Tolna Megyei Népújság, 1961. június (11. évfolyam, 127-152. szám)

1961-06-25 / 148. szám

Pörkölt galuskával

Ormos Gerő

UTOLSÓ

Ó, mennyit álmodoztam, mennyit követtem árnyad és beszéltem hozzá, mert úgy szerettem az árnyékodat, mint akinek már csak ennyi maradt, hogy árnyék legyen árnyékok között, az árnyéknak százszoros árnyéka s maga is árnyék, aki elmegy s visszatér napsugaraktól fényes életedbe.

rm

Csányi László fordításai mmn in

...........unni

I tatok a csillagokig rezet

A traktor köszöntése

köszöntőm én a gépet a lármást a szorgost méla bivalyok modernül karcsúbb utódát aki egyszerű és darabos emberek barátja mint ő maga is ámbár hasznos jószág

nagy ormótlan kerekeit ha megsimogatom érzem az ember művének élő remegését mely ha elindul zörgő ekesorokkal humusz mélyébe vágva fordítja fel a földet

bizony én szeretem bárha utálják azok kik a fölényes autókból még csak ki sem lépnek a ficsurok kik lenézik az otromba vas-jószágot s vasalt nadrágjukat féltik a gázolajtól

de az én szememben már a végtelen földek diadal-paripája ő ki versenyre kel a múlttal s mert övé a sűrű gabonák dicsősége legyen hát versem az övé az izmos traktoré

Hatvani Dániel

Aratás idején

Vitorlás kalászok horgonyoznak a délibáb kéklő partjain, s mint sarlók a nyár sugár-kévéit, átölelik a tájat karjaim.

Sorakozik a búza szuronyos serege,

de nem állhat ellent kaszának, gépnek;

a horizont alkonyi tüzei

már a toklászok hegyén is égnek.

A mezők aranya parázzsá válik, s perzseli a vajúdó földeket,

— a nyugtalan kohót csapolni kell; a kincsek szabadon ömöljenek.

... A szelek útjain nyargaló nyár az élet zászlócskáit meglengeti; a kalász sorsa ma beteljesül,

— több fényt az ég már nem ad neki.

KÓPIÁS SÁNDOR

ROBERT DESNOS:

Két

(A nálunk alig ismert Robert Desnos, a modern francia költészet egyik legjelentősebb alakja. Hamar túljutott a szürrealizmuson s nemcsak közérthetőbbé vált ezzel, hanem megtalálva „saját hangját, átszellemült, humanista s mindenkor tiszta költészetet valósított meg.

PELIKÁN

Volt immár két pelikánja s mindegyiknek volt tojása és ezekből szép sorjába sok pelikán jött világra.

S ez így menne egyre-másra, ha rántottat nem csinálna. VERS

Tizennyolc éves korára Jonathán, a kapitány, a Távol-Kelet vizét járva ráakadt egy pelikánra.

Jonathánnak pelikánja egy tojást tojt nemsokára, amelyből, csodák csodája, új pelikán jött világra.

vers

1900-ban született, s 1944- ben, a német koncentrációs táborban halt meg.

Az alábbiakban két versét idézzük, az egyiket Chante- „ íables című gyermekverskötetéből, a másik pedig utolsó verse, amelyet a koncentrációs táborban irt.)

Simon akkor már hatodik napja figyelte az asszonyt. Benyitott a konyhába délelőtt tíz órakor, körülnézett, megállt a nagy tűzhely mellett, mintha csak egyszerűen a melegedés hozta volna be; elbeszélgetett a két lánnyal, segített is olykor valamit megemelni, vagy vizet hozni a kútról. Az asszonnyal keveset beszélt, csak nézte a pirosra gyulladt arcát, olyasféléket érzett, hogy nem nagyon bírja most a szemét, el-elfor- dul, úgy tesz, mintha nagyon sürgős lenne a dolga.

Hát Simon kiment a konyhából. Aztán tizenegy előtt néhány perccel megint beállított.

Mert fülébe jutott csipkedő megjegyzések formájában, hogy az új szerelő, akit két hete küldtek az állomásra, rendbehozni a vontatókat; igen sokat legyeskedik az asszony körül. Fejébe futott ettől a vér Simonnak. Az angyalát, hát nem fér bele a szoknyájába ez a veszekedett asszony? Harminc éves, nyolc esztendeje élnek házasságban, itt van a két szép gyerekük, aztán ilyeneket kell hallania az embernek! Szemrevaló asszony, annyi biztos. kacérkodni is szeret, de Simon arra gondol, hogy komoly baj mégse lehet, hiszen odahaza belenéz bátran a szemébe; aligha röpköd ennek a szoknyája idekint.

Mégis figyeli hatodik napja. Hol nyugtatja, hol tüzeli magát. Kívánatos ez az asszony, szép. piros az arca mindig a konyhában, a szoknyája is szépen feszül a farán, aztán itt van ez a szerelő, ez idegen ember. csinos is, ért a fehérnép nyelvén, micsoda felfordulást csinálhatna az ilyen az ember életében!... Hát figyeli az asz- szonyt. Most éppen hatodik napja. Odahaza is figyeli.

Tizenkettő előtt valamivel azt mondja neki az egyik lány, hogy itt maradhat, mindjárt kész az ebéd.

Éppen az ajtó közelében áll, onnan nézi a feleségét.

— Nem a — tereli el a lány hívását. — Majd később — és kimegy, anélkül, hogy tudná, mért tette azt.

Az állomás nagy udvarán mély vágásokat túrtak a nagy- kerekű vontatók, ezeket nézi, aztán elindul a műhely felé. Tárva áll a nagy ajtó, kalapálnak valamit odabent. Csikós dolgozik a szerelővel, ketten küszködnek a nagy lánctalpassal. Ezt vezeti munkaidőben Simon. Bent járt az előbb is, akkor a szerelő elment valahová, azért nézett be ő a konyhába. Az isten pofozza meg, hogy így elfogja az embert a féltés! Ezen rágódik és megint bemegy a műhelybe. Valahol a csupasz fákon varjak kárognak az is sérti most a fülét.

Amikor beér. éppen a kezét törölgeti a szerelő egv jókora olajos rongyba.

Simon megáll a gépnél, nézi a megbontott motorját, aztán rásandit a szerelőre. Nyugodt ember, állapítja meg. Szép ember. Bajszos. Szálas. Negyven esztendős forma. Csikóst is nézi. Az alacsonyabb nála. Talán tudja is. hogy valami rág engem. gondolja. Átmegy a gép másik felére, onnan is megnézi a motort, mintha nagyon érdekelné.

Akkor azt mondja a szerelő:

— No, ebéd után folytatjuk! — és indul kifelé a műhelyből.

Simon rákapja gyorsan a szemét. de leinti magát: bolondság ez. Ebéd után folytatják. Magára marad Csikóssal. A szerelő kimegy, amint eltűnik az ajtó sarkán, hallja még egy darabig a lépéseit.

— Érti a dolgát... — rezzen- ti föl Csikós. — Jó szakember.

— Az — hagyja rá Simon.

— Jót küldtek ide — folytatja Csikós és ő is törli a nagy, szőrös kezét. — Rendbehozzuk szépen a t.

Ebben a rilirnnibnn arra gondol Simon, hogy utána kéne futnia az embernek. Ez most bemegy az étkezőbe, tán a konyhába is benéz ... S hiába próbálná visszafogni ezt a kergető gondolatot, indulnia kell, kifelé a műhelyből.

De a nagy udvaron megsuhintja arcát a hűvös levegő. Nem a! Bolondság lenne most utána sietni. Iszen ott vannak a lányok, az is lehet, hogy ülnek már néhányan az étkezőben, nem csinálhat ekkora bolondságot.

Elsétál lassan az üzemanyag- raktár mellett. Az lenne a legjobb. ha feléje se nézne a konyhának. étkezőnek. Ráér akkor is ebédelni, ha a szerelő kijött onnan. Rá hát. Iszen nem látott még semmi olyant, amiből rosszat gondolhatna az asszonyról. Ni csak! Most lép be Dobos Ferkó is! Mégiscsak jó lenne ebédelni. Most hát. Mi van abban? Vagy tíz perc múlva. Alikor se késő még. Bolondságokra gondol mindig az ember, az a legnagyobb baj, Simon ..;

Odabent az ebédlőben most teszi le a tányért Simonné a szerelő elé.

Vendégnek számít ez. igyekszik szép finoman fogni a tányért, még azt is mondja: tessék.

A szerelő hátradől kicsit a széken, nézi a kövérkés kezét, a szép sima csuklóját, a meztelen karját, s ezen keresztül szinte beszívja az egész asz- szonyt. Megköszöni a levest, fogja a kanalat és eszik. Egy perccel ezelőtt lépett ki a mosdóból, tiszta törölközőt talált a fogason, most is érzi kezének a szappanszagát. Jó kis falat ez az asszony, gondolja. Igazi, jó tömötthúsú asszony. És jól főz. Senki sem ül a közelében, nézi a nylonterítőt. az asszony kezét, szép bőrét látja rajta. No ez jó így!

Alig végez a levessel, megint jön az asszony. Gumitalpú cipőben. puhán, csak akkor veszi észre, amikor megáll az oldalánál. És leteszi a tányért. Pörkölt galuskával.

Ebben a pillanatban lép be az ajtón Simon.

Simonné odanéz egy pillanatra, aztán már fordul is és szinte fut vissza a konyhába.

Az ember torka kegyetlenül szűk, nehéz a lába, mintha el sem akarna válni a padlótól. Az anyja mindenségit, gondolja és hidegség szaladgál a hátán. Aztán elindul egyenest a szerelő felé. megfogja vele szemben a széket, kiemeli és leül. összenéznek egy villanásra.

— Finom pörkölt — mondja a szerelő.

Simon nem szól. csak a tányérjára mered. Jól megrakta az asszony, annyi biztos. Alig fér el rajta a hús. a galuska. Ez aztán adag! Finoman főz. Ez is mondja.

Most a lányok közül jön az egyik, savanyú paprikát hoz sietve egy kis tányéron, leteszi a szerelő elé.

— Maga is kapja, Simon kartárs — mondja és már fut is vissza.

Simon nem szól. csak nézi a szerelő tányérját. Hát ennek aztán jól megmérte, annyi szent, gondolja. Kedvez neki. Hogyan lehetne belelátni egy ilyen asszony leikébe? Jókora adag ez. no!

Arra eszmél, hogy jön feléje a felesége. Igen piros az arca, gondolja. No majd meglássuk, a betyár mindenségit!...

Simonné leteszi a levest. Kevés a zsírja, állapítja meg az ember és belekanalnz, megkeveri. A belevaló is kevés. Az anyád mindenségit, Rózái!...

A szerelő felénél se tart még a pörköltnek. Beszél valamit, de Simon olyasfélét érez, hogy nagyra dagadt a homloka, zúg a feje, semmit se hall.

Felét eszi csak meg a levesnek. eltolja maga elől a tányért. Mennyi pörköltet hozott cinek a szerelőnek Rózái, de mennyit! Kedveskedni akar neki. Ha ez most megkeveredne valaki más férfiért!...

Hátratámaszkodik, leseget az ajtó felé.

Az asszony kinéz, aztán visz- szasiet és már jön is a tányérral.

Simon koponyájában majd megrepednek az erek. olyan

hosszú ideig fogja vissza a lélegzetét. Szédül már, amikor eléje teszi felesége a tányért.

Aztán rámereszti a szemét. Kevesebb! — hasít bele az értelmébe. — Sokkal kevesebb! Fele se talán annak, amit a szerelőnek hozott!...

Rákoppantja két könyökét az asztalra, nézi a tányért. Kevesebb hát!... Pörkölt ez? Hatnyolc kis húsdarab, aztán hol van ez a galuska a másik adagjától?! Kedveskedik ennek az asszony, hiába!

Most zörren vele szemben a szék. föláll a szerelő. Simon fölnéz rá hirtelen.

— Jó étvágyat — mondja az ember és indul az ajtó felé.

Simon megköszöni morogva a jókívánságot és megint a tányérját nézi.

Akkor előjön az asszony, odasiet hozzá. Hozza a savanyúságot.

Amint megáll mellette, ráteszi vállára a kezét.

— Mi van, ides? — kérdi csendesen.

— Hogyan méred te ezt? — kérdi Simon morogva és ugrál szeme előtt a tányér. — Mit akarsz te kimutatni annak, hogy úgy megrakod a tányérját?

Az asszony arca vörösre gyullad, rácsap kicsit Simon vállára.

— Ugyan már. elment az eszed? — kérdi és sietni akar onnan, de Simon megmarkolja a karját.

— Vigyázz te. csak ennyit mondok én neked ... mert ha teszel valamit.., fölborítom a tányért, az istenit ennek a büdös világnak...

Simonné nem rántja ki a karját, inkább közelebb áll hozzá, s körülnéz, látja-e valaki, mi történik közöttük.

— Egészen elment az eszed?

— kérdi fojtott méreggel.

— Elmegy, ha bolondot csinálsz belőlem, annyi biztos — mondja. — Tetézve hoztad annak. láttam én, tudom, milyenek az asszonyok, Rózái! De éngem nem lehet az orromnál fogva vezetni.

— Ejnye, ha megveszekedtél!

— tör ki suttogva az asszony és kirántja a karját a fogásából.

— Mit gondolsz te. mi vagyok én?! — és elfut tőle az ajtó felé.

— Asszony, az anyád istenit!

— morog utána, aztán beljebb löki a tányért az asztal közepére és feláll, kimegy az étkezőből. mert megfulladna most idebent a melegben.

(Folytatás az 5. oldalról.)

des szobában nem volt meleg. Inkább jóleső hideget leheltek a falak.

— Amit a szovjetországban kaptam, a sapkámra tűztem akkor is. amikor a tanácsma- gyarországért harcoltunk ... Hej. de meleg idők voltak azok.

Szavai megélénkültek, hangjának színe fiatalos csengéssel töltötte be a szobát, amelyben aprózott sóhajtásaink susogtak csak. Szemének savós szürkesége. mintha kékebbé vált volna, s benne visszatükröződött az a pislákoló csillag is, amely a körtefa ágai között leselkedett.

— Ezt rátok hagyom... Mindannyiotokra. Úgy vigyázzatok rá, mint a szemetek világára.

Gyenge szédülés fogta el. Akkor tulajdonképpen meg sem értettük, hogy mi van vele,

hogy mi történik körülöttünk. Szemei kifejezéstelenül szege- ződtek a mennyezetre. Egyik kezével görcsösen a takaróba kapaszkodott, a másikkal pedig szorította a kis dobozt. Azt hittük. csak elfáradt.

Nem tartott sokáig a szédülése. talán egy percig, azután szemei visszanyerték értelmes, kifejező fényüket. S ahogy néztem, mintha ijedtséget és bánatot fejezett volna ki a tekintete.

— Hm. Bizony, bizony — motyogta maga elé.

— Valamit hozzunk? — kérdezte félősen Bözsi.

— Lejárt az idő ... — hagyta válasz nélkül a kérdést öreg barátunk. — Ejnye, ejnye ...

— Én elmegyek — mondta később, lassan, tagoltan, mintha nagyon fontosat mondana.

A Bözsi megkérdezte, hogy hová, de nem kapott választ,

pedig már a többiek is ott voltak az ágy körül.

Szólni akart. Sokáig formálta cserepes ajkai között a szavakat. míg végre kiszédültek belőle fáradtan: — A ti utatok a csillagokig vezet...

A tekintetét most már nem vette le rólunk. Figyelt, nézett bennünket. Egyik kezében a kis dobozt tartotta, a másikkal pedig a Bözsi kezét fogta. Láttuk, hogy szólni akar, de csak nagysokára szédült ki belőle néhány szó. — Én is mennék veletek.

Többet nem mondott, csak nézett bennünket, de a szemei már rég nem láttak: Bözsit se, engem se. egyikönket se. Ezt apám mondta, amikor későn éjjel értünk jött. És levette sapkáját, amikor félretolt bennünket az ágy mellől.

A dobozban egy ötágú csillag volt.

Buni Géza