Tolna Megyei Népújság, 1961. április (11. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-02 / 79. szám

1961. április 2.

TOLNA MEGYEI VÉPÜJSAG

Bertalan létrám

NTVLAK

A nyulakat negyvennégy ta vaszán kaptam Kupecki Jóskától, a szomszéd gazda fiától. Amikor hazavittem őket, még alig voltak néhány hetesek. Nyáron aztán olyan szaporulatnak indult a nyúlállományom, hogy őszre már vagy tizenöthúsz tapsifüles mozgatta orrát a ketrecek rácsa mögött, bár nagyapám minden vasárnap fü- letövére ütött egy-két süldőnyúlnak, hogy az ínséges idők vasárnapi ebédjét feljavítsa.

Egész nyáron hordtam nekik az akáclevelet, az útszéli vadlóherét, a kákicsot, a kalászt a tarlóról.

Őszre azonban csőd fenyegette a gazdaságomat. Novemberben, mire az akác lehullatta utolsó levelét, már csak a lápi aljfűből tudtam csipegetni a nyusziknak. December első napjaiban azt is elvitte a dér. Először nagyanyám kecskéjének jászlából húzogattam ki néhány kórót és kukoricaszárat. A nyuszikat nem elégítette ki a kecske önzetlen jóindulata. Valahányszor elmentem a ketrecek' előtt, kérőn dugdosták ki orrukat a dróthálón — melyet a levagdosott német távíróvezetékekből fontam — sőt egyik-másikuk türelmetlenül kaparta, rá°ta a ketrec deszkafalát. Nagyon sajnáltam őket. Valamit tenni kellett.

A falu szélén álló téglagyárban a németek óriási raktár- épületet rendeztek be. Rengeteg rabolt holmit halmoztak itt össze. Emelet magasságban, végeláthatatlan mennyiségű deszkát, gerendát és más fűrészárut hordtak oda. Ott volt a Schmoll cipőpasztagyár nyersanyagkészletének nagy része: viasszal teli hordók százszámra, különböző vasárú, rengeteg textilanyag, cement, kátránypapír, bőrárú.

— Ha megkérem az őröket, s megmagyarázom nekik, miről van szó, biztosan adnak egy nyaláb lucemaszénát — gondoltam, bízva német nyelvtudásom hatásában.

A téglagyár bejáratához érve, majdnem beleütköztem a kapu mögött álló őrbe. A palánknak dőlve bóbiskolt, jöttömre ijedten feleszmélt, s rámmeresztette vizenyős, gyulladásos szemét.

— Halt! — kiáltotta rekedtes hangján. Rámfogta fegyverét és tudtomra adta, hogy azonnal távozzak, különben a fenekembe ereszt egy sorozatot. Bánatosan ballagtam haza.

Másnap nagyon szomorúan ébredtem. Gyorsan felöltöztem, s kiszaladtam nyulaimhoz. Lépteim zajára mind odaszaladt a rácshoz, s kidugta bolyhos orrát. Az utolsó takarmánykészletet, egy öklömnyi répát zsebkésemmel elosztottam, bedug- dostam nekik a rácson. Mohón vetették rá magukat, villámgyorsan eltüntették ropogtató fűrészfogukkal. Amikor látták, hogy több nincs, szomorúan meresztették rám piros szemüket. Nagyon megsajnáltam őket.

— Ne féljetek, majd hozok én nektek ennivalót! — kiáltottam hirtelen. Hónom alá kaptam egy zsákot, kifutottam az utcára.

Amikor a téglagvár kerítéséhez értem, óvatosan !• órülnéztem. Sehol senki. Lehasaltam, kissé felnyomtam a legalsó szögesdrótot, átcsúsztam alatta.

Villámgyors szökdeléssel a lucernakazlak mellett teremtem. Úgy helyezkedtem el a kazlak között, hogy egyik oldalról se lehessen odalátni. Keményre tömtem a zsákot illatos lucernaszénával. — Hogy fognak örülni a nyuszik1 — gondoltam. Csak már otthon lennék!

A tömött zsákot vállamra emelve, óvatosan kiléptem a kazlak széléhez, s körülnéztem. Senkit sem láttam. A kerítés alig volt 30—40 méternyire, mégis nagyon messzinek tűnt. — Mi lesz, ha észrevesz az őr? .. Szívem a torkomban dobogott.

Reszkető térdekkel elindultam. Szinte végtelennek tetszett az udvarnyi távo’ság. Odaértem. Lihegve lehasaltam. Kissé kifújtam magam.

— Hát ez eddig jól ment! — sóhajtottam, majd meggyőződve arról, hogy őr nincs a láthatáron, lassan felemelkedtem, hogy a zsákot átdobjam a kerítésen. Amikor felemeltem, s lendületet akartam venni a dobáshoz, hirtelen kicsúszott a kezemből.

— Halt! — hangzott mögöttem vésztjósló, rekedtes hangon. Megfordultam. A gyulladt szemű volt.

Géppisztolyát oldalamnak sze - gezve, bekísért az őrszobára. Kísérőmön kívül még három szürkeruhás katona fogott közre. Elhatároztam, hogy nem fedem fel előttük német nyelvtudásomat.

Pillanatok alatt kiforgatták zsebeimet, ahonnan a üzenkét- tízenhárom éves gyerekek szokásos limlom ja került elő. Volt azonban ott egy szokatlan tárgy is. Egy kis drótvágó olló. Nagyapám kacatjai között leltem rá. Azzal vagdostam a drótot a németek parancsnokságait összekötő, s a szőlőkön keresztül- kasul húzott telefonvezetékekből a nyúlketrecek rácsához.

A gyulladt szemű érdeklődve vette kezébe a szerszámot, majd hirtelen rámnézett, s eltorzult arccal, rekedt, rikácsoló hangon, diadalmasan felordított:

— Du bist ein Partisan!

A katonák arcán meglepődés és döbbenet lett úrrá.

— Par-ti-sanü — ropogtatta a szót a gyulladt szemű. Tekintetében elvetemült gonoszság csillant.

Nem szóltam egy szót sem. A következő pillanatban a gyulladt szemű a hajamba markolt, s fejjel a falnak lódított. Megszédültem. Ordítani akartam, de torkomon akadt a szó. Kínzóm eldobta a kezében maradt véres hajcsomót, felhúzta fegyvere zárját, s csövét az orrom elé tartotta.

Egyikük, egy nyurga, szemüveges, szeplős orrú azt javasolta, hogy legjobb, ha azonnal főbelőnek, mert a partizánokkal nem jó tétovázni. A gyulladt szemű másként vélekedett.

— Warten wir den Obersturmbannführer! — szólalt meg ridegen.

— így hát nem lőnek azonnal agyon, előbb megvárják az Obersturmbannführert. — Magam is csodálkoztam rajta, hogy a legcsekélyebb félelmet sem éreztem. Nem tudtam, nem akartam hinni a közelgő halálnak. Csak egy érzés hatott át: kimondhatatlan gyűlölet a gyulladt szemű és társai iránt.

S ekkor ■ olyan dolog történt, amit nem tudok megmagyarázni. Hirtelen elhatározással torkom szakadtából az arcukba ordítottam:

— Ja, ich bin ein Partisan! Partizán vagyok!

A következő pillanatban iszonyú ütést kaptam a tarkómra. Még éreztem, hogy az előttem meredő puskacső összeszorított ajkaim közé ütődik, majd elvesztettem eszméletemet.

Amikor magamhoz tértem, egy vaksötét helyiség padlóján feküdtem. Zúgott a fejem. Ajkaim helyén égő sebet éreztem, szájam tele volt vérrel. Kiköptem a megcsomósodott véralvadékot, két fogammal együtt.

Felálltam és tapogatózva elindultam a helyiségben. Csakhamar beleütköztem valamibe. . Ládák voltak. A ládákban papírt és faforgácsot éreztek uj- jaim.

Egyszerre kimondhatatlan félelem fogott el. Kiáltani szerettem volna, de attól is féltem. Leborultam a padlóra s zokogva bántam a percet, amikor elhatároztam, hogy a németek rablót* szénájából csenek nyu- laimnak. A sírástól ismét vé- rezni kezdett ajkam. Ösztönösen a zsebembe nyúltam zsebkendőért. Zsebem üres volt, de ujjaim egy kis fapálcikába ütköztek. Kihúztam, s megtapogattam a sötétben. Gyufa volt!

Egy szál vörös fejű, foszforos gyufa!

Néhány perc múlva lobogó lánggal égtek a sarokban felhalmozott ládák.

Pillanatok alatt sűrű füst lepte el a helyiséget. Fojtogatni kezdett. Szememből patakzott a könny. A lángok fényénél felfedezett ajtóhoz mentem, s a cérnányi résen próbáltam friss levegőhöz jutni. A füst azonban tovább fojtott, s veszettül marta a szememet, amikor kintről lábdobogás és kiáltozás hangzott. Kulcs csikordult a zárban, s az ajtó hirtelen kitárult.

A sűrű füst, mint a láva ömlött kifelé. Nem láttam semmit. Ösztönsugallta gondolat villant át agyamon. — Most! Most megmenekülhetsz!

Gyors nekiiramodással futni kezdtem. Valakinek nekiszaladtam, de tovább futottam. Mögöttem kiáltások, káromkodás, majd egy-két lövés hallatszott.

Mint az űzött vad, futottam az erdő felé. Bevetettem magam a rengetegbe. Estig az ördögárok sűrűjében lapultam.

A nap korán lehanyatlott a távoli hegyek mögött, s még teljes besötétedés előtt kimerészkedtem rejtekhelyemről. — Hosszú barangolás után elhagyott erdészviskóra bukkantam. Ajtaja nyitva állt. Bent kényelmes mohaágyat leltem, melyen csakhamar mély álomba merültem.

Nem tudom, mennyit aludhattam, órákat-e, vagy néhány percet, csak arra emlékszem, hogy vad csattogások és dörrenések zaja vert fel álmomb Úgy éreztem, hogy a föld is mozog alattam. Kiléptem az ajtón a holdvilágos éjszakába. Az erdészviskótól nem messze a csupasz fák törzseinek rácsa mögött vakító fények villantak, s nyomukban óriási dörejek reszkettették meg az erdőt. A robbanások zaját ezerszeresen visszhangzotta a rengeteg. Valahonnan puskaropogás hallatszott. A gránátok vijjogva fütyültek a levegőben, s a becsapódások mindjobban közeledtek az erdészkunyhó felé. Időnként egy-egy fa recsegve-ropog- va dőlt ki. Vad harc dúlt körülöttem.

Az egyik gránát oly közel robbant a kunyhóhoz, hogy re- peszei nyomán már körülöttem is hulltak a fák letépett ágai. Futásnak eredtem. Futásom a félelem rohanása volt. Úgy éreztem, mintha valaki szaladna utánam. Ruhámat ronggyá tépték a tövisek, az ágai; arcomba csaptak, erőm fogytán volt. Egyszer csak kicsúszott lábam alól a föld és valami gödörbe zuhantam.

Egy lövészárok volt. A német utóvédek robbanásoktól megtépett lövészárka. Az élők már elmenekültek, s hátrahagyták halottaikat. Hullák, szétdobált fegyverek, lőszer és különböző elhagyott katonai felszerelés he vert szanaszét. Magamhoz vettem egy betöltött fegyvert és teletömtem lőszerrel zsebeimet. A robbanások ritkultak, majd teljesen abbamaradtak. Csak időnként hangzott fel egy-egy géppuska- vagy géppisztoly-sorozat valahol az erdő mélyén.

Már nem féltem. Kimásztam a lövészárokból, megtépett ruhámról leráztam a földet, s a fegyverrel kezemben elindultam. Eszembe jutott az eltelt délutáni kaland.

Ha most elémkerülne a gyulladt szemű, másként beszélgetnénk!

Lassan elhalt az utolsó puskalövés, csend borult az erdőre.

Csak a távolból hallatszott az ágyúk tompa, monoton hangja, s valahonnan az erdő széléről, mintha motorok dübörgését

hozta volna felém az erőtlen szél.

Kelet felől pirkadni kezdett, s lassan megvirradt. A falu vélt Irányába tartottam. Hamarosan felbukkant előttem az országút szalagja, mely az erdőn haladt keresztül. A hegyoldal csupasz fái között olyan volt az országút csikja, mint egy .vágott sebhely forradása valami óriás sörtés kobakján. Kiléptem a kövesútra, s elindultam a falu felé.

Az országúton hirtelen dübörgés hangzott fel mögöttem. Ijedten ugrottam félre. Tankok és gépkocsik sora száguldott el mellettem Nyugat felé. Oldalukon ötágú csillag piros- lott.

Kis idő múlva szekerek tűntek fel.

— Milyen érdekes! Három ló van egy szekér előtt — csodálkoztam.

Amikor az első szekér közelembe ért, érdeklődve futott vérig tekintetem a bakon ülő katonán. Bundasapkáját két oldalt lehajtotta, de a zsinórt nem kötötte meg az álla alatt. Hosszú, tömött bajuszt viselt, rkár a nagyapám. Nem volt "poén fiatal, de azért öreg sem. Úgy negyven-negyvenöt esztendősnek néztem.

összehúzott szemöldökkel, szigorú arccal szemlélt végig, majd enyhült szigorral felém kiáltott: — Klopc. igyi szudá!

Nem tudtam, mit jelent, de intéséből megértettem. Félelem nélkül odamentem szekere mellé. Egy pillanatra megállt, s odébb húzódott a bakon. Felkapaszkodtam.

Egy ideig szótlanul nézegettük egymást. Észrevettem, hogv pillantása megakad a kezemben tartott német fegyveren. Tiszta, megnyerő melegséget sugárzó tekintetét arcomra röpítette, s barátságos, dörmögő hangon megszólalt:

— Ti partyizan?!

Értelmetlenül, meglepődve

néztem rá. Ujjúval felém bökött, megismételve a kérdést: — Ti partyizan?

Még mindig nem ocsúdtam fel a meglepetéstől. Belenéztem a katona tiszta, kék szemébe, s ösztönösen éreztem, hogy a partizán az ő számára nem jelenthet rosszat. Elmosolyodtam, s kissé megbiccentettem a fejemet. Lehet, hogy a szekér döc- cenése okozta az egészet. S ekkor a katona hevesen átkarolta a vállamat, megölelt.

— Mama? Papa? — tette fel az újabb kérdést.

— Ott, ott! ... A faluban! — mutattam előre.

Bólintott, hogy érti. Majd ujjúval mellére bökött: — Nyiko- láj! — Utána felém szegezte mutatóujját, s kérdőn nézett rám.

— István — feleltem — István.

— István, István — ismételgette, s mosolygott hozzá.

A szokatlanul kis testű, kávébarna lovak fürgén vitték a szekeret. Helyenként az országút szélén lóhulla, szétszórt lőszer, elhagyott német fegyver, árokba fordult katonai jármű hevert.

Nyikoláj kis idő múlva jókora dobozt vett elő zsebéből, mely hosszűszopókás cigarettával volt tele. Felém nyújtotta.

Zavartan mosolyogtam, s megráztam a fejem: — Nem, én nem... tiltakoztam hevesen. Még sohasem szívtam cigarettát.

— Pocsemu?! — kérdezte csodálkozva, s arcán sértődöttséget véltem felfedezni. Nyomban megbántam a visszautasítást, s kivettem a dobozból egy cigarettát, ö is vett egyet s bajusza alá nyomta, majd tüzet '■siholt töltényhüvely öngyújtójából.

Az első szippantásnál még egészen jól bírtam. Felbátorodtam, s másodszorra megpróbáltam embereset szívni. Nem akartam szégyent vallani Nyí- koláj előtt. Merészségem megbosszulta magát. Torkomat, szememet megcsípte a füst. Elköhögtem magam. Kezemmel el akartam fojtani a további köhögést, s ügyetlenül a cigarettával megégettem az orromat.

Nyikoláj jóízű hahotára fakadt. — Ha-ha-ha-ha... Partyizan... partyizan... ha-ha-ha... — ömlött belőle a kacaj.

Zavartan dörzsölgettem az égés helyét. Szégyelltem magam.

Lassan kiértünk az erdőből. Borzalmas kép fogadott. A téglagyár hatalmas láng- és füsttengerben állt.

Rémülten néztem a pusztító tüzet. — Én!... Én gyújtotxam fel! — támadt fel bennem az önvádló gondolat.

A szénahegyek helyén már csak izzó pemyehalmok állottak, a hamvadó tengerihegyelc- ből ömlött a fekete füst. A raktárépületek, a felhalmozott ea- anyag recsegve-ropogva lángolt és rogyadozott össze, az égő viaszhordó-halmokból égigérő- nek tetsző füstös láng lobogott.

Szótlanul meredtem a tűzre. Ott haladtunk el mellette, s megcsapta orrunkat fojtó, forró íüstje. Az országút szélén néhány falubéli állt, s némán szemlélte a gyár pusztulását.

— Mi történt?! — kiáltottam feléjük rémült, remegő han- gon.

— A németek!... Ok gyújtották fel! — válaszolta egyikük;

— Benzinnel locsolták le, lángszórókkal perzselték fel a telepet.

— A németek — rebegtem halkan. — Szörnyű! Szörnyű!

— Szememből ömleni kezdett a könny. Zokogva borultam Nyikoláj vállára.

Gyengéden megsimogatta az üstökömet. — Vojná, vojná... — mondogatta, s tenyerével letörölte könnyeimet.

Az országúton, s szerte a faluban már mindenütt szovjet katonák jártak-keltek.

Házunk elé érve, intettem, hogy itt lakom. Nyikoláj meghúzta a gyeplőt.

Amikor beléptünk az alacsony, agyagpadlós szobába, kimondhatatlan volt a család öröme. Nem tudták mire vélni eltűnésemet, s már elveszettnek hittek. Apám, anyám hálósán szorongatta Nyikoláj kezét, nagyapám pedig hamarosan teleszívta a lopótököt a kishordó- ból. Koccintottunk Nyikoláj jal..

— A nyulak! — jutott hirtelen eszembe, s máris futottam ki hozzájuk. — Biztosan éhesek szegények — gondoltam félve rájuk, pedig én sem ettem már egy napja semmit. Nyikoláj utánam jött. A nyulak mind odasereglettek a rácshoz, s kérőn dugták ki orrukat. — Éhesek! — magyaráztam Nyikoláj- nak.

Nem tudom megértette-e. Intett, hogy várjak. Kilépett a kapun, kocsijához ment, s rövid idő múlva mosolyogva tért vissza. Prémsapkáját kezében tartotta, mely szinig volt a tapsifülesek legfinomabb csemegéjével, zabbal.

Csak néhány percet töltött nálunk. Amikor elbúcsúzott, az egész család kiállt a kapuba. Hosszasan integettünk utána, s szekere lassan eltűnt a templomi kanyarban.

Az országúton újabb szekerek jöttek, municióval megrakva. A szembenlevő házból, mely a Nyugatra menekült Kelemen főjegyző úré volt, kilépett egy középtermetű, vállas katona. Még egészen fiatalnak látszott. Az egyik előtte elhaladó szekérről barátságosan integetett feléje egy harcostársa.

— Zdrasztvujtye Nyikoláj! — kiáltotta.

A család már visszament a házba, de én csak álltam tovább a kapu előtt.

Az égő téglagyártól sűrű füstfelhő borította az eget. Kelet felől azonban a friss szél megbontotta a szürke leplet, s a résen keresztül már fényesen ragyogott a reggeli nap.