Tolna Megyei Népújság, 1960. október (5. évfolyam, 232-257. szám)

1960-10-09 / 239. szám

EGY POFON Nap ló A z este ráhúzta a világra fekete takaróját, hogy beborítsa vele a nappal viliózó fényeit, tarka árnyékait. Egyetlen ablakban van csak fény. Nem erős ez sem, nem hivalkodó: takarékos, semmivel sem több a szükségesnél. Elég a két öregnek. Világosság nélkül is megvolnának már így, vacso­ra után, de most valahogy nem dkaródzik a lefekvés. Az asszony szótlan tesz-vesz, az ember hallgatva pipát tölt. — Affene essen beléd... — dünnyög az öreg, mert nem akar szelein! a szutykos-jószág. — Szól kigyelmed? Nagy nehezen kibodorodík az első karika-füst: — Nem. Leül az asszony is. Nem is annyira a páriának, inkább csak saját magának mondja, hogy el ne sírja magát az édes­anyák mélyről jövő, de köny- nyen buggyanó könnyével: — Hát máma sem írt... Ü se gyün, levél se nem gyün ... fin istenem, tán csak nem be­teg? ... Szörcsög a pipa, de gyorsab­ban, mint máskor. Ennyi a vá­lasz. Az anyai aggódás szárnyat borít — anyamadár a fiókára — a távollévő kedvesre: — Csak egészséges lenne ... Ha tudnám, hogy jól van ... Ha mán nem is gyühet a lelkem gyereke ... Lám, vége az egye­temnek is... Oszt mégse nem ír... Harangkondulás az öreg sza­va, de irgalmatlan visszhangot ver, sebet szakít, elevenbe vág: — Nem is köll, hogy írjon ... Nem köll a bötűje se. U se nem köll... A kapadohány füstje megkö- högteti az asszonyt — harminc év is kevés volt hozzá, hogy megszokja, de meg a tüdeje is elég gyengécske —, így aztán nem tudni, a köhögés-e vagy e gondolat-e az, amelyik mégis csak könnyet présel a szeméből: — Ne pogánykodjon kend ... Egyetlen gyereke és mégis ... — Csak vót... Halkan, nagyon halkan mint­ha kapu nyílnék. A gyerek anyja is inkább csak a szívével hallja, mint a fülével, de kivirágzik benne va­lami gyönyörű reménység. — Hallotta-e? Nyílott az aj­tó...' S a kutya se ugat... Én istenem... — szorítja a kezét meglóduló szíve fölé —, én is­tenem .. . Az ember nem is válaszolhat. Halk koccanás az ajtón, utána ott áll előttük Anti. A gyerek. Az apját látja meg először, s boldog örömében csak szétcsap­ja a karját: — Édesapám .,. Az öreg nem mozdul. A szikla áll, de az édesanya repül. Bele abba a két kitárt, erős férfikar­ba, a kedves gyerek hatalmas mellére: — Olyan igen nehezen vártuk a gyüttödet... — töredezik elő a boldog felszabadultság a ka- roló-karú édesanyából. Az öreg mozdulatlan áll az asztal végénél. Elnéz valahova, mintha köze sem lenne az egész dologhoz. — Édesapám ...’ — bontako­zik a gyerek az anyja ölelésé­ből —, hát megjöttem ... — Látom — morran az öreg, de nem moccan. T ehervad a fiatalember boldog, nagy kedve. Az asztal sarkánál megáll Anti. Ránéz az apjára, s meg­látja a fekete redők mögött még feketébb gondolatot: — Édesapám ... hát... hát nem is örül nekem? Visszhangot ver a szikla: — Nem. Ha éppen tudni aka­rod — nem ... — Antival szédü­letes forgásba lendül a régi szoba: — Nem? — S hogy el ne sírja magát, mint valami kisgyerek, keményre erőlteti a hangját: — Akár el is mehetek? Hangtalan rémület árnyéka az anyja szemén, az apja hang­jában megfellebbezhetetlen íté­let. — El. — Én ebben a házban nem vendég vagyok, édesapám ... — próbálja Anti a békességet, ha az büszkeségének nehezére esik is. — Nem ... — ismeri el az öreg. — Nem. Még asse vagy ... — Én istenem, hát legyen kend észnél... — próbálkozik az asszony, de csattan az em­bere: — Csönd! Feláll. Szembemegy a fiának. Odacövekeli magát elébe, úgy néznek farkasszemet. Az öreg­ből valósággal sisteregve tör elő a hang. mint a biztosító szelepen a gőz túlnyomása: — Takarodj!... Aztán még egyszer, de félel­mes suttogással: — Aszontam, takarodjál... Anti megkövül. A tudata fel­fogja a szavak jelentését, de az akarata béna, valami szobor­merevség kövesül meg benne. Bálványozta mindig az apját. A példaképe volt, valósággal a sa­ját külön istene, és példátlan szeretettel ragaszkodott hozzá. És az apja erre képes? Miért? A szövetkezet? Mi baja van? — Nem érted? — bődül az öreg a lehajtott fejű gyerekre, s a következő pillanatban len­dül a keze. Ajtót akar mutatni, kinyújtott kezébe akarja sűrí­teni keserves nagy indulatát, de a lendülő kezet már nem az akarat, de a fortyogó, zuhogó gonosz keserűség uralja. A ha­talmas kéz irányt változtat, s a nyújtott tenyér csattanva csa­pódik a gyerek megsápadt ar­cán. — Kisfiam!.., — sikít fel az anyja, de nem mer odamenni. Anti arcán öt piros csík, öt ujj barázdája. Felemeli a fejét és megszólal olyan csendes hangon, mint egy halálos sebtől vérző, életet- csatát vesztett ember: — Isten áldja, édesapám ... A két öreg megmerevedik, s utána néznek a halkan csukó­dó ajtónak, s mikor a kiskapu zaja is bekattan hozzájuk, az ember se bírja tovább. Ráborul az asztalra és irdatlan, határta­lan férfizokogással sírni kezd. ét kevésbeszédű ember cuppog a sárban. Az el­nök meg az agronómus. Az elnök már erősen ötvenes, de az agronómus fiatal ember. Most jött az egyetemről és — hazajött. Haza. Az apja akkor kipofozta érte, de már három hónap eltelt és a szövetkezet, mint egy nagy család, édesfia­ként fogadta be. Meg is szol­gálta. — Ide hibridet vessünk... — gondolja az elnök hangosan. — Igaza van, András bá­tyám ... Mennyit gondolt? — Vagy százötvenet... — Lehetne kétszáz is. — Meglátjuk ... ötven ka­taszterit hagyni kéne. Ricinus­nak. Az jól fizet... — Igaz... — s cuppognak to­vább. Lassan a nagy tábla vé­géhez érnek, s ott már az egyé­niek nadrágszíj-parcellái tar- kállanak. Anti már messziről meglátja az apját. Szánt. Tem­pósan, egyenletesen. Erősen húznak a lovak: távolról is lát­ni, hogy az öreg nemcsak ka- pirgálja a földet, hanem for­gatja alaposan. Az elnök elkapja Anti apia- néző tekintetét, s egy cigaretta- gyújtásnyi szünet után ő mond­ja ki a fiatalember gondolatát: — Kisparaszti mélyszántás. Első gazda vót mindig az apád, ha nem is a földje, de a mun­kája után.., Antinak jólesik az apját érő dicséret, de azért egy keserű felhő ráárnyékol erre a jó szó­ra is. Csak kurtán reagál: — Az. Szereti a földjét... Ballagnak a makadám felé. Elvégezték, amit akartak, már csak be kell rajzolni a térkép­be. Az út ott vezet az öreg földje mellett. Anti kívánja is, nem is, hogy az apja érjen ki addigra a barázda végére, mi­re ők is odaérkeznek. Az elnök lassítja a lépést. Nem akar találkozni Anti apjá­val. Elismeri a munkáját, de nem állhatja — azóta. Anti megkedvetlenül. Az ap­ja most dobja ki az ekét. Ha sietnének egy kicsit, még az útnál érnék. Nem, nem. Az el­nök megáll: rágyújt. Piszmog azzal a rohadt gyújtóval. Leké- seti a találkozást, le az. — Mintha idenézne most az öreg — éledezik Anti, de az eke nekiszegül a tarlónak. Az elnök most már nyugodtan elindul. Háttal álló ember nem köszön, ha nem akar. Nyugodt- formán ballagdálnak, most ér­nek az új barázdához. — Legalább harminc centi — méri fel az elnök szeme, de nem szól. Ellenben megáll az eke, s megfordul az öreg. Szembe. Megbillenti a kalapját, de csak módján: — Aggyisten ... Hőköl az elnök, Anti gyö­keredzik. — Neked is ... — ocsúdik a tsz vezetője. Anti csak az arca bíborával köszön vissza. Elfül- ne a hangja úgyis. Úgy kis csönd feszül közé- ■Li jük, aztán az eke mellől csöndes szó indul: — Osztán jó lesz-e? — Ha néked igen, nékünk is ... — kerüli az elnök az egye­nes választ. Az úton vontató pöfög el, a zajától nem lehetne szót érte­ni, de a gondolatok garatja mindháromban tovább őröl. Megcsendesül a pufogás, meg­szólal az öreg is, az öreg Antal: — Rendes munkát akarok át­adni, úgy gondoltam . ..-Tótágast áll az elnökben rög­tön a gondolat. — Átadni? Kinek osztán? Nagy perchez érkezett az élet. Az öreg megérez belőle valamit, mert még a kalapot is fejebúb- jára löki, ami pedig máskülön­ben nem szokása. — Kinek? Nektek. Ha köll. Ha köllünk — igazítja ki magát hirtelen. Anti még mindig néma. Az élet nagy csodáit, a legembe­ribb, gyönyörű valóságot nem mindig éAjük el egyhamar. Az elnök észnél van. Csodál­kozik ugyan, de megszokta a gyors határozat-tevést: — Még teher van a fődön, ad­dig nem lehet... — Teher? Miféle teher vóna ezen? — ágál az öreg. Csöndes, de súlyos az elnök válasza: — Egy igaztalan pofon. Az Öreg Antal, meg a fia, Anti feje egyszerre hull a föld feló. Az emlékezés a legkeményebb nyakat is kétrét görbíti, ha úgy akarja. Néha azonban az ember­ség még az emléknél is erő­sebb ... — Jóvá teszem ... — kondul, mint a harangszó. rP egyed is... — ünnepé­lyeskedik az elnök, de igaz, tiszta szívvel: aztán, hogy feloldja a pillanat komor nagy- szerűségét, még hozzáteszi: — ... mert a tag nem lehet haragosa az agronómusnak, ér­ted-e? — Értem, értem én ... — suttogja maga elé az öreg, s amint megindul az új barázdán a fia meg az elnök felé, azon a barázdált, viharvert férfiarcon két fényes gyöngyszem pördül- gördül végig, hogy egyesüljön a földdel, amely néha átok, de többször áldás — és mindig ál­dásos, ha emberszivek törvénye áldássá teszi. Jánossy Zoltán A saép vers Az élet néha váratlan helyze­tek elé állít. Ezúttal például a hentesnél tolongok, mert marha­húst kell vennem, ezzel bízott meg házamnépe. Flamand festők képein látni ilyen idillt. A kampókról izmos húsok lógnak, némelyiken lát­szik a baromdoktor indiaószínű pecsétje is. A mészáros piros­pozsgás. középkorú férfi, szinte gyönyörűséggel csapkod a bárd- dal, maid átnyúl a távolabbi kampókhoz s lekanyarít a felda­rabolt állatok májából, tüdejéből. Előttem báránybőr kucsmás, idősebb bácsi nyújtogatja a nya­kát, s aggodalmasan kémlel, hogy jut-e neki a marhamájból. Kezé­ben újságpapírt lobogtat, nyilván ebbe csomagolja majd a májat, hogy össze ne maszatolja magát. A papirt egy képeslapunkból tép­te ki. messziről is megismerem. S amikor jobban odasandítok, nagy meglepetésemre a nevemet olvasom a gyűrött papíron. Te­kintélyes. tiszteletre méltó betűk­kel írták oda a nevemet, alatta pedig a vers, amit egy szerencsés órában írtam, s egy kicsit büszke is vagyok rá. »Szép vers«, — ha szabad ezzel a gyanús öndícséret- tel élnem, mások is így nyilatkoz­tak róla, s az ember egyébként is könnyen hitelt ad az ilyen hízel­gő véleménynek. Töredelmesen be kell vallanom, öntelt perceimben arra gondol­tam, hogy érzékeny lelkek kivág­jak majd a képeslapból a »szép verset«, s elteszik fiókjuk mélyé­re, hogy kedvenc tárgyaik között őrizzék meg. Most. amikor a kucsmás bácsi kezében látom ezt az újságlapot, amely nevemet és a verset lenne hivatva átadni az utódoknak. zavarban vagyok. Ilyen múlandó lenne minden, vagy egy »szép vers« is végül csak azzal szolgál embertársaink­nak, hogy állati belsőrészt cso­magoljanak bele? De az is lehet, hogy a kucsmás bácsinak elkerül­te ügyeimét a »szép vers«, talán ideje sem volt elolvasni, s ki tud­ja, lesz-e még rá alkalma? Jó lenne talán figyelmeztetni, óva­tosan és gyengéden, hogy vannak magasztosabb és talán fontosabb dolgok is az életben, mint a mar­hamáj. Itt van például ez a vers, melyre talán szabad lesz a «szép« jelzőt alkalmaznunk, ha meg nem sértenénk. Azonban a bácsinak már mérik is a májat, kerek egy kilót, úgy látszik, jó étvágya van. Fizet, aztán a nagy darab májat bele­illeszti az újságpapírba, mert féli, hogy összemaszatolja magát, amíg hazaviszi a csomagot. Az újság­papír visszakunkorodik. egy pil­lanatra még látom a »szép ver­set«, de a betűk már reményte­lenül összefolynak a véres ma- szadék alatt. Csánvi László amja... A lány kissé kelletlenül néze­gette a táviratot. »Anyánk súlyos beteg. Azonnal gyere, Jancsi.« — Szegény anya... — gondol­ta —, vajon mi történhetett? Hi­szen múlt héten kaptam tőlük le­velet, s abban még szó sem volt betegségről. A termésről írtak, meg az új tehénről, hogy milyen kiváló tejelő ... Igazán furcsa ez az egész ügy ... Anya nem is szo­kott beteg lenni. Bár az évek fe­lette is elmúltak, de eddig nem panaszkodott semmire ... Igaz, néha kicsit fájt a lába, de hát a reuma nem nagy dolog, fiatalabb korban is kezdődhet és akár ki­lencven évig élni hagyja az em­bert ... — Szegény anya ... Azért vala­hogyan nagyon rosszkor jött ez az egész ... Az üzemben éppen most van a legtöbb munka. És kell is, hogy kitüntessem magam, mert szükségem van a prémiumra, hogy a szürke kosztümöt megvehes- sem ... Pista is kiváltotta a mozi­jegyet ma estére. Utána a park­ba készültünk táncolni... Nagyot fog nézni, ha megmondom, hogy utaznom kell... De vajon kell-e egyáltalán utaznom? Nem ijedt-e meg Jancsi valami csekélység­től? ... Persze, Jancsi falun él, nem gondol arra, hogy egy városi dolgozó nem könnyen hagyhatja ott a munkahelyét... — Szegény anya ... igazán hi­hetetlen ... Talán nem is beteg, csak éppen ezzel a trükkel akar­nak most hazacsalni... Persze, húsvétkor vártak, de nem men­tem. Inkább Pistával rendeztem egy kis kiruccanást. Remek dolog felülni mögéje a motorra és szá­guldani ... Pista igazán helyes fiú, éppen ezért melegen kell tar­tanom ... És mára megvan a mo­zijegyünk ... — Szegény anya ... Talán jó lenne, ha feladnék egy sürgönyt és megkérdezném, hogy mi tör­tént tulajdonképpen? Akkor nem kellene ilyen hőségben feleslege­sen utaznom és pláne abba az utol­só porfészekbe .. . Mindenütt csak por és por... Jó, hogy városba ( kerültem, nem is bírnám ki ott­hon! A leveleik is untatnak, ha az állatokról és a termésről írnak. Még szerencse, hogy Jancsi érett­ségi után visszament... Igaz, ha apa nem halt volna meg, akkor most Jancsi is tovább tanulna ... — Szegény anya ... Hát igen, talán beszélek az elvtársakkal, hogy mit tanácsolnak. Bizonyára ők is azt fogják mondani, hogy táviratilag érdeklődjem. Hátha nincs komoly baj, vagy jobban lett azóta... Mikor is adta fel Jancsi ezt a sürgönyt? ... Reggel 8 óra 10-kor .. . Szóval elég hamar ideért. Most még átnézem á mun­kanaplót ... Nem szeretnék sem­miről sem megfeledkezni! Eddig a pontosság és lelkiismeretesség mintaképénél? tartottak, nem le­het, hogy csalódjanak bennem! Pistának is csudára tetszik, hogy mindent fejben tartok, s mindent a kellő időben intézek el... — Szegény anya . .. Mégis csak legjobb lesz reggel elutazni, fel­téve, ha szükséges .. . Akkor nincs ilyen pokoli hőség. Igazán sajnál­nám Pistának tönkretenni az es­téjét, mert bizonyára nagyon szí­vére venné, ha csak úgy itthagy­nám ... Nem, anya nem lehet ko­moly beteg, csak Jancsi fújja fel a dolgot... Talán Pistának nem is szólok róla, minek rontsam el a hangulatát? — Szegény anya. .. ő nem is tud igazán beteg lenni... Emlék­szem, mikor egyszer kicsit elkapta az influenza, akkor sem volt ké­pes ágyban maradni, egész nap tett-vett, dolgozott... Most is bi­zonyára főzi az ebédet és nem is sejti, hogy Jancsi táviratozott ne­kem ... Mikor este Pista hazakísérte a moziból, az asztalon ott feküdt d válasz. — Szegény anya ... — gondol­ta —, no lám, majdnem megfeled­keztem róla! Remek filmet adtak és Pista úgy udvarolt, mint még soha ... Azután persze bemen­tünk a parkba, megkívántunk egy pohár sört... Szegény anya... bizohyára jól van már!... De milyen furcsa... egé­szen rövid a szöveg ... »Anyánk meghalt. Jancsi.« — Nem, ezt igazán nem ér­tem ... Szegény anya ... Hát le­hetséges ez? ... Pedig holnap ha­za akartam utazni... Igazán haza akartam utazni! Nem is tudom, miért nem várt meg szegény ... — Szegény anya ... És végre kitört belőle a sírás. Szabó Ibolya

Next

/
Thumbnails
Contents