Tolna Megyei Népújság, 1960. október (5. évfolyam, 232-257. szám)
1960-10-16 / 245. szám
I R O D A L O M 'thwifpíet NÉPMŰVELÉS NICCOLO VARGA Varga Miklós erőtlenül könyökölt az asztalra és egyik cigarettát a másik után szívta. Ki tudja, hányat szippantott el így. láncszerűen, miközben a hazai levelet morzsolgatta. Néha felnézett és az ablakon át Rómát kereste. Azt a szépséges, csodálatos Rómát, amely egyszer annyira vonzotta. De most csak komor háztetőket látott belőle. No meg signor Ber- mieli száradó ingeit, amelyek az utca fölött lebegtek egyik bérház ablakából a másik ház ablakáig feszített kötélen. Még szerencse, hogy a két munkáskaszárnyát csak egy sikátor választotta el. Rermieliné- nek nem is kellett nagyon kihajolnia az ablakból, ha teregetni akart. A szemközti lakók ugyanilyen családiasán néztek át őhozzájuk. A reggeli köszönésen kívül a nap minden bosz- szúságát és illatát megosztották egymással. Ez volt a trasteverei munkásnegyed. Lent, a szűk utcákban piszkos gyerekek verekedtek, fent pedig a szagok és gőzök csaptak egymásnak. Igaz. hogy az ablakból látni lehetett néhány templomtornyot is. de ezek csak kis templomok voltak. Az igazán nagyok másfelé épültek, hatalmas terek ölelték körül őket, s arrafelé remek autók suhantak. Trastereve ... Vagyis a Tibe- risen túl... Ez volt az első szavak egyike, amelyet Miklós Rómában megtanult. Bermieliné igazán rendes asz- szony volt, nemcsak a lakást adta olcsón, hanem beszélni is ta- nítgatta. Pedig hát neki is megvolt a maga gondja és napi ros- kadása. Most is éppen articsókát főzött vacsorára, és olajos mártást kotyvasztott hozzá. Mindezt ki lehetett szimatolni a terjengő illatból, mely sűrű felhőként lepte be az albérleti szobát is. Varga Miklós végre feltápász- kodott és tétova léptekkel az ablak felé indult, hogy frissebb levegőhöz jusson. Ekkor zörgettek az ajtaján, és választ sem várva betoppant Andreina. így szokott máskor is érkezni. Váratlanul és otthonosan. Meg kell hagyni, csinos leány volt. Fekete haja a vállára hullott és szemében millió láng lobogott. __ Rpma két legszebb csillaga .. . -t- mondotta egyszer a szeméről Bermieliné, aki nagynénje volt a lánynak. D e Varga Miklósból ma kiesett minden rajongás. A levél még ott feküdt az asztalon. Az anyja levele, és benne, hogy Kati féi’jhez ment... Persze, hát miért ne ment volna férjhez! És Jóskához ... Hiszen Jóska kitartott mellette!... Ö volt az. aki elment, otthagyta, aki unta Katit a kék munkaköpenyben, a gépszagú kezével, kigázolt barna félcipőjében. Kati nem is volt talán szép... És mégis, hogy fájt most ez a Kati!... Csak írnia kellett volna, hogy hazamegy, hogy várjon ... De nem írt. Es Kati végre is nem várhatott örökké . .. Andreina észrevette a levelet az asztalon, de elnézett fölötte. Mindig félt kicsit ezektől a magyar levelektől. — Niccolo... — kezdte lágyan, énekelve — mondanom kell valamit... Ha este muzsikálsz, légy vidámabb! Tudod, signor Marco szólt apámnak, hogy nem szereti, ha a zenészei savanyú képet vágnak . . . Vigyázz, nehogy ki tegyen! Miklós riadtan nézett a lányra. Hogy őt kitennék? Még innen. a trasteverei kocsmából is? Elöntötte a harag. — Hát minek fogadott engem signor Marco — bohócnak vagy zenésznek? Szóval azért a néhány líráért még jó arcot is vágjak? Nevessek, mint egy pojáca? ... Na jó, majd veszek magamnak egy vigyorgó papírálarcot! — De Niccolo .. . — Már unom ezt a nevet is! Én Varga Miklós vagyok! — mondotta szinte kiáltva. — Hülyeség, ahogyan ti hívtok! Ha a Niccolót hallott, valóban egy bohóc jut eszembe ... Nem folytathatta. Bermieliné nyitott be ijedten. — Signore, ne kiabáljon! A férjem alszik, éjszakás lesz ... Neked is több eszed lehetne! — szólt még oda a lánynak, azután választ sem várva, kihúzódott az ajtón. A két fiatal zavartan nézett egymásra. Miklós ekkor az asztalon fekvő levél után nyúlt. — Rossz hírt kaptál? — kérdezte végre Andreina. — Úgy is lehet mondani . . . Furcsa, nyugtalan csend szakadt közéjük. A lány az asztalterítővel babrált, mintha a foltjait akarná megszámolni. — Tudod, miért jöttem még?... A fekete cipődért! Apám ráérne megtalpalni... — kezdte újra. t— Nem kell! — rázta meg magát Miklós. — Dehogynem, hiszen kilóg a lábad belőle .. . — Mondom, hogy nem kell! — Mi van veled? ... — súgta Andreina és szeme megtelt szomorúsággal. — Talán beteg otthon az édesanyád? — Ne érdekeljen! — válaszolta a fiú. De azért kicsit megsajnálta a leányt. Szegény. . Ha tudná, hogy Kati az oka mindennek! Kati... a szőke, szeplős Kati . .. Azután kissé megjuhászodva tette hozzá. — A cipőmet később adom majd oda. Másra költöttem a talpalás árát... Tudod, küldtem haza egy csomagot... Nehogy otthon azt higgyék, hogy rosszul megy a sorom . . . Azután a levelet begyűrte a zsebébe, és a nyitott ablaktáb- lát tükörnek használva, elővette a fésűjét. Andreina alázatosan figyelte minden mozdulatát. A sajnálat és a szerelem egyszerre csordult ki belőle. — Nem baj. ha a pénzt elköltötted, a cipőt azért elviszem, majd akkor fizeted ki, amikor tudod ... — Csak nem fogok apádnak tartozni? Andreina elhúzta a száját. — Hiszen nem vagyunk idegenek . . . — De én igenis idegen vagyok! — Ne kiabálj! A bácsi felébred ... Különben is, aki így beszél olaszul, az nem idegen ... Már nem is lehet észrevenni, hogy nem vagy római!... De tudod mit, sétáljunk egyet! Miklós unottan nézett ki az ablakon. — Eleget sétáltunk mostanában ... — Hát akkor csak a Tiberisig . .. — Egészen közel ment a fiúhoz, karját a válla köré fonta. — És ha akarod, nem hívlak többé Niccolónak, hanem megtanulom a magyar nevedet... Hogy is mondtam csak? Mik ... Miklós . .. ugye? A fiú kinyújtotta a kezét és végigsimított a sötét hajtömegen. De ugyanakkor Katit látta. a szőke Katit... Tele lett képével a szoba, sőt egész Róma talán . . . Előbb Katit kell elfelejteni! Andreina megérzett valamit, mert visszahúzta a karját. — Jó, hat járjunk egyet! — mondotta ekkor a fiú és már indult is kifelé. A konyhában Bermieliné harisnyát stoppolt a tűzhely mellett, és közben a mártást kavar- gáttá. Két fia kint játszott a lépcsőházban, oda zavarta őket, hogy az apjuk alhasson. Zengett is az egész lépcsőház a fickók lármájától. Lent az utcán megkönnyebbültek. Csak néhány léoés, és kiértek a Trastevere főutcájára. A villamos hangos robajjal futott el mellettük. A komor házak közé egy kis pálmakert ékelődött. Az egyik pádon hadirokkant koldult. Miklós ismerte. Régebben leült mellé és beszélgettek. A hadirokkant valahogy sorstársnak érezte, mert egyszer furcsa dolgot vágott a fejéhez: «Rokkant, vagy menekült, az majdnem egyre megy! Mindkettőnek hiányzik valamije, amit nem lehet pótolni...« Miklós akkor megdöbbenve nézett reá. azután többé nem ült le mellé. Kicsit a magyarokat is kerülte. Nem sok volt belőlük, igaz. Aki már régen ideszármazott, az gyanakodva ismerkedett meg ővele, akik pedig ötvenhatban jöttek, azok visszamentek .. . Hogy ő miért maradt? ... Maga sem tudta. Talán csak dacból az apja és a bátyja miatt. Pedig az anyja hívta ... Az anyja írt mindig Katiról is . .. Csak ő volt ostoba. Kati!... Talán ki is mondta a nevét, mert Andreina megrezzent. — Tessék? — Nem szóltam semmit... — mormolta Miklós a fogai között. Gyalog mentek a folyóig. Már mögöttük maradtak a Trastevere macskaköves sikátorai, s a széles aszfalton szakadatlan sorban robogtak az autók. Az Angyalvár ormán lebegő kerub merészen fúrta pallosát a felhőkbe, a szemközti parton fénylett a sok kupola, jobbra pedig a császári paloták és cirkuszok szürke romjai meredez- lek. Csodálatosan szép kép lett volna mindez együtt a villogó kis Andreinával, ha nem lett volna valami, ami egyszerre mindent elhomályosított... A lány máskor belekarolt, de ma nem tette. Úgy gondolta, jobb lesz anélkül. Az első híd sarkánál megálltak. Miklós rákönyökölt a korlátra és nézett lefelé, a mélyen alattuk hömpölygő, sárgásán piszkos vízre. — Tudod, a Tiberisben is csalódtam ... A mi Dunánk sokkal szebb, szélesebb ... Igaz, sokan ölték bele magukat, de á folyók jó temetők ... Andreina riadtan hallgatott. Az ő szívében Róma volt a haza, s a Tiberis a folyók királya. (Folytatás a 6. oldalon.) (Vasárnapi jeqíjzet A sírás a harmadik szomszédig is elhaüik. A kétségbeesett hang időnként segítséget kér. Néha egy férfihang is közbeordít, sírnak a gyerekek. Ebből mindenki tudja, hogy H. megint veri a feleségét. Közbe kellene avatkozni, de amíg a hangok nem engednek arra következtetni, hogy élet- veszélyessé válhat az asszonyra, vagy a gyerekre nézve a dolog, senki sem avatkozik köz be. Hiszen «magánügy«, és hát nem ez az egyetlen ház, ahol né1*a "ír kerül hororiőra. Erről beszélgetünk jó ismerősömmel, a tanítóval. — Néhány évvel ezelőtt nagyon is természetes volt az ilyesmi. Túloznék ha azt mondanám, hogy mindennapos, de e^ves házaknál minden-hetes. A férfi teleitta nv gát valamelyik barátjánál, vagy a hónap első felében a kocsmában, aztán belekötött mindenkibe, aki útjába akadt. Az emberek több sége kitért előle, de az asszony és a gyerekek nem tudtak kitérni. Elég volt egy rosszalló pillantás, pláne egy ellentmondó szó, már zúdult is az üt- leg. A gverek sivrlkodott. az twwiony — legalábbis többségük — egy szót sem szólt, csak tűrte szótlanul a verést. Sőt másnap takargatta a nyomokat, esetleg napokig ki sem lépett a házból, nehogy meglássák az emberek. Ö szégyellte férje gorombaságát. — Egyszer fültanúja voltam egy beszélgetésnek, amikor az anya így szólt lányához, mikor az panaszkodott amiatt, hogy férje megverte: «Menj csak szépen vissza, lányom. Engem is megvert nem is egyszer aoád. aztán mégis itt vagyok. Minden asszonvt megvernek, astán egy se hal bele. Menj csak vissza szépen az uradhoz«. A menyecske mit tehetett. visszament. Aztán amikor újra megverte a férj, mái nem ment panaszra. Miért is ment volna? — így van ez. Helyesebben csak volt. Most figyelj: Ebben a hónapban már két válás történt itt a pusztán. S hidd el, örülünk a válásoknak. Ne csodálkozz ezen, örülünk. Pedig, ugye, nem szokás örülni annak, ha felbomlik egy család. És most egymásutánjában kettő. Mindkettő fiatalasszony, aki otthagyta a férjét, összecsoma golta holmiját, kézenfogta a gyerekeket és elment. Az egyik bejött hozzám ide az iskolába. Nem, nem panaszkodni, hanem nem tudta magába zárni felháborodását, elmondta: »Otthagytam, igazgató úr! Ott én. Ne üssön engem ez a vadállat. — Most vert meg először, de utoljára. Azt hiszi, hogy rá vagyok utalva az ő keresetére? Megélek a magam kenyerén. Kapok ón munkát, tisztességesen felnevelem a két gyereket és altkor senki sem nyúlhat hozzám egy ujjal sem«. — Próbáltam csitítani, lebeszélni a válásról — a gyerekek érdekében. Nem engedett. Nem és nem. A másik eset hasonló. — Forrnak a borok, megbolondultak a férfiak. Már amelyik. De most egy hét óta csend van.- Tudomásom szerint sem brrugás nem történt — no perez" spicces emberrel azért találkozni — sem egy hangos szó nem hagyta el a férfiak ajkát. Viszont észrevehetően öntudatosodtak az asszonyok. — Kis puszta vagyunk, mesz- sze a várostól, sőt a legközelebbi faluiól is elég távol, né csodálkozz hát, hogy hozzánk egy kicsit késve érkezett el gyakorlatban az asszonyok fel- szabadulása, egyenjogúsága. — Vagy, ne is használjunk ilyen nagy szavakat. Az egyenjogúság, a felszabadultság már eddig' is megvolt, társadalmi méretekben különösen, de a családon belül még mindig fennállt — és sok helyen még egyelőre fenn is áll — a férj «egyszemélyi uralma«, ahol az asszonynak hallgass a neve, ahol az asszonyt verni is lehet, hiszen az gyengébb. Aztán még hosszasan beszélgettünk erről, s végül együtt azt a tanulságot vontuk le ai esetből, hogy csak örülni lehet a pusztai asszonyok lázadásának, mert bármilyen nagy ár is néhány család esetleges szétválása, még ezt az árat is megéri az, hogy ne üssenek meg többet egyetlen feleséget sem. A két eset nagyon hasznos volt a puszta életére. De mindkét esetben az a reményünk, tanító ismerősömnek meggyőződése is. hogy «visszamegy« még mindkét házasság, a férjek belátták, hogy a tettleges ügyintézés ideje egyszer s mindenkorra lejárt. Az asszonyokat meg még ki lehet engesztelni. LÉTENYEI GYÖRGY Esti találkozó Borzas felhők simulnak össze s amíg várlak szorongva: jössz-e? — elmondom százszor is nevedet, faggatom az ákáclevelet; — Érzésem érzed-e? — Szerelmem érted-e? — Életem éled-e? Fecsegő kavicsok jelzik jöttödet, Segítő faágak ruhánkért nyúlnak Fészkébe surran két kicsi madár. Nagy zöld szemed riadt rebbenése csodára vár. Tükrét nem láttam még — soha ily mélynek! (Borzas felhők összébb simulnak) Még egy perc. s a végtelen égnek tüzes csillagai mind a szívünkre hullnak...! •________________________KON CZ A NT A L BOLDOG VAG YOK Boldog vagyok. A fű hegyén Bogárháton forog a fény. Boldog vagyok. Bohan a kék. Karomba fut a messzeség. Boldog vagyok. Virág nevet. Illat-ujja hogy integet! Boldog vagyok És álmodom: Szállhatok sebes szárnyakon! LELKES MIKLÓS
