Tolna Megyei Népújság, 1960. augusztus (5. évfolyam, 181-205. szám)
1960-08-07 / 186. szám
•*7 **«**-■ * R O D A t o H népművelés ^ ® J €t S g |g § fUiLiávtuipi faszét Zötyögve ugráló alkalmi teherautóval jutottam el a Zrínyi Akadémiára. A kapuban posztoló tiszt a tornaterembe irányított. Odabent több százan álldogáltak, ácsorogtak kisebb-na- gyobb csoportokban. Nyugtalan zsibongás kavargóit a falak között. Lassan, suttyomban sanda- logtam feljebb, jobbra-balra pislantva, látok-e ismerőst. Közben egyre csak azt forgattam a fejemben, vajon mit, s hogyan kezdünk majd cselekedni. — Szevasz, Barla! — rikkantotta mögöttem egy hetyke, ismerős hang, s gazdája alaposan hátbacsapott. Megfordultam. Régi ismerősöm. Deres Sándor főhadnagy állott előttem. Mosolygós, pirospozsgás arcán nyoma sem látszott az eltelt hetek idegfeszítő, vérapasztó gyötrődéseinek. Vastag, húsos kezével nevetve csapott tenyerembe. Csontjaim porcai úgy ropogtak szorításában, hogy a hajdan Toldival kezelő cseh vitéz helyében éreztem magam. — Fene jó erőben vagy! Akárcsak régen! — rázogattam tenyeréből kiszabadított kezemet. Nevetett. Az öles termetű, húsosán kövér tiszt pocakja rezgeti zubbonya alatt. — Miért ne lennék, öregem? Mi gyengített volna le? Ez az ócska forradalom? — Ellenforradalom ... — javítottam ki ironikus nyomatékkai szavaimban. — Mindegy! Buli volt és kész! — legyintett könnyedén. — Hogy vagy, Karcsikám? Hogy vészelted át ezeket a hülye heteket? — csapott a vállamra olyan túláradó kedélyességgel, hogy azt hittem, eltörik a kulcscsontom. — Hát... Eltelt... — dadogtam fáradt legyintéssel. — Te is a rádiófelhívásra jöttél? — Arra. — Aztán mi lesz itt? — Annyit tudok, mint te. — No, majd meglátjuk. — Meg. — Egyébként rossz bőrben vagy, öregem. Amint látom, a hangulatod is elég pocsék. — Úgy látszik, nem mindenki szelte át olyan könnyen az eltelt heteket, mint te. Deres meglepődött. — Én könnyen? Röhögnöm kell! Kétszer is majdnem agyonlőttek, mert ávósnak néztek a kékszegélyű sapka, meg a hajtóka miatt. Pedig a légierőnél is csak kocarepülő vagyok. Hehe... — Nem látszik rajtad a nagy megpróbáltatás. A főhadnagy megmarkolta zubbonyát a hasa fölött: — Nem látszik? Idenézz. öregem! Lötyög rajtam a ruha! Legalább öt kilót leadtam. — Szegény! Végül még elfúj a szél, olyan sovány leszel! Deres nem reagált ironikus megjegyzésemre. Könnyedén másra terelte a szót: — Mit gondolsz, a szovjetekkel kell majd együttműködnünk? — Nem! Az ellenforradalmárokkal! — válaszoltam ingerülten. — Nem lesz valami népszerű a feladatunk. — Népszerű! Mi most a népszerű?! Ha leállsz az utcasarkon hőbörögni, az népszerű! — A humorod még mindig a régi! — nevetett újra jóízűen Deres. Jókedve még inkább kihozott a sodromból. Idegesített, bosz- szantott könnyed vidámsága. Ennek az embernek nem okozott lelki vívódást, keserű napokat, súlyos, gondteli órákat az ellenforradalom? Öt nem rázták meg az eltelt hetek eseményei ? Évekig együtt dolgoztam a magas, terebélyes, hústoronyszerű tiszttel. Két-három évvel idősebb volt nálam. Vidám, ió- kedélyű ember, arcáról állandóan a kövérek kiegyensúlyozott mosolya sugárzott: sosem láttam bosszúsnak, idegesnek. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy bárki vagy bármi kihozhatná a sodrából. A legbár- gyúbb viccen is nagyokat nevetett. mindenkivel jóbarátságot tartott. Modora a rózsaszínű, gömbölyű mangalica dörgölőil- zésére emlékeztetett. Évekig személyügyi vonalon dolgozott, mégsem hallottam soha egyetlen rossz szót sem róla. Pedig aki ilyen munkát végez, annak ezt nem könnyű elkerülnie. Deres félmarék kockacukrot kotort elő zsebéből: — Vegyél! — Köszönöm, nem élek vele. — Én nagyon szeretem. Azt mondják, ettől híztam meg. Pedig nem igaz. Ha csak vízen és kenyéren élnék, akkor is ilyen kövér lennék. Ilyen a természetem. öt-hat szemet ujja közé fogott. kinyitotta száját, beledobta. Élvezettel ropogtatta, mint malac a kukoricát. A cukor kar- cosan csikorgóit foga alatt. A serrenő ropogás hallatára hideg futkározott végig a gerincemen. Délig ácsorgással telt az idő. Újabb ismerősök jöttek, legtöbbje fáradtan, kedvtelenül. Némelyek egy-egy epizódot elevenítettek fel az októberi napok keserű emlékei közül. Akadtak, akik huszonharmadikán ott voltak a Rádiónál. Ezeket egész csoportok fogták körül, s hallgatták visszaemlékezésüket. Mások egy-egy laktanya védelmének élményeiről beszéltek, szidták elöljáróikat, a tábornokokat. a volt honvédelmi minisztert. „A hülye tehetetlenség, az volt a legnagyobb baj ... Nem akadt, aki ki merje adni a tűz- parancsot... Mentünk volna a Kilián ellen, de nem engedtek ...” Ilyen és hasonló kifa- kadások röpködtek a levegőben. „Na. és te miért nem adtál tűz- parancsot a zászlóaljadnak?” — kérdezte valaki egy tömzsi lövész-őrnagytól. „Miért, miért? Hülye kérdés” — fortyant fel az őrnagy, s idegesen cigarettára gyújtott. Néhányan kibontották az otthonról hozott tízórait, s unottan falatoztak. Délután két óra tájban bejött a terembe egv alezredes. Székre állt s közölte, hogy mindenki hazamehet. Másnap reggel jön a tábornok, akkorra menjünk vissza. Elégedetlen moral futott végig az emberek fölött. — Majd hülye leszek visszajönni! ©n — Ideboiondítják az embert, aztán nem történik semmi! — Jöjjön a tábornok egyedül! — Még most sem tudják, mit csináljanak! Másnap nyolckor újra ott voltam. Meglepetésemre nem kevesebben, inkább többen gyülekeztünk össze, mint az előző napon. „Úgy látszik, a tegnap még tétovázók egy része is kimozdult otthonról” — gondoltam. Deres is megjelent, de nem egyedül. Barnaarcú. szerény, szinte félénken mosolygó lövész százados jött vele. Ősziesen szürke szeméből tartózkodó kíváncsiság ágaskodott. Harminc éves lehetett, csontosarcú. Alsó állkapcsa szélesen, szögletesen kiugrott, borostás arcán a száj szögletéből két mély barázda futott végig. Halántékán megfeszült a bőr, emiatt ritkás, szőke szemöldökének elvékonyodó vége kissé felfelé ívelt. Egyenes, nyílt homlokát erős redő vágta ketté, amely sötétszőke, vékonv- szálú hajától tömpe orráig futott. — Kótai János százados — nyújtott kezet. Mozdulatában, kézfogásában, állandó mosolygásában volt valami furcsa fél- szegség. Nagy, csontos kezével lágyan, nőiesen fogta meg tenyeremet. — Régi ismerősök vagyunk. Együtt újonckodtunk — magyarázta Deres. Ezúttal nem sokat vártunk. Kilenc tájban a nagyterembe irányítottak bennünket. Nemsokára megjött a várt tábornok. Középmagas, erőteljes, széles homlokú vezérőrnagy volt. A jelenlévő tisztek legtöbbje évek óta ismerte. Amikor belépett az ajtón, elcsendesült a nyugtalan moraj. Vezényszó nem hangzott, de mindnyájan felálltunk. A tábornok felsietett a dobogóra, s intett, hogy foglal iunk helyet. Székzörgés. padlórecsegés, majd csend és feszült figyelem. — Biztosan levág valami hasbaakasztós dumát — suttogta Deres fintorogva. Tévedett. A tábornok nem sokat beszélt. Csupán néhány mon datot szólt, egyszerűen, dóz és erőltetett érveleetés nélkül. Közölte, hogy a forradalmi munkás-paraszt kormány segítséget kér a néphadsereg tisztjeitől. Azt várja tőlük, hogy fogjanak fegyvert, s vegyenek részt a rend helyreállításában. Aki erre feltétel nélkül hajlandó, írjon alá egy nyilatkozatot, aki nem. azonnal leszerelhet. A kíséretében érkezett őrnagy nagy köteg nyomtatványt szorongatott a hóna alatt. A vezérőrnagy intett neki: — Ossza ki a nyilatkozatot! A tiszt az első sorban ülők kezébe nyomott egy-egy köte- get. akik láncszerűen adták tovább. Hamarosan mindenkinek jutott belőle. Érdeklődve vettem kezembe a nyomtatványt. „Tiszti nyilatkozat” — ez volt a címe. Percekig csak paoírzörgés és néha halk suttogás hallatszott a teremben. Mindenki a nyilatkozatot böngészte. Szótlanul, elmélyedve olvastam, szinte minden mondat után (Folytatás a 6, oldalon.) — Egy darabig csak tűrtem a kellemetlenkedéseket, amikkel a vállalat vezetősége szinte naponta igyekezett megnehezíteni helyzetemet, de most már nem tudtam magamba fojtani elkeseredésemet és egy szakszervezeti gyűlésen megint kikeltem az igazgató ellen. És — bármennyire hihetetlennek hangzik — olyan helyzet elé állítottak, hogy a feladatot nem tudtam végrehajtani. s szépen kezembe nyomták a munkakönyvemet. Egyszuszra ennyit mondott el a panaszos. Persze, ilyesmivel úgy van az ember, hogy bármennyire hiszi is a panaszos állítását, feltételezi, hogy ő sem szent, s bizonyosan benne is volt hiba. amiért joggal neheztelt az igazgató. Utána is néztünk az esetnek alaposan, s kiderült, ebben az esetben, az igazgató ezerszer olyan hibás, mint az elbocsátott munkás, s igazán ráfért volna, hogy megszívlelje a bírálatot. Teljesen alaptalanul bocsátották el a bírálót. Bőségesen rendelkezünk olyan irányú tapasztalatokkal, miszerint még egyetlen ember se jött be szerkesztőségünkbe, mivel megdicsértük (bevalljuk, az évtized folyamán pedig volt már arra is példa, hogy méltatlant illettünk dicsérettel), de nem tudnék hirtelenjében bárom esetet összeszámolni, amikor megbíráltunk valakit és ő nem jött tiltakozni. Tehát az emberek érzékenyen reagálnak a bírálatra (a dicséretre már nem ennyire). Ez tökéletesen érthető, s nem is lehet miatta elmarasztaló ítéletet mondani. Az viszont már fölöttébb bosszantó, hogy a bírálat elhangzása után nagyon sokan nem azt nézik meg. menynyi az igazság a bírálatban, hanem kifogásokat keresnek-, magyarázat után futkosnak, letagadnák a csillagos eget, ha az hagyná magát, visszautasítanak stb. Milyen sokszor elhangzott már a párt munkastílusát tárgyalva, hogy a kritika-önkritika hatalmas fegyver a párt harcában. A párt gyakorlata ezt a fegyvert kiválóan forgatja, legjobb káderei éppen a bírálat-ön- bírálat kohójában acélosodtak törhetetlen forradalmárokká, az, hogy munkánk — országos szinten is és a részletkérdésekben is — a nép megelégedésére folyik. többek között a bírálat-ön- bírálat helyes és következetes alkalmazásának is köszönhető. Ezért feltűnő és visszataszító, ha valahol elfojtják a kritikát. Ez vezet aztán az önteltségre, « hatalmaskodásra, s végső soron a rossz munkára, amit később már nem szavakkal, jelzésekkel, figyelmeztetésekkel bírálnak, hanem sokkal erélyesebb, sokkal hathatósabb eszközökkel. Ma már az egyszerű dolgozók elsöprő többsége nemcsak egyszerűen azért dolgozik, mert a munkájáért kapja a fizetést, hanem szívügyének tekinti munkáját. az egész vállalat ügyei érdeklik, magáénak, személyes ügyének érzi azokat és jogot formál — teljes joggal —. hogy maga is hozzászóljon ezeknek az ügyeknek az intézéséhez. ., Nem arról van szó, hogy vita- klubot rendezzünk esy vállalat, hivatal vezetőségéből, de arról igen, hogy éljünk a bírálat-ön- bírálat lehetőségével, s semmi esetre se toroljuk meg azt, aki jogosan bírálni merészel. Letenyei György Próbaüzem a hengerműben Most zúgott fel ünnepélyesen a motor. A hengersor megindult kígyóként előre, szalagja bebújt a föld alá, de szüntelen futnak a görgők szemünk előtt, hogy öröknek tetszik ez a vonulás. A piros vas elnyúlik sután a hengersoron. Egy kapcsolás... az anyagok között az anyag morzsolódik puhán, még vékony lemezzé lapul... Tíz perce állok mozdulatlanul. A csarnok megnyitott tetőin át arany dárdákkal szúr a nap, s megverekszik a másik fénnyel a tetők alatt. Még elfekszik a vas a hengeren szikrázva hull a fény. szétgurulnak apró csillagok a terem közepén. Már nem is én vagyok én. Zúgó motor vagyok, hajtom a hengerek sorát. « finom acélos prés vagyok, a vastömb rajtam siklik át. Óriás kezem közt morzsolom az izzó tömböket. még nem lesz másfeles lemez. Tíz perce állok mozdulatlanul.., s cl)an csodálatos ez: hengernek lenni a hengersoron s motorként ziigni szüntelen s futni egyenlő gyorsasággal ünnepélyesen. Láttam a kezdet kezdetén, árkokat az alap helyén, s gépkocsikat téglával, mésszel rakotían. Láttam magasodni a falat s bordázva a tetőt, mégis most látom: milyen óriásra nőtt. A csarnok tetején zöld lomb-zászló lebeg. Kémények pipálják a fellegeket. Zúg a gép, a hengerek szüntelen előre mennek földi társaként a gyors fellegeknek. GALL AI KARÓIT
