintha nem történt volna semmi ... A kapitány kiadja a parancsot: — Holnap reggel kilenckor itt. legyen mindenki! Pillanatok alatt széjjel 'rebbennek. A halál szele a közelemben leselkedettr ők nem vették észre! Fiatalok ... s felettem pedig eljárt az idő. BÁLLÁ TIBOR levelező, Tengelic
