Tolna Megyei Népújság, 1961. március (11. évfolyam, 51-77. szám)
1961-03-19 / 67. szám
Tolna megye művészeti emlékei M AK IC A nal. Cipője vizes volt. Minden lé. most nem láthatod. Ereggy haza, pésnél szortyant egyet. Fázott, de aztán jó vacsorát főzzél neki — nem törődött vele. Szíve, vére és belecsípett a lány arcába, mozdulása Vesóval volt tele — Igazán?! sikoltott bolA böttön kapujában már vár- dogan. És szaladt, szaladt, végig tak egypáran. Látogatás volt éppen. Marica örült. Láthatja Vesót. Hiszen már két hete fogva van. És most láthatja. Megint. Újra. Leült a járda szélére, összeaz utcán, kj a városból, egészen a hídig. Itt megvárom — gondolta, és lelassította lépteit. Bement a híd alá. Nézte a vizet. Zavaros volt kuporodott, mint egy didergő kis Fadarabokat, meg döglött állatoveréb. — Kire vársz, hé! Te menyecske! Felrebbent. A börtön kapusa volt. — Vesóra! — mondotta boldogan. — Az a kupec? Arra vársz? — Arra, arra. — Nohát az estére szabadul. De »Befütyült a vonat Homok állomásra Azon jön a babám végleg szabadságra. Jónapot, jónapot, édes gyermekeim Hát anyátok hol van, drága feleségem?« És amikor a végére ért, oda hogy: Eredj, lányom, eredj, húzzad a harangot Meghúzatom, apám, mind a harminchármat«. kát hozott a hátán, meg mindenféle szemetet. Mintha ólomlábakon járt volna az idő. Nehezen akart este lenni. A víz is olyan lassan folyt, Vesó is késett. Este lett, de Vesó mégsem jött. Már a hídfőnél kuporgott. Leste az utat. De senki. Már-már belekábult az erős nézésbe, amikor jó távolból ezt hozta a szél: BONYHAD Hajdani izraelita iskola ,*ffp Marica felállt. Táguló orrcimpá- val figyelt. Vesó! Vesó! — zuhogta a szíve. Eléberohant. Nyakábaugrott. Vesó ellökte. — Még beszélünk — és új nótába kezdett. Marica meg lehajtott fejjel ment utána, mint az oldalbarúgott kutya. Vesó megállt a hídnál. — Te! A Csempe azt mondta, míg ültem, vele cicáztál! Felelj! — és bevárta a lányt. Marica megtorpant. Nem igaz!!! — hörögte, de hang nem jött ki a száján. — Nem szólsz! — lépett félé a férfi. A lány megmerevedétt. Szájára szorított ököllel, táguló szemmel nézte a feléje nyúló kezet, ami mindig közelebb ért, és mindig széjjelebb nyílottak az ujjak. A férfit nézte. Göndör haját, félrecsapott kalapját, akaratos ívben húzódó egyenes orrát, pörge bajuszát, nagy fehér fogait. Lehunyta a szemét. Öreganyjára gondolt. A tegnapi gyertyaégetésre. És arra, hogy az a gyertya tegnap éjjel őérte égett. Kelemen Zoltán Ferdinand Freiligrath emléke Rákóczi utca 12: vedlettfalú, öreg épület, tetejét már hepehupássá tette az idő. 1790-ben épült, a földszinti részen többször átalakították. A jobboldali második ajtó felett még látszik a kapu kőkerete. Hosszú ideig zsidó iskola volt. Bonyhádot nagy számban lakta zsidóság. A feljegyzések szerint a XVII. század végén kezdtek idetelepedni. Számukról nem történt említés, de a XVIII. század közepén már külön önkormányzatuk volt. A földesúrtól függetlenül éltek, annak semmiféle ügyükbe nem volt beleszólása. ' Külön bírájuk volt, külön qg- küdtjeik, külön éjjeli vigyázó- juk és külön orvosuk. Külön negyedben laktak, amelyet 1793- ban tűzvész pusztított el. BOGNÁR ISTVÁN Magyar tél, 1961 Kondul a táj s fölöttte lassú hó száll, de a hó alatt nem alszik a föld; hajszálerekben most az élet kószál és nem a fagy, mit csönd-szikrákra tört vonuló " gépek okos berregése s a lángokká kovácsolt értelem. Készül a táj az újabb ébredésre,, hogy még több kalószt-hozó nyár íegyei, A múlt év láza hánykolódik még itt esőktől duzzadt, görcsös utakon s a szívekben a jövő terve érik áttörve sok évszázados fagyon. A nagy szőrkucsmás, pufajkás parasztok érzik a föld szívének ütemét, mely már az eggyé formált dalban harsog s az ég szeméről lepattog a jég. Ez az a táj, mely nehéz vonaglásban porlasztja szét a múlt nagy köveit. A hó alatt is örök forrongás van, melyet a közös munka lángja szít. S ők tudják, hogy elérik biztos rendben az ember célját itt a földeken, mint a vonat cukorrépával telten, mely gyár felé száll súlyos síneken. És este, a munkából hazatérve összeülnek a készülék előtt, mely más tájat vetít szemük elébe; színpadot, filmet, régen-volt időt. Az egész világ így tömörül össze s szépül az idők törvényeivé... És másnap újra indulnak a földre az új tavaszok, új nyarak felé. HATVANI DÁNIEL Fekete volt az éjszaka. Az esőtsuhogtató szél a szomorúfűz ágait tépte. Az ólmos cseppek a putri ablakán kopogtak. Az öreg Gyungya a földön kuporgott. A tüzet nézte. Sziszegve sírt a nedves fa, ahogy a lángok libbenő táncot jártak felette. Megvilágították az arcát. Ráncos volt. Fekete. Ősz haja rőt-aranyban égett. Szája nyitva volt. Fogai világítottak, mint kint a sírkövek, ha villámlott. Horpadt melle zihált. A lángokba nyúlt. Kiemelt egy égő ágat. Belébámult a lángjába, meg a füstjébe. Aztán meggyújtotta vele a gyertyát. — Vesó! Nem hagyom Vesót! Gyungya felnevetett. Hörögve, krákogva. s ez megtorpantotta a lányt, aki már ugrani készült, hogy felrúgja a gyertyát. — Maradj, Marica, máradj szép lányom. Vesónak meg kell halni! A lány a fal mellé húzódott. Tá- tott szájjal nézte öreganyját, aki visszaroskadt hallgatásába. Derékig érő éjfekete haja előre- cmlott, mint a forró zuhatag. És a szeme, a két gyönyörű szeme égett, mint a gyémánt. C/üngya ült, mint a szobor. Beszélni kezdett: — Elvittek a csendőrök, Vesó. Halj meg Vesó. Elcsábítottad az Unokámat, Vesó. Törjön ki a két lábad. Pedig neked hites asz- szonyod van, Vesó. Lassú tűz égesse a testedet. Ég a gyertya érted, Vesó. Késsel hasítsák fel a gyomrodat, beleidet dobják a kútba. Szemeidet szurkálják ki, Vesó. Ne láss többet napvilágot. Húzzák le róíad elevenen a bőrt. Halj meg. Vesó. Ne csábítsd többet az unokámat. Csendőrök tapossák a beledet, Vesó! A lány állt, mintha odaszögezték volna. Végighallgatta az átkot és remegett a lába. Nem mert mozdulni, míg csak le nem égett a gyertya. Aztán rávetette magát az ágyra és sírt, sírt jaj- veszékelve. Vesóra gondolt, akit tizennyölc- éve minden tüzével szeretett. Barna, hullámos hajára, akaratos ívben húzódó egyenes orrára, pörge bajuszára, nagy fehér fogaira. Vesó meghal! Vesó meghal! — lüktetett a szíve. Gyungya gyertyát égetett. Meghal. Két éve Guranóra égetett. Az is meghalt. Rá öt napra szúrták le a búcsúban. Nem tudott elaludni, pedig a szél is csendesedett már. Meg az eső is. Csak a kutyák vonítottak veszettül. Mintha Vesó halálát éreznék. Felült. Gyungya még a tűz előtt ült. Bagót rágott és a lángokba révedt. — Akkor is elmegyek Vésőhöz! — Vesztedbe rohansz! — Akkor is elmegyek. Hiába égetett gyertyát. Vesó nem hal meg! — Akkor te halsz meg. — felelt Gyungya és a tűzbe köpött. — Kivárom, míg szabadul. — Bevisznek a csendőrök, ha csavarogsz, — Legalább egy helyen leszünk. — Annyira szereted, te lány? — Annyira. — Hát menj akkor, de ide be nem teszed a lábadat többet. Két választásod van, ha Vésőhöz mész ide nem jössz többet. Ha Csempe asszonya leszel, idejöhetsz. — Nem. Nekem Vesó kell! — Neki felesége van, meg gyerekei. Engem szeret! — Hát akkor menj a házamból. Vesó majd eltart. Úgyis sok a pénze. De vigyázz, nehogy vesztedbe rohanj, te lány! De Marica ezt már nem hallotta. Futott, ahogy csak lábai bírták, a rét felé. A fűzfáknál megállt. Kifújta magát. Aztán jól teleette magát sóskával. Kiment a betonúira. Mégegy- szer visszanézett, és elindult a város felé. Hűvös hajnali szél borzolt a hajába, Arcát égette a hideg hajFerdinand Freiligrath, a német irodalom egyik legjobb költője, 1810-ben született Kannstattban, s fiatal éveiben Barmenben, egy váltóüzletben kapott alkalmazást. Ebben az időben ismerkedett meg Marx-szal, s a forradalmi eszmék szolgálatába szegődött. Csatlakozott a Kommunisták Szövetségéhez, részt vett az 1848—49-es németországi forradalomban, Marxszal közösen szerkesztette a Neue Rheinische Zeitungot. A magyar szabadságharcot forradalmi versben üdvözölte. A németországi forradalom bukása után emigrálnia kellett. Népszerűségére jellemző, hogy 1838-ban megjelent első könyve, a Gedichte 1876-ig harmincnégy kiadást ért meg. Fiatalkori munkáit a kor romantikája jellemzi, később mind erőteljesebb hangon szólalt meg forradalmi lírája. Jelentős mint műfordító is; fordította Victor Hugót, Shakespeare Venus és Adonis című munkáját, Byron Mazeppáját, Longfellow Hiawatha című művét. 1876 március 18-án, 85 évvel ezelőtt halt meg. Az alábbi verssel emlékezünk a nagy német forradalmi költőre: JlivUL (Folytatás az 5. oldalról.) Lina néni meg se mukkan. Evés közben jóformán csak az ételekről, az időjárásról, apróságokról beszélgetünk. Lina néni sóhaj- tozgat olykor, de nem szól. Nem is kínálgat, mint máskor. Az a tervem, hogy a fél négyes vonattal utazom. Háromnegyed kettőkor végzünk az ebéddel. Tera néném minden áron le akar fektetni, tudja, hogy aludni szoktam ebéd után. — Lina néninek kell a divány — mondom erre. Most megszólal az öreg: — Csak feküdj le. Alszom én eleget éjszaka. Hát ledőlök egy kicsit. Lina néni kis zsámolyra ül az ajtó melneuL lett, s hármat sem ásítok, már lefittyedt a feje, alszik. Mikor aztán fölkelek és búcsúzkodásra kerül sor, átfogom az apró öregasszonyt: — Remélem Lina néni, megnyugodott, hogy nem lép be a szövetkezetbe. — Nem a! — vág vissza. — Beszélek majd én Ignácz Janival! Nekem elhiheted! Ebben maradtunk. Más fontos dolgaim miatt ez volt az egyetlen agitációs utam szövetkezeti ügyben — fordított előjellel — sajnos ez se sikerült. Azt hiszem Ig- nácz Janinak is több baja volt vele, mint akiket arra kellett rábeszélnie, hogy álljanak be... ORMOS GERÖ ASZTALOSLEGÉNYEK „Amit teszünk, elbor zasztja szívem, a teste majd e deszkák közt pihen.” „Könnyed kicsordul, ó lágyszívű, te, mit fáj neked a mások gyereke?” „Ne nézz így rám, mi rosszat tettem, első koporsó életem ben.” „Első, utolsó! olyan egyre megy! Ne fájdítsa az ilyen szívedet!” Fogd a deszkát és k étté metszve gyaluld, a forgács hulljon rendre! Jól szegezd össze a deszkákat és pingáld ki a keskeny ágyat, a festett ládába meg. látod, szórd be a széthullott forgácsot. Romló testét tegyék arra: asztalos-szokásunk pa rattcsa. S viheted is a gyászoló házba. A halotté. Teteje lezárja!” „Fogom a deszkát, s ketté metszve megmérehi, elég hosszú lesz-é, s összeszegezem a deszkákat, de a szívemben nehéz bánat, mert amit teszünk, b orzasztja szívem, a teste majd e desz kák közt pihen.” (CSANYI LÄSZLÖ fordítása) Elmondanám Elmondanám, ha hallanád: hozzád hajlok én, mint a nád. Elmondanám, de nem merem, inkább magamba vermelem. Elmondanám, de nem vagy itt, s kitépted versem szárnyait. Meg kéne egyszer vallani. Azt mondanád: Te kis csacsi. TÉNAGY SÁNDOR
