Tolna Megyei Népújság, 1960. július (5. évfolyam, 154-180. szám)

1960-07-07 / 159. szám

4 TOLNA MEGYEI NEPÜJSÄG 1960. július % Mert tudjuk9 hogy kell és mert telik is rá A tárgyalóteremből A termelőszövetkezet kukoricájából lopott Ha nem is szószerint, de lé­nyegében így történt. Tanúsít­ja barátom, J. Z., aki hiteles jegyzőkönyvi forrásokra hivat­kozva mesélte, s biztatott, ha érdemesnek találom, írjam meg. Egy jellemző epizódja hazánk egykori életének, s ha a ma számára már nem is túlsá­gosan sokat mond, felidézni nem érdektelen. A gazdag cívis város, Debre­cen képviselőtestülete elé a fő­bíró nem kisebb tervvel ké­szült odaállni, mint hogy épít­sen Debrecen színházat. A főbíró tudván-tudta, ja­vaslatával a képviselőtestület talán egyetlen tagja sem fog egyetérteni, mert a birkapör­költön és a reá lecsorgatott bo­rokon kívül más iránt igen mér­sékelt érdeklődést tanúsítanak az alföldi parasztnábobok. Ag­godalommal készült a beter­jesztésre, számbavette a várha­tó ellenérveket s felsorakoztat­ni készült a maga érveit. S hogy győzött a terv, az ki­váló emberismeretének volt kö­szönhető egyes-egyedül. Mert hiába lett volna minden szép, minden hathatós érv, ha azt az egyet ki nem mondja, amely aztán nemhogy eldöntötte, de elejét vette minden vitának. A teremben ott ülnek, hatal­muk, súlyuk gőgös tudatában a város urai. S ekkor elhangzik a javaslat: Építsünk színházat! Egy percig néma döbbenet. Csend. A meglepetéstől szóhoz sem jutnak a város urai Egyik másiknak az agyában már az is megfordul, csak nem zavarodott meg a főbíró. Mások a javas­lat arcátlanságán füstölögnek. De egy percig csak magukban, mert nem jön szó az ajkukra. S ekkor feláll az egyik viri­lista. Az elsők közül is a legel­ső, hiszen több száz holdat mondhat magáénak, több mé­nese, számtalan marhája és ju­ha legeli az alföldi füvek. — Márpedig színház nem lesz! Megvoltunk eddig is nél­küle, megvolt a nagyapánk is, meg az apánk is. Nekünk se kell! — Aztán a többiek felé fordul: — Minek építsünk mi színhá­zat? IV. A tanítási év vége felé járt. Nem tudtak új tanítót helyezni a községbe kisegítőként. Előzőleg ez a tanító házaspár oktatta a falucs­ka iskolás gyermekeit. Mészáros Kálmán a kórházban feküdt, egyedül maradt a felesége, mint tanító. Reá szakadt mindkét ta­gozat oktatása. Délelőtt az egyik, délután a másik tagozattal fog­lalkozott. Az asszony a két gyermeket el­vitte a szüleihez. Csakhogy édes­anyja gyakori betegsége, öregsé­ge miatt ez sem mutatkozott tar­tós megoldásnak. No, de egyelőre az volt a fontos, hogy a tanévet valahogyan átvészelje és az ered­ményben ne legyen nagy vissza­esése. Ha most kiengedi a kezéből a gyeplőt, akkor az jövőre megbosz- szulja magát. Hiszen egy pillana­tig sem gondolhatott arra, hogy abbahagyja a tanítást, márcsak a megélhetés gondjai miatt sem. amelyek most hatványozottan szakadtak a nyakába. És a lelki­ismerete sem engedte volna meg, hogy hányavetien, félmunkát vé­gezzen, inkább vállalta a kétsze­res erőfeszítést. Sírni már nem tudott — kiszá­radtak a könnyei. De éjszakákat virrasztóit át álmatlanul és foly­ton azzal a kérdéssel foglalkozott, amelyet először ő mondott ki: „mi lesz velünk?” Kereste a választ, gyötörte magát, álmából felriadt. Mire vége lett a tanítási évnek, legalább egy évtizedet öregedett. Akik ritkán látták, nem tudtak a család tragédiájáról, alig ismer- .ék meg. — Ügy van, minek? — ezt már a sorok közül ismétli va­laki teljes meggyőződéssel. A főbíró ágyán végigfut az érvek, sokasága. Most kellene beszélni a kultúra áldásairól, a művelődési lehetőségekről. De azt is tudja, hogy mindez sem­mit sem ér. Itt csak egy vala­mi segít. Felpattan és fennhangon, szin te kiáltva mondja: — Azért, mert telik! Megint csönd. De ez a csönd már más, mint az előbbi. S ek­kor megint feláll az előbbi pa- rasztnábob. — így már más. Ha azért, mert telik, akkor lesz színház Debrecenben. Mondták, bár erre már hite­les feljegyzés nincs, amikor ki­ki segítségét ígérte az építke­Senki nem vitatja, hogy milyen jelentősége van a kedvezményes tüzelőakciónak. Kormányunk min­dent megtesz, hogy ezzel a mód­szerrel is könnyítsen a dolgozó­kon, lehetőség nyílik az utalvá­nyokkal, az állam hitelezésével arra, hogy nyáron szerezzük be téli tüzelőszükségleteinket. Az ember jóformán észre sem veszi a havonkénti levonást, nyolcvan forintot és egyszerre, egy tételben pincéjébe szállítják az egész évi tüzelőanyagot. Mert hogyan is történik az utal­vány beváltása? Tegnap reggel négyszáznyolcvan forint értékű utalványommal én is kimentem a szekszárdi TÜZÉP- telepre, hogy beváltsam. S ott előttem néhány asszony várako­zott már, akik éppen azon tűnőd­tek, hogy s miként válogassák össze a szenet, hogy az majdan elégjen a kályhában, tűzhelyben. Mert válogatni kell, azaz még­sem, mert minden további nélkül közük a féllei, hogy kap pécsi darabos szenet, de még ehhez kell vásárolnia iszapszenet is. Velem is ezt közölték, miután kívánságomat előadtam, hogy pé­csi és tatai szénre szeretném utal­ványomat beváltani. Közölték ve­Fiatalságának, természetes szép­ségének köszönhette, hogy így is szebb, csinosabb maradt, mint sok hasonló korú nő. Egyszer váratlanul levelet ka­pott. Látta, hogy nem a kórházból jött, az írásról tudta, hogy nem is a szülei írták, ezért különös iz­galommal, sejtelmességgel bontot­ta fel. A levél mindössze pár sor­ból állt: „Kedves Csöpike, osztozom nagy fájdalmában, bár csak tudnám enyhíteni fájdalmait.” A szokásos névaláírás helyett pedig ez állt: „Egy leánykori udvarlója, aki még most sem feledte el a régi, kedves emlékeket.” Mészárosné még egyszer elol­vasta. Kicsit jó érzés volt a fi­gyelmesség, kicsit gyanakodott. Nem tudta, hogy mit jelentsen ez a váratlan részvét — az ismeret­len ismerőstől. Kutatni kezdett az emléktárá­ban a régi ismerősei után. Elő­szedte a régi leveleit is, amelye­ket még leánykorában kapott diákhódolóitól, és gondosan egy­más mellé rakva s keresztülkötve a könyvszekrény egyik sarkában helyezett el. Keresgélni kezdett köztük — próbálta azonosítani az írást. — Ez az! Majdnem felkiáltott, mert a bo­rítékon mindjárt ott volt a feladó neve is és ez egyszerre igen ked­ves emlékeket elevenített fel ben­ne. — Igen, ezt Zoltán írta. Zoli! Micsoda kedves tőle . .. Nem fe­lejtette el ígéretét... Zoltán még egyetemista korá­ban udvarolt az akkor érettségi zéshez, emberünk még gőgösen kijelentette: — Ha ló kell, itt vagyok én — számtalan ménesére célozva ezzel —, ha meg ökör kell, itt van a komám, — s ezzel rámu­tatott a mellette ülő virilistára (persze nem annak minéműsé- gére, hanem ugyancsak szám­talan ökörcsordájára célozva). * Nem tudom megállni, hogy párhuzamot ne vonjak az ak­kori és a mai dolgok között. Egymás után épülnek vala­mennyi községben az iskolák, a művelődési otthonok, klubhe­lyiségek. Mert mi tudjuk, hogy szükség, óriási szükség van rá­juk. De meg telik is. Most már nekünk is telik. LETENYEI lem, hogy nem lehet. — Hiába olvassa a rendeletet, olyan szenet visz innen, amilyent adnak. Még akkor is, ha azt nem tudja eltüzelni — mondta mellet­tem egy asszony, amikor a ren­deletet olvastam. Igen, mert az a helyzet, hogy ha kapok én iszap­szenet, azt csak úgy tudom eltü­zelni, ha ahhoz alkalmas kályhát is vásárolok. Tehát, hogy a meg­lévő kályhában tüzelni tudjak, meg kell vennem a kályhámban éghetetlen szenet és majd kidob­hatom az utcára, jobb esetben el­adhatom a szomszédomnak, ha véletlenül neki szüksége van rá. A rendelet szerint így kellene tennem. De . . . A rendeletben egy mondatot olvastam, melyben az illetékesek úgy utasítják a TÜZÉP telepeket, hogy a lehetőségekhez, a helyi viszonyokhoz mérten al­kalmazzák. Azt pedig kétkedve hiszem, hogy olyan „lehetőség” legyen a szekszárdi TÜZÉP-tele- pen, hogy azt a szenet is az utal­ványtulajdonos nyakába sózzák, amit el sem tud tüzelni... Ha ez így van — márpedig nagyon so­kan erről panaszkodnak —, akkor ez rosszabb mindenféle árukap­csolásnál! — P — előtt álló Csöpikének. A fiú ak­kor már a mérnöki oklevél közeli várományosa volt. Házasságot is ígért, de az volt a kikötése, hogy Csöpike ne dolgozzék majd, ne menjen pedagógiai pályára, hanem legyen csak feleség. Csöpike viszont semmi esetre sem akart lemondani élete nagy vágyáról. Mindig arról álmodo­zott, hogy egyszer ő is tanítani fogja az éretlen gyermekeket, ma­gyaráz nekik a honfoglalásról, a 48-as szabadságharcról, írni, ol­vasni, verselni tanítja őket — élet­hivatásként. így végül is elváltak útjaik. Nem haraggal, hiszen még azt is megfogadták, hogy egész életük­ben gondolnak majd egymásra és ha a sors úgy hozza, segítenek egy­más baján. Az asszony szentül azt hitte, hogy ez a figyelmesség ennek a jegyében történt és az eloszlatta az iménti kételyeit. Még meg is jegyezte magában: „Rendes gye­rek ez a Zoli. Betartja ígéretét.” A régi emlékek szépsége, egymás­utánja egy időre el is terelték fi­gyelmét a jelen gondjairól. Egy hét múlva ismét levelet kapott. Most már megismerte az írást: Zoltántól érkezett. Ebben a levélben a részvét gyakori hang- súlyozása mellett- már erőteljes célzások voltak az ismét fellán­goló szerelemre, lankadatlan vá­gyódásra és ez megdöbbentette az asszonyt. Sehogy sem értette Zoltánt. Ez már nem volt benne a fogadalom­ban, hiszen örökre elbúcsúztak egymástól a legteljesebb egyetér­tésben. Csak barátságot és köl­csönös figyelmességet fogadtak egymás iránt. Nem tudta mire vélni az egész közeledést. (Folytatjuk.) Boda Ferenc Idős Kovács Ambrus, a bátaapá ti Aranykalász Termelőszövetke­zet tagja. Az 1959-es gazdasági évben a termelőszövetkezet meg­bízta, hogy a szövetkezet 2000 négyszögölnyi kukorica területét munkálja meg. Az volt a köteles­sége. hogy a kapálást és egyéb nö­vényápolási munkálatokat végezze el, valamint a termést betakarít­sa a termelőszövetkezet raktárá­ba. A növényápolási munkáknak eleget is tett, azonban a termett kukoricát már elmulasztotta be vinni a tsz magtárába. Amikor felelősségre vonták az zal védekezett, hogy az általa meg művelt 2000 négyszögölnyi terüle­ten mindössze 5—6 kiló kukorica termett, a többit a közeli erdőkből kijáró vadak megették. A tanúk vallomása alapján a bíróság meg­állapította, hogy az általa mű­velt területen a vadkárt leszámít­va, holdanként 16 mázsás átlag­termés volt. Ugyanis a vallomást tévő tanúknak is az erdő mellett van a földjük és az ő földjeiken a vadkár mindössze 10—15 száza­lékos volt. A bonyhádi járásbíróság idős Kovács Ambrus bátaapáti lakost társadalmi tulajdon sérelmére el­követett lopás bűntettében mon­dotta ki bűnösnek és ezért őt 8 hónapi börtönbüntetésre és 1000 forint pénzbüntetésre ítélte. A bí­róság a börtönbüntetés végrehaj­tását feltételesen háromévi próba­időre felfüggesztette. A bíróság kötelezte Kovács Ambrust, hogy a termelőszövetkezetnek okozott 2000 forint kárt térítse meg. Néhány megjegyzés a kedvezményes TÜZÉP-utalványok beváltásáról Jogtalanul vett fel családi pótlékot Sárközi Ferencné grábóci lakos­nak öt kiskorú gyermeke van, ezek közül azonban csak négyről gondoskodik. Férje, Sárközi Fe­renc több munkahelyen dolgozott. Munkaviszonyának fennállása alatt a vállalatok minden esetben tanácsi igazolást kértek, melyben a tanács igazolta, hogy férjének hány eltartásra szoruló gyermeke van. Az igazolásokra a családi pótlék folyósítása végett volt szükség. Ezeket az igazolásokat Sárközi Ferencné szerezte be a férje részére és küldte meg a munkaadónak. Amikor a tanácsot felkereste, minden esetben öt kis­korú gyermek után kért igazolást. A gyermekek számát a személyi igazolványban lévő bejegyzéssel bizonyította. Sárközi Ferencné nem szólt arról, hogy 1949-ben az egyik gyermekét Horváth József gondozására bízta. A községi ta­nácsot ilyen módon félrevezette Sárközi Ferencné által jogtalanul felvett családi pótlék összege 830 forint. A bonyhádi járásbíróság Sárkö­zi Ferencnét társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett csalás bűn­tettében, valamint, négyrendbeli közokirathamisítás bűntettében mondotta ki’bűnösnek, s ezért őt 6 hónapi börtönbüntetésre és 300 forint pénzbüntetésre ítélte. A bőr tönbüntetést a bíróság háromévi próbaidőre felfüggesztette. Az íté­let jogerős. Nyolc diák tanul tovább Lengyelből Nyolc fiatal tanul tovább az ősszel középiskolában Lengyelből, akik az idén végezték el az álta­lános iskola nyolcadik osztályát. A továbbtanulók nagy része Bonyhádon folytatja tanulmányait az általános gimnáziumban, vagy az Állami Perczel Mór Közgaz­dasági Technikumiban. A lengyeli általános iskola ne­velőinek jó munkáját dicséri* hogy az a több mint húsz diait, aki a felszabadulás óta közép, illetve felső fokon folytatta tanul­mányait — valamennyi jó ered­ménnyel végzett. azAllatforgalmi Vállalattal (18) c 4$ szú Hifii íu é(j

Next

/
Thumbnails
Contents