Tolna Megyei Népújság, 1960. június (5. évfolyam, 128-153. szám)
1960-06-22 / 146. szám
4 ÍOLITA MEGYEI NEPŰJSAG I960, június n, Lengyelországi ütijegyzetek (9) A földkerekség legnagyobb tömegsírja Auschwitz neve nem ismeretlen előttem. És van-e a világon ember, aki meg ne tanulta volna, mit jelent e név? Oswiecim lengyel kisváros e néven vonult be a borzalmak, az emberi gonoszság, egy egész rendszer leggyászosabb jelképeként a világtörténelembe. Számos könyv, újságcikk leplezte le az elmúlt tizenöt év alatt a fasizmus embertelenségét, aminek csúcspontja Auschwitz és Birkenau. E két hely és Brezezinka azóta mementóvá vált — arra inti az embereket, hogy legyenek éberek. Vér és könny áztatta itt a földet, milliók könnye és vére. A történelem nem produkált még ehhez fogható tömeggyilkosságot, a fasiszta fenevadak négymillió embert pusztítottak itt el. Megilletődve lépek be a kapun, melyen ma is ott a felírás: hiányzik, bizonyára azon volt a név. Szemüvegek tömege. Elron- gyolódott lábbelik. És ami a legszörnyűbb — gyerekkoromban sírtam utoljára, de most bármennyire is akarok erős maradni, elerednek a könnyeim — az egyik vitrinben gyerekcipőket, csörgőket, szétrágott cuclikat látok. Alig láttak valamit a napfényből ezek az apróságok, a vadállati téboly a gázkamrákba lökte őket. ,,Arbeit macht frei.” — A munka szabaddá tesz. Micsoda tetőpontja az aljasságnak, a cinizmus- mák. A kapu mellett megfeketedett akasztófa. Itt nyerte el méltó büntetését — de vajon valóban elegendő büntetés volt-e a halál az embermilliók elpusztításáért? — a főhóhér Rudolf Hoess, a láger egykori parancsnoka. Az akasztófa körül képek a tárgyalásról. Hoess mintha méltatlankodva válaszolna az éppen feltett kérdésre, mondván, hogy i,én csak parancsot teljesítettem”. Azt beszélték róla, hogy példás családi életet élt. A „Krema I”, az úgynevezett „kísérleti” krematórium épségben áll. Az ajtaján az emlékezés koszorúi. A tábort szögesdrót veszi körül. A betonoszlopok mindkét oldalán porcelánszigetelők, ezekre erősítették a szögesdrótot. Másfél méteres elgereblyézett nyomsáv, majd újra dupla szögesdrót. A kerítés hajlatánál SS őrtorony. Szökés lehetetlen, de még ha sikerülne is, a táboron kívül valóságos városuk van az SS-eknek, hova menekülne a szerencsétlen szökevény. Sokan a halálba menekültek, megérintve a magasfeszültségű árammal telített szögesdrótot. Sorra járjuk az emeletes j.blokk”-okat. Valamennyi ma már múzeum. Az elsőben bemutatják a fasizmus útját, hatalomra kerülését. Fasiszta újságok a hata- lomrajutás idejéből. Eredeti hirdetőoszlopok, képek tömeges kivégzésekről. Az első áldozatok — tízezerszámra — németek voltak, a német nép, a német munkás- osztály legjobbjai. Egy egész termet megtöltenek a bádogdobozok. Távolról konzervdobozoknak látszanak, csak a feliratuk árulja el, hogy „Zyklon B” gáz volt a tartalmuk, ami percek alatt végzett a gázhalálra ítélt szerencsétlenekkel. Egy üvegfallal elválasztott hatalmas teremben két-há- rom méter magasra tornyosul az emberi haj. Precízen osztályozva, színek szerint. Szövetvégek, szőnyegek emberi hajból. A következő helyiségben műfogak, fogsorok, majd egy hatalmas „raktár” tele — ugyancsak igazi német alapossággal szortirozott — kefékkel. Külön a ruhakefék — egyik-másikon monogramm —, a borotvaecsetek, cipőkefék, körömkefék, fogkefék. A másik biokban — nem is tudom már hányadik — a terem tele van bőröndökkel. Mindegyiken fehérbetűs felirat tulajdonosának nevével és hogy honnan jött. „Max Israel u. Elsa Sara Mayer. Transport 0498 1/2. Berlin, Alt Moabit 85/b.” ök már a berlini Moabit fegy- házból jöttéje. Ezerszámra a személyi okmányok. Amerikai pilóta igazolványa, német katolikus pap rózsafüzére és imakönyve. Magyar nyelvűeket keresek, találok is nem egyet. „Vízvezetékszerelő munkakönyvé” — olvasom az egyiken, a borítólapja Én. már befejeztem a látogatást, de kísérőm, Adam Dziok és Barbara Barszowa újságírók visznek tovább. Újabb blok-okba. végül a „Biok Smierci” — a halálbarakba, ahol a kivégzőfal mellett soha sem hervadnak el a virágok. Vérből táplálkoznak, azt mondják, amikor 1945-ben itt leástak, még két méter mélyen is embervértől volt iszapos a föld. Búcsúzunk a portástól, amikor érdeklődöm, hol lehetne találkozni a láger egyik egyik lakójával. Felgyűri kabátja ujját és a tetovált számra mutat; 138 805, BroAz itt összegyűjtött tárgyak emberekről beszélnek. Tíz, vagy talán százezer ember viselte, hordta, használta ezeket. Lehetett egyáltalán ennyi embert megölni? — Pedig ez nem is az összes, csak az utolsó, előkészített szállítmány. Mert — mint az ugyancsak kiállított okmányok tanúsítják — rendszeresen küldték a Reichbe. Pontos kimutatások az elszállított tárgyakról, a borotvakészüléktől az aranytárgyakig, az emberi hajtól a valutáig, igazi alapossággal, tételesen felsorolva darab, súly, érték szerint. Képek a falon a szörnyű lágeréletről. Az egyik munkából hazatérő foglyokat ábrázol. Beteg, vagy halott társaikat vállon hozzák, a csoport körül jóllakottságtól duzzadó arcú SS-ek nevetgélnek. A másik a hírhedt „Appel-t” mutatja be. Este számbaveszik a csoportosan felsorakozott foglyokat. Felsorakozva az egészségesek és betegek és ugyancsak „felsorakoztatva” — fekve — a halottak. Az SS altiszt a listát ellenőrzi, a létszámnak stimmelnie kell. Térdelő fogolycsapat van a következő képen, feltartott kezekkel a havon. A foglyok munkaeszközei közt egy hatalmas úthenger. Nem olyan, amit a mi országútainkon látni, ezt emberek húzták, „befogva”, mint a lovak. Foglyok levelei, az előírt séma szerint — amikor még lehetett levelet kül deni — „Liebe Mutter, ich bin gesund und fühle mich gut.” A következő teremben a falon huszonhárom zászló. Azoknak a nemzeteknek zászlói, melyeknek fiai szenvedtek és pusztultak el. Kicsit értetlenül állok meg az egyik teremben, ahol paplanokat látok. Csak amikor lefordítják a lengyel nyelvű feliratot, akkor értem meg, hogy ezeket az első szovjet egység adta a felszahódított láger lakóinak, nislaw Biernacki másfél évig volt fogoly itt. Csak úgy maradt életben, hogy amikor a fasiszták elmenekültek a Vörös Hadsereg elől, csak az egészségeseket tudták magukkal vinni, már a betegek elpusztítására sem volt idejük. Nékem pedig az a nyugat-német országi hír jut eszembe, hogy törvényt hoztak a háború alatt elkövetett bűnök elévüléséről. Ezek a bűntettek nem évülnek el, amíg ember él a Földön. Jantner János A mente ötlet — Hát ez mi? Ki vágta itt le a lucernát? A kocsis hátrahajol, és a kerékzörgést túlkiabálva harsogja az elnök fülébe a választ: — A Németh Kiss János lucernása volt! Gyönyörű darab egy tagban. Ő vágta le! Láttam, amikor a múlt héten hazavitte! — De hisz ez rablás! — méltatlankodik az elnök, s kacska- ringós káromkodással fűszerezi a megállapítást. — Hogy lenne rablás? A lovaknak enni kell! Hát mit gondol, imádkozásból tartja olyan jó húsban azt a két kancát? — ellenkezik a kocsis, de amikor az elnök feldúlt arcába néz, eláll a szava. — A kertek aljának vegye az irányt István bácsi! Fölnézek a Németh Kiss Jánosékhoz! Csak a kerekek zöreje hallatszik. Suhint az ostor! A lovak gyors galoppba kezdenek. — Pszt! Hő! Na, megérkeztünk! Az elnök lelép a rozoga járműről és a széles kert gyalogösvényén, amely egészen a rét kocsi-csapásáig kígyózik, megindul Németh Kissék háza felé. Előbb a polyvás, aztán a disznóól, majd. a félszer következik, végül is a ház hátuljához ragasztott istállónál köt ki. Ammónia szagú pára csap az arcába, amikor belép. A lovak helye üres. A jobb sarokban nagytőgyű tehén áll. Odalép a szarvasjószág elé a jászolhoz és belenyúl. Közel viszi a szeméhez a marokra fogott takarmányt: lucerna. Amikor az ajtón kilép tizennégy év körüli fiúba ütközik. A vaskos, koraérett gyermek trágyáságú vasvillát szorongat és zavartan, sután, tanácstalanul áll vele szemben. — Édesapád merre van?! — Érdeklődik az elnök, barátságos hangot erőltetve magára. — Elment fuvarba! — Kinek? — A Salamon asztalosnak hoz deszkát az állomásról. — Mikor jött haza a szövetkezetből? — Negyedórával ezelőtt! Az elnököt elönti a düh. Nem is köszön a fiúnak, csak lohol nagy léptekben vissza a kocsihoz. A szövetkezet udvarán nagy csoport embert talál. A szürkületben nem látja tisztán az arcokat. Csak a fiatal, leányosarcú párttitkárra világít az udvari lámpa. A fiú nemrég érkezett a faluba, de már nagy népszerűségnek örvend. Most is széles gesztusokkal magyaráz. Az emberek szívesen hallgatják. Okos dolgokat tud mondani. Az elnök odaáll az embergyűrű szélére. Nem bírja sokáig hallgatni a beszédet. Idegesen közbevág: — Nekünk most még a japán helyzetnél is fontosabb lenne, hogy a lopásokat megakadályozzuk! Most jövök a Német Kiss János portájáról! Levágta a nyolcszáz öl lucernáját, amit két évvel ezelőtt vetett, hazavitte és a tehene előtt is lucernát találtam. A lovakkal meg, amikor végez a szövetkezet földjén, este fekete fuvart vállal! Ahogy elhallgat, hirtelen csend lesz. A fiatal titkár hunyorgót a szemével, ráncolja a homlokát, aztán csendesen megjegyzi: — össze kellene szedni az egyéni istállókban lévő lovakat! — össze? Az igaz! De hová, ha egyszer nincs lóistálló? — nevet keserű gúnnyal az elnök. öszhajú, lecsüngd bajuszú ember lép a fény alá az embergyűrűből, kiveszi a pipát a szájából, s hangja kissé rekedt, ahogy megszólal: — Az én gyermekkoromban, nyár idején mindig szabadban tartottuk a lovakat. Lebéklyozva legelésztek éjszakánként! Most is összegyűjthetnénk karámba őket! A féltetejű, régi hodály- ban eső esetén be is húzódhatnának! Csak egy karámot kellene összeeszkábálni! Az arcok váratlanul felvidulnak. Az elnök az öreghez lép és megveregeti a vállát. — Már előbb is eszünkbe juthatott volna! — jegyzi meg egy vékonyarcú ember, és a titkárhoz fordul. — Aztán mondja csak titkár elvtárs, mi az oka annak, hogy a diákok a munkásokkal együtt haladnak az amerikaiak ellen ott Japánban? H. T. Tudomány és technika Elektronikus tükör Eddig csak a tárgyak felületét és az átlátszó testek belső felépítését láttuk szabad szemmel. A Szovjetunió Tudományos Akadémiájának elektrofizikai laboratóriumában készült introszkóp se_ gítségével azonban be lehet tekinteni bármely szilárd test belsejébe is. De a modern tudomány és technika az introszkóppal sem elégszik meg. A tudósok számára nem elegendő, ha csak az anyagok belső felépítését látják, azt is lát- niok kell, (különösen a félvezetőknél) hogy miképpen viselkednek a testekben az áram átvezetésénél keletkező láthatatlan és érzékelhetetlen elektromos mezők. A Tudományos Akadémia elektrofizikai laboratóriumában nemrégiben »elektronikus tükröt« szerkesztettek, amelynek segítségével ma már ez sem megoldhatatlan probléma. A műszer elektronágyúja elektronokat lövell ki magából. Ezek a »lövedékek« szédítő gyorsasággal repülnek a levegőtlen térségben a -cél«. — a magas feszültség alatt álló félvezető felé. A műszer olyan szerkezetű, hogy a »lövedékek« nem találják el a »célt«, csak éppen érintik. Az elektronok valósággal kitapogat, ják a félvezető felületét, helyesebben szólva az elektromos mezőt. amely mint valami »ing« beborítja a félvezetőt, Az elektronok a tükörrel visz- szavert fénysugarakhoz hasonlóan az elektromos mező érintése után visszarepülnek. Elektronikus optikai tükörrendszeren keresztül kicsiny televíziós képernyőre kerülnek, amelyen megjelenik a felületi elektromos mező jól látható rajza. Ez a rajz megváltozik, ha megváltoztatják a félvezetőn keresztülmenő elektromos áram feszültségét. Harminchatezer trillió mérföldnyire... Br. Rudolph Minkowski, a dél- californiai Mount Palamar obszervatórium hatalmas teleszkópjának segítségével olyan csillagászati képletet fedezett fel, amely másodpercenként 90 000 mérföi- des sebességgel távolodik földünktől. A csillagász véleménye szerint ez a felfedezés hozzájárulhat ahhoz, hogy a tudósok igazolják a világegyetem felépítéséről felállított különféle elméleteiket. Az óriás teleszkóp segítségével Minkowski harminchatezer trillió (21 nulla) mérföldnyi távolságban két egymással összeütköző csillagképet fedezett fel. Becslése szerint az összeütközés körülbelül hatezermillió fényévnyi távolságban megy végbe. Az óriáste- leszkópon a csillagképek fényfoltként jelennek meg, a folt másodpercenként 90 000 mérföldes sebességgel távolodik. (Reuter)
