Tolna Megyei Népújság, 1960. augusztus (5. évfolyam, 181-205. szám)
1960-08-20 / 197. szám
Vallomás kilencszáz éves ifjú menyasszonyomhoz Az ara Te vagy, Te kedves Szekszárd, széptevőd pedig én — remélem, engem is kedvesnek találsz. Találkozásunk — furcsa ugye? — már Hozzád érkezésem előtt megtörtént a vonaton. Először — Sárbogárdról feléd jövet — csak egy csinos bőrönd utazott velünk szemben, jóval később jelent meg gazdája is, szemüveges fiatal tanár. Méltó követed volt, Tolna fővárosa. Ez az ember ugyanis szeret Téged, s ahogy közeledtünk hozzád, szavai nyomán, mind jobban nőtt a bizalmam irántad, pedig egy kicsit haragudtam is Rád, hiszen; mint az erényes hajadonok nagyon körülményesen és időt rablón vagy megközelíthető, — különösen ha mesz- sziről és vasparipán döcög feléd az ember. Az idegennek, ki először találkozik Veled szinte észrevétlenül lopózol szívébe, mert otthonos vagy, meghitt és bensőséges, mint egy kedves családi fészek. Nincs benned semmi hivalkodás, rideg gőg, fölény, vagy közöny, mit annyi más helyen tapasztal az ember. Egyszerű vagy, mint a gyermek — s ez a legszebb díszed, szépülő, mint a kendőzetlen fiatal lány, bölcs mosolyod naposán ragyog derűsen, örökifjún és kilencszáz évesen. Ez az ellentét is olyan szépen olvad egymásba benned, oly harmonikusan, mint egy szívből fakadó szép melódia. Ilyen a modem pályaudvar, a szép új pont. házak az első kanyarnál, az impozáns tér és liget az út egyik oldalán, obeliszkkel felszabadítónknak, emlékszoborral az 1919-es vértanúknak és a világháború áldozatainak, mögöttük a múzeum, mellettük a vidám játszótér, előttük pedig az orvosi rendelőintézet, a párt, a megyei tanács modern, és a gimnázium szép, napfénybe öltözött hajlékai együttesen jelképezik múltadat, jelenedet és a jövőd. így van ez tovább is, hol az út tölcsérszerűen kitágul a terekbe és összehúzódik a kisebb utcákba, antik és új, patinás és egyszerű épületek simulnak egymáshoz testvériesen. Itt Garay int felém, magához, és már meséli is az Obsitos történetét. A másik téren Bezerédj néz ót II. Lajos király szálláshelyére. Mögöttük régi s új iskolák, tanácsok épületei állnak, és egy bekötött szemű istenasszony, Justicia ütött tanyát, — most már a népi igazság zászlaját tartja. Ám nemcsak otthonos vagy, -de vendégszerető is. A közgazdasági technikum igazgatója, egyetlen kérő szavamra, szállással sietett segítségünkre. Újonnan megismert tanár kartársak járták velünk a várost, hogy segítsenek szobát szerezni. Bárkitől kérdezünk valamit, udvariasan felel, igazít útba. Az éttermekben, büfékben, cukrászdákban udvarias a kiszolgálás, jó az ellátás és kulturált a vendégek magatartása. Mindennek a titka a kölcsönös megbecsülés, mellyel az itt élő emberek egymást illetik. így csak azok tudnak viselkedni, akik otthon vannak, magukénak érzik ezt a várost, az utast pedig nem idegennek, hanem vendégnek tekintik. Véletlen tanúja voltam annak, hogy miként gondoskodik dr. Bársonyné tanulmányi felügyelőnő, a tanács művelődésügyi osztályán a társadalmi ösztöndíjas fiatalokról. Minden bejelentés, kapucédula és egyéb formaság nélkül beszéltem a Népújság főszerkesztőjével, aki annyira egyszerű és kollegiális, hogy beosztottjai távollétében kész még a hirdetést is felvenni helyettük. Voltam a közalkalmazottak klubjában is, ahol nem kértek tőlem klubigazolványt, mégis szórakozhattam, a televíziót nézve náluk. Kedves Szekszárd, mielőtt most befejezném vallomásomat, engedd meg, hogy arról is beszéljek Néked, ami szépséghibának tűnik szememben. Te vagy annyira érett, hogy ezt is javad, ra fordítod, nekem pedig úgyis e* a szándékom. Irántad való őszinteségemet is hitelesítheti ez. Mit jelent ugyanis az, hogy verőfényes vasárnap délelőtt, szép strandodon — hol büfé n^n működik, kölcsönző, pad, homok sincs még ugyan — talán tizenöt ember hűsölt összesen, míg ugyanaz nap este a közalkalmazottak klubjában még fele eny- nyi se szórakozott. Hogy a szabadtéri színpadon csak a Bob herceg és a Tegnap asszony, ma menyasszony parádézik? Hogy a városról, annak értékeiről, emlékeiről, közelgő 900 éves jubileumáról, — aki nem Tolna megyei —, nem tud semmit. Hogy az- IBUSZ-nál egy nagyon ideges nődolgozó, ridegen és ellenségesen azzal teszi kj^ szűrét a szállást kereső utasnak, hogy hatásköri túllépést követne el, ha ezzel is foglalkozna. Igaz, hogy fejlődsz, igaz, hogy vedled a bőröd, szépülsz, terjeszkedsz, de ne légy túl szerény se! Vegyél példát a kulturális propaganda és szervezés terén Szegedről, Pécsről, Egerről, Sopronról, vagy az akár egyébként kis, jelentéktelen Abaligetről, kik egy fél országot, de még külföldet is képesek megmozgatni. Tehetség itt is van elég, csak fel kell fedezni őket, jószándék is van bőven, csak még jobban össze kell fogni a cél érdekében. Ennek már számos tanújelét is adod. Ébresztőt fújt már a Népújság a 900 éves jubileum méltó megünneplésére. Irodalmi színpad terveiről és az azt előkészítő, szavaló és színjátszó versenyekről számolt be lelkesen dr. Bársonyné megyei Máté Feri arcába órák óta csapkodta a hideg esőt a metsző szél. Jeges rohamától reszketett az álla, ahogy kék-zöld kezével igazított a hátára tapadt kabátján. S amint újra megmarkolta az ásó nyelét, hogy munkára kivezényelt társaival jutóárkot húzzon a Dunántúlra szorult front mögött a németeknek, anyja keserű arcát látta, aki nem is sejti, hány kilométert meneteltek, milyen messze vannak. És... hogy... hazakerülnek-e? Lassan egy hete, hogy itt gyötrődnek a fagyos földön. — Te, mintha közelebbről hallatszanék az ágyúszó! — egyenesedett ki az ásó fölött egyik barátja, Horváth Gyurka, és vizes nadrágjához simította hólyagos tenyerét. — Az este még alig lehetett hallani. Percekig füleltek, aztán szótlanul dolgoztak tovább. És este hullafáradtan baktattak be a szállásnak kinevezett dohányszárító pajtába. — Ma mindenki éjszaka fog dolgozni! — ordított be hozzájuk reggel a tolmács. — A szálláskörnyéket ' napközben nem hagyhatják el! Akik akarnak, most tovább heverhetnek. Az éjjeli munka híre — az ismeretlen új veszély — elkeserítette a fiúkat. Tanácstalanul tekingettek egymásra. — Szökjünk meg! — vágta ki határozottan Farkas Jancsi, a legvakmerőbb legény, és biztatóan tekintett a társaira. Egyszerre fordultak feléje mindketten. De ő állta a nézésüket. Látszott az arcán, hogy nem ebben a pillanatban született fejében a gondolat. — Igaza van Jancsinak! — szólóit meg hirtelen Máté Feri. — De nem túl nagy a kockázat? — Az éjszaka többen átszöktek a fronton is — érvelt tovább a Farkas gyerek. Ö volt közöttük a legmagasabb, és most mintha még hosszabbnak tűnt volna izmos termete. Különösen, amikor hozzátette: — Nem kellene megpróbálni nekünk is? Ezen hosszasan vitáztak. Mert kalandnak nem volttá utolsó. S talán egy kicsit hőstett is... Aztán mégis megtorpantak. — Akkor már inkább haza, bármilyen áron! — kiáltott fel Gyurka. A esti bujkáláskor Jancsiék középiskolai tanulmányi felügyelő, az irodalmi kör működésének távlatairól a főszerkesztő. Épül, szépül a strand is, szerveződnek a klubok is az őszi-téli évadra, érlelődik már a híres szekszárdi szőlő, közeleg a szüret ideje is. Sürgős változásra van szükség az IBUSZ vonalán, meg kell szervezni az idegenforgalmat, jó alkalom erre a 900 éves jubileum. A szekszárdi napok keretében ismertessed meg ország-világgal műemlékeidet, az új szocialista létesítményeket, a Tolna megyei népművészetet, borversenyen híres boraidat, szellemi öttusában fiataljaid készségeit és sportversenyeken, öntevékeny együttesek fesztiválján néped kultúráját, irodalmi találkozókon lakosaid irodalom-szerete- tét, vásáraidon dolgos néped kezemunkáját. Művészeid tárlatán mutasd természeti szépségeidet. Vidám szüreti bálokon néped örömét, boldogságát, mosolyát. Ébredj hát Csipkerózsika álmodból és ejtsd csodálatba mindazokat, akik még nem ismernek. Ez az én vallomásom hozzád Te kedves város, Szekszárd, Te úgy fogadtál, mint barátot a barát, és én ezért büszke vagyok rád is, magamra is. Ezzel, úgy érzem, el is jegyeztük mi egymást. Remélem, sok szépet és jót fogunk egymásnak nyújtani. Dr. Tímár István tanár Végig a városon Egy villanatnyi kép. A gép Lencséje alighogy kinyílt, Máris kattanva zár. S ez elég. Egy öntudatlan pillanat, Amit nem fényképész rendezett Szakavatva harmonikussá; Igazabb. Tégla a levegőben áll. Kézben feszül a mozdulat. Egymásra néznek a fiatalok, Arcukon mosoly marad. Az autóbusz éppen befordul, Derékszöget mutat az útra. Gy'árkémény fekete szemmel Az eget kutatja. Széles utak. Fák az utakon. Ráhajlik a szürke betonra Merész ívvel a neon. Dalol a város. Kúszó kezek, lengő zsinórok Ritmusát kottázza a gép. Egy öntudatlan pillanat S ez elég. Eleven újra a kép. Ha akarom Koppan a járda, az autókerék Surran az úton. Szökken a fal Magasba és magasabbra még. Teteje már a felhőkbe jár. Mi is így magasodunk. ÉPP így. Messze elmarad Föld és felhő a lábunk alatt. A város, az ember Mindig magasabbra jör, Ahol tárulkozó világok Végtelen rendje üdvözöl Barátként minket. EMBEREK ! Ahogy a világ titkait, A föld bűnét is elménk És szívünk váltja meg. GALLAI KAROLY TTftTnTTTTTTHTTTVTffTTTTTfTffTTTTTfTTffTTTTTTTflTTTTTTTTTTTffTTTTTT' Tizenöt esztendeje... lesték, hogyan gyülekeznek az emberek. Gyurkát is észrevették, mikor megindultak a sötét sorok. Lám, ő így döntött... — Nézd, utána meg mintha a mamád menne! — szólalt meg Jancsi csodálkozva. — Ott, az a fekete kendős! Most vissza is nézett... A fiú homloka lázasan lüktetett, amint egy fa mellé húzódtak. Csakugyan... hasonlít! Maholnap egy hete, amikor megígérte: legkésőbb 4—5 nap... — Te — kapta el a barátja karját, és arca egyre színesedett, amíg a torkát köszörülte — reggel elindulunk! Keményen kezet ráztak. Szerettek volna inteni Gyurkának is, de alakja már belemosódott az éjszakába. Ok pedig — nehéz léptekkel — a szerszámok keresésére indultak. Feri abból nem engedett, hogy legalább nyél nélkül beteszi mindkettőt. Nagy kerülővel hagyták el Hantost. Csak két órai barangolás után merészkedtek ki az országúira. De a német tüzérség már a hátuk mögött volt. Onnan hangzott a naponta hallott muzsika. Körülöttük, az út mentén, különböző vezetékek hevertek. Felvettek egyet-egyet, nézegették, aztán eldobták. — Magyar katonák! — vették észre a hajtásban ereszkedő kocsisort. — Mit mondunk, ha kérdeznek bennünket? — torpant meg Feri vibráló bizonytalansággal. — Rokonlátogatóba megyünk. Elmosolyodott, de azért határozott igyekezettel bontogatta a hátizsákját és messzire hajította az ásót, meg a lapátot. A katonák azonban ügyet se vetettek rájuk. Komor arccal ültek a ponyvás oldalakon. Falu következett. Főutcája közepén egypár német katona. A házak elől Feri is az úttestre kanyarodott, hogy minél kevésbé legyenek feltűnőek. — Odanézz! — kiáltott, ahogy az árokszélhez ért. S választ se várt, csak körülvillantott és kabátja zsebébe süllyesztette a talált kincset. Egy kézigránát volt. Jancsi mondani készült valamit, de a hang bennszorult a torkában, mert a másik sorról Ferinek kiáltott két katona. Összenéztek, majd a fiú — lépteit meggyorsítva — keresztül ugrott az árkon. De az egyik német lekapta a géppisztolyát és utána ordított. Tétován megállt. Kocsi jött az úttesten. Most... leejthetném a gránátot — gondolta bizonytalanul. — Mert ha megtalálják... Már a zsebéhez is kapott, amikor észrevette, hogy az egyik géppisztoly torka éppen ránéz. — Te csak menj! — intett a barátjának, és tanácstalanul to- porgott. — Jönni-jönni — kiáltott a német, és feléje lépett néhányat. — Az utca végén... megvárlak! ■— hallotta Jancsi fojtott hangját, mikor a katona előtt bebotorkált az udvarba. Órák teltek, vagy csak gyilkos másodpercek? Inlcább érezte, mint látta, hogy a küszöbön megjelenik még egy ember, majd őt tuszkolják befelé. Az alacsony, füstös szobában három katonát látott. Aki betuszkolta, ott állt a háta mögött és erős, rekedt hangon jelentett valamit. Az asztalnál meg csak ülnek, hátravetett testtel és hallgatják a rekedt katonát. — Hogy hívnak? — kérdezi most az altiszt. Meg-megcsukló hangon diktálja be az adatait. Mást egyelőre nem is kérdeznek. De egy fiatal enyenruhás kigombolja a kabátját és motozni kezdi. A másik a hátizsákjában turkál. — Ki kell... mennem! — mondja gyorsan, és az ajtó felé lépne. De a katona odakap a derekához és nikotinos ujjai még serényebben szántanak végig a lábaszárán, majd kiforgatják nadrágja zsebeit. Most már elfásultan tűri. Csak az arca tüze árulja el lobogó izgalmát. És a hátán egyszerre forróság ömlik el. Igen... ez most... a kabátba is belenyúl és megtalálja a gránátot — rezdül meg a szemhéja. Már itt az ujja az oldalamon... már rá is tapint!... A következő pillanatban ordít egyet a német és felszakítja a silány zsebet. Markában a gránát, odatartja a fiú elé. És ordít, ordít. Aztán ledobja az asztalra. Feri látja, hogy valamennyien elsápadtak, csak az altiszt álián lett vörösebb egy régi forradás. Pupillája szélesre tágul, ahogy kimért lassúsággal felemelkedik. Szinte megáll az idő, amíg gúnyosan villogó szeme a gyerek arcát szurkálja. — Mit akartál te ezzel, csirkefogó? — kérdezi fenyegetően. A fiú teleszívja a tüdejét és összeszorított szájjal hallgat. — Nem érted!? — kiált rá. — Mit akartál ezzel? Most németül szól az egyik katona. Az altiszt oda is kapja a fejét, aztán megint Ferihez fordul: — Nyisd ki a pofádat, ha kérdezlek!... És hol csavarogsz te itt, amikor mindenki a győzelemért dolgozik, mi?! — Nem érted?! folytatja az még dühösebben, és ököllel belevág a fiú arcába. Zsong a füle, a szoba alacsony falai kitágulnak és összehúzódnak, ahogy az ütéstől a földre zuhan. — Vágtam volna közéjük! — árad szét benne az életösztönön átsütő bosszú vágya, és görcsös erőlködéssel próbál felemelkedni. De az altiszt megint üt, teljes erejével, aztán felmarkolja és .az ajtó felé taszítja: — Mars! Pusztulj innen!... — Majd megtanítunk mi benneteket, bitangok!... — hallja, amint száraz szemmel, egyenes derékkal a küszöb elé szédeleg. Nagy messzeségben látja még anyja fejkendős arcát a lapos felhők alatt, aztán az udvar, a falu, az egész világ elfeketedik. Pedig a nap vörösen vánszorgó korongja még órák múlva is át-átvilágít az ólomszínű égbolton, és felháborodva nézi, hogyan szivárog egy arcra bukott, felrepedt szájú, 15— 16 esztendős fiú vére. Csak akkor bújik el hirtelen, amikor messze, messze egy riadt tekintetű édesanyát pillant meg, aki szeméhez emeli kérges tenyerét, hogy a távolba kémleljen. — Ma talán... végre hazaér a gyerek... Megígérte! Az utcaajtót... az éjjel nem is kéne bezárni... PESTI JÁNOS
