Tolna Megyei Népújság, 1960. június (5. évfolyam, 128-153. szám)

1960-06-25 / 149. szám

1960. június 25.

TOLNA MEGYEI NEPÜJSAG

3

Lengyelországi útijegyzetek(12)

Erről is besxélni kell

Barátok, „ismerősök” között

Tíz nap kevés idő ahhoz, hogy az ember alaposan megismerhessen egy országot, így nem is vállalkozhattam arra, hogy átfogó képet adjak riportsorozatomban Lengyelországról. Inkább csak mozaikszerűen, egy-egy képben próbáltam bemutatni a lengyel múltat és jelent, az ország jellegzetességeit.

A lengyel állam megalapításának ezeréves jubileumát ünnepli az ország, olyan korszakban, amely felér egy második államalapítással. Tizenöt évvel ezelőtt — csaknem úgy, mint ezer éve — szinte elölről kellett kezdeni mindent. Felépíteni a rombadöntött fővárost, amely hétszáz év alatt épült fel, most, tizenöt év után szebb, mint volt. Helyreállítani és fejleszteni az ipart, amely ma már — egyes termékeknél — többszörösét termeli a háború előttinek, színvonala vetekszik a fejlett tőkés országok iparáéval. Uj életet teremteni a 25 millió lengyel számára, amely új élet napról napra szebb. A milleneum jelszava: „Ezer iskolát az ezeréves Lengyelországnak!” A lengyel nép társadalmi hozzájárulásból építi fel az ezer új iskolát. Az ünnepciklus július 17-én kezdődik, a grünwaldi győzelem ötszázötvenedik évfordulóján, ahol százezer főnyi sokaság gyűlik össze az emlékezetes csata — amelyben szétzúzták a német keresztes lovagrend seregeit — emlékművének felavatásán.

Benyomásaim közül a legkellemesebb az volt, hogy az országban mennyire szeretik a magyarokat. Az első napokban, amikor egyedül indultam sétára Krakkóban, féltem, hogy majd eltévedek. A szerkesztőségben adtak egy várostérképet, a biztonság kedvéért. De megnyugtattak, hogy nem lesz szükségem rá. Két szót tanuljak meg lengyelül. Azt, hogy magyar vagyok és a Hotel Polskit keresem. Az első járókelő haza fog vezetni. Vasárnap este már a harmadik szórakozóhelyre akarunk bemenni. Reménytelen eset, itt sincs egy szabad asztal sem. Amikor kísérőm elmondja, mi a helyzet, a legközelebbi asztalnál ülő fiatal pár megkérdezi tőle, talán magyarul beszélünk? — Igen, magyar újságíró vagyok — volt a válasz. Pillanatok alatt szorítottak helyet a tenyérnyi asztal mellett. Kiderült, hogy a fiatalember már járt Magyarországon és nagyon kellemesen érezte magát a magyarok között. Be kell vallanom, kicsit kényelmetlenül is éreztem magamat a sok dédelgetőstül, ami a magyarnak szólt, bármerre jártunk.

A rokonszenv oka nem mai keletű. A tizenöt éve követett közös út, a szocializmus közös építése csak erősíti ezt, de a magyar— lengyel barátságnak évszázados, talán évezredes hagyományai vannak. Adódik ez a két nép történelmének hasonlóságából, az évszázadokkal előbbi kapcsolatokból — amiről többek közt wielicz- kai riportomban is már említést tettem —, abból, hogy a két nép között jelentős konfliktus a történelem során nem volt. Adódik a sorsközösségből, az évszázados elnyomásból, melyben — gyakran ugyanaz elnyomó hatalomtól — szenvedett mindkét nép. Közös nagyjaink emlékéből — elég csak Báthory István erdélyi fejedelemre, a későbbi lengyel királyra, még inkább a legendás hírű hadvezérre, Bemre utalni — és legutóbb, a második világháború idején kialakult kapcsolatból táplálkozik. Legtöbbet a német hódítóktól szenvedett a lengyel nép. Madarász Henriktől — akit méltán neveztek a szlávok gyilkosának, akinek tolvajokból, gyilkosokból szervezett „latrok légiója” irtotta még az államalapítás előtt a szlávokat, 939-ben lakomára hívott meg harminc szláv fejedelmet, akiket leitatott és meggyilkoltatott — a keresztes lovagokon keresztül Hitlerig. Alig akad olyan család az országban, amelyik ne gyászolná a fasiszták által megölt hozzátartozóját.

Ma azonban, amikor az ország nyugati szomszédja az új Németország, amely egyszer s mindenkorra leszámolt a hódító imperializmussal, szűnőben van a németek iránti ellenszenv. A fejlődő baráti kapcsolatnak számos példáját lehetne idézni. íme, egy a sok közül: 1939-ben a Krakkóba bevonuló fasiszták ledöntötték a grünwaldi győzelem emlékművét, a Kosciuszko és a Mickiewicz emlékművet. A Mickiewicz szobor már áll, a grünwaldi emlékmű alapkövét a jövő hónapban rendezendő jubileumi ünnepségen helyezik el, a Kosciuszko szobor pedig Drezdában, Krakkó német testvérvárosában készül. Ünnepélyes felállítására — a drezdai küldöttség jelenlétében — az idén kerül sor.

Lengyelországi útamon sok emberrel találkoztam, beszélgettem. Meglepően sok „ismerőst” találtam. Zakopaneben egy őszeshajú alacsony férfi, amikor megtudta, hogy magyar vagyok, a következőképpen köszöntött: „Éljen a lengyel—magyar báratsag!” Három évvel ezelőtt járt itt egy — a tanácsok munkáját tanulmányozó — küldöttséggel. Ez a mondat maradt meg emlékezetében. Volt, aki csak azt tudta magyarul, hogy „junapot kívánok”, vagy „medek haza”. De igen sokan vannak az országban, akik csaknem tökéletesen beszélik nyelvünket és a legváratlanabbul lehet találkozni velük. A katowicei csehszlovák konzulátus sajtóértekezletén egy fiatalember, Janusz Skowrónsky opolei újságíró ült mellettem. Lengyelül szólt hozzám, persze, nem tudtunk beszélgetni. Nagyon megörült, amikor megtudta, hogy magyar vagyok, pár szót ő is tud magyarul. Németre fordítva a beszélgetést, megtudtam, hogy felesége a második világháború alatt, mint menekült, itt élt hat évig. A háború alatt ötvenezer lengyel — nagy részük „zöld útlevéllel” jött, tehát útlevél nélkül a határon át — kapott menedéket hazánkban. Innen a sok ismerős.

De találkoztam másfajta „ismerősökkel” is, nemcsak emberekkel, hanem a magyar ipar, mező- gazdaság termékeivel, sok elismerő nyilatkozatot hallottam róluk. A Magas Tátrában, a lengyel— csehszlovák határon az útépítésnél magyar dömperek dolgoznak. Katowicében a városi autóbuszpark teljes egészében Ikarusokból áll. Sok a Pannónia motorkerékpár a lengyel országutakon. És végül — nem mintha jelentőségében vetekedne a többivel, de számomra mégis kedves „ismerős” ez a néhány üveg szekszárdi kadarka, amit Krakkóban, egy Flórián utcai kirakatban sikerült lencse elé kapnom.

— Vége. —

A falusi élet szemléletéről

Régivágású emberrel, volt falusi jegyzővel találkoztam össze a napokban, akinek egyoldalú nézetei vannak a mai falusi életről. összehordott kétórás beszélgetésünk közben minden rosszat egy termelőszövetkezetről, mondván: No, erről írjon cikket az újságba. Nem tudtam még ellenőrizni, hogy vádjai igazak-e, de ellenőrizni fogom és ígéretemhez híven írni fogok vizsgálódásaim eredményéről az újságban.

Most nem célom, hogy vitába szálljak azokkal, amiket újsütetű ismerősöm mondott, csupán egy dolgot szeretnék e rövid írásban felvetni: a jelenségek szemléletének kér' lsét. Mégpedig azért teszem e l, mert öreg ismerősöm érdekes módon csak a hibákról beszélt. Az eredményekre még véletlen"! sem terelte a szót.

Vanr-' "'ég egyre kevesebben a múlt! él ' ragadt és a múltba.', »jobb rm látott« embere'.-,

akik rrr' •1 "nkk?l ----s

an érteden, egyoldalú válemá- oyeket hangoztatnak. Azt észreveszik, hogy a termelőszövetkezetnek van öt sovány lova, de azt nem veszik észre, hogy megkapálták a kukoricát, hogy emelkedik a tehenek fejési átlaga, hogy saját Zetorukkal szántanak, hogy 10—15 forint előleget fizetnek egy munkaegységre és eladtak már 500 hízott disznót, annyit ameny- nyit az egész falu nem adott el azelőtt. Észreveszik azt, hogy nyolc fiatal a városba ment dolgozni, de azt nem, hogy harminc fiatal részt vesz a termelőszövetkezeti fiatalok megyei kukoricatermelési versenyében és hősiesen küzd termelőszövetkezete megszilárdításáért. Azt megemlítik, hogy van öt ház a faluban, amelyiknek rossz a kerítése, vagy amelyikről málik a vakolat, de ar ról nem beszélnek, hogy az elmúlt öt évben 15 új ház épült előszobával, fürdőszobával a faluban. Sorolhatnám az ellentétpárokat tovább, nem tagadjuk le - termelőszövetkezetben. vr"v r "-’uban felbukkanó h" " kézségeket, problémákat. Beszélünk ezekről, írunk róluk, és mindent megteszünk a megoldásukért, megszüntetésükért. De ha képet adunk egy termelőszövetkezet, vagy egy falu életéről, akkor az eredményekből indulunk ki, mert a mai falusi életre az eredmények a jellemzőek és a fejlődést ezek az eredmények viszik előre.

A mai falusi élet jellemzése szemlélet kérdése is. Akinek nem tetszik az, ami a falukban ma végbemegy, az a kákán is csomót keres, az csak a hibákat látja, mert félszemmel néz, azt a szemét behunyja, amellyel az eredményeket látná. Mi, akik örülünk annak, ami a falun ma végbemegy, mi észrevesszük az eredményeket és örömmel adunk hírt ezekről országnak és világnak. De észrevesszük a hibákat is, hogy feltárjuk azok okát, küzd- jünk ellenük és segítsünk a falunak a hibák megszüntetésében. És nekünk van igazunk, rpnvl : szemléletünk a helyes »"-■ let . (GYENIis)

A „modern44 fiatalokról

Előrebocsátom, hogy én is modern és fiatal vagyok, de amit a közelmúltban hallottam és láttam, arra engedjék meg, hogy azt mondjam: ezek sem nem modernek, sem nem fiatalok.

Hát nézzük csak.

lomás hallatán, amit egyébként érezni kellene? Mert én nem.

Ha szerencsém van, még sokáig hallgathatom a szomszéd asztaltól áthallatszó — már legalább tíz-i szer elfütyölt —: „Tyu, tyu kismadár”, s a „Csókod mindig jób esik” című remekműveket.

Ülök a hűs cukrászdában, egy narancsszörppel csillapítom szom- jam. Most lép a helyiségbe egy „cézár”-frizurájú feketenadrágos — oldalán zöld mintás — mai „modem” fiatalember, zsebre gyűrt kezekkel. Hangos „szia srácok, mizujs?” köszönti rendesen öltözött barátait.

Láttak-e már ilyen — bizonyára igen — cowboy nadrágos fiatalt, lehetőleg cinóber piros ingben? Vagy volt-e szerencséjük hallani a rágógumitól összehúzott szájrésből unottan odavetett udvarlási formát, amikor az ilyen fiúk így hódítanak egyes lányokat: „Sarkig le vagyok rohadva utánad”? Érezték-e egy ilyen szerelmi valHosszan ültem ott s azon gon« dolkoztam, hogy nem minden fia^ tál ilyen, csak nagyon kevesen ennyire „modernek”. De valójában ezek a fiatalok sem rosszak, legfeljebb rosszul nevelték őketi

Fogjunk össze mi kiszesek, beszéljünk velük, világosítsuk fej őket. Mondjuk mi nem vagyunk a modernség ellen, de megkíván-) juk a jó ízlést és a rendes viselkedést a fiataloktól. S ha ma.id kihalófélben lesz az ilyen „modern” viselkedés, akkor nyugodtan húzzanak feketét — a gyász jeléül — a „modernek”, s mi csak annyit mondunk: őszinte részvétünk, cimborák!

(paál)

Hég egyszer

a biztonságos közlekedésről

Sokkal szigorúbban büntessék a balesetek előidézőit

A múltkoriban a közlekedési balesetek megszaporodásáról írtam, s a cikk végén megjegyeztem, mérlegelni kellene, nem ér- demelnének-e a jelenlegi gyakorlatban alkalmazottnál sokkal súlyosabb büntetést azok, akik gondatlanságukkal balesetet, szerencsétlenséget okoznak, emberéletben, egészségben és anyagiakban kárt okoznak.

írásommal kapcsolatosan levelet kaptam T. János szekszárdi olvasónktól. Néhány felelőtlenül megfogalmazott gondolat mellett — amire nem is kívánok szót esztegetni — arról ír, s egész eveiének ez a lényege, hogy nem .'öntetni kell, hanem nevelni. Vetítsenek különböző filmeket a , motorosok számára, amelyek a fi- [ gyelmes közlekedésre serkentik őket, a rendőrök legyenek udva- | riasak a motorosokkal szemben,

| tartsanak balesetelhárítási előadásokat, stb. Idézek leveléből: j »Miért van az akkor, hogy olyan keveset tesz az állam a balesetek I elkerülése érdekében? Egy jólbevált módszert ismerünk csak: Büntetni, büntetni és ismét csak büntetni!!! Más módszer nincs?

! Dehogyis nincs, csak (sajnos) ezt nem akarják végbevinni«.

Még a meglehetősen inszinuáló hangnem ellenére sem tételezek fel rosszindulatot T. János részéről, ezért válaszolok neki az újságon keresztül. Neki is, meg másoknak is, akik azt hiszik, a rendőrök azért büntetnek, hogy ezzel is több legyen az »állami bevétel«.

Múltkori cikkem végén utaltam arra, most — mivel úgy látom szükséges — sokkal határozottabban kijelentem: Rendkívül enyhének találom a balesetek okozóira kimért büntetéseket. Nem vagyok jogász, a törvénykönyvet nem ismerem, de ellentmondást

Uj üzemházat vásárolt a Paksi Cipész KTSZ

A Paksi Cipész Ktsz új üzemházat vásárolt a közelmúltban. A cipészműhelyen kívül az új üzemházban rendezték be a szövetkezeti tagok klubhelyiségét is, ahol munkaidő után szórakoznak a dolgozók. A klubhelyiségben állították fel a szövetkezet új „Munkácsy” televíziós készüléket is.

A szövetkezet új, korszerű méretes helyiséget is épített, ahol a tr.gok egészségesebb körülmények ‘ között dolgozhatnak.

látok abban, hogy ha valaki erős felindulásban megöl egy embert, akkor súlyosabban büntetik, mint azt a gépkocsivezetőt, aki ittas állapotban halálra gázolt valakit. Persze lehet és kell is a gyalogosokat is okolni. Nagyon sokszor fegyelmezetlenek. Különösen a gyerekek. De mit mondjunk arra a motorosra, aki vasárnap délután felülteti motorjára szíveszerelmét és »most aztán meg mutatom ki vagyok« százkilométeres sebességgel száguldozik az amúgyis forgalmas országúton. Az még hagyján, ha csak saját magát töri össze, de veszélyezte-' ti embertársai épségét, egészségét, életét. Vagy az a gépi; -övezető, aki az egy pohár hű:.' 3 sör után felhajtja a hatodikat !r esetleg nagyfröccsökkel akarja lemosni az út porát és halálra gázol egy kerékpárost. Vagy a másik, aki kéjutazásra indul éjszaka — tökrészegen, barátai társaságában — s belerohan egy békésen baktató gyalogosba. Mellékesen szólva: még menetlevele sincs, tehát feketén használja a kocsit. Vagy akinek smafu a sebességkorlátozó tábla, úgy rohan- gászik a Rákóczi és Széchenyi utcán, mintha éppen motorverseny lenne? és így tovább, és így tovább.

Hogy a rendőrök nem elég udvariasak? Mi tagadás, én is találkoztam már rendőrrel, akinek modora kívánnivalót hagyott maga után. De higyjék el a motorosok, nehéz udvariasnak lenni olyan esetben, amikor azért állítanak le valakit, mert veszélyezteti a biztonságos közlekedést.

S ami a nevelést, a felvilágosító munkát illeti. Persze hisz- szük, valljuk és nálunk gyakorlat minden ügyintézésben, hogy a felvilágosító, nevelő munkával célt lehet és kell érni. De vannak esetek, ahol ez a felvilágosító munka már csődöt mond, sőt nagyon sok olyan eset van, ahol a legjobb nevelést a szigorú, határozott büntetés jelenti.

Ezért írtam és írom most is: szigorítani kell a büntetést a balesetek előidézőinél. Senki nem mondhatja, hogy nem világosították fel a biztonságos közlekedésre, nem nevelték már többet is a kelleténél, s mégis egy csomó felelőtlen gépkocsivezető és motoros — no meg gyalogos — miatt hovatovább állandó rettegésben kell élnünk, ha lelépünk a járdáról.

Leienyei Györyy