Tolna Megyei Népújság, 1961. május (11. évfolyam, 102-126. szám)
1961-05-14 / 112. szám
Horgászok Tolna megye művészeti emlékei A Massay-ház Bonyhádon Béla végigfuttatta szemét a merengésbe mélyedt partoldalon, aztán a horgászbotot markoló baílátjára nézett. — Látsz még valamit? — kérdezte halkan. Mivel nem kapott választ, előkotorta a gyu- fásdobozt és meggyújtotta a karbidlámpát. Érezte a kezén az elcsendesülő hullámok hűs leheletét, amíg a csónakot a horgászpad mellől a buktató közelébe vezette. Felesleges volt, egyik oldalát mégis odaerősítette a kihajló nádhoz, mielőtt figyelésre készen elhelyezkedett. — így kitűnő lesz — súgta Karcsinak, de azért feljebb emelte a lámpáját. — És ... akkor majd szólok!... Egymást is alig látták a sűrű, nyirkos ködben, amikor hajnali négykor belökték a kis lélekvesztő orrát a horgásztanya öblébe. Azóta Karcsi nem szállt le az állásról, és hal még sehol. A távoli nádlyukban dél körül ugyan valaki megakasztott egy süllőt, de pontynak, — amit mindnyájan annyira lestek — nyoma sem volt. Ráadásul tíz óra körül már javában esett. Lehajtott fejjel nyúltak a nehéz köpenyekért. Néhány perc és az egész táj elmerült a bőrig ható tavaszi zápor áttetsző ködében. A végtelen visszhanggá táguló csobogás egyhangú zenéje talán el- álmosította volna őket, ha nem fáznak olyan pokolian. És a nyugtalanító probléma: otthon a cimborákat előre meghívták finom halászlére... Délfelé oszladozni kezdtek a felhők és a kitisztult ég fényes csendje terült a tóra. — Talán sikerül! — szólal meg Karcsi, aznap először. Félkézzel rágyújtott, s közben rendületlenül markolta a horognyelet. Béla meg a gyorsforra- lót vette elő és feltett félliter bort. Ettek is valamit, de inkább csak unalomból. Egykedvűen nézték a susogó nádast és a tihanyi dombok fekete torokkal ásító pincéit. A kizöldült fákon egy-két tavalyi levél vergődött, a pocsolyává ömlött úton emberek tűntek fel. — Nincs kapás, a betyár min- denit! — fészkelődött Béla aztán megemelte a kulacsot. Karcsi kihúzta a zsinórt és némán igazított a csalin. Fényes kü- szök vágódtak a felszínre, amint a vízbe csobbant ismét a buktató. Délután megint elborult. Esett is volna, ha az áradó északi szél ki nem szellőzteti a partvidéket. — Nagyon fázom! — állt fel Béla hirtelen, majd eloldotta a horgászpadhoz kötött csónakot. Percek múlva jó háromszáz méterről bámulta a születő tavasz friss tarkaságát. A révtől az öbölig nyúlt a bokrokkal borított, sovány partszegély kusza szövedéke. Helyenként egy ösvény, egy eltévedt kocsiút vált ki a fák sűrűjéből. A halovány égbolt forduló felhői a szél irányváltozását mutatták. Még utóbb bever az öbölbe! — gondolta izgatottan és megindult kifelé. A mólónál felbúgott a komp érkezését jelző kürt, mire csendben kikötötte a csónakot. Tűkön ültek sötétedésig. Karcsi néha a vízbe szórt egy marék főttkukoricát, aztán visszaereszkedett a helyére. Világért se engedett volna ki egy szót se a száján. Magában már reggel megállapította, hogy Bélából sosem lesz igazi horgász, most mégis örült, hogy legalább világításra felhasználhatja. A horgásztanya öreg gondnoka szerint ilyenkor csak este lehet halat fogni. Még szerencse, hogy nincs telehold, mert akkor ő sem várna tovább. Mikor a szél teljesen elcsendesedett, Béla is kiemelt egy cigarettát az eléje tolt tárcából. Nem szokott dohányozni, dehát valamit kell csinálni, hogy vízbe ne ejtse a karbidlámpát. Pedig mintha ... — Most! — kiáltott izgatottan, mert csakugyan felvágódott a buktató. A karcsú alumíniumbot kétrét görbült, s a hal a másik pillanatban bevágódott a nád közé. A leszaladó, megfeszült zsinór alatt úgy terült a sűrű növény, mintha lekaszálták volna. — Villámgyorsan eléje! — suttogta Karcsi rekedten és ráhajolt a sötét vízre, hogy segíthessen belökni a csónakot. — Szólni kellene — nézett rá Béla határozatlanul, és fejével a szomszédok felé intett. — Siess, ne beszélj! — hangzott fojtottan. — Helyet cserélünk, ha az állás mellé húztam. Magam akarom kiemelni! — tette hozzá és az arca vörösre gyulladt. Közel két órát kínlódtak a gyenge lámpafénynél, amíg a halat visszatérésre kényszerítették. Egy távoli hang rájuk is szólt, hogy ne zörögjenek. — Elakadt a horog — válaszolt Karcsi azonnal, nehogy Béla is megszólalhasson. És nyomban hozzátette, most már őfeléje súgva: — Jó volna minél közelebb, hogy alámeríthessek! Remegő kézzel fogta az orsó karját, és helyet cserélt a fiúval. A ponty — mintha őket akarta volna KICSINY BETEGEM Jaj, már nem is tudom, hogyan szóljak hozzád, kicsiny betegem; piros vagy, mint a láz, és annyira új és idegen, hogy ez már ijedni-való. Ingerlékeny, mint me ;bántott darázs, s kókadt is, mint tépett tátika. Agyad szélén véget ér az élet; ha néha lelépsz; megbillen a törvény; mennyit küszködsz, míg eléred a széket, s ha elérted: a visszaút küzdelme vár. S a bóbiskoló, kihűlt remény-fészek peremén csipogó örömök, éhes fiókák: látod, már mosolyogsz, kiálltad a próbát. TÉNAGY SÁNDOR Repkény Fölkapaszkodik a falon, zöld legyezője lengedez. Be-besétál az ablakon, s szobám eleven dísze lesz. Álomba fonja életem, szíven simít a sok levél. S meglátogat a végtelen, fölébredt vágyam szárnyra kél. Repkényálom ölel körül, s utam az ég felé vezet. Vágyam e Földről elröpül, s a csillagokkal fog kezet... MISZLAl GYÖRGY megnézni — akkor vágott egy nagyot a víz tetején. — Olyan szája van, akár egy néger gyereknek! — nevetett Karcsi elégedetten. — Legalább tizenkét kiló ... Csak óvatosan! — nehezült rá a hirtelen nyugtalanság, amikor Béla megindította az orsót. De még kettőt se tekert rajta, lazult a zsinór és felbukkant az úszó. Iszonyatos volt a csend, amíg az elszakadt zsinórra meredtek. Aztán Karcsi megfordult és messze hajította a merítőhálót. Elboruló tekintete valahol a felhők fölött lebegett, hátgerincén, minden idegszálában keserű vád, vad fájdalom. Ha most megsemmisülve el- feküdhetne!... De bárhogy küzdött ellene, barátja és a közel-távol feke- téllő horgászpadok, a némán elutasított segítség felé kellett A Rákóczi utca 102. számú ház az 1800-as évek elején épült, copf néznie. Felsóhajtva ajkába ha- stílusban. Építtetője gróf Massay, francia emigráns, aki a napórapott, és mintha a szeme is leoni háborúk idején menekült Magyarországra. Itt telepedett elhomályosult volna. meg Bonyhádon, majd feleségül vette Kajdacsi Katalint, a börzsöPesti János nyi Perczel Sándor sógornőjét. HÍRNÉV Purjelsz úr. gyerekkorom legendás alakja, üvegesmester volt. Végigküzdötte az első világháborút s kalandos utakon keveredett haza, évekkel a békekötés után. Alacsony, törődött ember volt, de a kisváros hamar felfedezte az igénytelen külső mögött a tengerek és szárazföldek hősét, aki olyan országokban is otthonos volt, amelyeket a polgármester úr is csak hírből ismert. Purjelsz úr egyszerre híres ember lett, s délelőttönként, mikor a Rókalyukhoz címzett kocsmában fogyasztotta fröcs- cseit, a tisztelők koszorúja fogta körül. Az intelligenciát rendszerint a jegyzősegéd és a végrehajtó képviselte, az iparos emberek azonban majdnem mindig teljes létszámban megjelentek a törzsasztalnál. Purjelsz úr úszott a dicsőségben. Egyszer, legalább a hatodik nagvfröccs után, a jegyzősegéd azt mondta: — Purjelsz úr. maga olyan okos ember, amilyen nincs több a városunkban. Idegen nyelveket is beszél, ami nagy szó. Miért nem hasznosítja a tudományát? A derék üveges elgondolkozott. — Igaz — mondta. — Azt tudom. hogy a bankigazgató például beszél németül. De én spanyolul is tudok! S néhány nap múlva, nyelvtudása bizonyságaként, egy táblát akasztott a kirakatába, ezzel a szöveggel: Aqui se habla espanol. S alatta sokkal nagyobb betűkkel: Itt* beszélnek spanyolul. Aki elhaladt a kirakat előtt, megállt egy pillanatra és elismerően bólintott. Purjelsz úr dicsősége teljében volt. Március 15-i beszédében a polgármester úr is megemlítette, mint a tudás világító fáklyáját. „Mert ha városunkba téved egy spanyol úr — mennydörögte a polgár- mester —, nem állunk úgy előtte. mint az oktalan barmok, s egyben bizonyságát szolgáltatjuk városunk kultúrája roppant fokának.” Persze, soha nem tévedt városunkba egyetlen spanyol úr sem. A rossznyelvek később azt beszélték, hogy az üveges egy szót sem tud spanyolul, állítólag a világot sem járta be. Olyasmit is suttogtak, hogy a hadseregnél raktáros volt, s mivel bakancsokat lopott, becsukták. ezért került haza évekkel a háború utón. De az ilyeneket maga a polgármester úr intette le. Városunk hírneve forgott kockán s a Rókalyukhoz címzett kocsma törzsvendégei élő bizonyítékai voltak Purjelsz úr műveltségének. Később, már a negyvenes években, találkoztam az üvegessel. A kósza hír igaznak bizonyult: Purjelsz úr aggasztóan buta volt, majdnem annyira, mint a polgármester. De azt megtanultam tőle, hogy abban az időben a hírnévhez nagyon kevés kellett. Az is elég volt, ha valaki ült a Rókalyukban és hazudott. COLLOQUE SENTIMENTALE — Nem öregem, te ezt nem érted meg. A Gizi! Az volt ám a nő! Jobb feleséget nem is kívánhatna az ember. — Ne beszélj. Mindenki úgy tudta, hogy rosszul éltetek. Persze, egy kisvárosban mindig pletykáznak... — No persze. De most utólag bevallom neked, hogy igazán rendes feleség volt. Gizi a gondolataimat is kitalálta. Reggel, amikor felkeltem, ott volt a tiszta ing az asztalon. Mindig tudta, hogy mit szeretnék enni, és azt főzött. Mindenben a kedvemet kereste, s még egy pohár vízért se kellett felállnom. — Nem értelek. Akkor miért váltatok el? — Egyetlen hibája volt. Megcsalt. áldás Tizenhat éves lehettem, amikor bemutattak a költőnek. A Balaton felett olyan kék volt az ég, ahogy csak akkor tud tündökölni, amikor tizenhat évesek vagyunk. A költő girhes volt és kopaszodott. Rossz költő lehetett, még a nevét sem tudtam megjegyezni. de olyan fenségesen (Folytatás az 5. oldalról.) Érettségizni már nem a főreáliskolában vártam be az esztendővéget, hanem a kis járási székhely gimnáziumában latinkülönbözetivel a következő évben kaptam meg a bizonyítványt. Mérnöki álmaimat eltemetve boldog voltam, hogy a felszabadulás egy kishivatalno- ki állásban talált, s a régi kézcsókra már emlékező hangulataimban sem gondoltam, amikor az egésznek a története váratlanul újra felrémlett előttem. üregember vagyok már, és javíthatatlan: rabja a szokásoknak. Anyám, míg élt, annyira rászoktatott, hogy hölgyeknek kézcsókkal fejezzem ki köszö- netemet és hálámat, hogy a feleségeimnek még most is minbeszélt velem, mint egy isten, aki ráérő idejében verseket ír. Akkor láttam először, s mint azóta kiderült, utoljára is. Valószínűleg a nevemet se tudta, de ilyeneket mondott: — Kívánom, hogy irodalmunk kertjében pompázatos rózsafává növekedjék. — Rekedten beszélt és életuntán. Egyik kezében cigarettáját fogta, a másikat pedig úgy tartotta fejem fölé, mintha meg akart volna áldani. Zavartan álltam előtte és idegességemben a szám szélét harapdáltam. Tudtam, hogy mindez hazugság, s abban sem kételkedtem, hogy ez a kopaszodó, girhes alak hitvány és pimasz kontár, szava és szertartásos mozdulata mégis meghatott. Valami ilyesmit mondhattam neki: — Köszönöm. Majd igyekezni fogok. És őt is zavarba hozta, mert törekedhet-e az ember arra, hogy „pompázatos rózsafává” növekedjék? Elhallgatott, s áldást osztó keze fáradtan lehanyatlott. Valószínűleg arra gondolt hogy törekvő, de szelever- di fiatalember vagyok, akivel nem érdemes foglalkozni. Ügyet se vetett rám többet, egy isten közönyével biccentett s bevonult a legközelebbi csapszékbe. Szavait ma sem felejtettem el. Néha, ha lehunyom a szemem, magam előtt látom, amint fenséges mozdulattal megáld. S még az emlék is zavarba hoz: ideges számvetést csinálok és bűnbánóan lehajtom a fejemet. Nem fogott az áldás, ő pedig — ki tudja ma már milyen égi mezőkön — csüggedten elfordul tőlem, s megy a legközelebbi csapszékbe. Csányi László den délben kézcsókkal honorálom a valóban finom ebédeket. és így tettem a füredi üdülőben is. amikor a búcsúvacsorától felállva a gondnoknőnek a kezére hajoltam megköszönni a két hét remek ellátását. Ahogy felemeltem a fejemet, tekintetem csodálkozó pillantással, aztán elrévült mosollyal találkozott: a Szalag utcai egykori kislány állt előttem, a hajában egy-két ezüstszállal, de a szemében még a régi aranykarika- fényű ragyogással. Nem mondtuk el egymásnak, utolsó találkozásunk óta melyikünkkel mi történt. Láttuk így is. A hajdani kislány nyugodt tekintetű, érett, öntudatos asszony, én meg nyugdíjba készülő öregember lettem ... Borsi Darázs József cÁ kézcsók
