Tolna Megyei Népújság, 1960. augusztus (5. évfolyam, 181-205. szám)
1960-08-12 / 190. szám
4 TÓIVÁ MEGYEI VEPŰJSAG 1960. augusztus 12i Egy Nemcsak a megye, de a dombóvári járásnak is a legszélén található Várong. A község lakói alig egy éve folytatják a szövetkezeti gazdálkodást, s hogy nem rossz eredménnyel, erről a látogató saját szemével meggyőződhet. Az egykori szántóföld év múltán hely en A hegytetőn mozgalmas kép tárul a szem elé. Az egyik részen a tsz házi építőbrigádja egy 200 férőhelyes sertéshizlaldát épít, arrébb asszonyok készítik a |házi építkezéshez szükséges zsuppszal- mát, s mindezt tetőzi a cséplőcsapat, amelynek tagjai alig gyó zik a zsákokat cserélni, olyan bőven ömlik a mag. — Nem mertük volna gondolni, hogy egy év múlva a szántóföld helyén tsz-majort fogunk építeni — mondotta Tancsik József, a Petőfi Tsz elnöke. Emlékszem — folytatta tovább, a múlt év őszéri, amikor arról volt szó, hogy kezdjük a földeken a munkát és ezen a helyen álltunk, az elénk táruló kép nem volt éppen vigasztaló. A búzát vetni kellett, hogy a következő év nyarán arathassunk is, de a legjobb akaratunk ellenére sem tudtunk olyan magágyat készíteni, ami a legideálisabb lett volna. Pedig az őszi búza alá háromszor gyűrűs-hen- gereztünk is. — Azután nem tanakodtunk soká; szántottunk, vetettünk, és ma nem kis örömmel beszélhetek arról, hogy terméseredményünk kalászosból sokkal jobb a tervezettnél és vártnál. — Közel négykilós búzaosztás lesz munkaegységenként — kapcsolódott a beszélgetésbe Szabó János, az intéző bizottság egyik tagja, a tsz állattenyésztője. Pedig volt olyan területünk is, ahol a vetőszántás volt az első és így sok munkát adtak a hantos földek. Ma már úgy gondolunk vissza erre, mint egy rossz álomra, amely reméljük, még egyszer nem nyugtalanít bennünket. — Tessék nézni — folytatta tovább Szabó bácsi, — alig egy éve alakult meg szövetkezetünk és ma azzal dicsekedhetünk, hogy itt a tetőn építettünk egy 48 férőhelyes tehénistállót, közvetlen mellette, saját erőből felépítettünk egy félszeres, 45 férőhelyes növendékistállót, építőbrigádunk pedig jelenleg is a sertésistállók építésén dolgozik. Kútbaesett 93 000 forint Nemcsak a termelőszövetkezet elnöke. Szabó bácsi és a többi szövetkezeti paraszt beszél arról, hogy az elmúlt egy év alatt milyen hatalmasat léptek előre, MOSZKVA, KIJEV, LVOV de megemlítik azt is, hogy a még jobb eredmények elérésében mi hátráltatja, akadályozza őket. Itt van például: — A víz kérdése — mondotta a sok panaszkodó közül Takács István, a házi építőbrigád vezetője. — Annak idején, amikor beszélgettünk az építkezésekről és az épületek helyét kijelölték az illetékesek, szóbakerült természetesen a kút építése is. Ez a major ahol mi vagyunk, községtől távol, egy kis dombtetőn van, melynek a vízellátását csak egy. | a helyszínen fúrt kútból tudjuk megoldani. Akkor azt mondták; i csak kezdjük az építkezést, víz I majd lesz. Mi megkezdtük az I építkezést. Kutat is fúrtak, sajnos nem tudja azt a vízmennyiséget adni, amire nekünk szükségünk van, így jelenleg is az állatok - itatását, az építkezés vízellátását csak úgy tudjuk megoldani, hogy lajttal hordjuk a vizet. — Ez nagyon költséges, nem beszélve arról, hogy körülbelül az a kút mintegy 93 ezer forint- j ban van nekünk és vizet mégsem ad. Hát igen. Nincsen öröm üröm nélkül. A kezdeti nehézségeket, ! a sok problémát nem könnyű megoldani. Az illetékesek azért segíthetnének és valószínű még . jobban örülnének a várongiak. ha a 93 ezer forintos kút elegendő vizet adna; B. R. Rémes, hogy megy a pénz... Lizike nagy gonddal készülődött. Sokáig válogatta ruháit, ezúttal melyiket is vegye fel. — Végül is egy erősen testresza- bott fehér alj és egy piros, könnyű nyári blúz mellett döntött. Ezután a kikészítés művészete következett, amelyet Lizike már-már valóban művészi tökéllyel végzett. Csak a rúzsozás is öt percnél tovább tartott — ez olyan precíz művelet, hogy tizedmillimé- ter pontossággal kell kirajzolni az ajak vonalát. Szemöldökét is »áramvonalasabbá« varázsolta, majd még egyszer végigszemlélte magát a tükörben. — Sietek bevásárolni a piacon, utána beugróm a fodrászhoz, rendbehozatni a hajamat — gondolta magában, miközben bezárta maga után az ajtót. Lizike fiatalasszony, abban a korban... bocsánat, szörnyű udvariatlanság lenne egy nő koráról beszélni. Férje elég jól keres ahhoz, hogy hármasban megélhessenek. Napközben a gyerekre sincs gond, óvodában van, Lizinek tehát bőven van ideje a háztartással — és elsősorban saját magával — törődni. A fodrásznál törzsvendég volt, hetenként »tette tisztele- ■ tét« és a fodrásznőt tüntető szívélyességgel »Te Micikém«-nek szólította. Most tehát szapora léptekkel haladt a piacra. Ott megállt egyik árusító néni előtt. — Mennyiért adja a tojást? — Egy nyolcvanért. — Szerdán még egy hetvenért vettem.,. — Tőlem akkor is egy nyolcvanért vitték el. — Annyit nem adok érte — és orrocskáját magasra emelve továbbiejtett, egy másik tojásárus néniig. — Mennyiért adja a tojást? — Egy nyolcvanért. — Rémes, milyen drága. Még az egy hatvan is elég lenne. — Ja drága lelkem, most nem nagyon tojnak a tyúkokj Egy nyolcvan, egy kilencven, két forint — így, ennyit kértek a tojásért, ami roppant bosz- szantotta Lizikét. Hogyisne, hiszen mennyi időt el kellett töltenie az alkudozásokkal, és még zöldségfélét is kellett vásárolnia. Még jó, hogy a férje ezúttal vidékre ment, csak vacsorára jön haza. Végre, megtörtént a vásárlás, Lizike mehetett a fodrászhoz. Persze, kissé megkésett, előtte már jónéhányan várakoztak a szépítésre. — Szervusz, te is itt vagy? — örvendezett barátnője, Juci. — Amint látod... Olyan rettenetesen áll a hajam, rendbe kell hozatnom. Muszáj eljönnöm minden héten. — Látom a piacon voltál? — Igen. Képzeld, tíz fillérrel drágábban vettem a tojást, mint a múlt héten. Hát nem borzasztó ez? — Hja,’ kérlek, teljesen ki vagyunk szolgáltatva ezeknek a kofáknak. *> — A paprikának még mindig három forint kilója. Tavaly ilyenkor már két forintért adták. Telt az idő, Lizike is sorra- került végre, közben megtárgyalták a divatot, hogy legközelebb milyen ruhát csináltassanak. Terítékre került a Piriké is, aki most legújabban a Lajossal udvarokat magának. — Nem tudnál egy jó bejárónőt ajánlani? — kérdezte barátnőjétől. — Olyant, aki jól dolgozik és olcsón. Aki volt, az nagyon sokat kért, hát nem vagyok képes annyit fizetni. — Rémes, mennyi helyre kell a pénz. Bejárónő, villany, víz. ruházkodás, a piac is rém drága, hát mondd... — Parancsolj, készen vagyunk — szakította félbe ára- dozását a fodrásznő, Mici hangja. Lizike végiggusztálta frizuráját a tükörből és bájos mosoly- lyal nyugtázta Mici alkotását. Fizetett, és a szokásos taksán felül még egy tízforintost csúsztatott diszkréten a fodrásznő kezébe. B. I. Susanne, két német a néger és in. yiTTTTTTTTTTTTTVTTTWTTTTTTTTTTTTTTTWTTfTTTTTTWTTVTVTVVtTWTVVTTTVTTTTTVTVTTTTTVTTVlrVVVVTWTTTTfTTrTTVyT?TTTTTTTVTVT»TffTTTfTTTTTT Ki ilyen, ki olyan szándékkal érkezik Moszkvába. Az egyik szimpatizál a szovjet állammal, rendszerrel, a másik nem. Az egyik jóindulatúan, reálisan néz. lát mindent, a másik azt keresi, hogy mibe lehet belekötni s úton-útfélen igyekszik ócsárolni a látottakat. Mindezt a németeknél figyeltem meg. A Metropol étterem közismerten a külföldiek egyik kedvelt és látogatott szórakozóhelye. Egy-két este mi is betértünk ide. Itt találkoztunk egy német turista csoporttal. A Német Demokratikus Köztársaság ból jöttek. Köztük volt egy fiatal, elragadóan bájos orvosnő. Susanne Hantzsch. Lipcséből jött, egy éve végzett az egyetemen. Láthatóan nagyon kellemesen érezte magát. A külföldiek összetalálkozásakor szokásos dolgokat kérdeztem én is tőle: — Meddig marad Moszkvában? — Sajnos, csak holnapig... Holnap délután már utazunk. — Hogy tetszik Moszkva? — Csodaszép város. Nem hittem, hogy ilyen szép. Moszkva igazi világváros. Susanne táncolt, járta a ke- ringőt, valósággal ragyogott az arca. Közben áradtak belőle az elismerő megjegyzések és nagyon irigyelt bennünket, akik még csak aznap érkeztünk és több napon keresztül élvezhettük a város szépségeit, érdekességeit. Mit is mondhatott és tehetett volna mást. Jószándékú turistaként érkezett, figyelt, látott és csodaszépnek kellett találnia a várost, mert az, mert minden elfogulatlan ember annak találja. A moszkvai szórakozóhelyeken legkésőbb éjfélkor záróra van — ez így szokás. Nekünk, magyaroknak természetesen még nem sok kedvünk volt éjfélkor visszamenni szállodánkba. — Ha szórakozóhely nincs nyitva, hát sétáljunk — mondta valaki — legalább megismerjük az éjszakai Moszkvát is. El is indultunk egy kis éjszakai sétára, de nem jutottunk messzire. Alighogy elköszöntünk Susanne-től s kiléptünk a Metropol étteremből, egy csoportosulásra lettünk figyelmesek. Két németet és egy négert fogtak közre s figyeltek a járókelők. Mi is figyeltük őket. A két német férfi — egyébként egy fejjel kimagasodtak a tömegből és 25 évesek lehettek — vitatkozott ott a négerrel. — Nagyképűen körülnéztek, végigpásztázták tekintetükkel a nagy s vitathatatlanul szép épületeket és fitymálva mondták: — Már ez is valami? Jöjjön el egyszer hozzánk... — Már jártam a maguk or- TTTTT szágában, de Moszkva is van olyan világváros, mint a maguk városai. A két német ezután vagy negyed óráig bizonygatta, hogy Moszkvában ez sem szép, az sem jó, de náluk mindenütt el-* dorádó van. Azt hittük, hogy összeveszés, tettlegesség lesz a vita vége, mert a két német még néhány erősen sértő, »útszéli« kijelentést is tett a szovjet fővárosra. De mindnyájonkat meglepett a néger nagy nyugalma: — Kicsit sem csodálkozom azon, hogy így vélekednek. — Maguk kapitalisták. Természetes dolog, hogy a kapitalistáknak nem tetszik ez a város, hiszen ez a kommunizmus fővárosa. A vitát alkalmi tolmácsok fordították legalább öt nyelvre és főként oroszra, mert nemcsak a ténfergő külföldiek, hanem a hazafelé igyekvő moszkvaiak is megálltak és figyeltek. A vitatkozók senkinek nem mutatkoztak be, de mindenki tudta a két »ellenzékiről«, hogy azok nyugat-németországiak. Mi is sejtettük már az első mondatoknál, hogy ők nem onnan jöttek, ahonnét Susanne, hanem abból a »másik« Németországból. A szándékuk is ismert volt: nem barátkozni jöttek. De rosszul számoltak. A néger — őt sem ismertük közelebbről, de tudtuk, hogy barát — állta a csipkelődést, bölcs önuralommal, a tagadhatatlan tényekkel válaszolt és vágott vissza. Majd fennköltté, ünnepélyessé vált a hangja: — Én Afrikából jöttem és végig jártam Európát, majdnem minden országát ismerem, ezért kiáltom azt, hogy éljen a kommunizmus. Magasra emelt a kezében egy virágcsokrot és a tömeg — mert eddigre tömeggé sokasodott a csoportosulás — vele együtt kiáltotta, hogy »éljen a kommunizmus«. Legalább öt nyelven... A nyugat-németek, mivel látták, hogy senki sem áll mellettük, kifurakodtak a tömegből és pillanatok alatt eltűntek... Susanne azóta már otthon gyógyítja a betegeket és nap nap után visszagondol a Szovjetunióban eltöltött szép napokra. A két nyugatnémet tőkés ifjú is bizonyára hazaérkezett már. Ök pedig — ameny- nyire ismerem a hasonszőrű embereket — mesélik az otthoniaknak: Moszkvában úton-útfélen azt tapasztalták, hogy mennyire nem tetszik az embereknek a kommunizmus. Tőlük ez is kitelik.- Önmagukkal kerülnének szembe, ha beismernék mindazt, amit Moszkvában láttak. Boda Ferenc rrw» nwHWtm»TrriT»miTi Sáfrány Janika Szekszárd Györkő Lolika és Pityuka Tolna Sáfrány Erzsiké Szekszárd Szigeti Gyöngyike Dombóvár ^ gyermek-szépségversenyre úgy kell szavazni, bogy a Népújságból kivágjuk annak a gyermeknek a képét, akit a legszebbnek tartunk, s azt beküldjük a Népújság címere.
