Tolna Megyei Népújság, 1961. április (11. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-23 / 95. szám

I R O D A L O M 'Mw&vtel KÉPMŰVELÉS * Bertalan láttán : Távol a Földtől Az őrnagy már hetek óta rossz­kedvű volt. Aznap reggel különö­sen mogorván ébredt. Feleségé­hez — aki éppen négyhetes kislá­nyukat szoptatta — egyetlen szót sem szólt. A fürdőszobába ment, és pamacsolni kezdte kiserkent szakállú állát. Előző este csúnyán összekapott az asszonnyal. Persze, megint a feleség kezdte. Kérlelte, hogy hagyja abba a repülést, helyez­tesse más beosztásba magát, ha pedig ez nem megy, szereljen le, és csináljon akármit, csak ne re­püljön többé. Féltette őt az asszony. Különö­sen amióta a második gyerek megszületett. Igaz, már várandós korában rájött olykor az ijedtség, de akkor sohasem tartott sokáig. Hanem három hete, amióta haza­hozta őt a kórházból a gyerekkel, mintha egészen kicserélték volna. Reggelente görcsösen ölelte át fér­je nyakát, és oly sokáig csüggött rajta, mintha sohasem akarná el­engedni többé. Könnytől fénylő szeméből rémült aggodalom áradt: „Nem engedlek, ne repülj többé, nem akarom... Mi lesz a gyerekekkel apa nélkül, ha bajod történik? Mi lesz velünk? Az én életem is csak tevéled élet, te- benned leli értelmét; nem élem túl. ha elvesztelek, belehalok, ha egyszer nem jössz vissza , töb­bé .. Befejezte a pamacsolást, óvato­san álla alá emelte a beretvát. Az esti veszekedés megint azzal kezdődött, hogy az asszony kér­lelni kezdte. „Látod, Réti is lezu­hant tavaly, pedig tapasztalt pi­lóta volt; senki sem gondolta, hogy éppen őt éri baleset.” Hasztalan magyarázta feleségé­nek. hegy Réti alezredes ka­tasztrófáját el lehetett volna ke­rülni. miként minden balesetet. A pilóta ne repüljön, ha fáradt, ha érzi, nincs teljesen rendben. Márpedig az alezredes ... Az asszonyt mindez nem nyug­tatta meg. Csak hajtogatta a ma­gáét, végül sírva könyörgött fér­jének, hogy ha őszintén szereti őt és családját, ne üljön többé pilótafülkébe, ne fogjon botkor­mányt a kezébe. Az őrnagy azon­ban megingathatatlan maradt. Nem, a repülést nem hagyja ab­ba. Felesége újra és újra szerel­mére hivatkozott, mániákus ma­kacskodással hajtogatta a magáét. Azután már a férj sem állta nyu­godtan. Ingerülten visszavágott; „Minek jöttél hozzám, ha ilyen begyulladós vagy! Nagyon jól tudtad, kihez kötöd az életedet. Azt is világosan megmondtam még a házasság előtt, hogy a re­pülés nem gyerekjáték. Nem aka­rom többé hallani folytonos si­ránkozásodat! Elég volt!” Igen. Elég volt. Ez így nem me­het tovább. Hiszen az asszony vi­selkedése már-már az ő idegeit is kikezdi. .. Márpedig a repülőnek jó idegekre van szüksége. Bosszúsan elmélázva folytatta a borotválkozást. Az orra és a fel­ső ajka között hirtelen vár ser­kent elő. Megvágta magát. „Tes­sék! Évek óta a legkisebb karco­lást sem ejtettem magamon, és most itt van: megnyisszantottam a bajuszpolcot! Ez is az asszony nyavalygása miatt! Ha ez így megy tovább, ő készíti ki az ide­geimet. Akkor pedig ...” Ingerülten nyúlt a timsóért. Amikor elkészült, szótlanul homlokon csókolta az asszonyt, és elindult. Ezúttal nem nézett fe­lesége szemébe. Nem akarta látni a könnytől fényes szempár ré­mült aggodalmát, amely immár hetek óta ott bújkál benne. Nem akarta látni, mert aznap különösen nehéz feladat várt rá. Be kellett törnie a 0611-est. Dél­re ígérte az ezredmérnök: addig­ra rendbe hozzák. Elgondolkozva ballagott végig az utcán, a bágyadt reggeli nap­sütésben. „Pocsék a látás — dünnyögte. — Remélem délig jobb lesz.” Fürkészve nézte az égbol­tot: bár sütött a nap, erősen pá­rás volt a levegő. Ezt pedig egyet­len repülőgépvezető sem kedveli. Ezen a reggelen nem volt sietős az útja. Ráért kimenni a repülő­térre. Tulajdonképpen még ma­radhatott volna otthon. A gép csak délben lesz üzemkész. Dél­előtt inkább pihennie kellene, hi­szen este kilenckor is gépbe kell ülnie: éjszakai repülés lesz. Ismét a 0611-esre gondolt. Var­ga százados két hete ezzel a gép­pel hajtott végre kényszerleszál­lást. Mégpedig fűre. Szerencséje volt. A leszállás sikerült. Pedig nagysebességű, lökhajtásos gép­pel nem kis dolog fűre szállni. Különösen azon a laza, átázott talajon ... Szerencse kell hoz­zá ... Nem, ez tulajdonképpen nem is szerencse: tudás, tapaszta­lat, akarat- és figyelem-összpon­tosítás. Igen: akarni kell, egyet­len pillanatig sem szabad meg­inogni. Aki ilyenkor elveszti lé­lekjelenlétét, az soha többé nem repül: feketére szenesedett, össze­zsugorodott hulla lesz belőle. S most neki, Gilicze őrnagynak kell berepülnie a 0611-est. Be kell bizonyítania, hogy nem a gépben van a hiba. hanem Varga száza­dos követett el hibát. Az őrnagy volt már néhány­szor meleg helyzetben. Először hadnagy korában. Csaknem nyolc éve annak. Hogyan is történt? Harcászati gyakorlaton vett részt. Életében először. Akkor még alig egy esztendeje repült lökhajtásos vadászgépen. Huszonhárom éves volt. Fiatal és vakmerő. Amikor kabinba ült. úgy érezte, övé a vi­lág. Repülni, repülni, repülni! Minden gondolatát ez töltötte be. Boldog volt, hogy ő is részt vehet a gyakorlaton. Verebet lehetett volna fogatni vele. Megérkezett a felszállási parancs, felbőgött gé­pének hajtóműje és a fiatal had­nagy szíve a torkában dobogott. Nem félelem, vagy szorongás okozta ezt. Nem. Az a vágy, hogy valami nem mindennapi cseleke­detet hajtson végre, olyant, ami­vel felhívja magára a figyelmet, és azt mondják róla: „Belevaló gyerek ez a Gilicze,” Óráknak tűntek a percek, mire megpillan­tották az „ellenséges"; csatarepü­lőgép-köteléket. „Támadunk!” — vetté a parancsot, és nyomban hatalmába kerítette a harci láz: legalább két légigyőzelmct, leg­alább két Párducot felcsípni a fotogéppuska filmszalagjára. Az első a vártnál gyorsabban és könnyebben ment. Érezte, hogy sikerült. Biztosra vette, hogy pontosan „tüzelt”: a kiszemelt Párduc halálbiztosan benne volt a célzókészülék fonálkeresztjáben. Még jobban elhatalmasodott ben­ne a harci láz. A vadászoknak ek­kor már sikerült megbontaniuk a csatagépek kötelékét. A Párdu­cok földközelben igyekeztek egér- utat nyerni a makacsul támadó MIG-ek elől. Gilicze hadnagy ek­kor pillantotta meg a magányos csatarepülőgépet. Felülről táma­dott. Nem is repült; valósággal ráugrott a célra gépével. Egészen közelről akarta elkapni. Sokkal közelebbről, mint ahogyan a sza­bályzat megengedi. Alig száz mé­ter választhatta el a céltól, ami­kor megnyomta a fotogéppuska gombját. A következő pillanatban meghúzta a botkormányt. Későn. Vakmerő túlbuzgóságában számí­táson kívül hagyta, hogy a gép ilyen esetben nem engedelmeske­dik azonnal a pilóta akaratának. A tehetetlenségi erő a magassági kormány működésbe lépése után, a másodperc néhány töredékéig még lefelé húzza a föld irányába száguldó gépet. Hirtelen az egy­máshoz verődő fémtestek zörejé­től, recsegésétől kísérve összeráz­kódott a gépe. Azután ismételten meg-megremegve, bizonytalanko­dó bukdácsolásokkal repült to­vább. Érezte, hogy súlyosan meg­sérült a gép. A Párducot sehol sem látta. „Lezuhant!” — futott át benne a marcangoló önvád ... Nem emlékezett pontosan, hogyan jutott vissza az ingatagon, bizony­talanul bukdácsoló géppel a re­pülőtérre. Zúgott a feje, forgott körülötte minden, amikor kiszállt a vezetőfülkéből. „Mi van a Pár­duccal?” — motyogta révülten. Csak fél óra múlva tudta meg, hogy a Párduc tört légcsavarra] bár, de bravúros sikerrel kény­szerleszállt. A csatagép légcsavar­ja akkor törött el. amikor végig­hasította a felülről rácsapó lök­hajtásos vadászgép törzsének alsó részét. „Szerencsés fickó!” — haj­togatták Gilicze társai. „Meggon­dolatlan. tejfelesszájú hebehur­gya!” — korholták elöljárói és szi­gorúan megbüntették. Igen, így történt. Nyolc éve. Azóta persze máskor is volt ne­héz helyzetben. De sohasem könnyelműsködött. Okos számí­tással, józanul mérlegelte a hely­zetet. villámgyorsan döntött, min­dig megőrizte nyugalmát és min­den nehézségen felülkerekedett. „Igen, eddig mindig sikerült... De vajon ezután is így lesz?” — tette fel magának a kérdést, de nem válaszolt rá. Órájára pillantott. „Nyolc múlt. Már csak a kilences busszal me­hetek ki a reptérre ... Nem baj. Ma van elég időm.” (Folytatás a 6. oidalonj tsányi László: A fiatal Babits A szépség eljegyzett je Babits, a diák még csak nem is kezdett az L. ? aki-tenger hering« sejteti a későbbi költőt. Szorgal- halászairól, majd Robur álnéven más és tájékozott, aki szívesen új- a Hunyadi-házról akart történel- rafogaimazza olvasmányait, de a mi regényt írni, amelyet „kedves tehetségnek ekkor még — ami néniének. Kelemen Ilonának tisz- végeredményben nem ritka jelen- telettek' ajánlott. Tizenhét-tizen- ség — nyoma sincs benne. Sok nyolc éves, amikor verselni kezd. mindennel megpróbálkozott, ahogy dg gzek zsen„ék bi naßvon epp olvasmányai hoztak; egy nyi­latkozatában maga mesélte el, versezetek. Ilyen strofak­hogy Verne nyomán regénybe ra találunk: Új kasza fénylik aratáskor, Dől ki kalásza gabonástól, Ne dőlj ki kalász, mert vagy aranyos. Mint a rózsám arcd, barna-piros. Hát ebből bizony mindenre le­het következtetni, csak költőre nem. Minthá állandó görcs szorí­taná; később is, ha tollat vesz ke­zébe. élményein átcsap a művelt­ség. az ihletet nem egyszer tudá­lékosságba hajló ismeretei fogják közre, mintha az lenne legfőbb becsvágya, hogy hasonlítson vala­kire. A diákköri versek Szabolcs- ka-hangulatát a filozopter kultu­ráltsága váltja fel. lassan, körül­ményesen. a verstani tájékozat­lanság buktatóin keresztül jut cl egy-esy vershez. Ami új benne és amiért Kosztolányi is lelkesedi!;, az ihletettséggé emelt tudás, a fi­lozófiai felkészültség, amely min­dig az észen szűri át az élményt. Babits azok közé a költők közé tartozik, akiket nem lehet könyv nélkül elképzelni; számára a Könyv nem a mű rögzítését jelen­ti, hanem az ihlet forrását, magát az élményt, amely talán az alko­tásnál is fontosabb. Fogarasi évei­re emlékezve írja, hogy akik könyvekben élnek, nem szegé­nyebbek, mert a könyvek az élet sajátos közegét jelentik. Számára az olvasás az alkotás érlelési fo­lyamata volt, s verseiben nyomon követhető, hogy mikor ki hatott rá. ki formálta állandóan fogé­kony. minden hatás előtt kitárul­kozó lelkét. .»Ah bizony, disznó-módra vég­zem én már a műélvezetet: egész durva kéjjé lett nekem” — pa­naszkodik Kosztolányinak 1905- ben, s a fiatalkori levelek pontos választ adnak arra is. hogy mi­lyen írókon nevelkedett, kik vol­tak eszményképei, kikért lelkese­dett. Leconte de Lisle, Byron és Poe, akitől fordít is, az első források, mellettük Bruno Wille Offenba­rungen des Wacholderbaums és Spencer Epitome of the Synthetic Philosophy című könyvét tanul­mányozza legalaposabban, de itt vannak már a modern franciák is, Baudelaire, Jean Richepin, az „üres” Mallarmé és a „nyavalyás” Verlaine, amint Kosztoiányi jel­lemzi őket. Mert Kosztolányi nem­csak szállítja a könyveket, hanem véleményét is siet közölni Ba- bits-csal. „Poe Edgárnál és Bau- delairenál mindig nagyobb lesz Shakespeare és Arany, s gondo­latainak kifejezése tekintetében ezerszer több Hume, mint Nietzsche.” Az olvasmányok rendszertele­nül követik egymást: Hackel, Bhőme, Flaubert. Hume. Taine, Spinoza, majd ismét Leconte de Lisle, akiről azt írja Kosztolányi­nak, hogy „kedvvel hasonlítja Arany Jánoshoz”, ami persze alig egyéb fiatalos túlzásnál. Aztán Carlyle Sartor Resartusa, a Rouge et Noire s ismét Schopenhauer és Nietzsche; az utóbbiról elolvassa Lichtenberger ismert könyvét is. Ebben az időben lesz a Magyar Filozófiai Társaság tagja, ami csak fokozza filozófiai érdeklődé­sét: „nagy lelkesedéssel” olvassa Jameset, Pauler Ákos megbízásá­ból pedig amerikai pszichológiai folyóiratokat ismertet. Mohó kapkodás jellemzi ezeket az éveket, mintha mindent magá­ba akarna olvasztani. De az is jellemző erre az időszakára, hogy jóformán semmiről sincs önálló véleménye, Kosztolányi lelkesedé­se ragad rá, az ő vélekedése for­málja irodalmi ítéleteit. Fenntar­tás nélkül átveszi Kosztolányi Ady-értékelését, csak épp szem­pontjaik mások. Kosztolányi (ne feledjük, ez még a fiatal, lelkese­dő Kosztolányi!) magyarságában érzi sértve magát Ady verseit ol­vasva, s azt mondja, „fölpezsdül benne ugyanaz a vér, amely nagyapja eréből lecsurgott az isa- szegi síkra”. Nem érti meg Ady átkait. Babits viszont azt firtatja, hogy Ady valóban ősmagyar csa­ládból származik-e, mert ő bi­zony magyar, magyar nemesi csa­ládból való, apja pedig „valósá­gos típusa volt a magyar úr­nak és jogásznak”. (A kiemelés Babitstól.) Ez a nemesi és úri büszkeség amint veszít közjogi és társadal­mi tartalmából, úgy telítődik majd később esztétikai arisztok­ratizmussal. Kosztolányi egy szellemi világfi biztonságával mozog az irodalom­ban, s nemcsak felhívja Babits figyelmét egy-egy új szerzőre, ha­nem állandóan könyveket is kül­dözget. Még Juhász Gyulának is megírja (1907. október 21): „Ba­bitsnak pár nap múlva okvetle­nül írok s küldök neki egy csomó új. érdekes, modern könyvet”, — Babitsnak pedig: „Ha látogatá­soddal megtisztelsz, válogathatsz könyvtáramból.” Szerteágazó érdeklődés, fogé­konyság a szépség eljegyzettjévé teszi a fiatal Babitsot, csak épp az alkotás, az oly aggódva várt mű késik. „Sok haszontalan ta­nulásom, philo- és pszichologizá- lásom közepette, mint egyetlen elérhető üdvről, ábrándozom az »alkotás gyönyöréről«... tudom, hogy hiú kínszenvedés lesz a várt gyönyörből” — panaszolja Kosz­tolányinak. A hipochondriás vőle­gényhez hasonlítja magát, „aki nem bízván erejében, retteg a nászéjszakától”. Huszonkét éves ekkor, de a kép már alig válto­zik: az olvasmány-élmény ihlet és kontroll, serkentő és fékező erő, s élete későbbi részében is előbb mindig olvasnia kell, hogy írni tudjon, mintha az elődök bátorí­tására lenne szüksége. Állítólag negyvenezer könyvet olvasott el. A szám, ha túlzott is, sejteti azt a mohóságot, amely- lyel nemcsak fiatal éveiben, ha­nem egész életében a könyvekhez fordult. Mert a leírt szó önmagá­ban is az élményt jelentette szá­mára; örök szépség után sóvárgó lelke könyvekbe rejtezett, hogy vallani tudjon életről és halál­ról. ÜZENET Kettős küzdelem dúl; míg idelenn .isztul a szellem, fehér-fényes csillag-mezőkön tör utat az Ember világot-markoló értelme... Köd volt a hit: szétoszlatta a virradó keleti égbolt. Ahol istent véltek trónolni, rakéták ívelnek; a jövő hírnökei, műszerek üzenete kattog: szabad az út egy új Tavaszba! TAMÁS MENYHÉRT

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents