Tolna Megyei Népújság, 1961. január (11. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-17 / 14. szám
4 TOLNA MEGYEI NEPŰJSAÖ 1961. január 1?, Köszönjük, kedves öregek... — Öregek napja Bátaszéken — Deres mär a határ... Ritka vendégekkel népesült be vasárnap a bátaszéki kul- túrház, Falubeliekkel, akik közül jónéhányan tán évtizedekkel ezelőtt fordultak meg falai között. Fekete kendős, fekete í'uhás idős nénik, kopaszodó bácsik — négyszáznál többen ülték végig a hosszú asztalsorokat. Kipirultak, kisimultak a ráncos arcok, az érdeklődéstől, az örömtől. Az örömtől, hiszen ami ezen a vasárnap délutánon a kultúrházban történt, minden őértük volt. Az öregek napja ... Ezt az elnevezést adta a nagy család, a termelőszövetkezeti község ennek a délutánnal^. Ezzel fejezte ki azt a megbecsülést, amely társadalmunkban a munkából kiörgedett embereket övezi. — Minden elismerés megilleti az öregeket — mondotta a kedves, családias ünnepség megnyitóján Vai’ga Jenő párttitkár — hiszen amennyire erejükből telik, még most is segítenek a fiataloknak. A ház körüli munkában, a gyermek- nevelésben, s ahol a férj és a feleség is dolgozik, kijut még a munkából az öregeknek is. — Jónapot, kedves nagyma-' mák! Jó napot, kedves nagypapák! — köszöntötte az öregeket Stang Sándor, magyar, majd német nyelven. •— Hosszú útját járták már be az életnek, és ez az út bizony, nehéz volt, rögös volt. Sokat küszködtek,' sokat fáradoztak az életben, és sokakat sújtottak közülük nehéz csapások. Két világháború megpróbáltatásait, szenvedéseit élték át, sok asszony gyászolja férjét, fiát, sokan vesztették el testvérüket. A szavak nyomán az emlékezés könnyeket csal a sze- mekba, hajtja le a fekete kendős fejeket és itt is, ott is fel- csuklik a zokogás. Fájó köny- nyek peregnek le a ráncos arcokon. színpadon, magukat képzelik a helyükbe. A műsor alatt, szinte észrevétlenül, fiatalasszonyok, lányok járják végig az asztalokat, kakaóval, teával, sütemény nyel, kaláccsal, csokoládéval, cigarettával kínálják az öregeket. A műsor végén pedig ajándékot — egy-egy csokor virágot, egy-egy herendi porcelánvázát — adnak át a két korelnöknek, a 95 éves Müller Já- nosnénak, és a 91 éves Magyar Mihálynak. Mihály bácsi mellett ott ül a fia, Magyar Mihály is, hatvanöt évével már ő is öregnek számít. Mihály bácsi negyven éven keresztül mozdonyvezető volt, korához mérten még most is jó tartá- sú, szellemileg is friss. Nevetve sorolja, hogy négy generáció hallgat Mihály névre: ő maga. a fia, az unokája, dr. Magyar Mihály, és a dédunoka a legifjabb Magyar Mihály, aki 1953-ban született. Jómagam pedig afelől faggatom Antal Károlynét. a vöröskereszt-szervezet titkárát, hogyan tudták ilyen jól megrendezni ezt a szép ünnepséget. — A vöröskereszt kezdeményezte; rendezzük meg az öregek napját — sorolja. — A pártszervezet, a tanács, a többi tömegszervezet, a termelő- szövetkezet, a vasút mind, mind helyeselte és támogatta is. A közös összefogás eredmé— Azt akarjuk, hogy az unokák élete boldogabb legyen, és láthatják is az öregek, hogy manapság mennyire másabb, jobb, könnyebb az életük. Mi, fiatalok csak azt mondhatjuk: köszönjük, kedves öregek. Köszönjük — de hisz szavakkal nem is lehet kifejezni a hálát, amivel tartozunk mi, fiatalok. — Most a békés, nyugodt öregkorból tekintsünk vissza. Hogyan is volt? Amikor még nagyapáink, nagyanyáink fiatalok voltak. A bálokban akkor a keringő járta, Strauss zenéje; a Kék Duna keringő: A függöny szétnyílik, s a szín pádon helyet foglaló zenekar játszani kezdi a Kék Duna ke- ringőt. A keringő mellett mi vélt a legkedvesebb tánc? A polka. Csendüljön hát fel a közismert nóta, a Schneider Fáni.,. És tovább szól a strófa .. ; Esténként pedig egy-egy lány ablaka alatt felsírt, a hegedű, a vallomás; „Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki... Mi lett a folytatás? Itt is,' ott is megharsant a rézkürtökön, hogy: „Lakodalom van a mi utcánkba'...” Teltek, múltak az évek ... Szüretek után népes volt a szőlőhegy és a bátaszéki bor sokszor kicsalta a nótát: „Trink, trink, brüderlein, trink ...” Eljött az öregkor, hívatlanul. Mások az idők, más a nóta. Elszálltak az évek, búsongva szól a zene: „Deres már a hátú'”« S a négyszáz öreg elmerengve hallgatja a zenét. A szemek megfényesednek, elvonulnak a régi emlékek. Ha küzdelmes, nehéz is volt, de szép volt azért a fiatalság. A fiatalság, ameiv tovatűnj..: Peregnek a műsör számai. A bábszínpadon Piróska és a farkas meséje játszódik. A négyszáz öregtől hang alig hallatszik, olyan feszülten figyelnek, mintha csak most hallanák, látnák először a történetet. Pedig a nagymamák hányszor, de hányszor elmesélték unokáiknak. Amikor pedig a KISZ lány-táncosai járták a táncot a nye..: — De ennyL idős embert összehívni, akik jóformán ki sem mozdulnak hazulról? — Felkerestünk mindenkit és úgy hívtuk meg. Az öregek napja bizonyára sokáig emlékezetes marad Bátaszéken. Minden dicséretet, elismerést megérdemelnek azok — Bolyás Jánosné, Antal Ká- rolyné. Kulik Ferencné, Garami Ferencné, Stang Sándor, és még hosszasan lehetne sorolni a neveket — akik megrendezték, jelképezve, mennyire megbecsüli társadalmunk az öregeket. Bognár István ÉRTELMISÉGIEK Feltárultak a kastély titkai K ülsőleg semmi jelentősége nincs a kastélynak. Földszintes, a járókelő megtekinti, mert kastély azért mégsem olyan sok van egy faluban. Az építész esetleg megáll előtte, szemügyre veszi, de sem az építész, sem a történész szemével nem talál különösebb érdekességet rajta. A miszlaiak így emlegetik: »Inkey-féle kastély«. A tulajdonosa után azelőtt is ez volt a neve. A név mindenki előtt ismerős volt, de a tulajdonos már annál kevésbé. Egy-két ember kivételével senki sem látta a kastély urát, a »báró urat« — mert az volt a méltóságát tekintve. Ebben sem volt semmi szokatlan. Egy-egy nagyúrnak rendszerint több kastélya — rezidenciája — volt és hát természetesen csak egyben lakhatott egyszerre. Báró Inkey valahol Horvátországban élt családjával együtt, A tulajdonképpeni birtoka ott volt — ez a miszlai kastély a hozzátartozó jelentős földterülettel, pusztával csak egy olyan — »még itt is van egy kis birto- kocskám« jellegű volt. A kastél ajtói zárva voltak állandóan, és évek teltek el anélkül, hogy az Inkey-családból valaki is ide látogatott volna. A cselédség így is, úgy. is dolgozott, a birtok jövedelmezett és ez volt a lényeg. Időközben jött a felszabadulás. A kastélyt és környékét ellepték a szovjet katonák — megnyíltak a kastély ajtói. Nern sokkal ezután megérkeztek a »honfoglalók« — a régi cselédség egy része a nyomorúságos cselédlakásokból beköltözött a kastélyba. Az ott talált holmi nagy része értéktelennek tűnt számukra, de azért szerencsére valakinek eszébe jutott, hogy »jobb lesz, ha azokat bedobáljuk egy használaton kívül lévő helyiségbe«. Ezt meg is tették és ez volt a szerencse. így végül is szinte felbecsülhetetlen érték maradt meg. Igaz, ez nem jelentett közvetlenül értéket az éhező, ruhátlan cselédségnek, a földhözjuttatottak nak, mert egy halom könyvről volt szó, olyanokról, amelyeket még el sem tudtak olvasni, hiszen nem magyar nyelven íródtak. Ahhoz, hogv feltáruljanak a kastély tulajdonképpeni titkai és ez az érték csakugyan értékké váljon, kellett egy tudományos munkával foglalkozó, hivatásának élő, becsületes és lelki- ismeretes ember. De olyan, aki a háború utáni zűrzavarban nem az egyéni hasznot lesi a kincskeresők lázával, hanem egyes- egyedül a tudományos érdekeket tartja szem előtt. Szerencsére adva volt ez az ember is. A neve: dr. Hadnagy Albert, a megyei levéltár vezetője. Most is az, és most is lendületesen végzi a tudományos kutatói tevékenységét. Dr. Hadnagy Albert a háború utáni években mindenekelőtt azzal segítette a kibontakozást, hogy sorra járta a környék kastélyait. Tudta, hogy minden kastélyban több-kevesebb olyan érték is van, ami a tudomány számára is az. Nos, ennek a megmentése, biztonságba helyezése becsületbeli kötelessége volt an- I nak az embernek, aki a tudománynak él. Nem restellvén a fáradságot a tudomány ügye miatt, ellátogatott a miszlai Inkey-kas- télvba és értékes »zsákmánnyal« tért haza. A kastély ura, báró Inkey igen gazdag műgyűjtő volt. A kastélyban felhalmozott egy csomó értéket. Természetesen ezt nem a tudományt, a művészetet, az irodalmat kedvelő főúr tette, ezt bizonyítja, hogy az értéket olyan helyen tartotta, ahova évekig el sem látogatott, hanem a nagypénzű főúr. Divat volt főuraink körében, hogy a töméntelen pénzüket valami különcködésre költsék, és nála ilyen különcködés-féle volt ez a nagy műérték- gyűjtemény. Dr. Hadnagy Albert a minap nem kis örömmel mutogatta ezeket az értékeket: — Látja ezt a nagy szekrényt? Ez a rengeteg könyv az Inkey- kastélyból való. A levéltár nagy anyagának jelentős része onnan származik. Tessék nézni, ez egy világtörténelmi könyvsorozat 45 kötetben. Az 1700-as évekből való. Francia nyelvű. Nagy érték. Megmutatja Bonfini könyvét a magyar történelemről — 1545ben jelent meg. Nagy, vaskos, többkilós könyv kerül az asztalra, egy görög szótár, még 1572- ből való. Meglepően szép, tiszta a nyomása. A következő egy világatlasz az 1700-as évek elejéről. A címlapját valaki letépte, de így is páratlan érték. A sok térkép például kézi festésű. A többkilós, részletes atlasz persze ma csak arra használható, hogy összehasonlítsuk a tudomány mai és akkori állapotát. Azon' a térképen a Duna például még nem úgy kanyarog, mint a maiakon, azaz a valóságban. A festői visegrádi Duna-kanyar ezen a térképen még alig kanyar... Értékes holland festmények is előkerültek a kastélyból — gyarapítva nemzeti kincsünket. Ma a termelőszövetkezet birtokolja a kastélyt. Ez is olyan magától érthető dolog. A kastély régi titkait senki sem kutatja, keresi. Eltűnt a múlt és ez a lényeg, az pedig, hogy még ma is azt mondják: »Inkey-féle kastély«, nem változtat a lényegen. De figyelemre méltó az is, hogy a különcködő báró gyűjteménye — nemzeti érték lett, őrzik és nagy becsben tartják a megyei levéltárban. A cselédség verejtékéből származó gyűjtemény a szenvedélyes kutató jóvoltából annak rendje és módja szerint tudományos célokat szolgál. Boda Ferenc Kétszáz forintért könyv A dicsekvést rendszerint nem sorolják az emberi jótulajdonságok közé. Ám, azt nem lehet dicsekvésnek venni, ha valaki elsorol jc. hogy él munkája után. Abban sem volt dicsekvés, ahogyan pénteken egy sióagárdi asszony az autóbuszmegállónál elsorolta — egy egyszerű, parasztasszony —, honnan, miből telt neki csupán könyvekre kétszáz forint, amelyet ott vásárolt a könyvárusnál. Először is egy terjedelmes mesekönyvet tett félre. — Ezt megveszem — jelentette ki, — Először hadd jöjjenek torra a gyerekek. — Megveszem ezt is — s ezút- al Dőld—Mihajlik: Ordasok kőit című könyve került a mese- önyv mellé. Aztán Becássy Judit: Egyszer vagyok fiatal, Gergely Márta: Házasságból elégséges, Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig című könyve is odakerült az előzőén kiválasztottakhoz. Az asszony vagy kétszáz forintot fizetett ki könyvért. — Honnan van ennyi pénze? — kíváncsiskodott a könyvárus. — A termelőszövetkezetből — válaszolta az asszony. Sióagár- dón vagyunk tagok az urammal együtt. És olyan szépen kaptunk az idén mindenből, hogy telik mindenre. Tíz év óta vagyunk a szövetkezetben, de így még nem kerestünk egy évben sem. Igaz, meg is dolgoztunk érte. Az asszony szavaira többen is felfigyeltek. Egy fiatalember megkérdezte az asszony terebélyes csomagjára mutatva: — Talán bevásárolni volt? — Igen — felelte az asszony. — Ruhaneműt vásároltam az egész családnak
