Tolna Megyei Népújság, 1960. augusztus (5. évfolyam, 181-205. szám)
1960-08-14 / 192. szám
•* ÍROD ALOM NÉPMŰVELÉS ★ 01 éve Italt meg Xltvmas Maim Goethével szokták összehasonlítani s valóban sok közöttük a rokonvonás. Mindketten korfordulón éltek, s mindkettejük igazi nagysága éppen abban keresendő, hogy meglátták, felismerték az eljövendőt. Mann fiatalsága és első jelentkezése az első világháború előtti két évtizedre esik, s már az első könyv, a Buddenbrock-család — amelyben semmi nem mutat a pályakezdő író kísérletezésére — ítélet és elmarasztalás: Thomas Mann elég erőt érzett magában ahhoz, hogy saját családi élményeit szője bele ebbe a hatalmas társadalmi körképbe, amely a polgárság bukását, a polgári életforma csődjét, végső válságát mutatja be. Pedig ezek az esztendők még a háború előtti gondtalan jómód évei, s a fiatal Mann-nak nem kell küzdenie a megélhetésért, szabadon követheti hajlamát. Ez a hajlam azonban elhivatottságot jelent, s egyre inkább tudatossá válik benne, hogy nem szabad semmiféle engedményt tennie, semmiféle irányban. Ez a tisztesség, ez a fenntartás nélküli lelkiismeretesség hosszú élete végéig legfőbb irányítója lesz. ez diktálja minden sorát, s a fasizmus éveiben ezért válik az egész Németország élő lelkiismeretévé. A fasizmus veszélye már ott él a húszas években írt nagy regényben, a Varázshegyben, melyet Thomas Mann gazdag életművében is előkelő hely illet meg A kitűnő Goethe-regény után a József és testvéreinek tizenhat kemény munkában töltött esztendeje következett, majd a félelmetes művészregénnyel, a Doktor Faustusszal idézi ismét Goethe szellemét. Az emberiség őstörténetében tett szinte dantei út után napjaink történelmébe vezet: a Faustusz a háború esztendeiben játszódik, s a fasizmus alvilágát ábrázolja, amelyben ott van a német élet minden tragikuma, szerencsétlensége is. Külön kötetet töltenek meg Mann antifasiszta cikkei, s emlékezetes szerepet vállalt a Hit- ler-ellenes világmozgalmakbon. Miként maga vallja, lehetetlen volt hallgatni a jóvátehetetlen gonoszság láttán, aminek Németország volt színtere, s szót kellett emelnie a félelmetes veszedelem láttán, amelyet az emberrontó rendszer földrészünknek jelent. Politikai állásfoglalása is művészi lelkiismeretességéből fakad. Mindig az igazságért, az emberi tisztességért harcolt, s ez teszi maradandóvá is. Kosztolányi a lelkiismeret és a szépség igehirdetőjének érezte, s Mann maga írja egyetlen versében. a lánva születésére írt hexaméterekben, hogy számára CSÁNYI LÁSZLÓ: Danzig felé.. Danzig felé az alkonyaiban a rőt színű Nap végsőt lobban, az ég a távol vízre hajlik, csak a tenger moraja hallik, s fent a sirályok könnyű szárnyon fehéren szállnak, mint az álom. Hasonlat kellene, amelyre a valóság most ráfelelne, amely már több. mint olcsó jelkép, mely megőrizné ezt az estét, mikor csak a bab szava hallik, s a végtelen a vízre hajlik és a sirályok könnyű szárnyon, úgy suhannak el, mint az álom, mikor a rőt Nap végsőt lobban és száll hajónk az alkonyatban. Képeslap a Balti tenger mellől A tenger zúg, örökké zúg a tenger, este elaltat és reggel ez kelt fel, s zúg a zord szél, az északi szelek süvítenek a zöldes ár felett. Egyedül vagyok. Várok kint a parton, majdnem fáj, a sós szél marja arcom, a sötét víz maga a végtelenség, csillagtalanok. komorak az esték, fázom, a szél is egyre hidegebb lesz, milyen messze vagy! Emléked melenget. varsói gettó Hajtsd meg, fejed, ismételd újra. kiáltsd világgá, porba hullva, szólítsd őket a ny ári'estben, testvéred minden ismeretlen, százan voltak, ezren, tízezren, s mind megölték, nem maradt egy sem, így történi Mondd, hogy lehetetlen. az írás a tisztesség kérdése volt. „Sie schien mir Moral und Musik — so übt ich sie immer” — erkölcs és zene volt, így gyakoroltam örökké... 1955. augusztus 12-én járta be a világot a hír, hogy korunknak ez az óriása meghalt, öt éve immár ennek, de könyvei mögött mai is eleven valóságában érezzük őt, s ez a legtöbb, amit egy íróról elmondhatunk. Minket magyarokat különös szeretet kapcsol hozzá, többször járt nálunk, sok jóbarátot és még több olvasót talált Magyarországon, sőt a Doktor Faustuszba magyarországi emlékeit is beleszőtte. A felszabadulás előtti esztendőkben minimális példányszámban jelentek meg nálunk művei. Ha ma élhetne, ugyancsak elcso- délkoznék. hogy a monumentális József és testvéreinek 18 000 példánya ebben a kis országban néhány nap alatt teljesen elfogyott. Cs. L. ^Üaiáfttafii jegyzet A világért sem szeretnék illetéktelenül beavatkozni mások dolgaiba, de amiről itt szó esik, gondolom, közügy, valamennyiünk ügye, akik ennek a városnak lakói vagyunk, akik nemcsak kényte- lenségből, hanem a város iránti szeretetből és megbecsülésből valljuk magunkat szekszárdiaknak. Jövőre kilencszáz éves lesz Szeikszárd. Tiszteletre méltó kor, amit elhallgatni hiba lenne, dicsekedni vele meg egyáltalán nem szégyen. S most az ősi város ünnepre készül. A készülődés egyelőre nagyon csendes, talán túlontúl is csendes, azt hiszem, nem ártana kissé nagyobb zajt csapni körülötte. Nem, nem hencegni vele, de nyugodtan nyilvánosságra hozni azt, mit tervezünk, mivel készülünk? A reklám, amennyiben jóízű, s nem sérti a jóízlést, nem baj, ha hangos. Kiabálni persze nem kell, de nem célravezető a suttogás sem. Az ünnepség, vagy ünnepségsorozat — remélem, hogy ez utóbbira kerül sor, mert nem válnék dicsőségünkre kurta-furcsán egy ünnepséggel elintézni a száz híján ezer esztendőt — megrendezésére már bizonyosan készülnek a tervek. Vannak elgondolások, gazdag ötletek, kivitelezhető és a tisztes korhoz méltó elgondolások. A néhány. amely már köztudomású, figyelemre méltó, s csak igazán elismeréssel lehet róluk szólni. Amennyiben ezeken kívül is tervbe vettek már rendezvényeket, úgy elnézést kérek az illetéktelen beavatkozásért, amennyiben nem. szabadjon tennem néhány javaslatot. Hátha hasznosítani tudnak belőle egyet s mást. Ha már ünnepelünk, akkor rendezzünk ünnepség-sorozatot. Én mindenesetre őszre időzíteném* szüret idejére. Mert Szekszárdot leginkább úgy ismerik, mint a szekszárdi bikavér városát. Lehetne rendezni egy igazán mutatós* impozáns szüreti bált a város egész fiatalságának bevonásával. Megrendezném a szekszárdi bornapokat. Vonuljon föl a város kiváló boraival. Ekkor kellene megrendezni a borversenyt is. Egy vidám vásár feltétlenül szükségeltetik a programban. A vendéglátó vállalat ebben az időben nyissa meg a Háry János egykori tanyájában berendezett vendéglőjét. Nyissuk meg ekkor — de szabad előbb is — a népművészeti boltot, ahol elsősorban a sárközi népművészeti munkákat és a szekszárdi gölöncsérek munkáit árusítják. Ami a kulturális rendezvényeket illeti: egy kiállítás a múzeumban (tudtommal már elkészültek a tervei). Meg lehetne az ünnepségsorozat keretében rendezni a sárközi napokat. Ezen felvonulnának a Sárköz művészeti együttesei. Az Operaház valamelyik napon előadhatná a szabadtéri színpadon a Háry Jánost. Ennyi egyszerre talán elég is. Ha valamit tudnak a javasoHak közül használni a rendezők, íme, átnyújtom. De bízom benne, hogy rövid időn belül ennél sokkal bőségesebb programról számolhatunk be olvasóinknak. S talán ez a kis írás is segített népszerűsíteni a gondolatot: méltóan ünnepeljük meg városunk fennállásának 900. évfordulóját. Letenyei György A rr JOSZIVU (SZATÍRA) ember A légpuska halkan csettent valahol a veranda közelében. Tibikó úr a hangra felnézett újságjából. Még jókor, hogy a következőket lássa: a veranda előtt ácsorgó öreg körtefa ágai közül egy kismadár kalimpál alá, s a fűben kétségbeesett vergődésbe kezd. Ugyanakkor a ház sarka mögül diadalmasan vigyorogva rohan elő puskát ló- báló kedves, egyetlen fia: ifjabb Tibikó Ede, és felkapja a madarat. Tibikó urat elöntötte a méreg. Hangja sokkal élesebben csattant. mint előbb a légpuskáé: — Ede! A kamasz megfordult s meglehetősen bizonytalan arckifejezéssel nézett a felbőszült atyára. Körülbelül sejtette, mi következik. — Mit tettél?! — adta fel a kérdést drámaian Tibikó úr. mérgében is gondosan ügyelve arra, hogy hanghordozása tekintélyparancsoló legyen. Ifjabb Ede előbb a balkezében lógatott puskára, majd a jobbkezében csapkolódó madárra nézett, s megállapítva, hogy az adott körülmények között semmi értelme a Indításnak (előbb meg kellett volna néznem, hogy elaludt-e már az öreg — gondolta), mindössze ennyit felelt: — Lőttem. — Azt látom, illetve hallottam — helyesbített idősb Tibikó. — De mit lőttél?! A fiú nem fárasztotta magát a válasszal. Ismerte apját, tudta, hogy szónoki kérdéseire legjobban maga szeret válaszolni. Valóban így is történt. Tibikó úr — mint a színpadon a rossz darab vádlója mutat a gyilkos elé tárt bizonyítékra — mutatott a kis állatra. — Madarat! Madarat lőtt a fiatalúr!... Az ifjú Ede — ismerve apja dühkitöréseit — saját jólfelfogott érdekében mélységesen hallgatott. Ezúttal azonban nem segített semmi. Tibikó úr föláll a vesszőkarosszékből, az asztalra dobta az újságot, letette szemüvegét, és ellentmondást nem tűrően dörögte: — Ide gyere! — Fia pofont sejtett emez előkészületekből. Lassan lépkedett föl a veranda lépcsőin, s dacos arccal állt meg az öreg előtt. Ám szerencséje volt. Ebben a pillanatban ugyanis a szerencsétlen kismadár vergődni kezdett a markában, és most már Tibikó- úr minden figyelme őfe- lé fordult. — Szegény kis áldozat... — rebegte meghatódottan. Elvette a madarat fiától, babusgatva két kövér marka öblébe zárta, majd arcához tartotta. — Hogy dobog a kicsi szíve szegénykének!.,. — mondta egészen el- érzékenyülve. — Bántott ez a csúnya fiú?! — becézgette. — Bántott? ... Te gyilkos ! ! ! — mondta sötéten, a fiára vetve a tőle telhető legzordabb pillantást, de a madárka szerencsétlenségén érzett ellágyulásá,ban már elolvadt az előbb még markában viszkető pofon. — Tűnj el a szemem elől, te, te... bandita! Menj, ne lássalak! De a puskát itthagyod! Amíg idekint leszünk, nem veszed a kezedbe, megnyugtatlak! Bezárom a szék rénybe. Nem megmondtam, amikor vettem neked, hogy csak célbalövésre használhatod, madarakra nem lőhetsz?! Te!. . Te!... Micsoda szív van teben- ned? Képes vagy ártatlan kis madarakat gyilkolni?! Menj el előlem!... Ifjabb Ede nem mondatta magának kétszer. Örült, hogv komolyabb összeütközés nélkül megúszta, sietve lement a verandáról. Az idősb pedig most már teljes figyelmét a madárkának szentelte. — Nézzük csak te kis mártír, hol sebesültél meg? A vizsgálat kiderítette, hogy a golyó az egyik vékony kis lábat találta. Törötten fityegett. — Segítünk a pici madáron . . . segítünk — gügyögte a szemeit riadtan forgató állatkának. — Ne veszítsd el a bizalmadat az emberiségben! Nem csak gonosz vérengzők vannak a világon, hanem jószívűek is. Mindjárt meglátod, mindjárt, szegény kis szenvedőm . .. Szavait tett követte. Fölkeltette a szobában szunyókáló feleségét. — Jódot, gézt. vattát, Matild! — rendelkezett. — De gyorsan! — Már megint faksznizol — mondta álmosan az asszony, de azért fölkelt és mindent előhozott. Sőt, hajlandó volt segédkezni az elsősegélynyújtásnál is. Megfogta a madarat, amíg férje két gyufaszálat megfaragott, majd sínbe tette és bekötözte a sérült lábat. — így ni. .. Sínbe tesszük a pici lábacskát, meggyógyul a szegény kis madárka ... — gügyögte kedveskedve Tibikó úr a műtét közben. S amikor elkészült a kötözéssel, könnyes komolysággal, de nem minden büszkeség nélkül mondta a feleségének: — Látod, Matild, életet mentettünk. Most már nem alszik ki ez a drága kicsi élet. .. — Ja — felelte unottan az asz- szony. — Csak most már nem tudok elaludni ... — ásított egy nagyot, aztán a hosszú lamé- pongyolába bújtatott nyolcvanöt kilóját elhelyezte az egyik nyikorgó karosszékben, fölvette az asztalon heverő kézimunkáját és horgolni kezdett. Élete párja szemrehányó pillantást vetett rá. — Van neked szíved? ... Ilyen esetben az alvással törődni!.. .. — motyogta némi megvetéssel, majd keresett egy dobozt, ki bélelte vattával, miközben állandóan kellemesen bi- zsergette szívét saját jóságának tudata. Babusgatva, óvatosan a dobozba helyezte a madarat. — így ni, te szegény kis áldozat — vigasztalta —. itt majd meggyógyulsz ... — A dobozt a virágcserepek közé tette a veranda párkányára, aztán visszatelepedett az asztalhoz. Igen kelleme- tesen érezte magát. Még egy jóleső, szeretetteljes pillantást ve(Folytatás a 6, oldalon) ili#
